Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-12 / 9. szám

Jávor Ötté Cigányfiú Bakos Agnes f‘.'Ivétele KONCZ ANTAL 14lmom világot formát Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csiilagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Piros haraggal elégek, Mint szén, vagy olaj. Kohónál tovább nem érek, vágyam: csak sóhaj. Látni szeretném jó tüzem kinek, mit adott, de félre rúgja az üzem az únt salakot. Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Sohsem tudja meg az acél, ki volt az erő, kinek köszönheti, hogy él — feledve a hő! Gyűlöletes lesz a magtár — őrzi a szemet, mit zsugorin félre raktál falja életed. Hűvös vényre ír az orvos i futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! Füst és salak! — életemből csak ez mérhető, Nap lángolt ki a szívemből magam égető, mégis mindegy már, mire int , jókedv, vagy harag: álmom világot formál, mint az örök anyag! Hűvös vényre ír az orvos futó sorokat. Csillagok kazánja kormoz — jelzi sorsomat! kezdtem, szerettem volna hoz­zád futni — minvha nálad biztonságba lennék. Nyugtáto­kat szedtem. Amikor meglát­talak egyszerűen bepörögtem. Beismerem, gyenge vagyok. Inkább nevess rajtam. Sze­retlek, vigyázz rám és ne hagyj egyedül. A férfi az óráját nézte. Tíz perc volt még az első busz in­dulásáig, de az első után ti­zenhét perc múlva megy egy másik busz is D. felé. Jocó körös-körül leszedte az asztalokról az üres üvegeket. Valaki többször felkattintotta, aztán újra eloltotta a villanyo­kat. Kint már világosodott. A portás feléjük nézett — mi­kor indulnak mar. — Megőrjít ez az egyedül­lét — folytatta a lány. Ö töltött a férfinak is, az egész bort kiöntötte a poharakba, ami az üvegben maradt. It­tak egy keveset, egy ujjnyi maradt a poharakban. A férfi arra gondolt — a döntés va­lahol ott van a hasas üvegek legalján, mire kiisszák az egé­szet, kint ki világosodik. Ak­kor menni kell. Megpróbálta elképzelni, mi történik, ha odautaznak. Ül­nek a kék buszon, húsz hoz­zájuk hasonló párral együtt. A lány nem beszél semmit, fog­ja a kezét, és D -re gondol. Az út rövid, és D -ben a portás nagyon sima arcú, pontosan annyira előzékeny, amennyire a helyzet megkívánja. Kitöltik a papírokat, megkapják a kul­csot, és felmennek a szőnyeg­gel fedett falépcsőn. — Nem figyelsz rám? — kérdezi« a lány. — Figyelek. A portás feléjük indult, de nem várta meg, amíg az asz­talukhoz ér. előre mondta: „Kérem, itt a taxi!” — Taxi? Nem kértem sem­mit. — Menjünk — mondta a lány. A homlokát dörzsölte, és azt kérdezte: — Vagy nem akarod? Tudod, hogy D.-be kell mennünk. Feltétlenül. Nem mondtad, hogy nem. Mi­ért nem válaszolsz? — Hova parancsolják? — kérdezte a taxi vezetője. A lány válaszolt. — Az E. térre. Ahonnan azok a buszok indulnak. Mi most lemegyünk D.-be. Mit szól hozzá? Csendben gurultak, a kocsi akadálytalanul haladt a tér felé. Túlságosan korán volt mindenhez, de a nap már erősen megvilágította a házak homlokát. — Mindent úgy csinálunk, ahogy megbeszéltük — mond­ta a lány. — D.-ben nem is­mer senki. Ott csupa ismeret­lennel találkozunk. Meglátod, jó lesz. — Persze. Megvették a jegyeket. Egy lilasapkás férfi árulta a cé­dulákat. Hét busz állt a beton­oszlopok előtt, oldalukon a tábla azt jelezte, hogy az egész karaván D.-be megy. Az atasok párosával álltak az oszlopok között. A férfi ész­revette, hogy Z„ a festő is ott van, és messziről integet. Mondott valamit a lánynak, hogy azonnal jön, csak... Las­san felment az üveggel fedett emeleti várócsarnokba. Az ablakból nézte, hogy azok ket­ten felszállnak a D.-be induló buszra. Bekerített nyaralók* — Mindig ilyen volt. — Mindig. — Ügy látszik, az ember nem változik. A másik arca alig észreve­hetően megrándult. —■ Mármint ő nem változik. — Hát... Morgásba fulladt a mondat. — Az ő baja. — Az övé. — Sose lesz belőle énekes halott. — Belőlünk lesz? — Az más, kérlek, egészen más. FEHÉRRE FESTETT fonott karosszékben ültek. A pincér párnát tett aiajuk. öa.