Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

A távirat késő este érke- sett. A postás kétszer is elmondotta: menyire fáradt és tulajdonkeppen még előtte az egész éjszaka. Előfordult ugyanis, hogy egyes helyeken kávét kapott. A szomorú hír az ágyban érte a házaspárt. A televíziót nézték. Helyesebben, a készü ­lék be volt kapcsolva. A fér­fi szundikált, az asszony pe­dig egy kémtörténetből olva­sott v Bodenmilllerné vacsora után ugyan kijelentette, hogy alud­ni szeretne, egész nap dolgo­zott, nagyon sokat dolgozott, ma este ne kapcsolják be azt a francos tévét. Ügy sincs jó műsor! Bodenmüller azonban megmakacsolta magát, bár u legszívesebben pihent volna ő maga is. A képernyőn a sötét-világos képek egymást űzték, Boden- müllerék pedig egy szót sem szóltak egymáshoz felkavart ingerültségükben. Megcsörrent a csengő, majd hosszan szólt. — Na, jól nézünk ki ha vendég érkezik — sóhajtott na­gyot a férj, aztán kiugrott az ágyból. — Mihozzánk soha nem jön­nek vendégek — csúszott ki az asszonyka száján a szem­rehányás. Bodenmüller megmerevedett és döbbenten nézte feleséget. G. László iíODElN- MÜLLEKÉK ki világoskék hálóingben állt előtte. Magasabb is volt majd nem egy fejjel. — Mit mondasz — kérdezte zavartan, tölszökkenő nyugta - lansággal. Az ajtót mégis az asszony. Bodenmüllerné nyitotta meg. Amikor elolvosta a táviratot, a székre csuklott, kezéből kiesett a kemény papír. — Anyát bevitték a kór­házba — mondotta hangosan. Kint, a folyosón ezt még a postás is hallotta. Bosszú­san szidta a fukarságot. Bodenmüller a szoba ajtaja előtt vakarta a fejét. — Nagy beteg — folytatta, de inkább önmagának mond­ta az asszony. — Nincs sok remény. Nyári doktor úr ezt már tavasszal megmondta. A férj visszament a szobá­ba és kikapcsolta a televízi­ót. Két hónapja ünnepelték há­zasságuk tizedik évfordulóját, akkor vásárolták a készüléket. Egyik munkatársa nagyképer- nyósre cserélte ki a régi ké­szüléket fi 1. Az exkluzív helyen. VENDÉG: Hát kérem, hoz­zon nekünk egy üveg fran­cia konyakot, Napóleont, ha. lehet. A Courvoisier va­lahogy nem esetem. Utána természetesen pezsgőt. Per­sze, azt is franciát! És ké­rem az étlapot, nagy gusz­tusom van valami rákféle­ségre. 2. Később, kevésbé exkluzív helyen. VENDÉG: Igen, igen, lehet egy kis jó olasz vörösbor. Chianti, marsigli! De a hét­puttonyos Szamorodni ta­lán még jobb lenne. És esetleg whisky. De skót le­gyen, a többit igyák meg az exportőrök. S. Esetleg másnap, még kevés­bé, de még mindig exkluzív helyen. VENDÉG: Kezdjük talán ginnel! S van valami jó badacsonyi, somlói boruk? Szürkebarát is jöhet! És kérném az étlapot! Egy jó Nagy S. József Egyre lejjebb sertéssült alighanem nem ártana. 4. Ismét csak később, nem exkluzív, de nem is rossz he­lyen. VENDÉG: Á — szóval kék­frankos van? De hiszen re­mek. Előtte azért innék egy kecskeméti cseresznyét. Utána meg elkelne egy kis porter sör. Ja, és egy pár virslit is szíveskedne... 5. És egyre később, ami neu jelenti azt, hogy nem réggé! korán, egy elég jó helyen. VENDÉG: Khm, milyen pa­lackos boruk van? Értem, badacsonyi! Azt nem sze­— Haza kell utaznom! Hol­nap szabadságot veszek k Este meg jövök vissza. Bodenmüller meg mindig hallgatott. Arcán azonban jól látszott az idegesség. — Szegény anyám! Lehet, hogy már csak néhány nap­ja van. — Ezt ki mondta neked? Biztos? — Nyári tanár úr! Ha még egyszer beviszik, igy mondta — vége Egy-két nap talán. — Haza akarsz utazni? — Igen. Látni szeretném még... Az asszony hangja megcsuk- lott. Leoltották a villanyt. Lefeküdtek a sötétben. Az asszony szinte megme­revedett. — A temetésre is haza kell utazni — szólalt meg Boden- müller később. — Jaj, szegény anyám! — De minek fárasztanád magad kétszer! Holnap este kimerültén érkezel haza, és le­het, hogy másnap vagy har­madnap ismét vonalra kell ülni. Majd együtt lemegyiin'' Reccsent az ágy. Az asszony felült. — Neki már mindegy! Bodcnmiillernének szaporán ömlött a könnye. — Mii mondasz? Nem ér­tem ... nem értem . nem ér­tem! istenem, milyen ember vagy te? retem! Aha, és kékfrankos. Nem, azt sem nagyon.., Mi, pecsenye is van pa­lackban? Ve hiszen ez re­gnek! És hozhat egy dupla bablevest is. ö. Még az előbbinél is később, egy helyen, amit hivatalosan étteremnek és vendéglőnek ne­veznek. VENDÉG: Szávai ajánlja a folyóbort? Jól van, hozzon egy fröccsöt! De nem, in­kább egy korsó sört. És vagy két pogácsát. 