Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

/ L ógott az es<5 lába, a hivatalsegéd mégis az udvarra vitte a piros bársonnyal bevont íróasztalt, a szülői munkakö­zösség egyik készséges aktívá­ja pedig a kerítés betonoszlo­paira szerelte fel a hangszó­rókat, amelyek a ballagási ün­nepség meghitt hangjait továb­bítják a tágas udvarra. A ra- jongóbb és ünnepelni vágyóba szülök mar gyülekeztek, de egyelőre félszegen álltak meg az iskolakapun belül. Kezük­ben virágot, és selyempapírba csomagolt desszertes-dobozká- kat szorongattak, miközben ri­adtan kapkodták fejüket jobb- ra-balra, mint a tétova, ta­pasztalatlan és félénk gyerme­kek. Ahogy telt-múlt az idő, a nők száma nőttön-nőtt és az udvar egyszeriben megtelt az asszonyt pletykák duruzso­ló hangjával. A férfiak egy ré­sze cigarettára gyújtott és na­gy obbára némán vetette előre tekintetét az öreg iskola falá­ra, amelynek nyitott ablakai mögül időnként egy-egy cér­nahang szivárgott elő■ — Reméljük nem lesz eső — jegyezte meg a várakozók­hoz érve a hangszórókat sze­relő férfi. — Ezek fáradt felhők — szó­lalt meg a nagy vasajtónál egy érdes, de rendkívül nyu­godt hang. — Jó napot, tanár úr! — kö­szöntötték a jövevényt min­denfelől, és a nők egy cso­portja nyomban gyűrűbe fog­ta. — De hölgyeim! — emelte fel kezét tréfásan védekező módon a tanár, akit minden­ki egyszerűen Hunyó-nak szó­lított. Kisházi Gáspár, a maemati- ka és fizika elismert tanára a Hunyó nevet idestova harminc esztendeje érdemelte ki, áb­rándos, álmodozó természeté- ért. Akkoriban tört rá az el­ső szerelem szépsége és fáj­dalma, ami egyidejűleg vers­írásra és képzelgésekre ihlet­te. Előfordult, hogy Pithago- ras tételének ismertetése köz­ben egyszeriben csak elébe vil­lant Villányi borkereskedő Etelka lányának hamvas baba­arca és ő ilyenkor lehunyta szemét, elfeledte, hogy tanít­ványai a megkezdett mondat végét várják. Azóta ábrándjai sokkal reálisabb irányt vettek. Már nem hunyja le tekintetét hosszab időre, csak olyankor hunyorgat, ha gondolatait agya távolabbi fiókjaiból kotorja elő. így a nyugdíj táján ugyan­is már az annyiszor elismételi és átadott tudományok is ko­Lakos György Egyik a másik után pottabbá válnak, s nagyobb erőfeszítésre kényszerítik a más gondokkal is telített ta­nárt. Egyébként a tanár úr egyszerű, szerény, a felszínes szemlélő számára igénytelen­nek tetsző, kistermetű ember volt, akinek legfeljebb az or­ra körül halmozódó, nagyobb- szabású szépiái okoztak némi feltűnést. — Hej, tanár úr! — jegyez­te meg a szomszédos hentes­bolt vezetője, akinek a kis­ujja is akkora, mint a Hunyó két hüvelykujja együttvéve — A kotlós, íme, megint útjára engedi csibéit. ■. , Mulatságos, szinte groteszk volt a megjegyzés, de Kisházi tanár úr nem érzett benne semmi sértőt, sokkal inkább felismerte a száraz, nehezen gondolkodó atya ellágyulását. — Csak semmi érzékenység, Suhajda szomszéd! — emelte fel kezét a tanár. (Ujjai a hen­tes kemény kézszorításától még mindig pirosán csavarod­tak össze!). — Tanár úr nem illetődik meg ilyenkor? — kérdezte édeskés hangján a csinos Pa­takiné, akit egy héttel a há­zassága után, idestova tizenöt esztendeje elhagyott a férje, s azóta