Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
messzeségben gőzölgő tanyák.. Vertfalú ház, keresztben pajta, akól... Akácfaárnyak, sötétlő nyárfatornyok... A meszelt tűzfalak és a nyárfák jól látszottak az útról. .. A téli alkonyat palaszürke eget vont föléjük. .. Elmosódtak, aztán újabbak tűntek elő a fagyott mezőségek mélyén... Az újság kiesett a kezemből. A papír zizzenő neszére ösz- szerezzentem. A sofőr rámpillantott, aztán figyelme visszatért a keskeny úthoz, mely egyre bizonytalanabbá vált a szürkületben. Előhúztam a meghívómat és beleolvastam • .......Orgovány, Alsójárás ...” „ Orgovány . . Orgovány ...” — keringett bennem a szó. A sofőrhöz fordultam: — Mondja, ez az Orgovány Alsójárás... Ez az az Orgovány? — Egy Orgovány van — mondta és mereven nézte az utat. összehajtottam a levelet, s néhány pillanatig a könyvekre gondoltam, szépségükre és hasznosságukra,' mintha máris előttem üldögélnének a tanyai emberek, s várnák, hogy mit mondok a betűről, az olvasás szükségéről.. Emlékezetemben könyvcímek után kutattam, mintha egyetlen cím varázslatán múlna minden, a mutatvány gyorsaságán, és nem a tartalmán. Cím helyett egy név jutott eszembe. Halkan ismételgettem: ..Jasznaja Poljana... Jasznaja Poljana...’- Talán a tanyák ablakán kialvó fények és a dértől fehérlő akácfaámyak idézték Lev Tolsztoj szellemét, szakállát, de csak a szellemét és a szakállát ... Néma árny maradt, gyorsan tovatűnt. Elnyelte a kúnsági este. A kukoricások szélén magvar árnyak ólálkodtak, arc nélkül, test nélkül... Bámultam az árnyakat, aztán tűnődve megszólaltam ... — Ezt a Francia Kiss Mi- hálvt. ezt mostanában végezték ki . .. Nem. . .? — Mostanában... 1957-ben vagv 58-ban ... — mondta a sofőr. — Azt a másikat, a tisztet, azt... — Héjjas Ivánt? ... Nem tudom,, öt éve kerültem Kecskemétre. Akkor szereltem le... Azt mondják az valami föld- birtokos volt... Tartalékos fő* A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán első dijat nyert elbeszélés. Bertha Bulcsu Á csütörtökre virradó hajnal hadnagy... A Prónay különítménytől kapta a parancsokat, ha igaz... — És ez a Francia Kiss Mihály ez. i.? — Szabadszállás határában rejtezkedett, álnéven ... Diny- ’ nyés lett... Ismeri ezt nem?... Dinnyét termelt, és kint lakott egy csőszkunyhóban ... Néha még a piacokra is elmerészkedett ... Aztán egy este elgyütt Orgoványra. . Talán kiváncsi lehetett, vagy mi...? Ez okozta a vesztét... Úgy mesélik, hogy benézett az egyik ablakon ... Késő este volt, a szobában égett a villany ... Az asszony összerezzent, és odakapta a fejét az ablakra .. , Látta az arcát. Mindjárt szólt is a férjének: „Te a Francia Kiss Mihály benézett az ablakon... Tisztán megismertem...” Az ember nem akarta hinni, de a beszéd megindult róla... Elég hamar elfogták... Mondom. ott lakott egy csőszkunyhóban a dinnyefődek között... Kivégezték...- — Azok. itt vannak eltemetve? — Van a határban egy emlékmű... Hogy aztán hol meny- nyj van belőlük?... Azt beszélik, hogy a kecskeméti fogházból harminchat embert hurcoltak el, és kocsikon vittek a tanyákra... De van aki hatvankettőt mond, mások meg százhúszat... A tanyavilágból is szedtek hozzájuk, meg a faluból is ... Olyan is volt, hogy nem ásták el elég mélyen űket, ésya kutyák feldúlták a sírt... Nem lehet pontosan tudni, az emberek nem szeretnek róla beszélni... * Némán bámultam az út mentén vastagodó sötétséget. Arra gondoltam, hogy a tanyák. messze esnek egymástól, nagyon messze... A faluban égtek a villanyok. Felpillantottam a házakra. Sok új ház. de úgy tűnt, hogy nem laknak mindben ... Az égvik utcatáblán zománcba öntött név csillogott: „Hajma József utca”. — öt