7. És végül egy helyen, ahol — hát istenem — le lehet ül­ni. VENDÉG: Értem, volt két kisfröccs, három pohár sör és egy sóskifli — értem! De... khm... izé... izé... főúr — kis türelmet kérek, egy telefon az egész. Ne­hogy azt higgye, hogy csa­vargóval van dolga! Csak egy telefon, és perceken be­lül kivált a feleségem... Csikasz István: UDVAR Hadnagy József GYÓGYKEZELÉS írógépet akartam venni Csillaghegyen. de nem volt szerencsém. Előző este elad­ták. ■. Visszafelé jövet, az autó­busz megállóban, már ketten várakoztak. Egy postásruhás öregember, meg egy szeplős arcú. fiatal lány. Amikor az autóbusz oda­gördült elénk, csodálkozva láttuk, hogy az ülőhelyek nincsenek elfoglalva, a hátsó píron viszont tömve van uta­sokkal. Mikor az ajtó kinyílt, a peronon állók, mint egy va­rázsszóra összehúzódtak, utat nyitottak nekünk.. Megbabo­názva vettem elő a bérlete­met. Bármily hihetetlenül hangzik, ilyen még nem for­dult elő, mióta utasnak szá­mítom magam. Mi történt ezekkel az emberekkel? Szennyezettek talán az ülő­helyek? A kalauznőre néztem, de az a kocsi indításával volt elfoglalva. Már éppen le akartam ülni, amikor a nevemet hallottam. Megfordultam. A peronon álló utasok kö­zül, Dobál integetett felém. Dohait már húsiz éve isme­rem. Ez idő alatt sok min­dennel megpróbálkozott, hogy érvényesülni tudjon. Volt tűz­oltó, taxisofőr, és üdülőgond­nok. Baját még tetézte, hogy a felesége egymás után ikre­ket szült. Nincsen szerencsém — kesergett akkoriban. De ez már mind a múlté. Az öt­venes .évek végén aztán meg­fogta az isten lábát, amikor az apósa tanácsára átnyergelt a biztosítási szakmára, ké­sőbb elvégezte a technikumot, osztálwezető lett. •. De az évek kegyetlenül elbántak ve­mérnök, ők u szomszédaid a villanegyedben. Palota, ájul- doznak a házadtól. A fickó üti, veri a fejedet, s nem bánod. He srácom len­ne, eltörném a kezét, mielőtt kesztyűt húznának rá — gon­dolod magadban. Vérzik a fogad is, elfordulsz, köpni akarsz. A fickó oldalról teljes erővel tarkón vág, ösz- szecsuklik a térded. „Hagyjátok, marhák”, üvölt torkaszakadtából az edző, s er­re összeszeded magad. Bal kezeddel megtámasz­kodsz egy pillanatra a szőnye­gen, s felkelsz. Fekete karikák vibrálnak a szemed előtt, za­varos összevisszaságban. Fede­zékbe vonulsz, véded magad. Lefogod az ütéseket, s pi­hensz. A fickó támad, zápo­roznak az ütései, jobbról, bal­ról mindenfelől. Pihensz, ér­zed. lassan visszatér az erőd. A fickó üt, elhajolsz, védeke­zel. Teljes erővel támad. Jó ütései vannak, gondolod, van bennük erő és gyorsaság. Ojabb ütés a szemeden, ismét megszédülsz. Hülyeség, gon­dolod, miért? Mérlegeled az ipsét,-az egész olyan, mint egy lassított film­felvétel. Érzed a másodpercek minden pillanatát, tudod, mi­kor fog ütni és hová. Hagyod, még mindig pihensz. Felmé­red a lehetőséget, szabad hely az onmyerege felett. Vársz. Ismét szabad hely a homlo kán. Újra kivársz. Aztán... kitámad, bal kezeddel lefogod az ütését, de előrelendülsz ve­le. Felkapja a kezét, szabad a gyomorszája. Ebben a másod­percben lesújt az öklöd. Tom­pán puffan az ütés, érzed, hogy a fickó szinte a levegő­be emelkedik, karja lehull, fe­je előrecsuklik, leesik a sző­nyegre. Letörlőd a homlokod, kifelé indulsz. Letussolsz, felöltözöl, bemész a szemközti trafikba, öt éve nem