Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-09 / 57. szám

\agy idők tanúi (III.) Gábor Andor Varga Imre „S az én hazám mégis hazám Csak magyarul kiáltom! A vérem és a nyelvem Mindig hozzá fog szítani. Az én hazám fekete föld. At vágyon, célon, elven Amely véres vigaszt ad: S bár szégyen és bár iszonyat Magyar leszek még akkor Is. Magyarként állni gáton: Azt ts, hogy nem vagyok Ha érte felakasztat.’8 magyar, (Az én hazám) Gábor Andor fenti verse az ellenforradalmi korszak hazug álhazafiságával szemben, az igazi hazaszere'et egyik mélyről jövő jaj-szava. Olyan költő ir­ta, aki éles pengének szánta magát és költészetet az ellen­ség szive ellen: „Végy hát ke­zedbe küzdő ' s vigy ellenséged ellen. / És szúrj szivébe mélyen / S keményen, mint a vésőt, / S én ott fogom kevélyen / le­helleni a végsőt." Olyan költő íirta, aki „izgató szer”-nek hir­dette magát a proletárok szá­mára, hogy újult küzdelemre serkentse őket: „mint izgató szer élek. mely nem hagylak nyugod­ni. ''őrödbe fecskendezem ma­gom'. hogy élni korbácsoljalak.” Gábor Andor 1884. január 17- én született a Somogy megyei Új-Népen, ahol apja falusi sza­tócs. A kilencvenes években a fővárosba költöznek, ott végzi középiskolai, majd egyetemi ta­nulmányait. Tehetsége korán ki­bontakozik, s már kezdő iró korában döntően kritikus és szatirikus' hajlamok jelentkeznek írásaiban. Népszerűségét a vi­lágháború előtti és alatti években sanzonjaival széni meg, ö a pesti kabaréknak, operett­színházaknak egyik legnépsze­rűbb szenöje (Csárdáskirálynö, Mágnás Miska, A dollárpapa), s ezeknek könnyedsége mellett a kor nem szentel figyelmet olyan súlyos, leleplező írásaira, mint a festi sirámok és a Doktor Sen­ki című művei. Az elsőben meg­szólal Budapest népének, ennek a szerencsétlen, agyongyötört és vérigkínzott népnek minden sebe és minden szenvedése. Bár az olvasó jót mulat a szatirikus íráson, mégis végiggondolva az egészet a gyűlölettől és az un­dortól ökölbe szorul a végén a keze. A Doktor Senki a Ferenc József-i Magyarország közéleté­nek visszásságaira tereli a fi­gyelmet, főhőse Senky János te- hetségtelensége, felelőtlensége révén pontosan beleillik ebbe a világba, és ennek köszönheti érthetetlen, de fényes karrierjét. Az Öregszem mégis, Vidám könyv Írásai is igazolják megál­lapítását, amelyet Karinthy Fri­gyesről irt, de az ö művészetére is pontosan illik: Gábor Andor volt az első magyar szatirikus, aki nem a könnyeken át nevetett, hanem kíméletlenül és könyör­telenül, a szatíra tárgyát kegyet­lenül összetörve és szétdarobol- va, s ronggyá tépetten a neve­tők elé dobta ... Mintha tudta volna, hogy a bálványokat, rész­vét nélkül a szívben, éles ka­cajjal a szájon, le kell rombolni, hogy ebben a munkában semmi szentségtöréstől nem szabad visszariadni. Az őszirózsás forradalomban a Nemzeti Tanács mellett dolgozik, még a proletárdiktatúra kikiál­tása előtt kapcsolatba kerül a Visegrádi utcai pártközponttal. A Tanácsköztársaság idején a Mű­velődési Népbiztosságon, a sajtó- és színházi ügyek refe­rense. A diktatúra bukása után letartóztatják, hat hétig j ül a főkapitányságon, majd Béesbe emigrál. Innét írja többek kö­zött a Bécsi leveleit, amelyekben a Horthy-rendszer legélesebb le­leplezésén túl, a kérlelhetetlen harc, az engesztelhetetlen gyű­lölet, a felháborodott hazaszere­tet hangjait olvashatták ki azok, akikhez eljutottak. Különösen élesen támadja Horthy Mik­lóst, úgy ábrázolja öt, amint egy fénykép jobb sarkában „mere­ven, mint egy spanyolviaszk, egy kurta kis majom áll, nagyfene fúrkós fejjel, amelyet mifelénk csak o koraszülött gyerekek vi­selnek, azok se szívesen. A