Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
Bister András Éjszakai ügyelet A? asztalon régi újság hever A nappali ügyeletes hagyta itt. Felvette és az u oisó oldalra lapozott. „Letartóztatták a kémkedő klinikai főorvost” — Már olvasott az esetről, de most újra átfutotta. Ajtónyitás riasztotta fel. Széles vállú kövér törzsőrmester állt a küszöbön. Kezével a sapkája felé bökött, inkább csak jelezte a tisztelgést,. — Jelentem. egy , gyereket höztam. — Miért? A törzsőrmester köhíntett — Azt mondta, hozzam' be. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. A törzsőrmester bizonytalanul nézett re. zavartan hunyorgott. Lássa beszédű, komótos ember volt, az a típus, amelyik nehmen ért meg valamit, de ha megértette, egész életére az agyába vésődik. — Miért hozatta be magát a gyerek? — Nem tudom. Azt mondta, betöri a kirakatot, ha nem hozom be • — Hol van most? — A folyosón. Egy pádon ült és bóbiskolt. Amikor megálltak mellette, felriadt... A gyenge világítás összemosta az arcvonásait, közel kellett hajolni hozzá. Tizenhat-—tizenhét évesnek látszott — Hogy hívják? — Kiss Árpád. — Hány éves? — Tizennyolc. P — Foglalkozása? ' — Most érettségiztem, — Miért jött ide? Megvonta a vállát..; — Ivott? — Nem. Nyugodtan, türelmesen ült a pádon. Az alhadnagynak fel sem tünk hogy nem állt fel, amikor beszélni kezdtek... A törzsőrmester az ajtófélfának dőlt és mosolygott. Elégtételt kozás gátja. Sokan tértek vissza a telepre elveszettnek hitt emberek, s a könnyes találkozások kiváltották a lakosokból az adakozást. Forintot dugott mindenki a persely széles nyílásába. De akadtak olyanok is, akik tízforintot gyömöszöltek a perselybe. Mise után Antal atya nem ment haza a papiakba, mert három helyre is hívták ebédre. S ő ment is szívesen a nyáj /közé — ahogyan mondogatta. A lakáskulcsot odaadta a gyerekeknek, hogy vigyék haza az összegyűjtött pénzt, öntsék csak ki az asztalra. Ott van már az előző is. A perselyt hozzák vissza, mert estére még szükség lesz rá. Az ebédlő asztalán már nagy halom pénz hevert. A gyerekek megbabonázva meredtek a sok apróra, a színes papírpénzekre. Péter reszkető kézzel pattintotta fel a persely tetejét és ügyetlenül borította ki a tartalmát. Néhány pénzdarab szerteszét gurult, de nem törődtek vele. Csak a pénzhalmot bámulták. A nagyobbik tért magához elsőnek. — Eh, mit számít, ha veszünk belőle. Nesze, tedd zsebre! — nyújtotta Pistának a markába szorított érméket. A barátja azonban hátrakapta a kezét. Péter azonban már vérszemet kapott. Belemarkolt a pénzbe és a zsebébe gyűrte. A halmot kiegyengette, mintha semmi sem történt volna. Nehogy a pap észrevegye a turpiszságot... Eddig értek a gondolatai, amikor csikordult az ajtó. A fegyőr jött vissza az edényekért. Meghökkent, hogy a második tál étel érintetlenül áll a rab előtt. — Nem éhes az örömtől? — érdeklődött. érzett, amikor látta az alhadnagy tanácstalanságát. — Hol lakik? — Nagykátán. — Minek jött ide? — Dolgozni. — Hol dolgozik? — Nincs munka, — Hogyhogy nincs? — Nekem nincs — Miért? A fiú felállt, lépett néhányat. Erősen sántított, minden lépésnél nehézkesen oldalra dőlt. Néhányszor megtett vagy öt métert oda-vlssza, azután