dohányzol, most egymásután szívod a cigaret­tákat. Ülsz a volán mellett, a meggypiros Opelban, s fújod a füstöt. Beindítod a kocsit, el­indulsz. Körbejárod a várost, hazaérsz. A villanegyedbe. Ki­szállsz, nekitámaszkodsz a ko­csinak, nézed u házat. Gyönyörű, sikongnak fele­séged ismerősei, ha látják a villát. Isteni, zokognak a gyönyörűségtől. Fújod a füstöt. Kovács pro­fesszor végigsiet a sétányon, köszön, beül az autójába. Nézed a házat, a cirádás er­kéllyel. Gyönyörű —hallod — s el­fog a hányinger. A háztól, — a pompás kis edzőteremmel, fürdőmedencé­vel, az erkéllyel —, a három ezüstfenyőtől, amelyek ponto­san egymás mellett állnak két méterre, öt centire, s negy­venkét milliméterre. T LEÁNY GALAMBBAL le. A haja kihullt, a szeme táskás lett, és jókora pocakot eresztett. Mind a ketten örültünk á találkozásnak. — Gyere, üljünk le — mondtam —. és beszélges­sünk. — Nem lehet — rázta a fe­jét —. kezelés alatt állok. Azt hittem tréfál. — Ne bolondozz — mond­tam újra —. üljünk le. mert úgy ráz ez az átkozott kocsi, hogy kettéharapom a nyelve­met. — Nem lehet — felete ko­nokul —, kezelés alatt állok. Csodálkozva néztem rá. — Beteg vagy? , — Igen — felelte. — Már három hete kórházban fek­szem. .. Az arca valóban mintha sápadt lett volna, és a sze­mei is olyan furcsán csillog­tak. — Mi bajod? — kérdeztem együttérző hangon. — Vesekő — felelte eltor­zult arccal, mert az autóbusz kerekei kátvús, elhanyagolt útszakaszon bukdácsoltak. — Itt különben is mindenkinek veseköve van — mutatott a körülötte állókra, akik a be­szélgetésünket hallgatva, fél­szegen mosolyogtak. — S ezért nem szabad leül­ni? — kérdeztem ámulva — Igen­Közben újabb és újabb uta­sok szálltak fel. és lassacskán elfoglalták az ülőhelyeket., — Bocsáss meg — vallot­tam be kissé együgyűen — de nem értelek... Elnézően mosolygott. — Az orvosok rájöttek — mondta —, hogy nem kell minden esetben a beteget megoperálni, ha veseköve van. Az apróbb vesekövek maguktól is eltávoznak. a szervezetből. ha elősegítjük ezt a folyamatot. Erre a cél­ra különféle gépeket szer­kesztettek. Van olyan szék, amelyik egy méter magasra is felemelkedik a beteggel, azután rázódva visszazuhan. D? ezek a gépek nem váltot­ták be a ’•eményeket. A ’»s- hat.áso'abb eredménv* az autóbusz hátsó nerorüár tör- ; “nő utaztatással érték el . Egyszerre világosság gyűlt a koponyámban. Milyen os­toba, tudatlan az emberi Folyton átkozódik, ha tö­mött buszon kell utaznia, s kiderül, hogy voltaképp há­lásnak kellene lennie... — S mennyit kell naponta utaznotok? — kérdeztem. — Három órát, — felelte — Mindegy, hogy melyik buszra száll fel az ember? —• Nem- Az orvosok hetente megtudakolják, hogy melyik vonalon vannak a legrosszabb utak. — S mondd — kérdeztem kíváncsian —. neked hasz­nál ez a kezelés? Mosolygott a tudatlanságo­mon. — Már az első héten meg­szűntek a fájdalmaim — mondta —, és pár nap múlva haza is engednék... A szeméből olyan bizalom sugárzott, mint a megszállot­taknak. Boldog volt, hogy beszélhet a nyavalyájáról.. A végállomáson elbúcsúz­tam tőlük Láttam, amint szép sorban, mint jólnevelt kirándulók, f elszállnak egy visszafelé induló autóbuszra. Önkéntelenül arra gondol­tam: hogy a találékonyság forrása kiapadhatatlan. •, A nie C’elí ne« Örök Ura Szeli a habot étlen-szomjan. ki tudja, mióta az öböl három fiatal hajósa. Dalra a széllel kelnek reggelente. Az egyik felhő-patyolat kezekről a másik naparany tincsekről álmodik és tengerkék szemről a harmadik. Déltájt hullámok társulnak a dalba s az álom változik: a kéz immár sirályfehér, a haj aranya barlangi gyopár, a szempár ég és tenger örvénymélyét villantja lenn a vitorlák ölén. Ki tudja, meddig szeli ctlen-szomjan a habot az öböl három fiatal hajósa. Dudás Kálmán fordítása Pataki József rajza NÖGRÁD — 1969. március 2., vasárnap 9

Next

/
Thumbnails
Contents