- ra, a vendéglő épülete mellett fenyők álltak, törzsük közt ringott a tó, jobbra az ország­út hú adott. Ez a fürdőhely egy-ket éve lépett elő a bala­toni ranglistán. Aszfaltoztak, virágokat ültettek, vegyszerrel irtották a szúnyogokat. A he­lyi tanács figyelmeztető és til­tó táblái az „Üdülők érdeké­ben tilos...” Mindenütt ott voltak. Itt azelőtt az autók nem is fékeztek, most kivétel nélkül mind megálltak a lapos tetejű vendéglő tetszetős, koz­mopolita, egyúttal magyaros léckerítése előtt, A cáfolhatatlan fejlődés leghatásosabb bizonyítékai azonban nem az új ABC-áru- ház, az étlapon szereplő bor­júhús, a nyírt gyep, a felfut­tatott rózsák voltak — „Fűre lépni tilos!” „A rózsák lesza- kításáért pénzbüntetés jár!” —, hanem a telekárak. A há­rom év előtti százhúsz helyett ma már hatszába került egy négyszögöl. Ez az ár sokkal hatásosabban megóvta a für­dőhelyet attól, hogy minden­féle csóró nyaralót építsen és itt randalírozzon a gyerekei­vel, mint a tanács tiltó táblái. A légkör! Bizony, a légkör gyorsan kialakult. Olyan... olyan exkluzív. Megfelelt a legpénzesebb nyugatnémet tu­ristának meg az állami Mer- cedeseken lesuhanó vendégek­nek. — Szeretem ezt a helyet. Mintha azt mondta volna: változtassunk témát. — Olyan csendes, mégsem kihalt. — Hát nem. Kihaltnak ép­pen túlzás lenne... Nézd csak! — Az egyik híres szí­nészre mutatott. A színész fe­kete napszemüvegben a tet­szetős léckerítés mellett ült. Jaffát ivott. Igyekeztek közö­nyös arcot vágni, de valahogy mégis jólesett, hogy a híres színész is ott ül. — Csak egy úttörőtábort en­gedélyeztek — folytatta az, aki észrevette a színészt. — Azt hiszem, ő is itt van az út­törőkkel. — Remélem, nem találko­zunk. — A telep szélén van a tá­bor. Nem valószínű. ELSZONTYOLODVA vették tudomásul, hogy ismét vissza­kanyarodtak hozzá. — Viszont nagyszerű, hogy mi itt összefutottunk. Viszont. Csüggedt evezőcsa­pás más vizek irányába. Hát lássuk. — Mondtam neked a talál­kozón, hogy építettem egy kis bungalót... — Persze, mondtad. Tudod, az a találkozó! Marhaság. Már azért is kínos lenne vele találkozni. Nem megyek el több érettségi találkozóra. — Én sem. * A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán második díjat nyert elbeszélés. Egyszerre hallgattak el, majd egyszerre vettek mély, sóhajtásszerú lélegzetet, mint­ha akadálynak feszülnének. — Tulajdonképpen csak ő volt a kellemetlen. — De ő aztán igen! — Mindig ilyen volt. — Mindig. — Egy hónappal a kezdés után jött a gimibe. Emlék­szel? Persze, hogy emlékezett. Az első pad előtt állt az iskola ócska harmóniuma. Rögtön fölfeszítette, nem bicskával, hanem egy biztosító tűvel, amit kabáthajtókája mögül húzott elő. Az osztály fesz Al­tén figyelte a varázs . Amikor, nyomkodni kezűre a fúj tatót, már éljeneztek. Le- föl járt a csontos térd, azt játszotta: „Budapest, Buda­pest, te csodás.. ” meg „An­csa, Ancsa, Ancsa, vigyázz.. Ezt mindnyájan vele böm­bölték. Esetlenségében is volt valami szuggesztivitás. Bizo­nyára buknak rá a lányok, ju­tott eszükbe, és már akkor utálták Magas, szemüveges fiú volt, meglehetősen kopott. A szegények titkolt és rögtön szembe Ötlő kopottsága búz- lött belőle, ráadásul az osz­tályfőnök melléjük ültette: — Kántor, Katona, Klopf, egv sorba! ADDIG KETTEN voltak „K ‘ betűsek a névsorban: Katona és Kiopi, a két „Ka ano&y neu - szerűségük teljében a srácok röhögve emlegették őket. S most, idejött ez a madárijesz­tő. Bele is kötöttek. Kántor kitűnő ugratási alanynak bi­zonyult. Piros lett, a szemüve­gét igazgatta, hosszú, zsíros ha­jába túrt, és tehetetlen dühé­ben irtózatos