kur­ta kis majomnak nagy görbe orra van, s a fejét pótló gallér feletti bunkóján - erről nevezték el a Horthy-bunkót - valami la­pos kis sapka kucorodik, s az egész jelenséget egy rosszul si került stuplihoz teszi hasonlatos­sá. Ez a stupli az én kormány zöm, Kossuth Lajosnak balláb felőli utóda." Arra is tanácsot ad, hogy miként kell Horthyt üd­vözölni : a köszöntő hangosan jó napot föméltóságú kormány­zó urat mond, de magában hoz­záteszi „te hóhér". Majd igy adja meg a kegyelemdöfést: „Szem fáj, ha nézi a magyarság, ez élő és koronás bujakórját, e szellemi pokol-vart, e nemzeti leprát, amint hazugsága rémes váladékát Európa képébe fröccsent!, hogy vele a látókat vakokká hazudja. Hol a talics ka, mely e monoklis ganéjgom- bócot hetedhét határra fuvaroz­za? Négy esztendei bécsi tartózko­dás után el kell hagynia Auszt­riát. „Földi javaimat egy közép­nagyságú bőröndbe zárva, el indultam - szívemben eddigi életem legértékesebb tanulságai­val, amelyeket egy mondatban sikerült összefoglalnom: nem, minket nem lehet legyőzni már.” Ettői kezdve Berlinben él a fasizmus kitöréséig, a német kommunista pártban dolgozik, mint iró, szerkesztő végez sok' oldalú munkát. Hitler. hatalomra jutásakor menekülnie kell. Ettől kezdve a felszabadulásig Moszk vában él. Szerkeszti az Új Han­got, a magyar emigráció folyó­iratát. Mint a moszkvai Kossuth Rá­dió munkatársa többször szólt a magyar néphez, lelkesített, buz­dított a fasizmussal való szem­beszállásra: „Lázadni, lázadni! / szégyened nem tűrni / szégye­ned nem tűrni / igád összetörni / Német fenevadnak, / magyar szolgahadnak, / hajrá, nekimen­ni... / Léfekzetet venni." Illés Béla jegyzi fel, hegy 1944-ben Lukács György moszk­vai lakásán ünnepelték Gábor Andor hatvanadik születésnap­ját. Az üdvözléseket ezekkel a gondolatokkal köszönte meg: „Budapest előtt a gyorsvonat utolsó állomása. Hatvan. Oda­érkeztem. A legközelebbi állo­más Budapest. Oda készülök, és arra, hogy ott megálljom a he­lyemet, tudjam, hogy mit kel! csinálni, és mindig azt csi­náljam, amit a pórt, a nép el­vár, és joggal megkövetel tőlem. Születésnapi ajándékul megígé­rem magamnak, hogy teljesíteni fogom kötelességemet." Hazaérkezése után előbb a Szabadság, majd a Ludas Ma­tyi c. szatirikus lap szerkesztője. Minden Írásában a tisztaságra, becsületességre, a nyílt, őszinte életre igyekezett a figyelmet te­relni. Egykoron Rákosi Jenőről írva, akit „a magyar erdő legsö­tétebb zsiványának" titulált, azt irta, hogy gonosz ember nem lehet nagy és maradandó író. Ö nagy volt, mert az emberiség sze- retete, a dolgozók szivbéli meg­becsülése szól felénk minden Írásából. Szatíráin is átsüt a dol­gozó ember iránti jósága, mindaz - ahogy Bölöni György megfogalmazta — amit az igazi kommunista úgy áraszt magából keresetlenül, mint forrás a friss, tiszta vizet. 1953-ban bekövetkezett halá­la után egész élete munkásságát Kossuth-dijjal jutalmazták. Pél­dája pedig tovább hat közöt­tünk, mint ahogy ö maga kí­vánta: „Dalolva hullj / némitó hant alá / S a hangod átzenél a századon / s az életet, a tel­jes életet / mindazt, mi benne nagy, csudás, nemes, / mindazt mi a jövendőt megteremti, / mindazt, mit benne élni érde­mes, csatánkat és győzelmünket jelenti." Csukly i László 8 NÓGRÁD - 1969. március 9„ vasárnap példakép Jóval a televízió-zárás után értem csak haza. Elpiszmog­tam az időt az otthonban, á azt hittem, alva találom a családom. Mint mindig. De Lilla a konyhában ült az asz­talnál, olvasott, s mikor mellé léptem, szó nélkül rámutatott egy felnyitott levélre. — Halmágyi Laci bácsi írt — mondta, s jelentőségtelje­sen rámnézett. Aztán a szoba­ajtóból