Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

Nagy idők tanúi (II.)

Illés Béla

Reméltem: NEM FELEJTETT

Első alkalommal, úgy etkzlókszun, egy hétig voltam Lengyelországban. Krakkót és környékét néztem meg altkor. Ezt a hét napot, bár azóta többször is jártam ott, tudom- sosem fogom elfelejteni.

Egy krakkói ismerősön) elvitt minden helyre, amelyről azt gondolta, hogy érdekel engem; így aztán eljutottam Katowicébe és Zakopanéba, voltam Nowa Hután, megnéztem a wie- liczkai sóbányákat és az ol- cówi nemzeti parkot, magában az okocimi sörgyárban ittam a híres sörből, megcsodáltam Wit Stowoss faragásait, láttam a Wawelt, és elálmélkodtam nagyszerűségén — mégis, ami miatt az egész utazásra örökké emlékezni fogok, az Oswie- cim. vagy ahogy közismertté vált: Auschwitz volt.

Az én korosztályom, a húszeynehányévesek nemzedéke szerencsére kimaradt a második világháborúból Bár állandóan olvashat és hallhat róla, igazában nincs tiszta képe azokról a helyekről és helyzetekről, ahol apáink és azok, akik apáink lehettek volna megfordultak.

Az érzelmekre apelláló újságcikkek és regények beszélnek Ausehwittzról — kín, gyötrelem, szenvedés, megaláztatás, emberi mivoltából való kivetkőzés és kivelkőztetés — mégis, mit mond ez arról a táborról, ahol az embert állattá változtatták' mit mond ez annak, akinek legalább hasonló élményre volna szükségé, hogy igazi lényegét felfogja, de ehhez fogható gyötrelemben még sosem volt része...

.. .Más cikkek és könyvek meg igyekvő tárgyilagossággal írnak erről a helyről: egymillió, kétmillió, négymillió halott, ennyi, meg ennyi tonna haj, amiből ennyi és ennyi kilométer hosszú szőnyeget készítettek, ennyi mázsa kitördelt aranyfog — de mit tudod te, hogy mi az? Négymillió halott, mikor soha, oe soha nem fogtad fel e szám jelentését — gondolj négymillió lépésre, egy lépés egy ember, az ezredik után már sajog a lábad, de neked még négyszer ennyit kell megtenned, hogy a végére érj; meghalnál négymillió lépéstől, lefeküdnél a földre, és várnád a halált.

pedig mi is egy lépés? — semmi, ugye; meghalnál, de még akkor Is csak egy halott lennél, ott pedig négy- millióan haltak meg...

A táborban, ©gy kis t'öld- Kupacon, a föld alá rejtett krematóriumok mellett áll egy nevezetes bitófa- Ezen végezték ki a tábor parancsnokát, Rudolf Franz Ferdinand Hasst..

Jönnek a kíváncsi turisták, kiszállnak az autókból meg a jól párnázott buszokból, végigballagnak a tábor útjain, megnézik ezt, megcsodálják azt, (hogy a csudába tudtak ezekbe a kis kemencékbe annyi embert belezsúfolni — húzzák fel a szemöldöküket) aztán megállnak az akasztófa előtt, és elolvassák a felírást.

— Ez az ember volt a felelős azok haláláért? — kér. dezik a vezetőt.

— Igen, ez — feleli a vezető.

—No, ő is megkapta a magáét — könnyebbül nek meg — alaposan megkapta

Igazságérzetüket semmi sem zavarja immár, nyugodt szívvel mennek tovább újabb látványosságokat megtekinteni.

Tudom —■ emberek halálát nem lehet további emberhalálokkal jóvátenni — na de azért négymillió ember. és az az egy bitófa?...

— Rendben van — mondom neki. — De most őszintén válaszolj. ígérd meg, hogy őszintén fogsz válaszolni. — Látom rajta, hogy egyre idegesebb lesz.

— Megígérem — mondja végül — bár eddig sem hazudtam.

— Igyekeztél-e valamit megtudni a sorsukról?

Nagyon sokáig gondolko dik a válaszon.

— Igyekeztél-e valamit megtudni róluk?

Nem felel semmit. Várok, de nem felel, csak ül és hallgat.

Megszólal viszont helyette egy másik ismerősöm, aki idáig csendben figyelt a beszélgetésre.