is? — kérdeztem a sofőrt. — Igen, direktóriumi tag volt. A fiai itt élnek a közelben. A párttitkár barátságosan fogadott. — Megszerveztük kérem ... Én ugyan nem tudok elmenni, mert éppen a beszámolómat írom... Az ünnepi taggyűlésre készülünk, a párt megalakulásának ötvenéves jubileumát ünnepeljük itt is ... Elővettem a megyei újságot, és rámutattam egy apróhirde- tésre: „Kilenc holdas szőlőbe kisegítő munkaerőt keresek...” — Azt hittem itt mindenki tsz-tag... — Ez... A csoportba lépett be, nem a tsz-be... Van ilyen... Nézze, ez a kilenc hold itt nem olyan nagy dolog ... A Duna és a Tisza között vagyunk... Ha magas a talajvíz szintje, mindent kilúgoz, ha alacsony, a napfény égeti el a termést. Akinek terem, az éjjel-nappal dolgozik... Ez pedig, éppen egy vörös katona ... Makacs ember ... Együtt volt lefogva a Francia Kiss Mihállyal... — Mindegyik másért, nem? — Igen, a Francia Kiss Mihály, akkor vizsgálati fogságban volt. de kérvényt írt a Horthynak és kiengedték. — Mondja, nem lehetne megnézni a helyszint, ahol ezek történtek? Egy pajtát vagy tanyát, ahol...,? A párttitkár elkomorult: — Nagy a sár — mondta —, még a szekér is megsüllyedne... És hát nem is szeretik a népek... Nem szeretik, ha ezt bolygatják.. Rossz emlék, ma már Orgoványra nem ez a jellemző... Van itt egy özvegy- asszony a faluban, akinek az urát elevenen ásták el, oda elmehetnénk, de ... Gondolja meg... Mit mondanánk neki, miért jöttünk? A tanyák meg, ahol ezek történtek, mind nagygazdáké voltak ... Éppen azon gondolkodom, hogy ezeket az ünnepi taggyűlésen nem hozom föl... Nem szeretik az emberek... Borzalmas volt... Gondolja el... Megásatták a gödröt, és a szélén fejszével verték agyon az embereket ... A Francia Kiss Mihály neve Itt... És élt... Gondolja csak meg, azok után, amik itt 1919. november 19-ről 20-ra virradóra történtek, azok után itt az emberek 1945-ben ki merték osztani a földet... Gondolja meg... Az alsójárási iskola, ahol a tanyai emberekkel az olvasás hasznosságát kellett megvitatnunk. tele volt árnyakkal. Hosszú terem, három sor pad. Ferkó olaj, alma és bakancsszag. Közvetlenül az utolsó ablak mellett dobogó, a dobogón asztal, asztalon petróleum- lámpa. A kályha mellett öten- hatan ültek. — Még gyülekeznek ... Addig talán átmehetnénk a Vadász-csárdába... Nincs messze — mondta a tanácselnök. A tanyavilágban a távolságnak más a fogalmi értéke, mint a városokban. A Vadászcsárda olyanszerű volt, mint a föláművesszövetkezeti italboltok szerte az országban. Egy nagyobb terem söntéssel. , egy kisebb a rendezvények számára. A kisebb teremben ezen a napon mindössze néhány szék volt. más nem ... — Itt csinálják a vadászvacsorákat — mondta az elnök, majd a sarokba pillantott, és újra megszólalt: — Később biztosan beállítják a kályhát... Visszamentünk a söntésbe. Hirtelen úgy éreztem, mintha leejtettem volna valamit. A padlóra pillantottam, de semmit sem láttam... A söntés- pult mögött idős, barázdált arcú férfi állt, a söntés előtt egy vadászkutya hevert. — Sándor bácsi, bemutatom az elvtársat... A könyvekről tart előadást — mondta az elnök, s közben valamennyien a söntéspultra támaszkodjunk. A sofőr, a helyi vezetők, s talán még valaki... Kezet nyújtottam a kocsmárosnak. és bemutatkoztam. Kérges, elnézően szorító keze volt: — Hajma Sándor — mondta. — Hajma ...? — kérdeztem, és néztem az arcát. — Mit kér? vissza. nézett rám — Pálinkát... Hajma ...? — Cseresznye, szilva, vegyesgyümölcs ... lé, s a kutya közelebb jött hozzánk... — Az öné. ..? — kérdeztem, aztán lehajtottam a pálinkámat. — Igen, nagyon jó kutya. — Maga is vadászik? — Szenvedélyesen — mondta, és megtöltötte a poharamat, amit