hasztalan keres társat, mert a férfiak minduntalan visszaélnek hiszékenységével és bizalmával, amit többek kö­zött a válása óta született öt fiúgyermeke is példásan tanú­sít. — Ezen ne is lepődjön meg, Mucika — mondta a tanár, de nem mert Patakiné sze­mébe nézni, mert ennek olyan tekintete van, hogy a véreng­ző fenevad is kezesbáránnyá válna tőle. — Én már hosszú pályafutásom alatt megszok­tam, hogy egyik napot követi a többi. Mindig jön egy új nap, mindig elérkezik egy esz­tendő vége. S egy korosztály minden évben kiröppen az is­kola szárnyai alól... — Mint egy költő! — lel­kesedett Patakiné és mintegy a szülői kar nevében, átölelte és arcon csókolta Hunyót. Az özvegy Hamarjainé, aki titokban régebb ideje pályá­zik az agglegény Hunyó kezé­re, a jelenetet epés megjegy­zéssel követte. — Ha Hunyó nem menekül a szertárba — mondta — fi­zetheti a gyerektartást a ha­todik gyerekért! Hunyó azonban mindenkép­pen távozni kényszerült, hiszen az épület méhéből immár ki­áradtak virággal és sárga, ma- gukvarrta tarisznyácskákkal a hetedikesek, majd az őrzésük­re bízott csapatzászló nyomában az ünnepélyesen, öregdiákhoz illő méltósággal lépkedő nyol­cadikosok is. Hunyó, osztályát meglátva, már csak egy ride­gen férfias megjegyzést tett. — Ne is haragudjanak, höl­gyeim: én nem tudok megha­tódni. Én a hideg értelem em­bere vagyok. Azzal eltávozott az őt kö­rülvevő nők gyűrűjéből, arcán egy rettenthetetlen hadvezér keménységével és kevélységé­vel. Megállt osztálya étén és felvett pózához méltóan, lát­szólag érzéketlenül adott sza­bad folyást az ünnepélynek. Ez valóban nem tartogatott a résztvevők számára semmi rendkívülit. Ugyanúgy sok ver­set szavaltak, sok-sok búcsúz­tató beszédet tartottak, mint tavaly, és a korábbi években. ' A mamák ugyanúgy megille- tődtek már az első szavalat­nál, mint máskor. S a férfiak között most is akadt egy, ez­úttal Suhajda Benő, a szom­szédos hentesüzlet vezetője, aki az első perctől az utolsóig fehér zsebkendővel törölgette szeme sarkát, a nyelves Ha­marjainé szerint a Fekete Gyémántban hajnal óta elfo­gyasztott temérdek konyak eredményeként. A búcsúzók és búcsúztatók, a vörös nyakken- dős hetedikes és nyolcadikos úttörők nem illetődtek meg túlságosan, bár rendesen és csendesen álltak he\ükön, nagyon jót tudtak kacagni azon a burleszk jeleneten, amelynek főszereplője egy örökösen fényképező papa volt. Míg a vaskerítés betonalap­zatára kapaszkodott, fejére esett a magas zászlórúdról a magasba felkötözött, egyik hangszóró, úgyannyira, hogy ki is kellett cserélni. (Nem a fejet, a hangszórót!) Lassan azonban elérkezett a hivata­los búcsúztatás vége is és a nyolcadikos kisdiákok válluk- ra vették a hetedikes társaik­tól átvett vándortarisznyát, ke­zükbe fektették a celofánba csomagolt szegfűcsokrot és el­indultak, hogy búcsút vegye­nek az öreg alma mater min­den sarkától. A ballagó, cémahangon éneklő gyermekeket sűrű. tö­mött sorban követték az el- érzékenyült szülők. Osztály- főnökük vezetésével betértek minden osztályba. Az alagsor­ban, a politechnikateremben kezdték, és az emeleten, utol­só tantermükben végezték. S útközben Hunyó arca is egyre változott. Előbb csak elvörö­södött, mint