trágárságokat mormolt. Mert alapjában vé­ve tehetetlen volt velük és' mindennel szemben. Tanulták biológiaórán, hogy a hörcsög végső kétség beesésében felfut a kaszanyélen, ö ehhez a fel­futásig sosem jutott el. Az osztály jóindulatúan biztatta: — Üss oda! — Ö csak állt fúj­tatva és sziszegve, mint egy lokomotív, amely sose indul meg. A két „Ká” vérszemet kapóit. Klopf elhatározta, végleg ki­szekálja. Komolyabb akcióba kezdett. — Tudjátok, hogy Kántor hú maradt önmagá­hoz? Kántor akar lenni! Min­den hajnalban ministrál az al­sóvárosi templomban! — Leg­közelebb már itt is perselye- zik! — vette a lapot Katona, hiszen egy kis aláfestés nem árt. Mindez ezerkilencszáz- ötvenkettőben történt, s az osztályban csend lett. — Hü­lyék, lepra hülyék, kurvák... — ..hogy a... — Kántor szisze­gett, topogott, na most, na most történik valami, a hör­csög felfut.. .Nem futott föl. Mást csinált. Odament a har- móniumhoz, felcsapta a tete­jét, és játszani kezdett. A leg­nagyobb megdöbbenésre azt játszotta: „Fel vörösök, prole­tárok. ..” Amikor odaért, hogy állnak még a paloták!”, le­vágta a tetőt, s a harmóniám­ból felszálló porban, mintha díszmenetet vágna ki, csattogó léptekkel a helyére vonult. A fiúk zavartan néztek egymás­ra. Ettől kezdve nem beszélt Katonával és Klopffal. Az osz­tálytitkár egyszer félrevonta. — Leprák — mondta neki. — De honnan veszed? — Bele­túrt hajába. — Tudom. — Az­zal elhallgatott. A tizenöt éves érettségi ta­lálkozóra jött el. Vadonatúj ru­hájában ő volt a legkopottabb. A hosszú asztalnál Klonf átellenben ült. Keveset beszélt, sokat ivott. A szabadban fo­gyasztották el az ebédet. A második fogásnál már levetet­ték a zakót, ingujjban kiabál­ták: emlékszel? Hallottad? Te is? Én is! Amikor .. KÉT Nö MENT EL az asz­taluk mellett. Csípőjük úgy mozgott, hogy hallani lehetett a ruha súrlódását. Kántor el­felejtette kiinni a poharat. — Ezt a kilengést! — csettintett Katona. — Tudjátok, a ml korosztályunk olyan, mint a múkoreso ya-oajnokno, az A - másy Zsuzsi. A szabadon vá­lasztott jobban megy már, mint a kötelező. Kántor nem nevetett, csak a szája mozgott, mintha magá­ban káromkodnék. — Azért megvagyunk... Ha sikerül, Svájcba. Ott még nem vol­tunk. . A prémium, barátom, a prémium... összejön azért... — Mindenki hangosan kiabált, csak Kántor volt nyugtalaní­tóan hallgatag. Aztán beletúrt hajába, megigazította a sze­müvegét, és az ittas emberek vagy az oktató pedagógusok módján mutatóujját a magas­ba emelte. — Hogy magyará­zod meg te a hatezer forintos fizetéseddel az ezerhárom- százasnak a társadalom, az élet lényegét? — Egyenesen Klopfnak szögezte a kérdést. Ujját mereven mozgatta. — És önmagadnak. Elvileg per­sze. Csakis elvileg! Klopf elnézően mosolygott. — Három szóval. Tudás, mi­nőség, munka Aki többet ad a társadalomnak, többet is kap. — És ha az ezerhármas vagy az ezerötszázas keresetű is tud, és minőségi munkát végez? — Azért van különbség munka és munka közt. — Ügy érzem, még mindig túl nagy a különbség. Egyéb­ben is... Amerikában... Klopf röhögött, de kényel­metlenül érezte magát. Mit akar ez a barom? Érezte, vér­re megy, — Amerika! A mi viszonyaink között hol van az a különbség, ami a milliomo­sok meg a... — Éppen a mi viszonyaink közt nagyobb a különbség. Nem érted? Nem forintban! — Kántor fölállt, áthajolt az asz­talon, és Klopf arcába sziszeg­te: — Mert nem hatezerről van szó, hanem tízről, har­mincról, ingyen bérletről az uszodába, a színházba, a busz­ra, az öreganyám valagába, kiküldetésről, alázatos, pillan­tásokról. .. Nem a pénz, nem a pénz elsősorban! — most már kiabált —, hanem a so­kaknál kialakuló torz tudat­ról, amelyik normává teszi magát, és eszébe se jut, hogy ennek a terhét valakik... El­vileg, persze, csakis elvileg... VILÁGOS VOLT, hogy