szótlanul megállt. — Itt a városban hol lakik? — A Csokonai téren, A nagybátyáméknál. — Ügy gondolta, hogy mi szerzünk munkát magának? — Nem tudom. — Mit akar? Beszélgetni jött ide? — Nem akartam hazamenni. Akkor láttam meg... A törzsőrmester felé mutatott. — Miért nem akart hazamenni? BÉNYEI JÓZSEF Hasztalan hűség Üres órákat sző a csend. Kék .pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain arcomhoz közel láttalak. Sötéten izzott a szemed, mohó ujjam indult a szádig, de nem találta csak a csend pókszálon lengő figuráit. Azóta hálót szőtt körém az időből az egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. <— Ma sem találtam munkát. — Fél a nagybátyjától? — Nem. —. Itt nem maradhat A törzsőrmester felé fordult. — Megnézte a személyi igazolványát? — Igen. Kendben. A fiú köszönt, és döcögve elindult az ajtó felé. — Jó éjszakát. Visszament a szobába, de nem ült le az asztalhoz. A törzsőrmester lekísérte a fiút a kapuhoz és most a pihenőbe akart menni. Nyitva volt az ajtó, az alhadnagy hangja megállította az előszobában. — Törzsőrmester elvtárs! Megállt az ajtóban. — Tessék. — Mit gondol, miért kísértette be magát a fiú? — Biztos bolond. Nem szívesen beszélt, látszott, hogy feszélyezi a közöttük levő korkülön-bség. Magában nem fogadta el felettesének az alhadnagyot, aki a fia lehetett volna. Minden mozdulatával hangsúlyozta, hogy csupán a szolgálati fegyelem miatt tartja tiszteletben ezt a viszonyt... — Mégis..., miről beszéltek, amíg jöttek befelé? — Nem beszéltünk. —t Nagyon magányos lehetett. ., * A törzsőrmester nem válaszolt, s az alhadnagy hirtelen úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott. Meg akarta magyarázni, de belezavarodott és elvörösödött. —• Beszélni akart valakivel. .. azt gondolta, hogy ki fogják hallgatni... A törzsőrmester egy darabig várt még, de az alhadnagy nem mondott mást, hát összeütötte a sarkát. — Kérek engedélyt a távozásra. NAPOZÓK Koppány György felvétele Sseberényi Lehel Egy láda sor Pista azonban nem válaszolt. Az őr megvonta a vállát és szó nélkül elvitte az ételt. yjjra elcsendesedett minI den, de az emlékek már nem tértek visz- sza. A negyvennyolc óra elröpült. Az események elhagy^ ták megszokott pályájukat, s a hónapok alatt beidegződött körpályáról felgyorsulva lendültek ki. Hozták a civil ruháját, megkapta az elbocsáj- tót, s máris mehetett. Haza! Vagy máshová? Kiléphet az emberek közé, a zajos mindennapokba. Vajon visszafogadja-e a társadalom? Hunyorogva szemlélődött egy darabig a börtön súlyos vaskapuja előtt. Befejeződött életének egy szakasza, s kezdődik egy másik. Percekig nem tudott elindulni. Megtapogatta magát. A ruhája, cipője rendben, a régi. Pénzt is kapott, hiszen szorgalmasan dolgozott odabent. A munkával próbálta elűzni mardosó gondolatait, önvádaskodását. Végre elszánta magát az indulásra. Talán még eléri a legközelebbi vonatot, s már este otthon lehet. Jobb is lesz sötétben hazaérni. Ne lássák a szomszédok, hogy a börtönből jön. Kezét a zsebébe mélyesztve, szorosan a fal mellé húzódva vágott neki a városnak. Időnként körülnézett, vajon tudják-e az emberek, hogy honnan jön. Az állomáson is úgy