közben átnyújtottam neki. A háttérben megjelent egy alacsony öregasszony. Hajma Sándor felesége. A söntéspult túlsó sarkán állt, és engem nézett... Talán egy ajtó lehetett mögötte. Ügy tűnik .. Tévedhetek is ... Rokonszenves asszonynak látszott, és félt valamitől ... Hajma Sándor is félt valamitől, és a tanácselnök is... Mindenki. Attól féltek, hogy megkérdem Hajma Sándortól, mint már annyian, annyiszor, hogy miként történt az apjával az a szörnyűség 1919 novemberében ... — Sándor bácsi nagy vadász ... Halász, vadász, madarász ... És az fmsz kocsmáro- sa — mondta az elnök. — Én is halászom .. A halak az igen... — mondtam. — Van itt valami tó? — Két jó nagy tó van itt... Főleg ponty, compó, csuka. Kárász is akad .. — Compó az igazi... Az adja az ízt... Voltak nekem kis- szerszámog barátaim a Dráván ... — mondtam, s ekkor már tudtam, hogy nem kérdem meg. Semmit sem kérdezek ... Csak ülök, beszélgetek vele a halászatról, és megiszom a pálinkámat. Azt hiszem, Hajma Sándor is tudta' már, hogy nem kérdezősködöm ... — Mi is kisszerszámmal dolgozunk ... Most ugyan, éppen szét mentünk... Nem való mindenki halásznak ... Aki türelmetlen, ha nem fogunk, az jobb is. ha máshoz kezd... Az igazi halász akkor mutatkozik meg, ha nincs fogás ... Amikor újra kell indulni... Várni... Megérezni a hal járást ... Vegyesgyümölcsöt kértem. — Igaz... — mondtam. — Az elnök cseresznyét... Vala- Az is előfordul, hogy júliuski sört... Hajma Sándor azt ban semmi sincs ... mondta, hogy a vegyesgyü- — Elő — mondta Hajma mölcs a legjobb. Leültünk a Sándpr. — Van úgy, hogy el- söntés előtt az első asztal mel- ülnek a halak. Megittam a második pálinkámat is, aztán felálltam. Kint utóiért bennünket az öregasz- szony: — Át akarna menni a Sándor, csak átőtözik — mondta. — Megvárjuk? — Nem köll várni, odaér a Sándor — mondta az öragasz- szony. Nem mentem föl a dobogóra. Megálltam az ablak mellett, így a ’árnpa éppen megvilágította az arcomat. Az iskolában ekkor már legalább tizennyolcán ültek. A könyvekről beszéltem. Arról, hogy a betű, a szó út embertől emberig. sok mindent megtudhatunk a világról és egymásról is. Arról, hogy a szép emberséget adó gondolatoknak olvasással elébe mehetünk. Néha nyílt az ajtó, de a gyér lámpavilágnál a terem végéig nem láttam el. Így azt sem tudtam, hogy az ajtó nyikordulása érkező vagy távozó embereket jelzett. Jobb arcomra hűvös levegő párállott a sötét ablakokról. Kint a kunsági éjszaka dermedt árnyai jártak Az arcom, s a bent ülőké, talán két-három- száz méterre is látszott... „A könyv nemcsak szórakoztat, nemcsak a szépség felé kalauzunk, de a munkánkban is segít” — mondtam és néztem a tanyai emberek arcát... Azok meg az én arcomat nézték ... „A szakkönyvekből megtudja az ember, hogy melyik talajra milyen alany való, vagy megtudja, hogy bizonyos évben ez vagy az a dátum milyen napra esett... Például megtudható, hogy 1919. november > 19-ről 20-ra milyen nap virradt’” Az alma- és bakancs-szagú iskola utolsó padjaiban megszólalt egy mély férfihang: — Csütörtök ... N agy csend maradt a nyomában. Az emberek mozdulatlanul ültek a helyükön. Megborzongott a hátam. Ügy éreztem, hogy Francia Kiss Mihály kint áll a fák alatt, és benéz az ablakon. Aztán váratlanul nevek jutottak eszembe, Vértse Gábor, Kósa László, Nemes Gusztáv, majd egy tanya neve: „Belsőnyír 138”... Aztán a dinnyék... A dinnyék is szép pirosak belülről, mint a vér... Meghajtottam magam, és tétován odább léptem. Közelebb a félhomályban üldögélő tanyai emberekhez. Pataki László Utasás Hajnalban azt mondta a lány: — Menjünk D.