Kán­tor részeg. Három üres abasá- ris palack állt előtte. Ha józa­nul mondja mindezeket, Klopf megpróbálja érvekkel leszerel­ni, hogy nézd, bonyolult ügy, nem vagyunk angyalok, és a termelékenység..., így azon­ban személyes sértésnek vett minden szót, ő is ordítani kez­dett. — Én megdolgozom a pénzemért! Nem maszekolok. Az államnak hajtom a hasz­not. .. — Önmagadban, azt szeret­ném tudni... — Ezzel a szaktudással nyu­gaton ötször, a fenét, tízszer annyit keresnék, tárt karokkal várnának, de nem megyek, itthon maradok... — Mivel ott nem te állapíta­nád meg, mi a minőségi mun­ka. — Te pitiáner! Hiába jár a szád, mint a kacsa segge, hiá­ba ' mocskolódsz, nem fogom éppen tőled tanulni a szocia­lizmust, te Kántor! Az én szám nem jár, nem vagyok demagóg, hanem dolgozom. Érted? — Klopf megállás nél­kül ordított. Levegőt sem vett, csak hadart pukkadó hörcsög­képpel. — Ha tudni akarod, most épült fel a balatoni vil­lám. Én kerestem, nem lottón nyertem, nem sikkasztottam, hanem a munkámmal szerez­tem, mert megbecsülik a mun­kámat, a szaktudásomat. Csak a kerítés ötvenezerbe került. KANTOR ARCA nyugodt, majdnem békés lett, s várat­| NÖGRÁD — 1969. janiié lan derű világította meg. — A szentségit! Ötvenezer! — ri­koltotta. és egy nagy frászt kevert le Klopfnak. Majd fog­ta az egyik abasáris üveget, és a fejek közt nekihajította a vendéglő udvarán álló geszte­nyefa törzsének. Mindjárt nyúlt a másik palackért. A mosdóba vezették. Kétfelől karoltak bele, ő meg hahotá- zott, kiabált. — Kerítés! Kerí­tések! — Kiszabadította ma­gát, karjával vagdalta a leve­gőt, mintha ketté akarná ma­gát szelni. A színész intett a fizetőnek, aki máris fehéren suhant asz­talához. — Ne rágd magad egy hülye miatt örülj, hogy ilyen szép helyen nyaralhatsz. Klopf kedvetlenül bólintott. — Vannak értelmetlen embe­rek. Mit csináljunk? Felnőtt létére benne maradt a gyerek­kori görcs, az irigység. — Az hát, a gyerekkori görcs — helyeselt Katona, és elmosolyodott. így mosolyog­tak a többiek is a találkozón. Ö ott állt a pofonnal az arcán, az osztálytársak pedig vigasz­talták: gyerekkori görcs. ne törődj vele, a szemükből pe­dig sütött a kaján röhögés. Ir­tó dühös lett. Mit bizonygat még most is, közben egyre bi­zonygatott. — Nézd. én tájékozott em­ber vagyok. Illyés Gyula, tu­dod, a költő, nem a pusztán rendezkedett be. hanem a ti­hanyi félszigeten. Veres Péter se ment haza hortobágyi pró­fétának, hanem hol vett vil­lát? Na, mit gondolsz? Itt a Balatonnál. Meg a többiek! Tudják, mitől döglik a légy! Emlékszel? A Puszták népe meg a Varga zug, ahogy az is­kolában tanultuk. Hogy oda ne rohanjak! Ha ők, a nagy kommunisták megtehetik, ak­kor mért baj, hogy én, a kisember... — Nem baj, értsd meg... — Psz! Nézd csak! A kerítésen túl egy csoport fiú meg lány vonult. Fürdő­ruhában voltak, néhányan a melegítő felsőt a vállukra te­kerték. Mindegyik lány szájá­ban rózsa. Gúnárként magas- lőtt ki közülük Kántor. — Nem vett észre — súgta Klopf. A hangja ijedt és meg­könnyebbült volt egyszerre. — Jobb is. — Nem értem, hogy lehet ilyen részeges fráterre bízni az ifjúságot. — Manapság minden lehet­séges. — Izgága alak. NEM TUDTAK FOLYTAT­NI. Az történt ugyanis, hogy a színész felugrott, kiabálni, integetni kezdett. — Jancsi! Jancsikám! — Kisietett a ven­déglőből, és megölelte Kán­tort. Egymás vállát átfogva indultak el a poros, barna gyermekek rajában. Katona tért először magá­hoz. — Nem értem. Ez pedig leg­alább megkeresi a havi húsz­ezret. — Még a harmincat is. Fil­mezik. Mégis... — Talán osztálytársak vol­tak. Klopf értelmetlenül nézett a másikra. — De hiszen... — Ügy gondolom, az elemi­ben. — Az elemiben? Persze, ott lehet — bólintott. Azután hosszú ideig csendben, gond­terhelten ültek. 12., vasárnap 9

Next

/
Thumbnails
Contents