— Könnyen beszélsz te,

nem éltél még akkor. Elég volt, ha az ember csak rosz- szul nézett, és már vitték is. Nem lehetett ugrálni, Mit tudod te, milyen nehéz idők voltak azok!

Érzem, hogy nincs igaza, hogy hazug okoskodás az övé mégsem tudok neki mit mondani. Úgyis letronr folna. „Mit tudod te, nem éltél még akkor”!

A legszomorúbb, hogy azt hiszi, igaza van.

Visszaérkezésem után a látottakról beszélgetek eg.v ismerősömmel. Középkorú férfj az illető.

— Ti tudtatok a deportálásokról? — kérdezem tőle.

— Nem — feleli. Azaz, hogy igen. Valamit tudtunk, de nem tudtuk pontosan, hova viszik azokat, akiket elkapnak.

— Vittek el valakit az ismerőseid közül? — faggatom tovább.

— Vittek — mondja 5.

Bizonyára tudtad róla.

hogy nem bűnös, mégis elviszik. Tudtad ugye?

Idegesen válaszol

— Tudtam, de fogalmam se volt róla, hogy hova kerülnek, mi lesz velük. Arra álmomban sem gondoltam, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek.

A táborból visszafelé jövet szó nélkül tettük meg az első kilométereket. Autónk közvetlenül egy német ‘ turistacsoport busza mögött haladt. Az út mellett, a réten kislányok játszadoztál«, é* amikor elsuhantunk mellettük, nevetgélve utánunk integettek.

Láttam, senki sem mert nekik visszaintegetni.

*

A táborból késő este értünk vissza Krakkóba. Lengyel házigazdám, egy negyvenkét éves mérnök megkérdezte:

— Merre jártál?

— Auschwitzban voltam

— feleltem neki. Németül társalogtunk. meglehetősen akadozva.

— Voltál már Auschwitz, ban? — kérdeztem.

— Nem voltam még ott — mondta ő.

— Nem voltál még ott?

— csodálkoztam. Ausch- wi'tzot mindenkinek látni kell, hogy okuljon belőle —

magyaráztam neki. — Nem vagy kíváncsi Auschwitzra?

— Nem — mondta,

— Miért nem vagy rá kíváncsi?

— Azért, mert elegem van a lágerekből. Mindenféle lágerből — válaszolt.

Most meg én hallgattam el. Nem tudtam mit mondani. Ő látta, hogy elképedek és folytatta:

— Három évig voltam Mauthausenben. Hát ezért nem vagyok már kiváncsi a lágerekre.

— Beszélj nála — kérleltem. — Miért vittek el?

— Nem tudom, miért vittek el — mondta. Elvittek és kész. Ott voltam három évig és aztán hazajöttem,

— Ez az egész? — kérdeztem. Csak ennyi volt az egész? Elrabolták fiatalságod legszebb három évét és csak ennyi maradt meg benned?

Mosolygott a felháborodásomon. Elém nyújtotta a kezét — Milyenek a körmeim? — kérdezte. — Rendben voltak a körmei, legfeljebb kettő alig valamivel recésebb volt a többinél.

— Nincs semmi baj a körmeiddel — feleltem.

— Pedig ezt a kettőt egy tiszt zsilettel lefaragta a táborban — mondta. — Aprólékosan, szépen tövig faragta.

— Miért? — kérdeztem.

— Valami apróságért — feleit nyugodtan. — Mert ráért és nem volt jobb dolga. örülhettem, hogy ennyivel megúsztam.

És nem érzel bosszúvágyat, hogy ilyeneket műveltek veled?

Újra nevetett. Megint mutatta a kezét.

— Begyógyult, ugye?

— Be.

— Nahát, Begyógyult, elmúlt. Huszonhat éve már, hogy történt.

Később megtudtam róla, hogy a lágerben gyógyíthatatlan betegséget szerzett, hogy nincs sok ideje hátra, és hogy 5 is tudja ezt. Reméltem, hogy a velem szemben tanúsított viselkedése csak védekezés volt az emlékek túlságos átélése ellen, és érez magában - valamit; gyűlöletet a kínzói, szánalmat és szeretet a sorstársai iránt — mindegy, hogy mit. Reméltem, hogy legalább e. aki ott volt. nem felejtett.

