Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

Bertha Bulcsw Ja jongó messzi szélzúgás bői. Amikor kitépte, erősen vérzett. A gépek a folyó felett száll­tak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre. A moto­rok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vo­nultak. Monoton bugásuk, ja- jongó, messzi szélzúgásra em­lékeztetett. Gergely zokogott. Félt, hogy a vonuló bombázók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zo­kogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Fel­ült. Szájában saját vérének ízét érezte. Szipogva, megalá- zottan nyalogatta a kezét. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét, és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödörszerű. Nem a csu­ka harapása fájt Gergelynek... A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát. Megalázták a repülők és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami a folyó­parton történik, nem újsághír, nem politika, amiről beszélni lehet Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Min­den új napon az élete lesz a tét. Senki sem kérdi, hogy hány éves, kit szeret és kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban vagy nem? Csak lőnek rá, mint bármelyik állatra az erdő vadjai közül. Gergely, egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát... Szorongva állt az úton. Nya­logatta a vérét, és az erdő felé bámult. A tagutakon em­berek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Vissza­lépett az árokba és felemelte a halait. Lassan bandukolt a falu fe­lé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltéseket. Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az eget, a kék égi mélységet, ahonnan megérkez­tek a gyilkos pilóták. Nagyanyja a kezét tördelte: — Csakhogy itt vagy! Uram Jézus! Csakhogy előkerültél... mond­Ó sszetekerte készségét és ^ hazaindult. Halait a karikára kötött zsinóron vitte. Nehezek voltak. A csuka na­gyokat ugrott, és krokodil­száját fenyegetően kitátotta. Gergely fütyörészett. Az or­szágutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por éget­te a talpát. Toporgott, belép­delt a bazaltosabb részekre, majd ismét visszalábalt az útszéli porba. Ahogy váltogat­ta a lábait, a karakai erdő fe­lett megpillantotta a gépeket. Magasan úsztak, nagy rajok­ban, akár a galambok. Búgá- suk szűrten, finoman höm­pölygőit előre, mint valami távoli szélzúgás, vagy hullám­verés. Gergely ezüstfényű szárnyukra bámult, majd a kondenzcsíkra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyo­mában. Rosszat érzett. A fo­lyóra pillantott, majd a bog­lyákra, amelyek a sarjúföldön szürkültek megaszalódva. A folyó már negyven—ötven mé­terre mögötte maradt, s a bog­lyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással beleha­salt az utat és a földeket el­választó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol belehevered,ett, szederbokrok is takarták. Várt. A gépek méltóságteljes las­súsággal úsztak a magasban. Feleslegesnek látszott az óva­tosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek angolok” — gondolta — „Milyen muris... Reggel 'még Londonban vol­tak ... Kávéztak az ismerő­seikkel, aztán kimentek a re­pülőtérre ... Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazamennek, és este tovább kávéznak az ismerőseikkel... Ha csak .,. Ha csak valamelyik légelhárí­tó üteg bele nem trafál az ol­dalukba ... Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerősei... Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik.... Kirándulás...” — A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld,- a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal-hídon dörömböltek a géppuskalövedékek. Gergely látta, hogy húsz—harminc mé­ter magasan szállnak a gépek, s a lövedékek a vizet korbá­csolják. Rémülten a hasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az ujját és be­leharapott. Gergely zokogva feküdt a hideg, sikamlós pik- kelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsá­— Hét halam van ta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt Satt, Vilma, mindent elmondott... De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél... • ho­gyan számoltam volna el az életeddel... — Nem igaz... Én csak áll­tam ott a Mátéval... — Mise alatt, istenem mise alatt... Szerencséd, hogy előkerültél.. — mondta, az­tán a halakra pillantott. Meg­lepődött — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb, ha mind­járt elviszed Zsófia nénédnek. — A legszebb halam ... — Éppen azért... Zsófia szereti a tejfölös sült csukát. Ha kaszálják a Marcalt, az összes megvágott csukát neki viszik... Indulj is.