akinek tüsszente­nie kell, közben idegesen igaz­gatta az ő vállán is ott fityegő tarisznyát. A fizikaszertár előtt azonban már „belement valami a szemébe”, s ennél­fogva zsebkendőjével illett megdörgölnie. Mire véget ért a ballagás, és a nyolcadikosok ezúttal iskolatáska és tankönyv nélkül elfoglalták helyüket, s az első pádban két eminens kislány elcsukló hangon fel­zokogott — Hunyó arca tel­jesen elveszítette már hadve­zért markánsságát. S amikor a kis' Gáspár Teca hirtelenjé­ben megfogalmazott búcsúbe­szédbe kezdett, Hunyó hango­san elsírta magát. De akkor már zokogott mindenki, aki az osztályba préselődött. Sírtak a gyermekek, a szülők, a búcsú­zó tanárok, talán még törté­nelmünk nagyjai is könnyez­tek a falon, a barna képkeret­ben. Hunyónak válaszolnia kellett volna a spontán búcsúszavak­ra. — Egyik nap megy a má­sik után — kezdte volna szin­te a sír mélyéből érkező han gon, de utolsó szavai már zo­kogásba vesztek. /~>( zégyehlősen temette arcát kezébe, az osz- tály csak szeplős kéz­fejét láthatta és zo­kogását hallhatta. Kis ideig még így állt az ifjúságát gyá­szoló szülői gyülekezettől övez­ve, őszintén pityergő tanítvá­nyai előtt, majd nagyhirtelen nekilendült és szégyellősen ki- viharzott a folyosóra. Patakiné sietve a nyomába szegődött, de a tanterem ajta­jában Hamarjainé erős fogás­sal megmarkolta karját. — Ne törd magad, szívem! — mondta, Hunyó már a föld­szinten jár. Meg sem áll ha­záig. Így megy ez minden év­ben. — Engedj el! — igyekezett kiszabadulni a szép Patakiné a hegyes és vasmarkú Hamarjai­né szorításából. — Tőlem mehetsz — vont vállat és gúnyos ráncok ül­tek duzzadt ajka köré. — De ha nem vigyázol, úgy ma­radsz! .... Hunyó akkor vágott át az iskolaudvaron. Vállán sárga tarisznyát viselt, kezében virá­got vitt és — sírt... Vihar Béla Készletek, a liz intelemből S amikor Ítélned kell, ne feledd, FELELŐS VAGY KORODÉRT, s egyetlen embertelenség elkövetése annyi, mint azonosulás a gomolygö századok valamennyi igazságtalanságával. Vigyázz, az igaz ügynek is segíteni kell, mert hasonlatos ő ama ifjúhoz, aki fegyvertelenül bolyong a némaságba dermedt erdő ösvényén, ahol útonállóként közeledtét lesi az ércöltözetben villogó Gonoszság. Vigyázz, amidőn azt mondod SZABADSÁG, nehogy e szóval, akaratod ellenére vashidat Verj azoknak, akik a halál zsoldosai, s áthömpölyögnek rajta, hogy elveszejtsenek házad kapujában. Ne feledd, a láthatár peremén ott léséig az ősmélyből felbukkanó dúlás tébolyarcú angyala, akinek szeme fürkésző puskacső, torka sziréna, hahotája ágyúdörej, kőfejét koronaként lágerek dróttüskéje övezi, ékszere égő városok gyöngysora, haja gázkamrák szürke füstje, acélkörmeit könnyekben füröszti, zsibbasztó mérget fú agysejtjeid közé, s holnap már lövészárok sírjába taszít. Mert kinek-klnek eljő a próba órája, amikor választania kell: hová, merre? Változz meg, hogy a remény megválthasson! S akkor már könnyebb lesz felelned az erőszakra, a megtévesztők kockavetésére, a dölyfösök duhaj lakomájára, akár háromszor, s megint háromszor és újra háromszor: Nem, nem, nem! S amikor azt mondod: BEKE, vele esküdj föl kedvesed ujjaira, a válladon virágként megpihenőre, a szőlőfürtök édes