Baranyai László

Kaposi Levente

Ház a villanegyedben

{$ NQGRAB - 1969. március Z., vasárnap

t

„Csak akkor tudom igazán nagyra becsülni mesterségünket és szerszamunkat — ha a tollat úgy forgatjuk, hogy írásunk része, résztvevője, lelkesítője és szervezője a haicnak. Ideálom az a bárd, aki a harcosok első sorában áll, és golyózáporban énekel lelkesítő dalokat. És ha golyót kap - tovább énekül. Mindhalálig. .Illés Béla ars poetica-ja is lehet a fenti nyilatkozat , aki változatos, harcban töltött élete során úgy érzi, elérte a célt, ami legfőbb vágya volt és maradt is; „egy atomja lettem az emberiség szabadságáért harcoló munkásosztálynak, egy vércsepp a párt hátaimé- vérkeringésében."

illés Béla 1895-ben született Kassán, gyermekkorát Beregszászon és Szolyván tölti. Családja valamikor jómódú volt, szőlőbirtokos és kereskedő, de tönkre mennek és 1909-ben Pestre költöznek. Vagyon helyett azonban a gyermek magával vihet egy nagyobb kincset, a nagyapjától - el; Kossuth katonája volt - örö' -obadságszeretetét, való itz „erdei emberek", a magyer, ruszin és román munkások kemény és tiszta életének tisztaletét. Pesten jogot tanul, majd a háború éveiben előbb a román, majd az albán és az olasz fronton teljesít szolgálatot. Már ekkor elismert Író, a Nyugat c. folyóiratban Ady Endre ajánló soraival mutatkozik be, a háború esztelensége és igazságtalansága ellen pedig Doktor Utrius Pál hátrahagyott Írásai C. könyvében tiltakozik.

Az őszirózsás forradalomban a katonatanács tagja, majd i919-b«n o Tanácsköztársaság idején megbízzák Újpest kulturális ügyeinek vezetésével. A harcok heteiben fogyverrel küzdött, az újpesti fegyveres erők politikai vezetője volt. A Tanácsköztársaság bukása után előbb Becsbe emigrál, maid Kárpátok- rajnában végez illegális pártmunkát. A katonai diktatúra cenzorainak éberségét kijátszva úgy tudósít a visszaélésekről, hogy elbeszélései cselekményét egy képzelt faluba, Pemetére helyezi, irodalmi formába öltözteti a valóságot, amelyet riportban nem írhatna meg.

1921-ben kitoloncolták Cseh- szfövákiából. Másfél évig Bécs- ben él, ahol saját bevallása szerint újságárus, csomagkihordá és éjjeliőr. Emellett a kommunista sajtóban több elbeszélést is publikál, közöttük a későbbi címadó novellát Az aranylibát. 1923 tavaszán Ausztriából is kiutasítják, ekkor utazik a Szovjetunióba. Itt igen tevékeny szerepet vadai a haladó írók nemzetközi mozgalmainak irányításában, a Proletárirók. Világszervezetének főtitkára. Önéletrajzában megírja, hogy mennyire elkeseríti öt, amikor ázt tapasztalja, hogy nálunk sokan lekicsinylőén nyilatkoznak az emigráeiós irodalomról. Ped;g írja, a „Moszkvában élt magyar írók évtizedeken át ha.coitunk őzért, hogy a világ közvéleménye ne Horthy kormányának tettei alapján ítélje meg a magyar népet, és bizonyára tettunk toliunkkal valamit a ma- gyai nép jövendőjéért. A legnehezebb evekben is hirdettük, hogy a magyar nép, ha lerázza intj az igát, baraija és szőve. ,-gose lesz a szovjet népnek és a világ minden szabad népének,"

A Tanácsköztársaság 10. évfordulójára irja meg az Ég a lisza című regényét, amelyről Kun Béla állapította meg, hogy az első nagyobb je^niosegu ^„pr,odaírni vállalkozás, amely u magyarországi proietártorrada- iom jelentőseget néni negatív tanulságai telöl közelíti meg, nőnem megmutatja azt is, „hogy hogyan kell és lehet kezdemé- nyezőleg fellépni a forradalom Ivarcábc egy ország proletariátusának, ohhelystt, hogy a másikat várná vagy biztatná."