-.. Az lesz a legjobb. Köszönsz seépen: Dicsértessék az úr neve, és il­ledelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valami­vel. — Múltkoriban azt mondta a nagymama, hogy böjti na­pon vigyek majd halat Zsó­fiának ... Most nincs böjt. — Na és? ... Zsófia máskor is megeszi a böjti ételeket. Szent asszony... í~* ergely zsinórján egyedül a csuka lógott. A nap már megszárította a bőrét, de még mindig dobálta magát, tátogott, fenyegetően vicsorí­totta a fogsorát. Gergely arra gond,olt, hogy a csuka a bűn ajándéka... A szöcskét be­kapta egy keszeg, a keszeget bekapta a csuka, a csuka pe­dig az ő ujját .........A csuka h arapása isteni figyelmeztetés volt” — Gergely a krokodilpo- fájú halra sandított. — „A csuka maga a bűn... Ekkora hal hogyan került volna más­ként a horgomra ... Nagy bűn... Most majd megeszi Zsófia és ő is bűnös lesz.. . Jobb is, hogy Zsófia eszi meg... Annak a bőre már át van itatva tömjénnel és Szen­teltvízzel ...” Megállt a tornyos ház előtt, és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék őriz­tek. A lépcső a ház ólom­üveggel díszített ajtajához ve­zetett. A farácsos, zöld színű­re pállott, rézveretes kapu nyitva volt. Gergely a törpék feje felett talált egy, kolom- pot. Meghúzta. A kolomp kint is szólt, bent is szólt, s Zsó­fia néni sötétkék selyemken­dőbe bugyolált feje csakha­mar előbukkant az ablakban. — Te vagy az Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sie­tett és kinyitotta. Gergely kö­szönt, meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ezt a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam... — Zsófia néninek ajándéko­zod? — Igen. Mivel ez böjti étel... — Ö, Gergely . .. Milyen il­ledelmes tudsz te lenni. Mi­lyen illedelmes... Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszo­nyú szemérmetlenséget, követ­tél el. És éppen szentmise alatt... Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt... Gergely... Ger­gely. .. — Én nem voltam.; 1 — Nem voltál? — Nem. Satt Vilma hazu­dik, Én odább álltam. — Odább? — öt—hat méterrel odább. Mi a csókafészek után men­tünk a Mátéval, és éppen csak megálltunk ott. De az­tán mindjárt mentünk. Zsófia lehajolt és megtapo­gatta a mozaikpadlón tátogó csukát. Gergely orrát ekkor megcsapta az ,a furcsa illat, amit egyszer már az ország­úton is érzett. Gergely gyanút­lan kisfiú volt, és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent 1 vénasszonyszag. Zsófia felegyenesedett, és Gergelyhez fordult: — És a kezeddel nem ... ? — Nem, Zsófia néni. — De a szemeddel vétkez­tél? — A szememmel sem. — Behúnytad? — Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott és néztem,/ mit csinálnak az alvégiek. Még rájuk is szól tam, hogy: „Mit csináltok, he?!” Azt mondták, megrno- nyásszák a menekült lányt... — Szeplőtlen Szűzanya .. Micsoda szemérmetlen bűn ... És a leányka nadrágját láttad? — Láttam. — Rajta hagyták? — Rajta . .. Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták... — Szeplőtlen Szűzanya... És mit csinált az a szegény kislány ... Az a kis számki­vetett ...? — Vinnyogott... Röhécselt, később pedig vinnyogott... — Ö, mi lesz a világgal... Gyere Gergely, megnézheted Zsófia nőni toronyszobáját. A szobát félhomály borítot­ta. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppedő szőnye­gekből dohés szent vénasz- szonyszag áradt... Gergely fintorgatta az orrát, majd kö- hécselt... A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablak­mélyedésben kis házioltár állt, másikban a zongora. A zon­gorán és az oltáron egyforma karosgyertyartartók álltak, ró­zsaszín szeteltgyertyákkal. A toronyszobában a doh és a szent vénasszonyszaghoz töm­jénillat is keveredett. — Bűneid bocsánatául most elénekeljük együtt, hogy „Üd­vözlégy oltár? szentség!” — mondta Zsófia s zongorá­hoz ült. Ültében ai'íggyújtotta a gyertyákat, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. — Most az utolsó strófát, az rádülik — mondta Zsófia