Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

A nemzet szolgálómestere Emlékezés Móra Ferencre Kilencven esztendővel eze­lőtt született a magyar iro­dalom egyik legrokonszenve­sebb alakja, aki „gyöngyö­ket szólott és csiszolt drága­köveket hullatott”, s aki mi­kor 35 esztendővel ezelőtt elment „vele eltűnt a magyar irodalomból egy eredeti sa- játlagos, meghatóan őszinte s megilletően ragyogó ma­gyar szín”. (Móricz) , Félegyházán a Daru utcá­ban látta meg a napvilágot Móra Márton „földbirtokos” es foltozó-szűcs és Juhász Anna kenyérsütögető asszony gyermekeként. „Azt hiszem az az ág, amelyből én sar­jadtam, mindig rabszolga volt, Egyiptomban • követ hordott a piramisokhoz, Itá­liában bivalyokat terelgetett. Finnlandban fát vágott, az Árpádok idejében robotolt valamely várispánnak, és végső sarjában a szűcstű rabszolgájából az írótoll rab­szolgája lett: az is marad, míg meg nem fordítják krip­táján ősi címerét, a bilin­cset, amely annyiban egyedül való címer, hogy megfordít­va is bilincs marad”. Írásainak és népszerűségé­nek is egyik jellemzője és magyarázata a hűség a sze­génységhez, az egyszerű em­berekhez, Alkalmazkodó volt abban, hogy hogyan mond­ja el a véleményét, de soha­sem tett engedményt sem kérésre, sem fenyegetésre abból, amit helyesnek ismert fel. Politikai magatartására a radikális polgári demokrá­ciához való ragaszkodás volt a jellemző. Az 1918/19-es forradalmakat rokonszenv- vel nézi, azokban aktív sze­repet játszik. „Hiszek az em­berben” című írásában mondja: „A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad meg­tenni mindent, ami nem ke­veseknek jó, hanem sokak­nak, szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem meg­váltás, szabad megtenni min­dent, ami fogyasztja a boldog­talanságot, és megsokasítja az örömöt e világon”. Legma­gasabb pontként a szocializ­must látja, de meghirdeti a kommunizmus eljövetelét is, amelyben végső menedéket is remél, „amely egyszer ta­lán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvércsil­lagzatokra”. A proletárdiktatúra buká­sa után harcban áll az el­lenforradalmi korszak em­bertelenségével, népnyomorí­tó politikájával, a faji kü­lönbségek hirdetőinek kegyet­lenségeivel. Elsősorban a szegényparasztság nyomorá­ról, a „nemzetfenntartó elem" kétségbeejtő kilátástalanságá- ról beszél. „'Nem az Ország­házában van a magyar jöven­dő, hanem a magyar tanyá­kon, tizenöt—húsz kilométer­re a várostól, s itt olyan sö­tét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai sem vilá- gítnak benne”. A „Földhözragadt János története” és a „Földhözra­gadt Jánosék 1932-ben” című riportsorozatában a látszat- földreform aljassága és a gazdasági világválság súlya alatt sínylődő parasztság helyzetéről ír, kimondja, hogy a nyomorúságnak a rendszer az oka. és amíg az meg nem változik, ezen a né­pen az Isten sem segít. „Nem ssondoltam olyan bolondsá­got. hogy fordíthatok a sor­sukon valamit, csak a ma­gam lelkén akartam könnyí­teni” — fejezi be mély só­hajjal. mert ha az embér sóhajtani se tudna, hát meg­fulladna. .. Trásművészetének egyik legnagyobb felszikrázása az ..