még visszafordult. — Mondd, Lajosom, mit tettél? Hogyhogy mit tettem? Mért kérded? — fakadtam ki, s előcibáltam a levelet. Aztán leejtettem az asztalra. — Az anyjokat Ezen is most tudnak jönni. Amikor előszörre sikerül a pécsi ba­lettből két táncost felléptét»! Körmösdön. Mert magas mi­nisztériumi delegáció, miíe- ne... Mit tettél, hogy ennyien a nyakunkra jönnek? — hallot­tam még egyszer Lilla so- pánkodását. összeszoritottam a szám. Ügy elfogott egyszerre a harctéri idegesség, hogy neki­ültem a paprikás krumplinak, ami az asztalon várt, s szó nélkül falni kezdtem. Lilla kiváló paprikáskrump­li-főző, nagy gyakorlata van, s ebben volt füstölt kolbász. Én pedig úgy vagyok: jólakva a tragédiát is zokszó nélkül fogadom . így aztán rende­sen feküdtem le, álmomat se torzította semmi. Szerdán pe­dig úgy tettem-vettem, mintha csütörtökre nem várnék gene­rális vizitációt. Különben is azt irta Halmágyi László a megyétől: semmiben ne za­vartassam magam, csináljam csak amit aznapra kitűztem. Az elvtársak a világért sem akarnak zavarni... Értem, Eltemettem tehát szerdán a vén Kocsor bácsit, akj nem akart papot engedni a kopor­sójához, este pedig jól ki­húztuk az időt a honismereti szakkörösökkel, akik mosta­nában készültek el Körmösd község hagyományainak gyűj­tésével. Már elfeledtem csütörtökön az ebéd ízét, amit a napközi­ben kaptam be, és lassan ab­ban bizakodtam: mindjárt át­biceg a tanácsházáról a min­denes Nagy Pista bácsi, hogy kérem szépen a megye lefújta az egészet... És elmerültem a beszélgetésben a balettről, modernségről, effélékről a két táncosnővel, meg a fiútáncos­sal, akik először ismertetik fa­lum népével ezt a művészetet, s éppen megegyeztünk, hogy elébb az előadónő beszél, ak­kor magnetofon, zene, a pár táncol, aztán megint beszéd, közben átöltözés, zene és tánc. Biztos, hogy nem oko­zunk csalódást. Pedig min­denki eljön a faluból. Hiszen mióta a cirkusz nem jár erre, azóta nem lehet nagy nyilváno­san egy jóalakú nőt sem látni. Éppen ezen nevetgéltünk, ami­kor berobbant az ajtó, lihegve jött a gitáros tanfolyam íő- sörényese, Juhász Dezső, s új­ságolta, hogy teccik tudni La­jos bácsi, két kisbusszal jöt­tek, és egyenesen ide jöttek be, mindenhová benyitnak, és annyian vannak, mint a stúdió tizenegy ... de nincs tovább, valóban bejöttek, Halmágyi László ajtónyitása nyomán, ekként: — Erre tessenek, elvtársak. Itt van az igazgató elvtárs, ez ő, teljes nagyságában, tessék: Kis Lajos elvtárs ... A három táncos a hirtelen mindent elborító embernyüzs­gésben elveszve az ajtóban ácsorgott, s míg én a kabá­tokat rakosgattam, széket to­logattam a vendégek alá, on­nan pantomlmeztek a kezük­kel: akkor velük mi légyen? Elnézést kérve utánuk siettem, s elküldtem őket szállásukra, ott Lipcsei néni majd rend­be rakja rründőjüket... És már mennék vissza, amikor egy hatalmas, szuszogó, szem­üveges férfi kocogott a fo­lyosón, s mikor mellém ért, egyszerre kiszaladt az erőm. Teszentkleofás! Hiszen ez... — Na, mi az? Hát maga itt van? Mit csinál itt? — hallot­tam a kérdést. — Tán csak nem maga itt a ...?! — De bizony én vagyok, Du- rucz elvtárs — nyeltem egyet, — teljes nagyságomban. És a népművelő itt én vagyok, egyszál magamban... — Dehisz maga... — me­redt rám csudálkozva a két­méteres óriás. — Hiszen maga az államvizsgán kegyelemből ment át És... Hát ez hallat­lan! Pont idehozni minket! Hogy miért hallatlan ez, nem érkeztem megkérdezni. Felpattant az ajtó, s egy őszes, soványkás asszonyság hajolt ki. — Ne haragudjon, Kis elv­társ, de kezdjük. Magának is van dolga bizonyára, nekünk ma még egy másik hely is hátra van.. Ö, most látom, maguk