és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek vég- óráján. hogy ne ejtsen meg a Sátán. Te légy erős és gyá- molóm. mert csak nálad az_ oltalom. Üdvözlégy szent Szak- ramentom!” Zsófia becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a gyertyákat. A házioltáron kihúzott egy fió­kot, és aprócska szentképet libben tett Gergely orra elé: — Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról ... A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg Mária. Óh irgalmas Szüzanva!” Csak eny- nyit kell mondanod... Én megbocsátok Gergely — mondta, és hüvelykujjával, amelynek ugyanolyan illata volt. mint a szobáknak, keresz­tet rajzolt a fiú homlokára. Gergely köszönt. Zsófiával a hátában, kibotladozott a szí­nes, ólomüveges ajtóig, aztán levágtatott a lépcsőn. A doh, a szent vénasszonyszag, és a tömjén összekeveredett illatát még az utcán is az orrában érezte. Riadtan lépdelt a jár­dán, szemét lesütötte. Csak jóval odább, az iskola és a gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ug­rott. Amikor a feje megközelí­tette az alsó ágakat, nyihogott egyet, mint a lovak. A Hangya előtt az embe- ** rek csoportosultak. Ger­gely azt hitte, melaszt oszta­nak. Sietősre fogta, a lépteit, hogy idejében szólhasson öreg­anyjának. A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt vá­rakozott. Gergely a néma pa­rasztok között beódalgott az udvarra. Nagy csend volt. A szederfa alatt három kocsmai asztal állt. Az összetolt aszta­lokon idős parasztember fe­küdt. Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a vé­res szakadások. Ahány gép­fegyvergolyó, annyi szakadás, Gergely á kéklő égboltra, majd a kuglizó mellett ácsor­gó emberekre pillantott. Az ég felhőtlen volt és üres, az emberek némák és tanácsta­lanok. bámulni a csodát, Kétszázezret, hogy vert meg kétszáz, az angyalát! Diák: (Hatalmasat tüsszent) H. J.: No, most hallhatták maguk is. Hát mi van ezen prüsz- szögni való? Diák: < Csak úgy véletlenül esett... H. J„: Hát, ne véletlenkedjék itt köztünk, diák uram! Ez ép­pen olyan igaz volt, mint látogatásom a király őfel­ségénél, Bécsben. G.: Hát az hogy esett? M.: Ejnye, hát igyunk egyet, mielőtt János bácsi elbeszé­li. (Tölt, koccintanak, Isz­nak. H. J. megtörli baju­szát, s folytatja.) Aztán így írja tovább az a földlopó: Kedvem szottyant menni kis látogatóba. És ahogy hajnallal a városba értem, a király házára mindjárt ráismertem, Ma­gam végigmentem az isterá- zsakot, Egytől egyig ismert régi jó barátot. Átmentem a vasajtón, át az ezüst- és az aranyajtón, s ott be is nyi­tottam. Hát nem is hogy én, de amint rámtekinte, Ma­ga őfelsége szól, s magához inte. „Isten hozott lelkem, régi jó barátom, Nos, hogy állunk — kérde — frissen, amint látom.” J : (Belopakodik, s tátott száj­jal hallgatja, néha felsó­hajt)': Ö, istenem, istenem! Maga a királ!) H J.: Aztán megvendégelt, ahogy illik és a kis királyfiak is bemutatkoztak. Én pedig be­nyúltam cifra tarsolyomba. És egy-egy krajcárkát vet­tem a markomba. „Nem, ba­rátom, ezt nem engedem neked meg — szólott a ki­rály — pénz nem való gyer­meknek. Pénzre több szük­séged van nekem, vitézem”. Mire markomat már tömve, dugva érzem. S Bécsből Itt­hon voltam, megcsinált ga­vallér, Mert a pénz ezüst volt, mind megannyi tallér. Tallér az angyalát, mégpe­dig lázsiás hej, hogy elfo- gyának, mint ezernyi sok más! (A hősi versmondás­ból visszazökken). Bizony, elfogyának, inost aztán itt vagyok... G. : Sebaj, János bácsi. Hallom, milyen ügyes kend a mes­terségében is. H. J.: Bizony, ügyes. Művész! Mű­vésze vagyok én ennek is, akár a kardforgatásnak. Nincs is olyan gölöncsér Tolnában, Baranyában, mini én. M.: Nono, János bácsi. Hát a Bicsérdy? H. J.: (Engedékenyen). No, meg az ... M.: És Kelemen bácsi? H. J.: Nem mondom, az se rossz éppen. M.: Hát a Komáromi? H. J.: (Szinte nyögve, hogy fgy ’ megszorították): Igaz, az xs megteszi. Hanem mondjon még egyet, ha tud! 3.: (Belekotyog). Hogy mond­hatna többet, mikor nincs is több gölöncsér a két me­gyében! (G. M. felkacag). H. J.: (Julihoz). Nem takarodsz, te prücsök! Rögtön lefejezlek! J.: (Kiszalad, becsapja az ajtót. ettől kezdve az ajtórésen át szólal meg). Jaj, csak azt ne! Hol viselem akkor a copfomat? H. J.: Még hogy egy ilyen kölyök (dohog). Nincs, hát nincs. De nem is való ezek­nek az izgága