Ének a búzamezőkről” cí­mű regénye. Akik olvasták ezt a méltán világhírű mű­vet, sohase fogják elfelejte­ni azt a megkapó an mély emberi szeretetet, amellyel Móra Ferenc a búzamezők örök szerelmesének, a sze­gény magyar parasztnak, orosz fogságba vetődött ma­gyar embernek nagy vágya­kozását, becsületes, tiszta jel­lemét leírja A Tanácsköztársaság első napjaiban írta híres Memen­to c. cikkében, hogy „talán sohase volt a történelemben még diktatúra, amely ilyen megalkuvástalan kemény és mégis istenesen emberséges lett volna A diadalmas pro­letariátus nem vérre szom­jas, hanem boldogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti”. A keresztény kurzus és vé­res fehérterror ellen több íz­ben kikelt, 1922-ben nem- zetgyalázás címén vád alá is helyezik, mert a kormányt vádolja a politikai gyilkos­ságokért. Ez a meghurcolta­tás is hozzájárul, hogy kicsi­holja leikéből „a legretten­tőbb és legszívfájdítóbb ma­gyar szatírát” a „Hannibál feltámasztását”. Ebben egy hadifogságból hazatért tanár­ról ír, aki egy történelmi értekezésében felveti azt a gondolatot: mi lett volna a világból, ha a zámai csatá­ban Hannibál győz. A várt jutalom helyett halált kiál­tanak a fejére, mert a gon­dolatban a sémi világeszme propagálását látják. A mű csak 1949-ben jelenhetett meg, hisz egész gondolatme­nete az ellenforradalom esz­mevilága ellen beszélt, mint­egy hangsúlyozva: „ilyenek vagytok, de túl élünk benne­teket”. Külön méltatást érdemel­ne Móra, az ifjúsági író. A Rab ember fiai, a Mindenki Jánoskája, a Kincskereső kis ködmön, a Dióbél királyfi, a Csilicsala Csalavári Csala- vér stb. mind-mind örökér­tékű alkotásai, amelyekben bőségesen áradó mesélő kedv­vel, könnyes-derűs humorral csempészi be a jó és igaz szeretetét, embertársai meg­becsülésének fontosságát az ifjú olvasók szívébe. Karinthy Frigyes írta le Móráról szóló emlékezésé­ben, hogy elbűvölően tudta mulattatni vendégeit: tele volt történetekkel, amikor főként régészeti kutatásai közben szedett fel. A szüle­tett krőzus eleganciájával pazarolta kincseit, úgy aján­dékozott, hogy észre se lehe­tett venni. Karcolatai, törté­nelmi elbeszélései, útiélmé­nyei, történetté kerekített anekdótái sok-sok kötete őrzi ennek a gazdagságnak emlékét. Népszerű ember volt, okát keresve maga magyarázta meg legjobban, amikor elné­ző, bölcs mosolyával mondta: — Meghatja az embereket, amikor rávezetem őket, hogy milyen jók. Halála előtt néhány nap­pal a szegedi ipartestület tiszteletbeli elnökévé válasz­totta. A megtiszteltetésre vá­laszolva nemzeti ' szolgáló- mesternek nevezte magát, aki apja örököseként tulipá­nokat és rozmaringokat hí- mezgetett. „Szolgálómestere voltam szegény nemzetem­nek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelent- getve nekik, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám... ” Ezért a becsületes szolgála­tért marad még sokáig a nemzet kedves írójának, hisz rajongói együtt mondják a költővel: „Aranykoporsód mindazóta őrzöm. /Aranyszí­vedre teszem a kezem,/ És véreidnek ajkán üzenem: /Tavaszon, télen, nyáron, hosz- szú őszön/ Keresünk téged a búzamezőkön. .. ” Csukly László 3 NÓGRÁD — 1969. július 20.. vasárnap Móra Ferenc HOMÁLY” / Az én íróasztalomon már hosszú idők óta nincs se olló, se kés, se semmiféle vágó vagy szúró eszköz. A papír­vágó késem is csak fából va­ló. Papirnyomó nehezéknek nyírfadarabkákat használok, mert, ha azokat hozzá talál­nám is vágni valakinek a fe­jéhez, az azt mondaná rá, hogy „még egyszer!’’. Tudni­illik azt gondolná, hogy ka­lácscipónak a belével hajítot­tam meg — olyan könnyű fa a nyírfa. Mindezek a berendezések azoknak a látogatóimnak a védelmére szolgálnak, akik engem kéziratokkal keresnek föl, akár mint költők, akár mint prózaírók. Én nagyon elnéző vagyok mind a két emberfajjal szemben, mert szögrül-végrül magam is be­letartozom hol egyikbe, hol másikba —, de azért nem ál­lok jót magamért, hogy nem teszek-e kárt bennünk, ha rosszkor jönnek ... De most már mit lehessen csinálni azzal, aki nem a fe­jét küldi előre, hanem a vi­zitkártyáját? Jó név, rendes ember, • sose jutott eszébe olyan bolondságot művelni, hogy széles papíron rövid so­rokat írjon. Gazdag ember is, éppen minap hallottam a