érezte, mindenki csak őt nézi, riadtan a fejéhez kapott, csak nem maradt rajta a fegyencsapka. Még érezte a szorítását. A jegyváltás közben a pénztárosnő kedvesen rámosolygot.t, de ő félrekapta a tekintetét. A vonatot lekéste. Több mint egy órája volt még. Pedig mennvire szeretett volna elntpTni ebtinl a városból. Vett egv újságot. Egy vastag törzsű fa mellé húzódott és kiolvasta az utolsó betűig. A hírek segítségével próbált hidat verni az eltelt hat hónap felett. Lám, a vietnami háború még mindig tart, s másutt sem sokat változott a helyzet. A helyzet? Hirtelen belényi- lallt egy kérdés. Vajon otthon, otthon változott-e valami? A kisváros pályaudvaráról úgy osont hazáig, mint az árnyék. Csendesen kopogtatott az ablakon. Odabentről halk sikoly szűrődöt ki, s a feltáruló ajtóban megpillantotta a felesége könnyes arcát. Megkönyebbült. Még nincs veszve minden. A gyerekek aludtak. Majd reggel csodálkoznak, ha meglátják az apjukat. Majd biztos elújságolják a barátaiknak, hogy végre megérkezett az apu a katonai szolgálatból. Megroggyanva dőlt le az asszonya mellé. Ettől a pillanattól félt. Hónapok óta építgette magában, mit is mond, ha az asszony megkérdi, miért tette? Nem a hitvestársi felelősségrevonástól félt, hanem a saját gondolataitól. A saját gyengeségétől, amely másodszor vitte a lejtőre. S ezt már nem lehetett büntetés nélkül megúszni. Szégyellte magát, s nem talált szavakat kusza gondolatainak megfogalmazásához. Hallgatott. Az asszonyt figyelte, aki elmesélte mennyit túlórázott, hogy a gyerekek ne vegyék észre az apa hiányát. Óvta a családot, amelyet rövidesen ki akarnak tenni a lakásból, mert a házigazda árulja a házat. De hová menjenek? Még drágább albérletbe? Hiszen lakást kapni többet jelent egy lottó ötösnél. Majd ha a kérvényre sor kerül. De hiába adták be öt éve, ha mások régebben nyújtották be. Esetlen szavakkal nyugtatgatta a feleségét, aki nemsokára könnyes álomba merült, ö nem tudott aludni. Csendesen felkelt, s kitekintett az ablakon. A sötét kert fái, mint valami alaktalan szörnyek integettek feléje. A kiNyaralóhely, A kertekben elevenség, a táj kopácsolások- tól zeng, mindenütt magánépítkezés. merűltségtől fáradt szemei előtt képzelt látomások vonultak el. N emsokára kivlrrad. Mi lesz holnap? Hová menjen, kihez forduljon? Visszaveszik-e a gyárba? Szóba állnak-e vele a régi munkatársak? Be kellene menni érdeklődni a tanácsra is. Ezekután megteheti ? Mi lesz vele és a családdal? Gyötörték, kínozták a gondolatok. Csak most fogalmazódott meg előtte minden tisztán és pontosan. Ügy érezte, emberfeletti gondok előtt áll. De érezte, hogy ezek a jelen gondjai a múltban gyökereznek. Azokat a gyökereket kell kitépni végleg, hogy újra talpra állhasson. S bármilyen nehéz lesz vagy megalázó, neki kell keresni, az embereket. Megszolgálni a bizalomért, amelyet elvesztett. Az arcán végiggördült egy könnycsepp. Zsebkendőt keresett, hogy letörölje, s közben meglökött egy széket. Megmerevedett, nehogy felkeltse valamelyiküket, de elkésett. Nagyobbik fia fürkészve tekintett feléje. Megismerte. — Apa! Hát itthon vagy? De jó, hogy megjöttél. .. Átölelte a hozzálépő apját. A fülébe súgta. — Képzeld, tegnap