Nógrád, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
Diák a képernyőn Miben tudós Kisbali László ? Másodszor is elpusztul Pompei 1890 évvei a nagy katasztrófa után, Pompeit immár másodszor is a pusztulás fenyegeti. Ezúttal nem nagy természeti katasztrófáról van szó, hanem banális tényezők összhatásáról, amelyek ismét fenyegetik a kultúrtörténeti jelentőségében páratlan város kincseit: égető napsütés, téli esőzések és az állandóan ható erózió milliméterenként elpusztítja azt, amit a régészek 1861 óta napvilágra hoztak. A falak hasadékai.ból növények nőnek ki, és ezeknek a gyökerei tovább repes-ztik, bomlasztják a falakat. Legfeljebb száz embei't foglalkoztatnak Pompei őrzésével és a kisebb helyreállítási munkákkal, ilyen kevesen még a legsürgetőbb feladatokkal sem tudnak megbirkózni. Súlyos problémát jelent különösen az utóbbi években, hogy a lopások száma erősen megnövekedett. Elsősorban edényeket, kis plasztikákat és más, viszonylag könnyen szállítható tárgyakat lopnak el. Igaz, hogy a külföldi turisták még mindig tömegesen jönnek a híres városba, de a bevételek ma már nem elegendők a legsürgősebb fenntartási munkálatokhoz sem. Csupán nagyarányú akcióval lehetne még megmenteni Pompeit, megőrizni az utókor számáraSüvítenek a Fényes szedek Ismerik azt a kényelmetlen helyzetet, amikor a gyűlés valamelyik résztvevője előre elhatározza, hogy a szóban forgó tárgyhoz az istennek sem szól hozzá, aztán megindul a vita és olyan helyzet teremtődik, hogy lehetetlen nem hozzászólni. Most ebbe a helyzetbe kerültem. Nézzék el nekem, hogy mégis az elején kezdem. A filmnél. A Fényes szeleknélI. (Pereg a film. Tudatosan ülök a nézőtéren töDb száznyi magammal, hiszen az előzetesekből tudom, hogy a NÉKOSZ-ról írta, készítette Jancsó és Hernádi. S ez érdekel... Vihán- coló népi kollégisták, hosszú haj, farmernadrág, pol-beatei énekszámok, gondtalan semmittevés. Szinte jól jönnek a rendőrautók, amelyeket franciás csintalansággal fel lehet tartóztatni. A fiatalabb generáció a nyugati filmek és a filmhíradók huligánjaira ismer, a kortárs csodálkozik és enyhe borzadály fut át a hátgerincén, hiszen a jámbor nézőnek akkor még senki sem magyarázta meg, hogy amit látunk az nem Magyarországon történik, nem is a múltban, de nem is- a jelenben, de még a nagyvilágban sem, mert úgy ahogy van, az egész egy nagy jelkép.) Csak az nem jelkép, a Jancsó-rokonszenve- ző néhányak szerint, ami az egészből a történelemben is megállja a helyét.) S amíg énekelnek és táncolnak, a rendőröket megakadályozzák hivatali munkájukban, mitöbb megfürdetik őket egy jelképszerű halastóban, ruhástul, addig az jár az eszemben — mert én még a filmet úgy veszem, ahogyan látom, hiszen Fehér Ferenc és Gyurkó László csak később magyarázza meg, hogy melyik a fehér és melyik a fekete —. tehát az jár az eszemben, hogy milyen jó is lett volna, há a 160 nem létező népi kollégium mellett egy ilyen 161-ük is lett volna, ahova szertelenebb, kispolgári bb, a filmen is látható típusokba sorolható, garázdaságra és anarchiára hajlamos kollégistákat zárnák. (Ha elvétve is, ilyeneket is lehetett találni.) Mert bizony mi mások voltunk a filmen is idézett történelmi korszakban; mások a viszonyok, az emberek, az események. Mi a Zalka Máté Népi Kollégiumban történetesen éjjel a romokat takarítottuk a szobákból, a pincékből és a padlástérről, nappal munkahelyünkön dolgoztunk és este a dolgozók gimnáziumában, vagy más esti iskolákban igyekeztünk felvértezni magunkat nagyobb H azafelé igyekeztünk az egyik járási székhely színházi eseményéről. Késő éjszaka volt, fázósan ugrottunk a kocsiba, hogy mielőbb felmelegedjünk végre. Három órát dideregtünk a fagyos nézőtéren, pedig nagykabátban ültünk, ám talpunkat így is „sütötte” a betonpadlóból áradó fagyosság. így ültek körülöttünk valahányan: kabátokba, kendőkbe bújva a helybeliek is. Bérletes hely a község, de a bérlettulajdonosoknak legalább fele otthon maradt, — alig lézengtünk százan a háromszáz férőhelyes teremben. — Ha nem hivatali kötelességemből tenném — szólalt mag a kocsiban hazafelé kis idő után a barátom — én sem ülnék be ilyen terembe. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk műélvezetről, szórakozásról, az embereket egyetlen gon- dolat köti le; hogy fáznak. S ezt lehetetlen kikapcsolni a figyelemkörből. Valamikor, jó néhány esztendővel korábban az Állami Déryné Színház nagyon jó érzékkel összegezte a falusi színjátszás továbbfejlődésének feltételeit. Arra alapozott az összegezés, hogy az emberek anyagi színvonalának, igényeinek növekedésével lépést kell tartania a tyasárHaní jegyzet DIDERGŐ KULTÚRA szolgáltatások színvonalának is. Olyan környezetet kell teremteni, ahova ünneplőben, és szívesen mennek el, levethetik a felső kabátokat, kényelmes ülésekben élvezhetik a műsort. Ha ezt nem biztosíthatjuk, a legjobb produkció sem versenyképes az otthoni televízió kényelmével. Sajnos, ezeket az alapvető kívánalmakat vajmi kevés helyen sikerült mindeddig megoldani. Ennek jórészt az a korábbi „hodályszemlélet" az elsőrendű oka. Az, hogy a művelődési otthonok 'színháztermeinek kialakításában a „minél nagyobbat” elv érvényesült, viszont arra senki nem gondolt, hogy e termeket a rendezvények idején szinte lehetetlen befűteni. Az az egy, vagy jobb esetben két kályha, mely a mozttízemi vállalat jóvoltából a művelődési otthonokba került, képtelen rendeltetései betölteni, s mondjuk meg: a művelődési otthonok tüzelöellátása sem olyan bőséges, amivel a látogatók megelégedésére bánhatnának. Hiába hirdették meg tehát számos helyen a falusi színházi bérletakciót, ha a bérlők nagy része inkább lemond befizetett pénzéről, s természetesen a színház „öröméről,” mintsem, hogy farkasordító hidegben hosszú órakat fagyoskodjon. Es ami ezen túlmenő következmény: várható-e majd újabb bérletakció során szervezői eredmény? Kidobni való pénze senkinek sincs, s ha a falu színházi kultúrájának fejlesztését célnak tekintjük, a probléma mielőbbi sürgős megoldásra vár. Panaszolják vendégjáró társulatok művészei; játszottak már olyan színpadokon, ahol nyolc fok , .meleget" mértek. Az áldozathozatalnak is van azonban határa, s az ilyen helyekről elmarad a színház — és elmarad persze a közönség is. Tudjuk, hogy falusi kulturális intézményeink nem dúskálnak anyagi javakban. A problémát saját erőből, egy- rruiguk megoldani nem igen bírják. Éppen ezért ideje végre a fellelhető anyagi erők centralizálása, s hogy a falvak immár legerősebb gazdasági bázisai, a termelőszövetkezetek ne csupán élvezői legyenek annak, ami a művelődési otthon falain belül az emberek tudatformálása, művelése, szórakoztatása érdekében történik —, hanem támogatói is. Zárszámadások után vagyunk, s egy-egy község keretei között sem kevés az az összeg, ami a szociális-kulturális rovaton kimutatható. A kultúra iránti szűkkeblüség azonban még mindig komoly jellemzője termelőszövetkezeteinknek. Közömbösen elnézik, hogy fiataljaink hideg klubtermekben fagyoskodjá- nak, rendezvényeken lehelettel „fűtsék be” a nézőteret, pedig a célra. tartalékolt pénzből nem feltétlenül csak társaskirándulásokkal lehet kulturális programot teljesíteni, hanem azzal a jószolgálattal is, ha segítjük a falu szellemi bázisának egyik alapvető működési feltételét. Hogy meleg legyen a művelődési otthon. Otthonosan meleg. műveltséggel, tudással. Közben egy-két órát politikai oktatásra, az iskolai felkészülésre és néha alvásra is kellett fordítanunk. S mindamellett olykor komoly politikai megbízatások teljesítését, forradalmi akciókban való tevékenységet is elvárt tőlünk a párt. A mi kollégiumunkban a bentlakók mintegy nyolcvan százaléka kommunista volt. S milyen ágrólszakad-tak voltunk! Kölcsön vagy. ajándék- ruhákban jártunk, a mai viszonyok között könnyen koldusnak néznének bennünket akkori öltözékünkben! Megkopott magyar és német katonaköpenyek, a lányokon disszidált úriasszonyoktól levetett göncök. (A klastrom vaskapuid. [ja előtt a kollégisták a Fényes szellők kezdetű NÉKOSZ-indulót éneklik, mert ők sem tudják, hogy ez nem NÉKOSZ-film és ők tulajdonképpen nem is kollégisták, hanem Ionesco szarvasbikái. Ámde ez se fontos, mert egy jelkép-filmnél minden úgy magyarázható, amint az a szerzőknek és gyérszámú, tábomélküli prókátorainak tetszik!) Vitázni mentek a kollégisták a papi diákokhoz. A kevesek a sokhoz. A kiváltságosak a néphez. A visszataszítóan garázdák a jókhoz, akik papjaikkal már alig várják a népfrontpolitika és az össznépi összefogás diadalát. Hiszen ők tanulni szeretnének, építeni, dolgozni, mégpedig békében, nyugalomban és se testük, se lelkűk nem kívánja ezt az erőszakos, táncos-dalos, diktatórikus, politikai és közrendőrökkel is terhes népünnepélyt. Mi is elmentünk annak idején más világnézetű diákokhoz, de különösebb vitaszándék nélkül. Először is azért, mert magunk sem voltunk tökéletesen vitaképesek. A mi kollégiumunkban például Hegedűs Géza egészen az alapnál kezdte a politikai oktatási, mégpedig a társadalmi formák fejlődésénél. S napi vagy ritkább vendégeink — Rajk László, Rajkné, Szalval Mihály, hogy csak néhányat említsek — segítettek megértetni velünk a marxizmust— leninizmust. Egy dolog volt még akkor bennünk tiszta: az, hogy kommunisták vagyunk, a forradalmat a kommunizmus győzelméig kell vinni, elért vívmányainkból, a forradalom addig elért eredményeiből egy jottányit sem engedünk. A választások időszakában magyaráztuk ugyan a szocializmus egész népet érintő előnyeit, de nem vitáztunk azzal a látszólag passzív (de valójában nagyon is aktív, politikai befolyását kiterjeszteni óhajtó!) közeggel, amit egy-egy szociáldemokrata vagy papi kollégium alkotott. A párt utasítására nem meggyőztük (nem volt erre idő!), hanem egyik óráról a másikra felszámoltuk, megszüntettük, népi kollégiumokká alakítottuk a Barankovícs-párt, a szocdem.-párt jobboldali szárnya és megannyi ellenforradalmi pártocska propagandagócait és búvóhelyeit. Aztán fogtuk újból a lapát nyelét, a malteros kanalat, a tankönyvet, a marxizmus—leniniz- mus klasszikusadnak műveitj 2 (A film mind mesz- ! _____ szebb kerül a valóságtól. Ismét ott vagyunk már a nagy karámban, a falaktól határolt arénában, mint a Szegénylegényekben, csakhogy itt már nem a súlyos bűnök koloncait hordozó, el- esetbségükben gyarló, lealja- sodott szegénylegényeket keli sajnálni, hanem a papi diákokat, akiket a garázda szegénylegények ugyanúgy terelgetnek, mint amott a pandúrok. kegyetlen köpök ré- mítgették a nép fiait. Már a megszédült néző is bizton tudja, hogy ez nem a valóság, és jelképek után kutat. S az allegóriák keresése nem is hiábavaló! A film eleién a hatóságot is terrorizáló munkás-paraszt diákok- a nénsza- badság. a papi koRéffisíákka! való néni táncos kacérkodás: a néohatalom kezdődő plhvzu- lása; a rendőrautó íeltördítása és visszafordítása: a fordulat éve; a pofoztatni akaró népi kollégista megjelenése a vásznon; a személyi kultusz és az ávó túlkapásai; a templomégető vadság; a baloldali- ság jelképei. De ne soroljuk, mert ez már történelem, és a Jancsó-filmet, az egyedül (!) tisztán látó prókátorok szerint, nem szabad a történelembe helyezni.) Nemcsak a karám hasonlít, hanem a szád-izmus közellété- vel iszonyatot keltő hangulat is a többi Jancs-ó-filmekhez. A kolostor márványfolyosóján kordaxot lejtenek, akár csak mint a XVIII. század párizsi kokottjai, a papi palástba öltözött, munkás és paraszt leányok. Ledobják a palástot, meztelenek, de ezúttal senki nem vesszőzá véresre őket! (Bizonyára ez is egy jelkép!) Aztán jön a végkifejlet. A forradalmárok már egymást falják fel, mint Az ember tragédiája párizsi színében. A népikollégista-csoport tovább bomlik-züllik, ha lehet fokozni még ezt az anarchista állapotot. Már templomot akarnak felgyújtani, már boglyát égetnek a mezőn, s a közelben egy másik boglyán a forradalmi vörös zászló alatt szeretkezik a lány és a fiú. így még nem gyalá-zták meg filmen a forradalmat! — állapítja meg a jámbor és- laikus néző, mert esze ágában sincs, hagy ezt tes-zemazt a győzelem, vagy a termékenység jelképének tekintse, mint a rómaiak Cerest. S arra még- inkább nem gondolhatott senki, hogy a Jancsóval kritika nékül rokonszenvező Fehér Ferenc a Népszabadságban azt állítja majd, hogy amit láttunk, azt tulajdonképpen nem is láttuk. (Idézem: „Aki a filmet látta, az viszont tudja, hogy abban semmiféle zászló alatt nem szeretkeznek, az erotika a Fényes szelekben gyakorlatilag nem játszik szerepet. ..”) A felháborodás csaknem egyértelmű. S a néző mentséget keres arra, hogy ezt a filmet bemutatták. Valóban: szabadságot kei! adni a kísérleteknek, a művészet szabadsága megkívánja, hogy szabad utat engedjünk a tehetségek és az egyéniségek, az egyéni stílus kibontakozásának. Jancsó nem panaszkodhat: rossz iránybe: tendáló tartalmi és unalomba torkolló formai modorossága szabadon burjánozhat. S valóban azzal is szembe keli szállni, aki a művészettől dokumentumokat kér számon és nem az aranyjánosi ars poetiea-ból indiul ki, keresvén a valóság égi mását. S az is igaz: hogy a hatalomért folyó harc nagy napjai nem nélkülözték a ellentmondásokat és visszásságokat, s az is, hogy a forradalom nem népünnepély (még olyan mértékben sem, mint ezen a pol-bea- tes filmen!). .Azt is elhiszem, még Gyurkó Lászlónak is. hogy egy filmalkotás nem azonosítható az Akadémiai Könyvkiadó történelmi teljességre törekvő kiadványaival, hiszen csak részt képes kiragadni. Azzal azonban már nem lehet egyetérteni, hogy ez a kiragadott, a művészet masszájában megmártogatott résziéit a mellékest, az elenyészőt, a történelmileg hihetetlent torzítsa központivá, lényegessé. (Teszem azt: egv ellenforradalmakról szóié film alighanem hamis illúziókat keltene, ha olyan cselekményre korlátozódna, amelynek központjában a tsz-ek állami gazdaságok ingyen krumplijának vagy pecsenye- kacsáinak kiosztása áll!) S nem bólogathatunk annak, hogy a kísérletezés ürügyén a nyugati fellazító törekvéseknek tegyünk engedményeket. Hogy egy téves útra engedett, idejében nem figyelmeztetett művész pártfogói elveszítsél: látásukat és hallásukat, s érvelés. helyett kinyilatkoztassák a fehérről, hogy fekete. S még kevésbé fogadható el az, hogy a forradalmi vöröset gyászfeketének, börtöndaróc- szürkének, fénytelennek tüntessék fel, ha még oly tetszetős is technikailag 'a sok szép szín a filmen. Lakos György Minap este fiatal lányok, fiúk arcképeit láthattuk a Magyar Televízió képernyőjén. Velük nemsokára ismét találkozik majd a kedves néző. aki figyelemmel kíséri a Ki miben tudós? vetélkedőt. (A Nógrád megyei döntőről — Salgótarjánban, a Madách Imre Gimnáziumban és Szak- középiskolában zajlott le — korábbi számunkban már hírt adtunk. A tapasztalatok szerint, a nógrádi középiskolások eredményei a különböző tantárgyakból körülbelül a korábbi évek szintjének megfelelően alakultak, a fejlődés a vártnál kisebb volt. A vetélkedő diákok viszonylag gyenge szereplése a megyei döntőn arra figyelmeztet, hogy középiskoláink nagy részében hiányzik az egész éven át tartó folyamatos foglalkozás a tehetséges fiatalokkal. Az eredmények — gyakran pedig éppen az eredménytelenség — arra is jók, hogy különösen a szakköri munka fokozódó jelentőségéről valljanak.) A nógrádi televíziónézők a megyéből egy arcot láthattak, aki majd az országos vetélkedőn képviseli Nógrádot: Kisbali Lászlóét, Nagybátony-1 Bányaváros gimnáziumának I. B. osztályos tanulójáét. — Öröm számunkra, hogy a mi iskolánk diákja érte el ezt az eredményt, s annak külön örülünk, hogy egy első osztályos tanuló — mondja Bihary Lajos igazgató. — Hiszen a vetélkedőn zömmel negyedikesek szerepeltek. Kisbali Laci sikerét én abban látom, hogy a történelem iránt jóval átlagon felüli érdeklődésű. Ezen túl pedig az általános iskolai és a gimnáziumi történelem szakos nevelők, különösen Czene Gyula, majd Bagi Miklós kollégák kiváló munkájában. Kisbali László halk szavú, szerény fiú, társalgás közben szép, kerek mondatokban, pontosan fogalmaz. Édesapja pedagógus, matematikát tanít, a zagyvapálfalvi általános iskolában tevékenykedik. Nagybá- tonyban laknak. — Ötödikes voltam, amikor kezembe került anyu könyve, aki akkor a dolgozók iskolájába járt, így kerültem kapcsolatba a történelemmel — mondja Laci. — Sok, a történelemmel összefüggő köny.vet olvastam, s már általános iskolás koromban több tanulmányi versenyen részt vettem, hetedikben országos negyedik helyet szereztem, nyolcadikban is bekerültem az országos döntőbe történelemből. A történészektől általában illik megkérdezni, melyik kor érdekli a legjobban? Kisbali László még távol áll ettől a címtől, ezúttal azonban előlegezzünk egy kis bizalmat. — Melyik kor érdekel különösebben? — Az 1870-től napjainkig tartó korszak, különös tekintettel a munkásmozgalom történetére. Ezen belül pedig, természetesen, a legújabb kor történelme. Gondolom, ez nagyon izgalmas és szén kutatási terület lehet a történészek számára. Lacinak saját könyvei is vannak, amelyeket érdeklődési körének megfelelően válogatott össze, s rendszeresen kölcsönöz a megyei Balassi Bálint könyvtárból. Sokat olvas, ez a legfontosabb számára, nemcsak a versenyekre, s most az országos vetélkedőre való felkészülés időszakában, hanem ja szórakozásban is leghűbb partnere a könyv, a lapokon megelevenedő törtérlelem. — Ki segít a felkészülésben? — Nagyon sokat köszönök Czene Gyula tanár úrnak, aki az általános iskolában történelem tanárom volt. Már korábban is ő segített nemcsak a felkészülés időszakában, hanem máskor is. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy talán kicsit közel kerültem a történelemhez, Tőle kaptam leginkább az irodalmat is, segített a könyvek kiválogatásában, s gyakran adott olvasni, tanulmányozni valót. Leginkább most is ő segít. Az országos írásbeli selejtezőn gazdasági kérdésekről kellett írni, a mezőgazdaság-, az ipartörténet és a diplomáciatörténet tárgykörökben. — A többiek, ötvenen az egész országból, majdnem mind negyedikesek voltak, láttam zakójukon a szalagot. Kisbali László most Magyar- ország történetét olvassa, tanulmányozza a munkásmozgalom-történetet, különösen a gazdasági vonatkozásokat, s a Tanácsköztársaság időszakát. (Titokban az a gyanúja, hogy tekintettel a közelgő félévszázados jubileumra, e korszakból lesznek kérdések). Egyetemi jegyzeteket is beszerzett. Terve? Történész szeretne lenni. Addig azonban még előtte a gimnázium, az egyetem. S most, természetesen, az országos döntő. Ez is egy kis állomás. Bihary Lajos igazgató azt mondja: — Szeretnénk Lacit az országos tanulmányi versenyen is indítani,, bizonyára vállalkozik majd rá, s a nyáron kéthetes szaktáborba küldjük a Balaton mellé. A Ki miben tudós? döntője után Laci Nógrád megye munkásmozgalmával szeretne közelebbről megismerkedni. Ehhez kéri majd a megyei levéltár, a munkásmozgalmi múzeum munkatársainak segítségét. T. E.