fe­leségemtől, hogy tíz tojást is vett egyszerre a felesége. Az­tán mindenekfölött: öreg em­ber. Márpedig én is szeretnék öreg ember lenni egyszer, ,s én se szeretném akkor, ha azt üzennék ki, hogy „jöjjön más­kor!” — Tessék. Engedjék be. öt percig bemutatkozunk, s mondunk egymásnak min­denféle szépeket. A hatodik percben már olvassa az első felvonást. Nagyszerűen kezdő­dik. Egy romantikus hajlamú hagymakereskedő a végrede- letét diktálja a közjegyző­nek. Végakaratának első pont­ja, hogy őt, ha meghal, te­gyék ágyúcsőbe, és úgy lőjék ki a végtelenbe. — Ugyebár, az expozíció érdekes? — Hogyne — mondom —, bár még érdekesebb volna, ha élve tennék a hőst ágyú­csőbe. Megérdemelné a gaz­ember, aki hagymakereskedő létére ilyen romantikus. — Tessék csak kivárni, ké­rem — mosolyog hamiskásan az író. — A második felvonás meg fogja önt lepni. — Hány felvonás lesz? — Ez csak öt. De ez tulaj­donképpen egy trilógiának az első része. Shakespeare is pró­bált ilyent csinálni. — Szabadna arra kérnem, hogy talán csak vázlatosan méltóztassék elmondani a me­sét. — Kérem — mondja egy ki­csit sértődötten. De aztán, hogy belejön az elbeszélésbe, megmámorosodik a saját sza­vától és most már se hall, se lát. Nem veszi észre, mi­kor én elrakom magam elől még a fakést is, hogy kísér­tésbe ne vigyen, aztán a te­nyerembe hajtom a fejem, és csöndes magadással hallga­tok, hallgatok, míg föl nem riadok egy nagy csatfanásra. — Ezzel a dördüléssel feje­ződik be a darab — kapja föl az öklét az asztalról, amihez jó erősen odaütötte csattanó­nak. — De nem tetszik gon­dolni, hogy ez egy kicsit ho­mályos? Nagyon őszintén feleltem neki, hogy igaza van, itt mintha nem volna egészen világos a dolog. (Nekem nem is volt az, mert én az egész drámát vé- gigbóbiskpltam.) — Hát hogy lehetne ezen segíteni, könyörgöm? Éppen azért fordultam önhöz biza­lommal. Talán jobb volna, ha Genovéva nem itt idézné fel a bosszú szellemét, hanem már a harmadik felvonásban? Ha gondolni tetszik, átdolgozom. — Hát így hirtelen nem tu­dok hozzászólni — mondom elkomorodva, amit ő a tragé­dia hatásának hisz, pedig en­gem csak az rendít meg, hogy ebből még egy látogatás lesz, most már szerzett jog alap­ján, — Ha szakíthatna rá egy kis időt, talán tessék rajta gon­dolkozni, és egypár sorban tu­datni velem, mikor nem le­szek alkalmatlan. Inkább itt hagyom a névjegyem. Ja, hi­szen itt is van, csak ráírom a lakásomat, így ni. En pedig ráírom, hogy ho­mály, s aláhúzom kétszer is. Hadd lássa ez az őslény, menyire szívemen viselem az ügyét. Melegen megrázzuk egymás kezét, és biztosítjuk róla egy­mást, hogy nagyon örültünk, s még alig van kint az aj­tón, mikor már megint itt van a Cerberus, és jelenti, hogy valakinek már megint nem harapta le a fejét. — Küldje pokolba, János! Megálljon csak! Kiféle az az úr? — Nem úr az, csak olyan nevendék. Szóval valami szegény nagy hajú deákgyerek. Hát persze, hogy azt nem lehet elkerget­ni. — No hamar, jöjjön! Félénk kopogás. Félretapo­sott cipő, kitérdesedett nad­rág, fekete bozont, ragyogó szem. A kezeivel nem tud mit csinálni. Mintha csak magamat látnám huszonöt esztendővel ezelőtt. De hát en­gem se szabadított a nyaká­ra senki, ennélfogva erőt ve­szek magamon, és izoláló han­gon kérdem, nyújtva a ke­zemet: — Oda? Elégia? Ballada? — 1-igen. Ballada. — Hát csak gyorsan, fiam, mert nem érek rá. — Így,.. így nem adhatom oda. Még hiányzik belőle va­lami ... Talán a tartalmi ki­vonatát, ha meg tetszenék en­gedni ... Ez aztán derék fiú. Meg­enyhülve mondom neki, hogy csak rajta! — Éj van... — Persze, rémes éj. És vad vihar vonyít az éjben. — De kérem... — mondja hebegve, és kerekre tágul a drága, ragyogó