Amikor a regényt írta, mottóul Hidas Antal két sorát választót ta; „A harcban nem szabad megállni, Bajtárs, szorítsd a fegyvered.", és a mü három vállalkozás története. A regény tö hősének, Kovács Péternek a magyar proletárforradalom az első iskolája, ezt követi a kár pátukrajnai paraszt-munkás fel kelés és végül az ellenforrada! mi Magyarországon végzett ide gális munka. A könyvnek nem várt, de megérdemelt sikere volt. Japántól Hollandiáig, Norvégiá tói Indiáig, huszonnyolc ország ban jelentették meg és mindé nütt hirdette a magyar kommu nisták szép, dacos hitét, hogy a párt legyőzhetetlen, megsemmi sítení nem lehet soha.

Már erre a művére is jellemző az a törekvés, amellyel a klasszt kus magyar prózai örökség folytatását akarja megvalósítani; „Igyekeztem Jókaitól és Mik- száth-tál tanulni, akik nemcsak óriási irák, de akik meggyőződésem szerint a legönállóbb magyar prózaírók voltak, és hogy a magyar prózának az általuk tört úton kell tovább haladnia - természetesen nemcsak a Jókai és Mikszáth alkotta formát továbbfejlesztve, hanem egyidejűleg ezt a formát új, a mai kornak megfelelő szociális tartalommal megtöltve.”

v

Az iró igen szerényen, elbeszéléseiről, de regényeiről is úgy vetekedik, hogy azok illusztrációk egy hatalmas történelemkönyvhöz, de azt a történelemkönyvet még nem írták meg. De ugyanakkor vigasztalja az a tudat, hogy írásai egy győzelmes harcnak a „melléktermékei." S micsoda munka van két mü megszületése között. Kárpáti rapszódia c. hatalmas műve 1939-ben készült el, de csak 1941-ben jelent meg, az iró vallomása szerint június 21-én, azon a napon, amikor kitört a szovjet-német háború. Ebben a műben arra a kérdésre keres választ, hogy „Mi okozta Magyarország 1918-1920- as tragédiáját.” Regényét az 1890-es évek társadalomrajzával inditja és Bálint Géza (akiben az Iró önmagát is ábrázolja) a magyar értelmiségi forradalmár típusa, valamint Petrusevics Mi- kóla, a rutén favágóból lett népvezér életútjának ábrázolása mellett felvonultatja a magyar társadalom szinte minden rétegét. Igazi hősei, akikkel az iró minden körümények között együttérez, mégis a magyar famunkások, rutén parasztok, szegény zsidók, akiket az éhség elválaszthatatlan testvérekké kovácsol.

A regény megjelenésének évében a Moszkvai 2. Népfelkelő Hadosztály önkénteseként részt vesz Moszkva védelmében, később pedig már őrnagyi rangban többek között hazánk felszabadításában is. Ezekről a harcokról ír a Fegyvert és vitézt éneklek (1949), A vigszinházi csata (1950) és a Honfoglalás (1954) című müveiben.

Összes müveinek cimszerü felsorolására is kevés a hely, ezért Kénytelenek vagyunk beérni annak az iró által hangoztatott igazságnak a leírásával, hogy „a harcos ember élete nem rövid.” Nemcsak az iró szerencsés, hanem a magyar irodalom is, hogy ilyen változatosan nagyszerű korban olyan Írót adott nekünk, aki a megpróbáltatásokban is megőrizte törhetetlen hitét, humanizmusból táplálkozó kedélyét, a szocializmus melletti fáradhatalan „agitátori” elhivatottságát. Ezért kívánjuk, hogy az évek óta ágyhoz kötött iró minél előbb gyógyuljon meg, hogy még számos esztendőkön keresztül lehessen közöttünk a nagy idők hű krónikása, a magyar dolgozók méltán szeretett mesélője.

Csukly László

Beérsz az öltözébe. * máris röppennek feléd a köszönések, a kérdések.

.. .Szevasz Jocókám, mi újság Jocó.

Mindenki kedves, udvarias. Még félnek tőled, ha szemben állsz velük. De ha elfordulsz, mosolyra rándulnak a sunyi pofák, s a hátad mögött azt suttogják, hogy kiöregedtél. Ledobod a cucetli- dat a pacira, átöltözöl, váltadra teríted a köpenyt, s lassú léptekkel átballagsz a terembe. Kötelet veszel elő, ugrálsz, néha felnézel, kutatod az arcokat. Néhány fiatal srác leplezetlen érdeklődéssel méreget, a többiek igyekeznek közömbös arcot vágni.