ismerik egymást... — Sajnos, ismerjük, biggyesz­tette le ajkát Durucz, én meg- éreztem hogy csordogál le hátamon a hideg verejték. S a gondolat lüktet fejemben: mégis jól működik Lilla ve­szélyreflexe ... Füstöltek otthonosan, ami­kor beléptem, és már nem jutott szék. Az ablakkal szem­közt, a szekrény sarkának tá­maszkodtam, s tettem a jobb kezemmel valami suta, kaszá­ló mozdulatot. —- Üdvözlöm az elvtársakat Körmösd művelődési otthoná­ban, és kérem ... tessék. Ál­lok rendelkezésükre... — Mint mondtam a busz­ban, Kis elvtárs a tizennegye­dik hónapját tölti itt. Előtte két év alatt négy igazgató ad­ta át a másiknak a stallumot — állította sínre a gondolato­kat megyei patrónusom, Hal­mágyi László főelőadó. — Szóval akkor érdemnek számít, hogy két igazgatónyi időt is túlélt? — fullánkosko- dott Durucz, volt kedvenc tanszékvezető professzorom. — Egy előretolt őrs helytál­lása olykor sokkal többet je­lent, mint... — hangzott ek­kor a sarokban, ismeretlen szájból. De engem — jelzem — nem érdekéit ekkor már semmi. Csak szorítottam a körmöm a tenyerembe, s vár­tam, mikor felelhetek a vizs­gán. — Nyilván nem lehet köny- nyű hely — jegyezte meg az ősz hajú, csendes szavú asz- szonyság. aki behívott. — Ér­dekelne, hogyan kötött itten ki, Kis elvtárs. Miért jött ide? — Magát, úgy tudom, ok­tatási intézményhez osztották be annak idején — kedveske­dett megint Durucz. — Hogyan kerültem ide? — néztem ki az utcára, a fellegek alatt lassan elszürkülő falu­központra, ahol élek, élünk, hárman élünk. — Megmon­dom kertelés nélkül: a lakás miatt. Igen, a kétszobás, szol­gálati lakás miatt. Mert egy gyerekkel iparitanuló-lntézet- ben nevelösködni, kérem, kis­sé bajos. Ismétlem, szerfelett bajos. Jött ez a hirdetés, meg­pályáztam és kész. Idehívtak. — El merte vállalni? — kezdte megint Durucz, aki ma délután a főinkvizitor szere­pét játssza életemben. — Olyan felkészültséggel, mint a magáé, Kis elvtárs? Aki pon­tosan a módszertani kérdésekben nem érte el a minimumot sem.. — Nem szabad így beszélni Durucz elvtárs — emelte fel az ujját az ősz hajú asszony. Pláne előre. Az elméleti tudás ős a gyakorlati briUiroz% oly­kor éppen nem esik egybe... — Persze, el mertem vállal­ni. Hiszen családom van. Du­rucz elvtárs. És nincs családi házam. Másodszor, azért némi gyakorlati tapasztalatom mé­giscsak akadt Két évig köny- velösködtem az érettségi után egy nagy művelődési házban. Méghozzá üzemiben. Vagányok közt. — Hogyhogy mi erről nem tudunk? — Mert egyszerűen nem ér­dekelte magukat, professzor elvtárs, — Na, kezd el már, Lajos — ismertem meg az ajtó mel­lől Povádl Imrének, a kör- mösdi tanácselnöknek mély hangját Ö, egyszerre olyan cefetnyugodt lettem. — Mondd csak el, mibe csöppentél! — Hogy mibe? Amikor ta­valy szeptember elsején ide­jöttem, az elődöm hétszáz­nyolcvan forintot hagyott a kasszában. Ennyi volt, slussz. Lehetett bennem akkora hi­vatástudat kérem, mint az új berlini tévétorony, de előbb pénzt kellett teremtenem. Ha létezni akartam. A tanácsnak nincs pénze, ez köztudott No, fogtam a módszert és rendez­ni kezdtem. Kell a magyar nó­ta? Két-három dalest Lehoz­tam a pesti kabarészínészeket. Nem válogattam, finnyákol- tam, kérem. Az ismeretterjesz­tés, a szakkör nem mehet ke­nőolaj nélkül. Világos. Száz­ezer feletti a költségvetésünk, ebből a tanács és a két helyi téesz hatvanat ad. A többit gazdálkodó ki, Kis Lajos. Már ha művelődési otthon igazga­tó akarsz lenni. Kigazdálkod­tam kérem... — És most van már szak­köre? — kérdezték. — No, akkor menjünk — feleltem. Körbe vezettem a társasagot. Megmutogattam nekik mindent. A zenetermet, ahol a zongora- és