szeme —, szó­ról szóra így van. Hát hon­nan tetszik tudni? =■ Régi prakszísomból, gyermekem. — Akkor talán azt is tet­szik tudni, mi jön tovább. A vad éjszakában vadul vágtat a ló, és rajta kivont karddal a lovag. — És leszúrja? — Igen. Leszúrja Edmundol. — Nagyon okosan. És ezzel kész? — Kész, csak a báliadat ho­mály hiányzik. — Homály? Homály? — tű­nődöm el az önképzőköri em­lékeken. A szemem rátéved a drámaíró névjegyére. Rajta a homály, kétszer aláhúzva. — Ismeri ezt az urat, fiam? — kérdem felsőbb sugallattal. — Nem kérem. — Hát majd megismeri, ha elmegy hozzá. Mondja csak neki, hogy én küldtem a ho­mályügyben. A fiú elment, azóta se ő nem járt nálam, se a tragé­diaköltő, tehát azt hiszem, rendbe jöttek egymással. A drámaíró átengedett a fölösle­ges homályból a balladaíró- nak, s így mindketten jól jár­tak. De rosszul >jártam én, mert most ezek mind a ketten azt a hírt fogják terjeszteni ró­lam, milyen derék, jó ember vagyok én, és be fognak aján­lani az összes homálykeres­kedőknek. Éppen ezért hozom nyilvánosságra a dolgot ideje­korán. Tiltakozom az ellen, hogy én jó ember vagyok, és tudatom mindenkivel, hogy papírvágónak most már kau- kázisi cserkesz kindzsált ve­zettem be, a papírnehezékeim pedig a Keopsz piramisából való gránitkockák. •Részlet a szerző Hogy kevere­dik az ember jő hírbe? című kar­colatéból. Az írást Móra Ferenc, a XX. századi magyar prózairo­dalom kiemelkedő alkotója szü­letésének 90. évfordulója alkalmá­ból közöljük. 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSSSS/SSSS*/S/SSSS?SSS///SSSSSSSSSSSSSSSS/SySSSSSSSS/SSjrSj'SS/SSSSSSSS////SSS/SSSS/SSSSSS//SS///SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSfSSS* Pádár Andrást Bem tele volt aranysárga folyadékkal. — Misebor — súgta a ba­rátjának Péter és cinkosan kacsintott. — Húzd meg! “ Nyújtotta az üveget. A mikor a fegyőr közölte vele, hogy negyven- nyolc óra múlva sza­bad, nem tudta sírjon vagy nevessen. A szálas egyenru­hás férfi letette eléje az az­napi ebédjét, s becsapta ma­ga után a zárkaajtót. Vele nem maradt más csak az ab­lakon beszűrődő fény,' az ebéd és a gondolatai. De ezek a gondolatok száguldoztak benne, mint a meteorok a csillagközi térben. Pályájukat képtelen volt bemérni, hogy egyet is elfogjon, megkapasz­kodhasson benne. Beláthatat- lannak tűnt előtte hirtelen a hátralevő két nap. Evés közben villant az eszé­be, hogy vasárnapot mutat -a naptár. Mikor majd meg­nyílik előtte a vaskapu, kedd dél lesz. A hét második munkanapja. Milyen furcsa, hogy gyerekkora jár az eszé­ben. Az apró munkásházak sora a gyártelepen. Hat la­kás az egyik oldalon, hat a másikon. Éppen szemben a gyárral, ahová az apja járt. Hajnalban felbőgött a kürt, mire megelevenedtek az ud­varok. S ő mindig az ágyból fülelte a merev talpú bakan­csok szapora kopogását. Sok­szor vasárnap is csattogtak a bakancsok. Ahogy közeledett a háború, egyre gyakrabban. Neki a vasárnap reggelek­ről azonban Antal atya jutott az eszébe. Belerázkódott ezekbe az emlékekbe. A fogá­hoz koccantotta a kanalat, s az utolsó nyelet leves kilocs- csant a csíkos posztóra. Ösz- szegörnyedve. merően bámul­ta a zsíros folyadék nyomán támadt foltot, összeszorított foggal meredt a semmibe. A múlt zuhant rá fájdalmasan. Látni vélte szikár, csontos apját, akit úgy elsöpört a há­ború, mint az őszi falevelet a szél. Csupán egy megsárgult, kopott kép maradt róla. S az emlékek, amelyek bele- ívódtak a csontjaikba. Apja, a kiszolgáltatott, örökké rettegő munkásem­ber puritán szigorral igyeke­zett nevelni. Az apja félt he­lyette is, mert a gyártele­pen szigorú törvények ural­kodtak Nem az ő törvénye­ik! Akik megszegték. nem