Ugrálsz a kötélen, egy-kettő. Váltasz, egy-kettő, egy-kettő, Figyelnek, minden mozdulatod kritikusan méregetik. Leteszed a kötelet, kesztyűt húzol, most jön a nagy attrakció. Most már nézhettek, gondolod, most már láthattok valamit. Odaballagsz a homokzsákhoz, bal kezeddel meg- | simogatod, aztán hátralépsz,

felsőtested villámgyorsan elfí- velendül, ütsz, elhajolsz, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás...

Hozzád lép az edző, suttog valamit, hangja mint az olvasztott méz, nem figyeled, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás.

Élvezed a mozgást, tompán puffannak az ütések, izmaid olajozottan, tökéletesen működnek. Minden rendben.

Be akarom tenni a srácot, duruzsolja az edző, fiatal, hadd tanuljon, nehogy azt gondold Jocókám, tudod nem azért csinálom, te már eleget verekedtél, pihenhetsz Jocókám, de azért számítunk rád, tudod, hogy van Jocókám.,.

Vered a homokzsákot, jobbegyenes, balegyenes, unod már a süket siramokat, hagyná a nyavalyába. Megálisz, homlokodról letörlőd az izzadtságot.

Jól van, Feri bácsi, mondod tegye csak be a srácot. Az edző gesztikulálva elmegy, beszél, hat méterről is hallod a

hangját.

Rohadt alakok, szűröd s

szót a fogaid között, s köz

ben vigyorogsz, füledig húzod a szádat.

Jocókám, szól valaki, gyere egy kicsit. Ráléptek a szőnyegre, szemben megálltok, méregeted a fickót. Néhány tapogatózó ütés, fedezékbe vonulsz, hagyod, hogy püfölje a kesztyűdet. Aprókat ugrálsz, nem fárasztod magad, nincs is miért, Közepes ütések, tenyereddel könnyedén lefogod őket, s arra is van időd, hogy nézegesd a többieket. Figyelő, kidülledt szemek, bámulják, hogy bírod-e még. Félrehúzod a szádat, vigyorogsz, hagyod a srácot ütögetni. Támad, kijön a fedezékből, gyorsítja az ütéseket. Hülye — gondolod magadban, s beszúrsz neki egyet. Meginog, visszahúzódik, elment a kedve a támadástól. Elég, mondod, s lehúzod a kesztyűt. Azt hiszem mára elég volt.

Ráléptek a szőnyegre. Mindenki abbahagyja, körbeáll nak benneteket.

Jó kötésű ipse gondolod rajzolni lehetne az izmait, Résrehúzott szemmel bámuljátok egymást, a fickó nyugodt, magabiztos. Közelebb léptek, álltok szótlanul. Megmozdul, villámgyorsan üt. Kivéded, hátrálsz egy keveset. Üjra lit, nyugodtan hátrálsz. Nyugodtan apukám, biztatod magad, csak nyugalom. Védekezel, fedezékbe vonulsz. Kapsz néhány ütést.

Röhögjetek, gondolod magadban, nyugodtan. A nagy Jocó, ma visszavonul, sréppn kikap, éppen csak egy kicsit, úgy, hogy ne legyen feltűnő, s visszavonul.

Üti a srác a fejedet, kicsit megszédülsz. Villanegyed, mormolod. Üjabb ütés. Opel Rekord, sziszeged befelé. Üjabb ütés. Házi edzőterem. Üjabb ütés.

Micsoda barom, mondogatták rólad. Zabálja a téliszalámit, amit kap. és spórol, mint

egy őrült. Túrák, külföldi holmik, pénz — ház lett belőle. autó, reprezentatív feleség szőke, mint az angyal.

Feladod a fedezéket, hatalmas ütés csattan a bal szemed felett. Felreped, vérzik összekeveredik az izzadsággal.

„Hagyjátok, üvölti az edző nincs semmi értelme.”

Fémes ízt érzel a szádban. A fejed bírja az ütéseket. Lila foszlányok lebegnek előtted, tűröd, hogy ütik a pofádat. Kovács professzor. Széki