ízére, a nyári reggel sugárjátékára a patakparton, a csobogó tej és mézes álom jó ízére, az esti séták sugallta gyolcsfehér gondolatokra, ám fontold meg azt is: nem a tétlenség békéje, s nem a börtönök békéje mellett tették e hitet, elfödvén szemedet, hogy harcra ne kényszerülj meggyalázoft anyádért, az Igazságért. Hajolj mélyen lelked fölé, s akkor kihallod belőle, hogy hol kél zokogás, akár a világ végén is, te pedig velük légy seregben, mert ők hordozzák vállukon a Földet és a Jövendőt. TÓTH ELEMÉR: »Májusi hold száll Májusi höld száll, zöld erdő útján alkony botorkál. Szerelem oltár, zöld erdő mélye, I szerelmünk ágya mikor lesz végre erdei tónál. A tóban immár halakat himbál, ringat a hullám. HáryJános — Jelenet — Irta: Kussinszky Endre (Szín: Mehrwert Ignác szekszárdi főjegyző lakása i Szereplők: Mehrwert Ignác, Garay János barátja, Garay János, költő, Háry János, szekszárdi fazekas, Juli, Mehrwerték pesztonkája, Bíró uram, piák Hári hűséges hallgatósága. (Mehrwert csendes beszélgetésben, pipázgatva a bíróval és a diákkal) Juli: (lelkendezve berbnt) Nagy­ságos úr, nagyságos úr! Mehrwert: (Füles fotelban, csendes pipaszó mellől, nyugodtan) No, mi az Juli, tűz ütött ki valahol? J.: Nagyobb baj annál! Ven­dég jött! M.: A vendég nem baj, hanem öröm a háznál. J.: Ez ugyan nem lesz öröm. Itt vér fog folyni! M.: vér? Miért folyna itt vér? J.: Mert megmondta a János bácsi. Ahol meglátja, le­kaszabolja, levágja, felap­rítja! Bíró: Nocsak, a János? Ilyen har­cias? M.: Kit már, te liba? J.: Aki most jön, azt a kalen- dáriumcsinálót. (Öbégat) Az jön, szegény feje. Jaj, vége van, vége van! M.: Kaleridáriumcsináló? Az jön? Költő az, te! nem ka- lendáriumcsináló! A Garay nagyságos úr! J.: Az az. A kalendá.... a köl.... szóval az a verscsináló, a szemcsétlen. Az jön! (Kopogás) M.: Tessék! Garay: (belép) Szervusz humillj- musz! M.: Isten hozott, Jánoskám (Ölelkeznek, paroláznak) G.: No, jöttem magam is, sőt erősen igyekeztem... M.: Ezt ugyancsak jól tetted. Talán megérezted, mennyit beszéltünk rólad a mi­nap.' 8 NOGRAD -i 1969. június 15.. vasárnap G.: Ugyan, hogy kerültem szó­ba nálatok? M.: Nagyon egyszerűen. Itt járt János bácsi és szidott, mint a bokrot. G.: Janos bácsi? A Háry Já­nos? M.: Igen. Nagyon paprikás az öreg. Azt mondta, csak ta­lálkozzék veled, leszedi ró­lad a keresztvizet. G.: Ugyan, mit vétettem neki? M.: Valaki felolvasta előtte leg­újabb versedet. Az Obsitost. Azt vette ki a sorok közül,, hogy nem hitted el viselt dolgait, és kifiguráztad. G.: (felkacag) Dehogynem hi­szem, dehogynem. Annak azonban örülnék, ha már megverseltem, meg is is­merhetném az öreget. M.: No. ha csak ez a kívánsá­god, ez könnyen teljesülhet, mert hamarosan itt lesz. G.: Alig várom! És mit keres nálad? M.: Jön az öreg, mert üzentem érte. Ha ilyen marad az idő, pár nap múlva szüre­telek, és nálam a szüret nem múlhat el Háry János nélkül. A munkája ugyan nem sokat ér, mert inkább mesél, mint dolgozik, de amit mond, mulatságos. G.: Igaz! Így igaz! Hiszen ha csak a fele volna, amit ró­la a múltkor mesélték, az is elég volna. M.: Hanem, ha jön, kicsit má­sítsd el külsődet, mert hát­ha látott nálunk a múltkor, s nem szeretném, ha begu- bódznék előled. G.: Jó, majd szemüveget te­szek fel, s valami más ne­vet mondok. (Megteszi) Így ni! J.: (beront, lihegve) Jön... Jön ez is! A János bácsi... Úristen, mi lesz itt! G.: Csak nem olyan veszedel­mes ember? J.: Az? Aki egymaga szétverte a franciákat? Vérfürdő lesz, öldöklés... (Kopogás) M.: Tessék! Háry János: (alacsony, görbe lábú, hét- szálszőrbajüszú, sovány em­berke. Lábát törölgeti a küszöb előtt, köhécsel, szin­te beóvakodik): G. : (M.