népeknek az olyan gölöncsér és kályhás, mint én. G. : Miért, mi történt? H. Semmi. Éppenséggel semmi. Felraktam egy sparhertet itt a szomszédban, a Taksonyi- éknál. Az ügyetlenek neki­löktek valamit, hát persze, hogy összedőlt. Aztán bele­fordult a levesük a parázs­ba. Még a tüzet is elol­totta. G. : Mikor dőlt össze? J.: Másnap! Már másnap ösz- szedőlt! Diák: (Nagyot tüsszent). H. J.: Hallják?! Mér megint! Hagyja abba ezt a prüsszö- getést diák uram, mert kap tőlem olyan medicinát, hogy hóttáig megemlegeti! Diák: Nem akartam, János bácsi. Bíró: Beteg szegény, hát hadd püsszögjön. H. J.: De nekem ne prüsszögjön! Feküdjön le és igyon her- bateát, ne zavarja itt az urakat! J.: Már másnap! (Harsányan kacag). H. J.: Nem hallgatsz, te béka! Összedőlt, hát összedőlt. Ja, semmi Se tarthat örökké. Nagyobb baj, hogy még mindig nem fizették ki... J.: Nem is fogják! H. J.: Már megint kotyogsz? Pe­dig bizony, elfogytak a tal­lérok, oszt’ olyan béke van, hogy a magamfajta kard­forgató ember éppencsak meg tud élni. M.: Bizony, nehéz világ jár a vitézkedőkre, ma inkább a munkával kéne megmutat­ni. .. H. J.: Ügy igaz az. De nincs ná­lam hiba abban se. Mióta béíratkoztam a céhtársaság­ba és remekbe csináltam egy fazekat... J.: Aminek oly kicsi lett a fe­dele, hogy menten belepoty- tyant... H. J.: Adta kölyke, ez el nem hall­gatna. .. M.: Ahá, most már értem. Azért mondják Szekszárdon, hogy passzol rá, mint Háry fa­zekára a fedél? H. J.: Lehet, hogy mondják, le­het, hogy nem. Ha mond­ják is, csak az irigyeim mondják. Akik még a céh­társaságban sem hagynak békén. G. : Ki bántana magát Háry mester? H. J.: Az irigyek. Azok a piszká­lódók. A múltkor is: az ina­som hepciáskodott. ®.z a Berecz gyerek. Persze, hogy jól képen teremtettem, oszt’ kirúgtam. Hát nem nekem jön az apja, hogy ne ver­jem a gyerekét? örüljön az a gézengúz, hogy le nem vágtam izibe. Micsoda idők. micsoda idők! M,ég megér­jük, hogy az ember pofon se vághatja az inasát. A céh meg engem büntetett meg, amiért nem fogadtam vissza azt a taknyost. De nem fizetek, nem én! M.: Pedig jó Jenne valamit le­tudni az adósságból János bácsi, mert ahogy hallom, már vagy kilenc forint van a rováson. H. J.: Nem fizetek, és punktum. És nem is fogadom vissza. Inkább másik inast szerződ­tettem, biztos ismeri nótá­rius uram: a Palogyaiék Pista fiát. IH.: Ismerem a gyereket. És mi­lyen feltételekkel? H. J.: „ Ahogy szokás. Három évig nálam dolgozik, felszaba­dulás után még legalább fél évig. Kap egy kalapot, egy mándlit, nadrágot, csiz­mát és nyakravalót. A sze­gőd tetést és a szabadulójái én fizetem. G. : Nem kevés ez egy kicsit, mester? H. J.: Már hogy volna kevés! Ez a szokás. Különben is, nem járathatom skófiumos ujjas­ban, szattyáncsizmában az inasomat. Örüljön. hogy ennyit kap. M.: Ha megkapja. Mert a Be­recz fiú itt járt panaszkod­ni, hogy máig is adós neki a csizmával. H, J.: Éppen ez a szerencsém Hogy kirúgtam, most keres­hetném a csizmát. Inkább ö keresse, mint én. Keres­heti, amíg élek, .. G. : Amíg él ? H. J.: NÓGRAD — 1969. június Pontosan addig. Pedig úgy nézzen rám az úr, hogy én soká élek. Megmondta ne­kem a Rafael Rózsi, a ci­gánysorról, pedig az aztán igazán tudja. Kiolvasta a tenyeremből. G. : Nocsak! H. J.: Ki az! Kiolvasta világosan, hogy hírem bejárja az egész országot. Kiolvasta még azt a versezetet is, amit a kalendáriumcsináló rólam szerkesztett. G„ M.: (együtt.) Csodálatos! Igazán ? H. J.: Ügy bizony. Meg még töb- Det is. Azt, hogy valami hí­res ember lerajzolja az ábrá- zaiomat, meg hogy muzsi­kát Is csinálnak rólam. De jó lenne hallgatni! (Zenei (Kodály: Háry Jánosából pár akkord). No, majd ha meghaltam, kikönyökölő’: h másvilági felhők ablakán, elpipázgatok, oszt’ meghall­gatom azt a nótát. Ha le­het, a képemet is megné­zem a rajzolaton. Még sze­rencse, hogy a rigmus :xkat legalább már élő mivoKom- ban olvastam. G.: Látja, milyen öröm. ha az ember hallhat, olvashat ma­gáról. Azért mondom én, hogy nem kételkedett sen­ki a szavában, a kocsmá­ban se, itt se: hisszük mind- nyájan.a potrohos bíró, A vigadó legények, meg a gonosz író: A furfangos diák is. ki na­gyot hörpintve szólt: Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt! (A zene felerősödik, majd a szavak végén elhal.) Vége. IS., vasórnop

Next

/
Thumbnails
Contents