-be, ott nem ismer senki. A falnál ültek, a gótikus formát utánzó vak ablakmélyedés alatt. Az ablakszem színes üveggel volt fedve, mögötte százas égő világított. Végig a falak mentén sokan ültek a piros, kék, absztrakt mintákkal tarkított, világító bemélyedések alatt. A bár reggel ötig tartott nyitva, ez volt az egyetlen hely a városban, ahol este szabad asztalt találhatott bárki, akinek kedve támadt egy kis ivásra meg táncra. Valamikor „menő” helynek számított a szűk belvárosi utcában meghúzódó bár. Az. hogy meghúzódó — tulajdonképpen csak mostanában, öt, tíz éve érvényes a J.-re. Mindig is hivalkodott az utcai frontra felrakott sötétbarna faburkolatával, a neonnal és az énekesek, meg a táncosnők képével kicifrázott ölnyi kirakataival. Ez volt az első hely a háború után, ahol egyenruhás. lúdtalpas, de veszettül erős-markos, nem túl udvarias portás fogadta a (vendégeket Nem lehet pontosan tudni. miért volt már a nyitása pillanatában is kétes hírű tabui a J. bár. T»nv. hogy már az első napokban sűrűn megfordult a régi lovagtermeket felidéző falak között a rendőrség, és az sem mese, hogy többnyire vitt is magával valakit a vendégek közül. Később minden megváltozott a környéken. Eltűntek a romos kirakatok, a sarkokról a tűzkövet. szaharint áruló borle- heletű emberek. Fényesedet!, kiépült az egész belváros, új helyek nyíltak, ahol minden fényesebb volt, mint az első pillanattól kezdve a rosszhírű J.-ben Amióta a környező bárok művésznői köréten is divatba jött a vetkőzés, tovább romlott a helyzet. Tízkor nyitottak, éjfélkor még a legjobb időszakban is csak néhány korosabb vendég hervadozott az ablakmélyedések alatt. J.-ben nem sikerült bevezetni a vet- kőzést. Valahogy nem ment ezek között a falak között, se a vendégek, se a bár irányítói nem törődtek a divattal. A gyér forgalom arra azért ló volt. hogy a pincénk — öreg rókák a szakmában — előzéken yebbek legyenek. Este találkoztak a férfi valamikori törzshelyén a körúti kávéházban. A lány késett. A férfi arra gondolt: tabb lenne, ha egyáltalán nem jönne. Nem colt kedve az egészhez. Vé1'” 8 NÓGRÁD - 1969. január 12., vasárnap lenül találkoztak a városban, s ha a nő nem kiabál utána, 'megpróbálta volna elkerülni a találkozást. „Csak a káposzta jó felmelegítve”. Aztán mégis befutott. Leült, hosszú lábait keresztbe tette, szoknyája derékig felcsúszott. Mindenki őt bámulta, rövidre vágott vörös haját, hosszúujjú kezeit, valószínűt- lenül vékony, megnyújtott derekát, arasznyi csípőit, alma-mellét. Soha nem zavartatta magát, illett neki minden, amit magára szedett, a beszéd sem zavarta, folyamatosan tudott hazudni, nem pazarolt időt az igazmondásra — Minek beszéljek neked arról, amit jól ismersz? Ts szeretsz igazat mondani, vagyis szereted a valóságot, ismered is. Minek erről beszélni? Figyelj csak! Szerelmes vagyok beléd, mint az ágyú... Ezt hidd el, ha üdvozülni akarsz. Vedd komolyan a hazugságokat, bármit mondjanak is, vedd csak komolyan az egészet, amit betálalnak neked, és soha nem lesznek gondjaid. Vedd komolyan, de — ne hidd el. A bájgúnárok elhiszik. Egy ideig ültek a régi aranyozott falú, csavart oszlopokkal aládúcolt kávéházban és élvezték, hogy a férfi szolid ismerősei sorra meg- botránkoznak a lány hosszú combjain. Amikor ezt is megúnták, felkerekedtek és átmentek az utca túlsó oldalán levő bárba. A lány nem vetette le a kabátját, felült az első bárszékbe és Martinit rendelt. Z„ a' festő terpeszkedett a pultnál odaátról, a ka- véházból. Amikor meglátta a lányt, megnyalta a száját. — Gratulálok — súgta a férfinak. — Jó ízlésed van, de vigyázz, ez az ágyban rádteke- redik. Az sem lehetetlen, hogy megfojt. Hallottam már ilyesmiről. .. Hosszú a lába. — Nem tudom, mi a fenének kell neked mindenbe