gitártaní­tás folyik. Aztán a három ARATÓ KÁROLY lé! A fák pamacsai éjjel beszappanozták a tájat fehérre. Vére serken — úgy borotválja most a fagy kék villámokat szóró kése. Elnyúlt, csikasz testtel a szél horhosokon, lejtökön átvág. Búboskemence a fagy — o fázó január nekidől: melegíti hátát. Verebek rebbennek föl borzasán s mert nem találnak más magot, rajokban röpdösik körül: csipegetik éhesen a napot. E mélyhűtött világban senki se jár, asak a kristályszívű szerelmesek dülöngnek kint a télben, mint vándorló hóemberek. ösvényeket, utakat gombolyítva lépkednek lassan háztól házig — Arcukat sújtó hóviharban talán elérkeznek egyszer hazáig. klubszobát. Az én ötlete*» volt, hogy külön legyen a gye­rekeknek, az annyit emlege­tett tizenéveseknek, meg az öregeknek. Az így igaz. De Halmágyi László kaparta ösz- sze valahonnan a pénzt, a me­gye bukszájából. Amikor a honismeretiek magnóját, t.ele- írt füzeteit, az üveg alatti fényképeket, okleveleket meg­látták, nem akartak hinni a szemüknek. Hogy mi ezt ja­nuárban kezdtük. Jól be is sá- roztam őket, mert kivittem a frissen felásott kísérleti ker­tünkbe, az otthon mögé. A könyvtárba meg a raktárba már csak megszokásból nyitot­tak be. Már láttam, kész a leltár. Csak akkor lelkesedtek meg megint, amikor a nagyte­rem ajtajához értek, mert ak­korra feleségem feltette a jö­vő heti televízió-műsort muta­tó nagy, rajzolt táblát, amelyi­ken az is fenn áll, hogy me­lyik előadás után rendezünk „trécs”-et. így hívjuk a műso­rok utáni megvitatást... Volt ám jegyezgetés, kérdezgető*, de hálistennek nem sokáig. Jött a filmharmóniás fiú, menjek már kezdeni az elő­adást. Mondjam gyorsan a be­vezetőt. A telt ház mellbe vágta a deputációt. Erre nem számí­tottak. Sietve búcsúztam tőlük Mit tagadjam, jólesett a bizta­tás, a gratulálások. Duruczot ekkor már el akartam kerülni Mit izgassuk egymást. Meglát-, ta ki vagyok, mivé lettem, menjen isten hírével. Hanem ő maga tolatott hozzám. Ráz­ta, szorította tenyerem. — Kis elvtárs, engedd meg, hogy gratuláljak — tegezett le. — Meglepő, meglepő, mondha­tom. Igen nagy örömmel ven­nénk, ha leírnád munkád csín- ját-bínját. Ennek az esztendő­nek módszertani történetét Küldd el nekem. Kiadnánk az egyetem évkönyvében. Ha ott nem, akkor is kézikönyv le­hetne a szeminárium könyvtá- ráoan... — Ne haragudj, sajnos, nem vállalhatom. Megígértem Po- vádi elvtársnak, a helyi ta­nácsnak, egy év alatt összebú- várlom Körmösd történetét és megírom. Történelemszakos is vagyok, meg aztán... ők ad­ják a mindennapit. Ök ... — Lajos bácsi! — kurjan­totta túl a termet Turbucz, a Petőfi téesz nálam tíz évvel idősebb elnöke. — Kezdd már, Lajos bácsit Előre törtettem, Szemembe néztek a körmösdiek. De jő volt telt házat látni. Nemcsak az Angyalra gyűlnek már ösz- sze, az istenfáját! Hirtelen el­szorult a torkom. Fátyolosán láttam. A küldöttség egészen beolvadt az embertengerbe. Már csak a körmösdieket lát­tam. Akkor felkísértem a szín­padra s bemutattam a tánc­művészeket. És beszelni kezd­tem, folyékonyan, jó kedvvel Ahogy odahaza, családi kör­ben ... Hazamenet előtt Nagy Pista bácsi egy névjegyet adott ke­zembe. Megfordítottam. Tyhű. szaladt ki számon. A megyei pártbizottság titkára. Bozse moj... „Holnap 11 és 12 közt szívesen venném, ha felhívna telefonon. Megállapodnánk egy hosszabb beszélgetés időpont­jában. Gratulálok.” Ügy, furán megindult előt­tem a világ. Talán egy tized- másodpercre. Nem véletlenül jöttek ide ezek mégsem? Áll­jon meg a menet! Hiszen a mi művelődési házunknak sok- mindene van már. De telefon­ja, az mért lenne?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents