Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-12 / 9. szám

messzeségben gő­zölgő tanyák.. Vertfalú ház, ke­resztben pajta, akól... Akácfaár­nyak, sötétlő nyárfatornyok... A meszelt tűzfalak és a nyár­fák jól látszottak az útról. .. A téli alkonyat palaszürke eget vont föléjük. .. Elmosód­tak, aztán újabbak tűntek elő a fagyott mezőségek mélyén... Az újság kiesett a kezemből. A papír zizzenő neszére ösz- szerezzentem. A sofőr rámpil­lantott, aztán figyelme vissza­tért a keskeny úthoz, mely egyre bizonytalanabbá vált a szürkületben. Előhúztam a meghívómat és beleolvastam • .......Orgovány, Alsójárás ...” „ Orgovány . . Orgovány ...” — keringett bennem a szó. A sofőrhöz fordultam: — Mondja, ez az Orgovány Alsójárás... Ez az az Orgo­vány? — Egy Orgovány van — mondta és mereven nézte az utat. összehajtottam a levelet, s néhány pillanatig a könyvek­re gondoltam, szépségükre és hasznosságukra,' mintha máris előttem üldögélnének a tanyai emberek, s várnák, hogy mit mondok a betűről, az olvasás szükségéről.. Emlékezetem­ben könyvcímek után kutat­tam, mintha egyetlen cím va­rázslatán múlna minden, a mutatvány gyorsaságán, és nem a tartalmán. Cím helyett egy név jutott eszembe. Hal­kan ismételgettem: ..Jasznaja Poljana... Jasznaja Poljana...’- Talán a tanyák ablakán kialvó fények és a dértől fehérlő akácfaámyak idézték Lev Tolsztoj szellemét, szakállát, de csak a szellemét és a sza­kállát ... Néma árny maradt, gyorsan tovatűnt. Elnyelte a kúnsági este. A kukoricások szélén magvar árnyak ólálkod­tak, arc nélkül, test nélkül... Bámultam az árnyakat, aztán tűnődve megszólaltam ... — Ezt a Francia Kiss Mi- hálvt. ezt mostanában végez­ték ki . .. Nem. . .? — Mostanában... 1957-ben vagv 58-ban ... — mondta a sofőr. — Azt a másikat, a tisztet, azt... — Héjjas Ivánt? ... Nem tudom,, öt éve kerültem Kecs­kemétre. Akkor szereltem le... Azt mondják az valami föld- birtokos volt... Tartalékos fő­* A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán első dijat nyert elbeszélés. Bertha Bulcsu Á csütörtökre virradó hajnal hadnagy... A Prónay külö­nítménytől kapta a parancso­kat, ha igaz... — És ez a Francia Kiss Mi­hály ez. i.? — Szabadszállás határában rejtezkedett, álnéven ... Diny- ’ nyés lett... Ismeri ezt nem?... Dinnyét termelt, és kint lakott egy csőszkunyhóban ... Néha még a piacokra is elmerészke­dett ... Aztán egy este elgyütt Orgoványra. . Talán kiváncsi lehetett, vagy mi...? Ez okozta a vesztét... Úgy me­sélik, hogy benézett az egyik ablakon ... Késő este volt, a szobában égett a villany ... Az asszony összerezzent, és oda­kapta a fejét az ablakra .. , Látta az arcát. Mindjárt szólt is a férjének: „Te a Francia Kiss Mihály benézett az abla­kon... Tisztán megismertem...” Az ember nem akarta hinni, de a beszéd megindult róla... Elég hamar elfogták... Mon­dom. ott lakott egy csőszkuny­hóban a dinnyefődek között... Kivégezték...- — Azok. itt vannak elte­metve? — Van a határban egy em­lékmű... Hogy aztán hol meny- nyj van belőlük?... Azt beszé­lik, hogy a kecskeméti fogház­ból harminchat embert hur­coltak el, és kocsikon vittek a tanyákra... De van aki hatvan­kettőt mond, mások meg száz­húszat... A tanyavilágból is szedtek hozzájuk, meg a fa­luból is ... Olyan is volt, hogy nem ásták el elég mélyen űket, ésya kutyák feldúlták a sírt... Nem lehet pontosan tudni, az emberek nem szeret­nek róla beszélni... * Némán bámultam az út mentén vastagodó sötétséget. Arra gondoltam, hogy a ta­nyák. messze esnek egymástól, nagyon messze... A faluban égtek a villanyok. Felpillantottam a házakra. Sok új ház. de úgy tűnt, hogy nem laknak mindben ... Az égvik utcatáblán zománcba öntött név csillogott: „Hajma József utca”. — öt is? — kérdeztem a so­főrt. — Igen, direktóriumi tag volt. A fiai itt élnek a közel­ben. A párttitkár barátságosan fogadott. — Megszerveztük kérem ... Én ugyan nem tudok elmenni, mert éppen a beszámolómat írom... Az ünnepi taggyűlés­re készülünk, a párt megala­kulásának ötvenéves jubileu­mát ünnepeljük itt is ... Elővettem a megyei újságot, és rámutattam egy apróhirde- tésre: „Kilenc holdas szőlőbe kisegítő munkaerőt keresek...” — Azt hittem itt mindenki tsz-tag... — Ez... A csoportba lépett be, nem a tsz-be... Van ilyen... Nézze, ez a kilenc hold itt nem olyan nagy do­log ... A Duna és a Tisza kö­zött vagyunk... Ha magas a talajvíz szintje, mindent kilú­goz, ha alacsony, a napfény égeti el a termést. Akinek te­rem, az éjjel-nappal dolgo­zik... Ez pedig, éppen egy vörös katona ... Makacs em­ber ... Együtt volt lefogva a Francia Kiss Mihállyal... — Mindegyik másért, nem? — Igen, a Francia Kiss Mi­hály, akkor vizsgálati fogság­ban volt. de kérvényt írt a Horthynak és kiengedték. — Mondja, nem lehetne megnézni a helyszint, ahol ezek történtek? Egy pajtát vagy tanyát, ahol...,? A párttitkár elkomorult: — Nagy a sár — mondta —, még a szekér is megsüllyedne... És hát nem is szeretik a né­pek... Nem szeretik, ha ezt bolygatják.. Rossz emlék, ma már Orgoványra nem ez a jellemző... Van itt egy özvegy- asszony a faluban, akinek az urát elevenen ásták el, oda elmehetnénk, de ... Gondolja meg... Mit mondanánk neki, miért jöttünk? A tanyák meg, ahol ezek történtek, mind nagygazdáké voltak ... Éppen azon gondolkodom, hogy eze­ket az ünnepi taggyűlésen nem hozom föl... Nem szeretik az emberek... Borzalmas volt... Gondolja el... Meg­ásatták a gödröt, és a szélén fejszével verték agyon az em­bereket ... A Francia Kiss Mihály neve Itt... És élt... Gondolja csak meg, azok után, amik itt 1919. november 19-ről 20-ra virradóra történ­tek, azok után itt az emberek 1945-ben ki merték osztani a földet... Gondolja meg... Az alsójárási iskola, ahol a tanyai emberekkel az olvasás hasznosságát kellett megvitat­nunk. tele volt árnyakkal. Hosszú terem, három sor pad. Ferkó olaj, alma és bakancs­szag. Közvetlenül az utolsó ab­lak mellett dobogó, a dobo­gón asztal, asztalon petróleum- lámpa. A kályha mellett öten- hatan ültek. — Még gyülekeznek ... Ad­dig talán átmehetnénk a Va­dász-csárdába... Nincs messze — mondta a tanácselnök. A tanyavilágban a távolság­nak más a fogalmi értéke, mint a városokban. A Vadász­csárda olyanszerű volt, mint a föláművesszövetkezeti italbol­tok szerte az országban. Egy nagyobb terem söntéssel. , egy kisebb a rendezvények számá­ra. A kisebb teremben ezen a napon mindössze néhány szék volt. más nem ... — Itt csinálják a vadász­vacsorákat — mondta az el­nök, majd a sarokba pillan­tott, és újra megszólalt: — Később biztosan beállítják a kályhát... Visszamentünk a söntésbe. Hirtelen úgy éreztem, mintha leejtettem volna valamit. A padlóra pillantottam, de sem­mit sem láttam... A söntés- pult mögött idős, barázdált arcú férfi állt, a söntés előtt egy vadászkutya hevert. — Sándor bácsi, bemutatom az elvtársat... A könyvekről tart előadást — mondta az elnök, s közben valamennyien a söntéspultra támaszkodjunk. A sofőr, a helyi vezetők, s talán még valaki... Kezet nyújtottam a kocsmárosnak. és bemutatkoztam. Kérges, elné­zően szorító keze volt: — Hajma Sándor — mond­ta. — Hajma ...? — kérdeztem, és néztem az arcát. — Mit kér? vissza. nézett rám — Pálinkát... Hajma ...? — Cseresznye, szilva, vegyes­gyümölcs ... lé, s a kutya közelebb jött hozzánk... — Az öné. ..? — kérdeztem, aztán lehajtottam a pálinká­mat. — Igen, nagyon jó kutya. — Maga is vadászik? — Szenvedélyesen — mond­ta, és megtöltötte a pohara­mat, amit közben átnyújtot­tam neki. A háttérben megje­lent egy alacsony öregasszony. Hajma Sándor felesége. A söntéspult túlsó sarkán állt, és engem nézett... Talán egy ajtó lehetett mögötte. Ügy tűnik .. Tévedhetek is ... Ro­konszenves asszonynak lát­szott, és félt valamitől ... Hajma Sándor is félt valami­től, és a tanácselnök is... Mindenki. Attól féltek, hogy megkérdem Hajma Sándortól, mint már annyian, annyiszor, hogy miként történt az apjá­val az a szörnyűség 1919 no­vemberében ... — Sándor bácsi nagy va­dász ... Halász, vadász, mada­rász ... És az fmsz kocsmáro- sa — mondta az elnök. — Én is halászom .. A ha­lak az igen... — mondtam. — Van itt valami tó? — Két jó nagy tó van itt... Főleg ponty, compó, csuka. Kárász is akad .. — Compó az igazi... Az ad­ja az ízt... Voltak nekem kis- szerszámog barátaim a Drá­ván ... — mondtam, s ekkor már tudtam, hogy nem kér­dem meg. Semmit sem kérde­zek ... Csak ülök, beszélgetek vele a halászatról, és meg­iszom a pálinkámat. Azt hi­szem, Hajma Sándor is tudta' már, hogy nem kérdezőskö­döm ... — Mi is kisszerszámmal dol­gozunk ... Most ugyan, éppen szét mentünk... Nem való mindenki halásznak ... Aki türelmetlen, ha nem fogunk, az jobb is. ha máshoz kezd... Az igazi halász akkor mutat­kozik meg, ha nincs fogás ... Amikor újra kell indulni... Várni... Megérezni a hal já­rást ... Vegyesgyümölcsöt kértem. — Igaz... — mondtam. — Az elnök cseresznyét... Vala- Az is előfordul, hogy július­ki sört... Hajma Sándor azt ban semmi sincs ... mondta, hogy a vegyesgyü- — Elő — mondta Hajma mölcs a legjobb. Leültünk a Sándpr. — Van úgy, hogy el- söntés előtt az első asztal mel- ülnek a halak. Megittam a második pálin­kámat is, aztán felálltam. Kint utóiért bennünket az öregasz- szony: — Át akarna menni a Sán­dor, csak átőtözik — mondta. — Megvárjuk? — Nem köll várni, odaér a Sándor — mondta az öragasz- szony. Nem mentem föl a dobogó­ra. Megálltam az ablak mel­lett, így a ’árnpa éppen meg­világította az arcomat. Az is­kolában ekkor már legalább tizennyolcán ültek. A köny­vekről beszéltem. Arról, hogy a betű, a szó út embertől em­berig. sok mindent megtudha­tunk a világról és egymásról is. Arról, hogy a szép ember­séget adó gondolatoknak olva­sással elébe mehetünk. Néha nyílt az ajtó, de a gyér lámpavilágnál a terem végéig nem láttam el. Így azt sem tudtam, hogy az ajtó nyikordulása érkező vagy tá­vozó embereket jelzett. Jobb arcomra hűvös levegő párál­lott a sötét ablakokról. Kint a kunsági éjszaka dermedt ár­nyai jártak Az arcom, s a bent ülőké, talán két-három- száz méterre is látszott... „A könyv nemcsak szórakoz­tat, nemcsak a szépség felé kalauzunk, de a munkánkban is segít” — mondtam és néztem a tanyai emberek arcát... Azok meg az én arcomat néz­ték ... „A szakkönyvekből megtudja az ember, hogy me­lyik talajra milyen alany való, vagy megtudja, hogy bizonyos évben ez vagy az a dátum mi­lyen napra esett... Például megtudható, hogy 1919. no­vember > 19-ről 20-ra milyen nap virradt’” Az alma- és bakancs-szagú iskola utolsó padjaiban meg­szólalt egy mély férfihang: — Csütörtök ... N agy csend maradt a nyomában. Az em­berek mozdulatlanul ültek a helyükön. Megborzongott a hátam. Ügy éreztem, hogy Francia Kiss Mihály kint áll a fák alatt, és benéz az abla­kon. Aztán váratlanul nevek jutottak eszembe, Vértse Gá­bor, Kósa László, Nemes Gusztáv, majd egy tanya ne­ve: „Belsőnyír 138”... Aztán a dinnyék... A dinnyék is szép pirosak belülről, mint a vér... Meghajtottam magam, és tétován odább léptem. Köze­lebb a félhomályban üldögé­lő tanyai emberekhez. Pataki László Utasás Hajnalban azt mondta a lány: — Menjünk D.-be, ott nem ismer senki. A falnál ültek, a gótikus formát utánzó vak ablakmé­lyedés alatt. Az ablakszem szí­nes üveggel volt fedve, mö­götte százas égő világított. Végig a falak mentén sokan ültek a piros, kék, absztrakt mintákkal tarkított, világító bemélyedések alatt. A bár reggel ötig tartott nyitva, ez volt az egyetlen hely a vá­rosban, ahol este szabad asz­talt találhatott bárki, akinek kedve támadt egy kis ivásra meg táncra. Valamikor „menő” helynek számított a szűk belvárosi ut­cában meghúzódó bár. Az. hogy meghúzódó — tulajdon­képpen csak mostanában, öt, tíz éve érvényes a J.-re. Min­dig is hivalkodott az utcai frontra felrakott sötétbarna faburkolatával, a neonnal és az énekesek, meg a táncosnők képével kicifrázott ölnyi kira­kataival. Ez volt az első hely a háború után, ahol egyenru­hás. lúdtalpas, de veszettül erős-markos, nem túl udvari­as portás fogadta a (vendége­ket Nem lehet pontosan tud­ni. miért volt már a nyitása pillanatában is kétes hírű ta­bui a J. bár. T»nv. hogy már az első napokban sűrűn meg­fordult a régi lovagtermeket felidéző falak között a rend­őrség, és az sem mese, hogy többnyire vitt is magával va­lakit a vendégek közül. Ké­sőbb minden megváltozott a környéken. Eltűntek a romos kirakatok, a sarkokról a tűz­követ. szaharint áruló borle- heletű emberek. Fényesedet!, kiépült az egész belváros, új helyek nyíltak, ahol minden fényesebb volt, mint az első pillanattól kezdve a rosszhírű J.-ben Amióta a környező bárok művésznői köréten is divatba jött a vetkőzés, tovább rom­lott a helyzet. Tízkor nyitot­tak, éjfélkor még a legjobb időszakban is csak néhány ko­rosabb vendég hervadozott az ablakmélyedések alatt. J.-ben nem sikerült bevezetni a vet- kőzést. Valahogy nem ment ezek között a falak között, se a vendégek, se a bár irányítói nem törődtek a divattal. A gyér forgalom arra azért ló volt. hogy a pincénk — öreg rókák a szakmában — előzé­ken yebbek legyenek. Este találkoztak a férfi va­lamikori törzshelyén a körúti kávéházban. A lány késett. A férfi arra gondolt: tabb lenne, ha egyáltalán nem jönne. Nem colt kedve az egészhez. Vé1'” 8 NÓGRÁD - 1969. január 12., vasárnap lenül találkoztak a városban, s ha a nő nem kiabál utána, 'megpróbálta volna elkerülni a találkozást. „Csak a káposzta jó felmelegítve”. Aztán mégis befutott. Le­ült, hosszú lábait keresztbe tette, szoknyája derékig fel­csúszott. Mindenki őt bámulta, rövidre vágott vörös haját, hosszúujjú kezeit, valószínűt- lenül vékony, megnyújtott derekát, arasznyi csípőit, al­ma-mellét. Soha nem zavar­tatta magát, illett neki min­den, amit magára szedett, a beszéd sem zavarta, folyama­tosan tudott hazudni, nem pa­zarolt időt az igazmondásra — Minek beszéljek neked arról, amit jól ismersz? Ts szeretsz igazat mondani, va­gyis szereted a valóságot, is­mered is. Minek erről beszél­ni? Figyelj csak! Szerelmes vagyok beléd, mint az ágyú... Ezt hidd el, ha üdvozülni akarsz. Vedd komolyan a ha­zugságokat, bármit mondja­nak is, vedd csak komolyan az egészet, amit betálalnak neked, és soha nem lesznek gondjaid. Vedd komolyan, de — ne hidd el. A bájgúnárok elhiszik. Egy ideig ültek a régi ara­nyozott falú, csavart oszlo­pokkal aládúcolt kávéház­ban és élvezték, hogy a fér­fi szolid ismerősei sorra meg- botránkoznak a lány hosszú combjain. Amikor ezt is meg­únták, felkerekedtek és át­mentek az utca túlsó oldalán levő bárba. A lány nem ve­tette le a kabátját, felült az első bárszékbe és Martinit rendelt. Z„ a' festő terpeszke­dett a pultnál odaátról, a ka- véházból. Amikor meglátta a lányt, megnyalta a száját. — Gratulálok — súgta a fér­finak. — Jó ízlésed van, de vi­gyázz, ez az ágyban rádteke- redik. Az sem lehetetlen, hogy megfojt. Hallottam már ilyes­miről. .. Hosszú a lába. — Nem tudom, mi a fené­nek kell neked mindenbe be­leütni az orrodat. Festettél va­lamit mostanában? A festő nem válaszolt. Kért még egy barackot, azután át­ült az egyik asztalhoz, onnan nézte a lány combjait. A fér­fi nem törődött vele. Tudta — Z. mindig a legmegfelelőbb szöget válaszja ki, ba látni akar valamit. Egyre többen jöttek az id­eáról. A bár kezdett olyan ké­pet mutatni, mint egy vidékre induló karácsonyi vonat. Már az asztalok között is álltak. Kis. riadt párok lökdösték egymást a homályosabb sa­rokasztalokért. A személyzet még bírta idegekkel, jómodor­ral, de a hely egyszeriben el­veszítette azt a varázsát, amely közvetlenül a. nyitás után valamennyire érezhető volt. Dögvészes akváriumra hasonlított, ahol minden hal cigarettát szív és sört iszik. Onnan mentek át ketten a J.-be. Sehol máshol egyetlen üres asztalt nem lehetett ta­lálni. Az A. portása visszaad­ta a bankjegyet, amit a férfi a kezébe- nvomott. Erőszak" kodni kellett a szőke, naavno fiatal, lányos képű portással, hogy hajlandó legyen kézbe- venni egy piliantia azt a ro­hadt pénzt. — Mi van itt? Mindenki be- dilizett? — kérdezte dühösen a férfi. — A portás nem mon­dott semmit, de így is nyil­vánvaló volt, hogy megsértet ték. Hajnalban azt mondta a lány: — Menjünk az első busszal D.-be, ott nem ismer senki.' D. körülbelül százhúsz ki­lométerre volt attól a helytől, ahol ők ültek, és különben is — egyikük sem tudta, mikor indul az első busz arrafelé. A férfi nem szerette a hirte­len kigondolt utakat. Nem szí­vesen ment volna egy teljes napra vidékre. Nemrég kez­dett egy munkába, amiről azt gondolta — érdemes lesz be­fejezni, végigírni. Szerette azt a témát, ami a féligkész munkának alapul szolgált,. Ke rékpározott mielőtt írni kez­dett. Versenyszerűen űzte a sportot, néhány év alatt any- nyi jó témát szedett fel a be­tonteknőkben és környékén, amennyi elég volt ahhoz, hogy ne lelkesedjen a hirtelen ki­gondolt vidéki utakért. — Mikor megy az első busz D. -be? — kérdezte a lány Jn- cótól a fizetőtől. Jocó azt mondta: — Egy pillanat türelmet ké­rek, nagyságos asszonyom. . Nehezen állták meg. hogy ne nevessenek. Tíz perc sem telt el, amikor a lúdtalpas portás odakacsá- zott az asztalukhoz. Levette a sapkáját úgy mondta: — Uram, a d.-i busz har­mincöt nerc múlva indul az E. térről. Ez az első és ké­sőbb. tizenhét perc múlva in­dul egy másik járat... Az is D. felé megy majd. A férfi legyintett. „Egy frászt megyek én most az ál­lomásra”. Kivett egy tízest a belső zsebéből és a portás sap­kájába dobta. — Igyunk még valamit — mondta a lánynak. — Aztán majd meglátjuk. Ittak a borból. A lány az asztal sarkára könyökölt és a férfit bámulta. Máskor so­kat beszélt, amikor ivott. Most hallgatott, és ez a csend nem tett jót az egésznek. A férfi a portást nézte. Semmi kedvet nem érzett á szeme­zéshez. n Soha sem járt D.-ben, még­is mindent tudott róla. Tud­ta azt is, hogy valahol lent van délen, ott, ahol örökké süt a nap. Néha, amikor kint zuhogott az eső és nagyon egyedül volt, behúnyt szemmel elképzelte — milyen lehet. D. a világ legrégebbi városa, ahol reggel öt óra után né­hány perccel, azután nem sok­kal — pontosan tizenhét perc múlva — busz indul az E. térről. Végeredményben egy perccel ezelőtt és egy óra múlva is indul busz D.-be, egy egész sereg térről indulnak kék meg piros, meg minden­féle színű buszok, minden pil­lanatban arrafelé. D.-be nem nehéz eljutni. Tudják ezt a párok. Minden valamireva'ó pár tudja a világon, hogy elég egymásra nézni, jegyet váltani ahhoz, hogy eljussanak oda. — Régen láttuk egymást — mondta a lány és látszott rajta, hogy nem éri be ennvi- vel. — Ügy látszik elkiabál­tam. Már azt hit téré vége az egésznek, jól vagyok elfelej­tettem mindent. Aztán félni 9

Next

/
Thumbnails
Contents