-hez) No, ahogy az öre­get nézem, itt nem lesz vér­fürdő. .. H. J.: Szerencsés jó napot adjon az úristen. \ M.: Adj’isten János bácsi. Hát mi szél hozta erre mife­lénk? Csak úgy eljött? H. J.: A szüret mián jöttem ........ h ogy szedőnek........ tetszett m ondani... G.: ' Tudom már, tudom. Jó. hogy jött. (Feláll, a pohár­székről poharakat, egy üveg vörösbort vesz le, tölt). Hát addig is, amíg az új kész lesz, kóstolja meg ezt a kis tavalyi kadart. (Koccinta­nak, isznak.) H. J.: (csettint nyelvével) Ez igen! Jobb ez, mint az a slivovi- ca, amit a barátom őfelsé­génél ittam. (M. jelentő­ségteljesen oldalba böki G.-t) Hallod?.... G. : Kinél iddogált Háry mes­ter? H. J.: Majd megmondom, ha tu­dom, hogy az úr ki lé­gyen. (A bor után fokról fokra felmelegedik) Nem ismerem az urat. M.: Egy kedves barátom, Pest­ről. G. : (Belevág szavába): Erdélyi János, orvos vagyok... H. J.: Hallja, ilyent nekem ne is mondjon, nem orvos az úr. nem is úgy néz ki, hanem indzsellér! M.: Honnét veszi ezt? Orvos ő, Pest-Budáról jött az én látogatásomra. Miért mond­ja János bácsi, hogy ind­zsellér? H. J.: Mert az ilyen ókulárésok mind indzsellérek. Lánc­húzó, földlopó ez mind, egy­től egyig. Nem bírom eze­ket az ókulárékat. Tegye le az úr, hadd látom az iga­zi fizimiskáját. Vigyázok én már az ilyenektől! G. : (leteszi a szemüvegét) Jó. leteszem. De miért, János bácsi? Talán bántotta va­lamelyik? H. J.: Bántani nem bántott, azt nem is ajánlanám, de az egyik, valami kalendári­umcsináló el akart bánni velem. De csak meglássam valahol! Ne féljen, nem az űr az, az úrnak elég jám­bor ostobácska képe van. G. : (Gúnyosan). Köszönöm!. H. J.: Hanem annak én'a vérét veszem! G. : Hát, mi történt? H. J.: Mi? Hát gondolja csak éli (Zsebéből gyűrött papírt vesz elő, az asztalra teríti, kisimítja) Rigmust faragott rólam az az elvetemült. G. : (Köhög, hümmög) Ez csak nem baj? H. J.: De mennyire baj! Hallgass csak (olvas): Hol volt, hol nem, bizony­nyal meg nem mondhatom, Kétszázezer vitézzel jött ránk Napóleon. Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk, Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng. A furfangos diák itt ször­nyűt prüsszente rá... Hát ez az! Mit prüsszögteti azt a fránya diákot? Ügy igaz minden szó, ahogy a kocs­mában a komáknak elbe­széltem. (tovább mondja a verset.) Kétszázezernek ellen két­száz, az angyalát! Mit gondol kend bíró úr, ki adta meg torát? Biró: Ki adta volna hát, ki? Csak vblt a kapitányban ész és nem ütközött? H. J.: Volt ám, de volt, kurázs’ is komék, és mekkora! Megütközének biz’ és hogy! Magam valék az első, ki közbevágtaték, i Hullott a franciája, mint hull a fű, a jég! A nap megállt fölöttünk, \

Next

/
Thumbnails
Contents