Géza a napköziben kérdezte. hogy mikor jössz már haza... Megremegett. Rekedten kér. dezte. ki az a "Géza? A gyerek csodálkozva mondta. — Nem tudod? Az apukája gyárigazgató. Azt mondta, ha leszereltél feltétlenül menj el az apukájához... A fia nem tudta mire vélni, hogy annyira magához szorította. De erőt vett magán és csendesen az ágyba parancsolta a gyereket. Kiment az apró konyhába és mélyet lélegzett. Ügy érezte, könnyebb lesz megtenni az első lépést az új úton. Autók fél lábbal a járdán. A tulajdonosok tréningben, atlétatrikóban, szemellenzős vászonsapkákban, tevékenységi láztól buzbgnak. Ásó, kapa a kezükben, nyesőolló, gereblye. Szombat—vasárnap kirázzák magukból, mint yala- mi porzsákból a főváros hétre való nyűgét. Legalábbis így gondolják, s itt a szennyezetlen, kéktiszta levegő alatt terül el álmaik romantikus földje, hol nincs fúrás és nincs gyűlölködés, se csalás, se hamisság, se mó- szer, ártatlanság honol és béke, és jóakarat és nyugalom. Efféle várakozásokkal bontja a régi kőoszlopot az új telektulajdonos. S minthogy a közút széles szegélye is telkéhez tartozik, kijjebb tolja a kerítést. A szegélyen az utcai nyomokút. Azt hogyan tolja arrébb? Arra jön a víztársulat alkalmazottja, kapóra. Min,t szakértőtől, kérdi az új telek- tulajdonos. hogyan kéne a kutat eltolni? — Eltolhatom — mondja az alkalmazott. — Nagyszerű, és mit kér érte? — Egy láda sörért eltolom. A víztársulat embere jólértesült. Tudja, hogy nem kér lehetetlent. Az új telektulajdonos gebines egy árnyékos pesti mellékutcában. — Rendben — mondja a telektulajdonos, már ki is számította, milyen olcsó ez a szomjas munkaerő, százasba se lesz neki. — Fogjon hozzá. Miként e tavaszidőben a friss vízszagra a kút szájához gyűlnek a darazsak, akként sokasodik a segítség a láda sör' hírére a kút körül. Három csákány kér már helyet, össze-összeakadva, egymásnak koccannak a szűk helyen. Kisvártatva elhallgatnak a csákányok, s a víztársulat alkalmazottja harmadmagávaJ vakarja fejét a telektulajdonos színe előtt. — Baj van. — Kevés a láda sör? — Kevés bizony. Vagy lesz két láda, vagy hozzá se fogunk. — Az előbb egy is elég volt. — Igen, de akkor még nem tudtuk, hogy ott vezet a telefonkábel. Hihetetlen bár, de való: a telefonkábel a kút tövében. Az új telektulajdonos saját szemével meggyőződik. — Hát jó — mondja, sejti már, miként a telket, a romantikát sem adják ingyenCsengtek-bongtak a csákányok egy darabka ideig. Négyen vannak már. A telektulaj’ a kert végiben hallja négy közül a negyediket, a nagyhangút. .— Tegyen le öt kilót és hozhatja a lábasát. Rövidesen ott állnak előtte. Már fejüket se vakarják, csak orrát túrja a negyedik. — Hat kiló, főnök — mondja —, ez nem megy kevesebbért. A tulajdonos érti, miről van szó, otthonos e nyelvezet minden ágabogában, a gebin- pincéből. De hat pirosat nem fizet, azt nem! —- A szennyvíz is ott vezet — mondják. Ez se mese, ez is való. Az új telektulajdonos megbizonyosodott, hogy a világ errefelé is éppen olyan valóságos, mint Pesten. Nyoma sincs romantikának. — Nagyszerű — mondja éppen ezért otthonosan. — Eltolatom a kutat hivatalos úton. 1 NÖGRÁD — 1969. július 20., vasárnap 4 l