beleütni az orrodat. Festettél valamit mostanában? A festő nem válaszolt. Kért még egy barackot, azután átült az egyik asztalhoz, onnan nézte a lány combjait. A férfi nem törődött vele. Tudta — Z. mindig a legmegfelelőbb szöget válaszja ki, ba látni akar valamit. Egyre többen jöttek az ideáról. A bár kezdett olyan képet mutatni, mint egy vidékre induló karácsonyi vonat. Már az asztalok között is álltak. Kis. riadt párok lökdösték egymást a homályosabb sarokasztalokért. A személyzet még bírta idegekkel, jómodorral, de a hely egyszeriben elveszítette azt a varázsát, amely közvetlenül a. nyitás után valamennyire érezhető volt. Dögvészes akváriumra hasonlított, ahol minden hal cigarettát szív és sört iszik. Onnan mentek át ketten a J.-be. Sehol máshol egyetlen üres asztalt nem lehetett találni. Az A. portása visszaadta a bankjegyet, amit a férfi a kezébe- nvomott. Erőszak" kodni kellett a szőke, naavno fiatal, lányos képű portással, hogy hajlandó legyen kézbe- venni egy piliantia azt a rohadt pénzt. — Mi van itt? Mindenki be- dilizett? — kérdezte dühösen a férfi. — A portás nem mondott semmit, de így is nyilvánvaló volt, hogy megsértet ték. Hajnalban azt mondta a lány: — Menjünk az első busszal D.-be, ott nem ismer senki.' D. körülbelül százhúsz kilométerre volt attól a helytől, ahol ők ültek, és különben is — egyikük sem tudta, mikor indul az első busz arrafelé. A férfi nem szerette a hirtelen kigondolt utakat. Nem szívesen ment volna egy teljes napra vidékre. Nemrég kezdett egy munkába, amiről azt gondolta — érdemes lesz befejezni, végigírni. Szerette azt a témát, ami a féligkész munkának alapul szolgált,. Ke rékpározott mielőtt írni kezdett. Versenyszerűen űzte a sportot, néhány év alatt any- nyi jó témát szedett fel a betonteknőkben és környékén, amennyi elég volt ahhoz, hogy ne lelkesedjen a hirtelen kigondolt vidéki utakért. — Mikor megy az első busz D. -be? — kérdezte a lány Jn- cótól a fizetőtől. Jocó azt mondta: — Egy pillanat türelmet kérek, nagyságos asszonyom. . Nehezen állták meg. hogy ne nevessenek. Tíz perc sem telt el, amikor a lúdtalpas portás odakacsá- zott az asztalukhoz. Levette a sapkáját úgy mondta: — Uram, a d.-i busz harmincöt nerc múlva indul az E. térről. Ez az első és később. tizenhét perc múlva indul egy másik járat... Az is D. felé megy majd. A férfi legyintett. „Egy frászt megyek én most az állomásra”. Kivett egy tízest a belső zsebéből és a portás sapkájába dobta. — Igyunk még valamit — mondta a lánynak. — Aztán majd meglátjuk. Ittak a borból. A lány az asztal sarkára könyökölt és a férfit bámulta. Máskor sokat beszélt, amikor ivott. Most hallgatott, és ez a csend nem tett jót az egésznek. A férfi a portást nézte. Semmi kedvet nem érzett á szemezéshez. n Soha sem járt D.-ben, mégis mindent tudott róla. Tudta azt is, hogy valahol lent van délen, ott, ahol örökké süt a nap. Néha, amikor kint zuhogott az eső és nagyon egyedül volt, behúnyt szemmel elképzelte — milyen lehet. D. a világ legrégebbi városa, ahol reggel öt óra után néhány perccel, azután nem sokkal — pontosan tizenhét perc múlva — busz indul az E. térről. Végeredményben egy perccel ezelőtt és egy óra múlva is indul busz D.-be, egy egész sereg térről indulnak kék meg piros, meg mindenféle színű buszok, minden pillanatban arrafelé. D.-be nem nehéz eljutni. Tudják ezt a párok. Minden valamireva'ó pár tudja a világon, hogy elég egymásra nézni, jegyet váltani ahhoz, hogy eljussanak oda. — Régen láttuk egymást — mondta a lány és látszott rajta, hogy nem éri be ennvi- vel. — Ügy látszik elkiabáltam. Már azt hit téré vége az egésznek, jól vagyok elfelejtettem mindent. Aztán félni 9