kerülhették el a büntetést. Egyetlen alkalommal fordult elő vele is, hogy a játék he­vében letépett két szál tuli­pánt a parkban. Mi történt a virágokkal, arra nem em­lékezik, csak a verésre, amit kapott. Az apját másnap be­hívatták az irodára és megfi­zettették vele a két szál vi­rágot. Szeretett iskolába járni. Rabja lett a betűknek és a könyveknek. Válogatási lehe­tőség nem nagyon kínálko­zott. Olvasta azt, amit elér­hetett. A pampák sátánjától a gyilkos Biliig végigolvasta az ismerősök padlásán fellelhe­tő ponyvairodalom füzeteit. Erről a szenvedélyéről még Antal atya sem tudta le­szoktatni, pedig a bölcs pá­ter ugyancsak jeleskedett a gyermeki lelkek óvásában. Az atya kiváló módszerekkel dolgozott. Akiről megállapí­totta, hogy segítségre szorul, de hangja is van, bekerülhe­tett az énekkarba. Innen pe­dig már csak egy lépés vá­lasztotta el a templomi szol­gálattól. A ministrálástól. Törént egy verőfényes ta­vaszi szombaton, hogy a hit­tan órán Antal atya megállt mellette. — No, István, eljött a te időd is. Holnap a kismisén te ministrálsz mellettem... Kiszaladt az arcából a vér. Ijedtében nem találta a sza­vakat. örülnie kellett volna, pedig legbecsületesebben visszautasította, volna a nagy kegyet. A pap figyelte, s a hallgatást beleegyezésnek tar­totta. — A Csíz Petivel leszel együtt. Ő már egy éve gya­korolja ezt a nemes szolgá­latot — tette hozzá bátorí­tóan a páter. Pista lelkesedés nélkül mondta el otthon, mit mon­dott neki a pap. De az anyja boldogan ölelte magához. Szegény azt gondolta, hogy a fia megcsinálta a szerencsé­jét. N éhány hét alatt bele­tanult a szertartások­ba. A latin szöveget azonban az istennek sem ta­nulta meg, hiába unszolta az atya. A ministránsban azon­ban hiány volt, s elment a szolgálat a szöveg nélkül is. így ment ez már jó fél éve, amikor egy litánia előtt egye­dül maradtak a sekrestyében. Péter, aki már ötödikbe járt. atyáskodó barátsággal kezel­te a harmadikos Pistát. Las­san elmondta neki minden titkát. De a legféltettebbet csak ezen a délutánon. Ti­tokzatosan kezdte, s közben megkínálta Pistát az ostyás csomagból. Éppen két napja kapták az utánpótlást a szertartáshoz. A szekrény mélyéről pedig előhúzott egy öblös, fehér üveget. Csak­Pista félt, hogy Péter gyá­vának véli, s a kelleténél nagyobbat kortyolt a nehéz italból. Szerencsétlenségükre cigányútra szaladt, amitől le­vegő után kapkodva köhö­gött. Harsogása betöltötte az üres templomot. Péter is megbillentette az Atya borait és gyorsan visszadugta az üveget a helyére, a gyertyák mellé. A pap kezdetben nem gya­nított semmit. Az igazság csak akkor derült ki, amikor a következő vasárnap végleg üres lett az üveg. A két gye­rek hiába pótolgatta vízzel a hiányt, napfényre került az eset. Antal atyának még maradt annyi ideje, hogy a mise előtt hozzon pótlást a közeli papiakból. A mise után azonban akkora pofont csördített le a két gyerek­nek, hogy még az a sokat, emlegetett örök világosság is megvillant előttük. A két gyerek ezután az eset után szent esküvéssel fogadta egy­másnak, hogy nem csinálják tovább. A pap azonban át­látott a szándékon és külön­féle ajándékok beígérésével csábította maradásra őket. Az ajándékok kísértésbe ej­tették a két diákot s ma­radtak. Néhány hónapba sem telt, nagy események történtek az országban. Ezek között is a legnagyobb, megjelent az új forint. Az ezüstösen fénylő pénzből akkoriban kevés volt még, mint a kincsből. A per­selybe nem is sokan hullajtot­tak belőle, csak az apróbbjá- ból, a fillérekből. Akkor va­lamilyen nagy ünnepre készü- lődtek a telepiek, s azon a vasárnapon megtört az a da-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents