Nógrád, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-29 / 23. szám

Korszerű-e minden, ami drága? Hz igér&37leSens€s«9 A balassagyarmati NEB vizsgálata Szísmert aranymondás, aligihanem a leiszaoa- dulás előtti időszak kereskedői találták ki: sze­gény embernek nem szabad oícsón vásárolnia. Ezzel azt igyekeztek bizonygatni, hogy akinek kevés a pénze, an­nak időtálló, tartós holmit ítéli beszereznie, hogy egyet­len használati cikke évekig eltartson. Talán volt is eb­ben némi igazság, amellett, hogy az állítás propagatív jellege tagadhatatlan, hiszen arra ösztönöz, hogy több pénzt hagyjon az átlagos vá­sárló a kereskedőnél. Hogy nem mindig az tartós és használható, aminek megké­rik az árát, úgy hiszem nem szorul magyarázatra. Ámde elképzelhető ellenkező elő­jelű állítás is, mely szerint az, ami drága, eleve nem le­het korszerű. Hasonló állí­tással lepett meg megyénk egyik jó képességű agrárszak­embere is, aki keményen sik- raszállt az afféle szemlélet ellen, hogy csak az lehet iga- ' zán modern, ami milliós be­ruházásokat igényel. Mindez azt is tanúsítja, hogy a korszerűsítés, fejlesz­tés, az anyagi-műszaki bázis erősítése egyik központi gondja, problémája szövet­kezeteinknek, vezetőknek és tagoknak egyaránt. S az élet szülte ezt a költségek körül folyó vitaalkalmat is, amint például nagyon életszagú kérdés az is, hogy milyen gyors ütemben hajtják végre a korszerűsítést, akár építke­zésről, további gépesítésről, vagy új módszerek elterjesz­téséről is essen szó. S, hogy jó helyen tapogat az az agronómus, aki a kor­szerűséget nem a nagyvona­lú, pazarló beruházásoktól, befektetésektől teszi függővé, az más példákból is kivilág­lik. Hadd szolgáljak eggyel ezúttal magam is! Nemrégiben nyugati ven­dég járt hazánkban, aki amellett, hogy nem is mil­liomos, hanem egyenesen milliárdos, kiváló agrárszak­ember hírében is áll. A ven­dég többek közt meg óhaj­tott tekinteni egy magyar termelőszövetkezetet is, s ott is elsősorban a hizlaldát és a tehenészetet. Előre jelez­ték a tsz-nek a szokatlan vendég érkezését, és ott jó magyar szokás szerint meg­kezdődött a felkészülés. Ügy mondják: minden épkézláb ember a jószágok szőrét fé­nyesítette, és a teheneknek még a farkuk hegye is villo­gott a tisztaságtól. Hasonló gondossággal jártak el a má­sik istállóban is, ahol ötven hízó marha várta már az ex­portszállítás időpontját. Meg is érkezett a különös vendég és híréhez mérten, különösen is viselkedett. Vállát vono- gatta, orrát ráncolta, amiből a gondos házigazdák arra kö­vetkeztettek, hogy most eszi meg őt a sárga irigység. Ám­de a hizlaló istállóban végre kibökte, ami a bögyiben volt. Azt mondta: „Uraim, nekem annyi a vagyonom, hogy egy­szerűen képtelen vagyok számbavenni. De azt a luxust mégsem bírom megengedni, hogy a szarvasmarhákat ro­kolyában járassam. Nálam ne cifrálkodjon, hanem hízzon a marha!” Félreértés ne essék, nem a higiénia, a tisztaság és az egészséges tartás ellen óhaj­tok én most ágálni, hanem oda szeretnék kilyukadni, hogy soha nem a ráfordítás mértéke határozza meg a lé­nyeget. A lényeg valójában az, hogy idejében, jól meg­nézzük, kiszámítsuk mibe ke­rül egy korszerűsítés, meg- éri-e azt alkalmazni, bevezet­ni, tehát érdemes-e foglal­kozni vele egyáltalán. P éldának okáért azok a szakemberek (mert bizony köztük is akad néhány bőkezű apostol!), akik fennen hangoztatják: ha mar építkezünk, úgy építkez­zünk, hogy az száz év múl­va is ház legyen és olyan gé­peket vásároljunk, amelyek időtálióak, — azok egysze­rűen megfeledkeznek arról, hogy a technika egyáltalán nem időtálló, hanem nagy tempójú fejlődést, mozgást mutat. Az jár közelebb az igazsághoz, aki határozottan vallja: stabil épületrendsze­reket tizenöt—húsz évnél hosszabb időre nem célszerű létesíteni. Ez a felismerés sugárzik a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium számos in­tézkedéséből. rendelkezéséből és határozatából is. Az az okos és korszerű szemlélet tehát, amely a lényegesre koncentrálja az erőket, és nem hagyja figyelmen kívül az anyagi lehetőségek korlá­táit. Ilyen újszerű intézkedés éppen a korszerűsítés, a re­alitások irányában, a kutató­intézetek munkájának össz­pontosítása szűkebb számú, nagy gyakorlati jelentőségű kutatásokra. A cél, hogy ku­tatóink ne egymással rivali­záljanak, hanem egyesítsék erejüket a világ legjobbjaival folyó versenyre. Ilyen koncentrált felada­tok várnak az idén termelő- szövetkezeteinkre is. Nagyon fontos tennivaló a szarvas- marha és a sertés iparszerű, tartós tenyésztési technoló­giájának kialakítása, ennek érdekében a hazai és külföl­di eredmények elterjesztése és hasznosítása, több és ol­Balassaoyarmati piac esőbb tej és marhahús elő­állítása, a takarmány minél gazdaságosabb hasznosítása. Ehhez kapcsolódó másik nagy feladat a szálas takar­mányok hozamainak tu­datos növelése, egy afféle frontáttörés, amelyet a ke­nyérgabonánál és kukoricá­nál Nógrád megyében is si­került elérni. Fokozatosan 35—40 mázsára kell növelni a szálas takarmány holdan­ként! termését, ami lényegé­ben kétszerese a jelenlegi or­szágos átlagnak. Az állapi ehhez már segítségként be­szerezte a világon fellelhető legjobb lucernafajtákat, a vetéstől a szárításig terjedő időszakra szolgáló gépeket, s mindazokat a műszaki meg­oldásokat, amelyekből tanul­ni tehet. Ilyen gazdag anyag­ból lehet kiválasztani tehát azokat, amelyek hazai viszo­nyaink között a legjobban megfelelnek és kifizetődnek. Több állami gazdaságban pe­dig épülnek azok a valóban nagyüzemi, több tízezres vo­lumenű sertéstenyészetek, amelyekről tréfásan azt szok­tuk mondani, hogy egyik vé­gén a koca elli a malacot, a másik végén rúdra fűzve jön ki a füstöli kolbász. á z állam tehát bőkezű, J-\_ ha az új, bevált mód­szerek megismerteté­séről esik szó, mindez azon­ban nem jelenti azt, hogy csak a drágát, a vagyonba kerülő értéket tekintsük kor­szerűnek. Azt szoktuk mon­dani, hogy egy karaj ke­nyérben sokrétű társadalmi munka található, benne van többek között a mezőgazda­ság jelenlegi húsz százalékos ipari részesedése is. Viszont az lenne jó az anyagi-műsza­ki bázis megteremtése, meg­erősítése érdekében, ha ez az arányszám harminc szá­zalékra növekedne. Ezt pe­dig csak körültekintő, taka­rékos, okos korszerűsítéssel érhetjük el. Lakos György Abból, amit az általános is­kolában a juhról tanult, a legtöbb emberben az maradt meg, mennyire igénytelen ez a hasznos állat. Ha a Balassa­gyarmati járás és városi Népi Ellenőrzési Bizottság jelenté­sét tanulmányozzunk, úgy érezzük, hogy nem egy nagy­üzemben is efféleképpen véle­kednek a juhról: tartásának, tenyésztésének gyakorlata in­kább az állítólagos igényte­lenségre. mint hasznosságára utal. Igaz ugyan, hogy a többi lábasjószágnál igénytelenebb a juh, — ahhoz viszont, hogy a vele való foglalkozás gazdasá­gos legyen, legalább a mini­mális feltételeket meg kell teremteni. A balassagyarmati járás területén a népi ellenőr­zés a Nógrádkövesdi Állami Gazdaságban, továbbá a szan­dál, a terényi, a cserhátsurá- nyi. a honti és az érsek­vadkerti tsz-ben végezte vizsgálatát a juhtenyésztésről. Az állami gazdaság kivéte­lével a juhállomány 1960 és 1968 között egyenletesen, majdnem ötven százalékkal növekedett, ezen beliül az anyák száma kis híján három­negyedével nőtt. A fejlődés a szandai t&z-nél a legszembe- szökőbb. Fontos mutató a száz anyára jutó évi szaporulat; ezzel nem lehetünk elégedet­tek. Közepes tartási viszo­nyok között a szaporítási standard száz anyára száztíz— száztizenöt bárány; ezzel szemben négy tsz-ben tavaly e mutató száz alatt maradt. Száztizenhárommal a szandai tsz-é a rekord; gyenge máso­dik száakettővel az állami gazdaság. A tenyésztési és tar­tási hibák a magaß elhullás; arányban is megmutatkoznak. A vizsgált időszakban gyenge volt az anyák ellésre való elő­készítése, a takarmányozás. Az állami gazdaság, az érsek­vadkerti és a honti tsz hideg, huzatos akoljai nem kedvez­tek a bárányok felnevelésé­nek. A gyapjú értékesítése a juh- létszám alakulásával párhuza­mosan nőtt; sajnos, a nyíró- súlyok csak kis mértékben nö­vekedtek. Hasonló a helyzet a tej értékesítésénél is. Az után­pótlást veszélyezteti, hogy néhol —■ így a cserhátsurányi tsz-ben — nem csupán az ürübárányokat hizlalják meg, de a jerkéket is. A vágó juh inkább visz a gazdaságok konyhájáról, mintsem hozna a közösbe. A gazdák véleménye szerint a vágójuh árát osz­tályzatonként tizenöt—húsz százalékkal kellene emelni. A tenyészanyag utánpótlá­sáért a vizsgált egységek kö­zül az állami gazdaság teszi a legtöbbet. 1966-ban nyolcszáz­negyven anyát jelölt ki to- vábbtenyésztésre, s a jobb testforma kialakítása érdeké­ben válogatott kosokról - gon­doskodott. A honti tsz elöre­gedőben tevő, egészségileg ki­fogásolható állománya nem biztat haladással. A világszerte bevált mester­séges termékenyítés meggyő- ződéses hívekre talált a cser­hátsurányi tsz-ben. és az álla­mi gazdaságban; a többi vizs­gált nagyüzemben kisebb-na- gyobb szakmai hibák kísérik e korszerű módszert. Ma elegendő a juhász-szak­ember, de aggasztó, hogy elég lesz-e holnap. Az említett hat üzem közül egyetlen egyben sincs juhásztanuló. Az őszi árpának a szokásos­nál korábbi elvetésével és té­li legeltetésével a Nógrádkö­vesdi Állami Gazdaság és a cserhátsurányi tsz erősíti a íakarmánybázist, s biztosúj;, jószág vitaminellátását. Nem bizonyos, hogy a juh­tenyésztés és -tartas mind­azokban a gazdaságokban va­lóban veszteséges, ahol a könyvelés szerint annak lát­szik. Szandán — például — a legeltetéssel feitakarmányo- zott zöldfüvet szénaértékben terhelték a juhtenyésztési ága­zatra. Elég általános hiba a szénahiány elbűvészkedése: a hiányzó mennyiséget úgy könyvelik el, mintha azt a ju­hok megették volna. A vizsgált egységek mind saját tapasztalataik, mind a népi ellenőrzés jelentésének tükrében megláthatták, mi­lyen nagy az igénytelenség ára. A dicséretes elgondolások közül említést érdemek hogy a honti tsz lényegesen fejlesz­teni kívánja az anyalétszámot, úgyszintén az állami gazda­ság. Terény juhászok részére szolgálat5 lakások létesítését tervezi. Más tsz-ekkel együtt az érsekvadkerti igyekszik el­érni, hogy a gyapjúforgalmi vállalattól vásárolt jerketok- lyók ellenértékét pénzben fi­zethessék. A NEB a szakem­ber-ellátottság megjavítására központi intézkedést lát szük­ségesnek. Javasolja, bemuta­tók. rövid, de tartalmas to­vábbképzések rendezését; a legelők javítását a bokrok és káros gyomok irtásával. A népi ellenőrzés véleménye sze­rint előnyös lenne, ha az ál­lam gazdasági eszközökkel segítené juhászok részére szol­gálati lakások, továbbá mo­dem, nagyméretű akiok léte­sítését. Egy órácskára, legalább... oeieii varmak : az aszranon a vállalat igazgatója, párttitká­ra, szb-titkára, a pártalapszer- vezet titkára. Velük szemben ülnek a vasbetonszerelők, ve­zetőjük Csákvári László. Hi­ányzik Szabó Gyuszi, a szoci­alista brigád fogadott fia, ár­vagyerek, a brigád ruházta, taníttatta, most katona, szor­galmasan írogat, hírlik, jó elő­menetelő a honvédségnél is. A munkásszálló ebédlőtermében fehér abrosszal leterített asz­talon szendvics, kancsókban bor, a nők előtt likőr. Egyelő­re senki sem iszik, figyelik, mit mond róluk az igazgató. A szavak pattogva peregnek: „Ezerkilencszázhatvanhétben huszonnégy fő volt a részleg létszáma, tavaly negyven. Kö­zülük tizenhárom szakmun­kás. tizenöt átképzős, a többi betanított munkás. Ezerkilenc­százhatvanhétben a részleg tízezer mázsa betonacélt épí­tett be, tavaly tizenhatot, az idén eípreláthatólag több, mint húszezer mázsát. A mennyiség tehát három év alatt megkét­szereződik. Ezerkilencszázhat­vanhétben a vasbetonszerelők átlagbére húszezer-háromszáz- hatvanhárom forint volt, ezer- kilencszázhatvannyolcban pár forint híján ezerrel több. A munkásprémium az ezerki- lencszázhatvanhat évinek több, mint kétszerese. Tavalyelőtt egy, tavaly két vasbetonszere­lő nyerte el a Kiváló dolgozó oklevelet. A vállalat történe­tében először fordult elő. hogy egy olyan jelentős objektum, mint a huszonkettes jelű. száz­hetven lakásos épület beton- vas-szerelését kizárólag nők végezlek, az egyik legjobb, leghűségesebb szakmunkásunk 'litz Jánosné irányításával.” * Az elmondottak a szakma változásait is érzékeltetik. Húsz éve. amikor megalakul­tak az állami vállalatok, a szakmákat is rangsorolták. E besorolás szerint a vasbeton- szerelő szakma a harmadik kategóriába tartozott. Sokan igazan nem is tekintették szak­mának. Különösen azok, akik nehezen tudták elképzelni, hogy az évezredes tégla után jöhet valami jobb, korszerűbb is. Azóta sok kőműves előre­gyártott vasbeton-elemeket szerel, s ha a betonozás a helyszínen történik, a kőmű­ves korábbi főszerepét az épü­letszerkezet „csontvázát” ké­szítő vasbetonszerelő vette át. Ahogyan az igazgató mond­ta: „Itt, a vasbetonszerelők munkájánál kezdődik az építés miatyánkja.” A vasbetonszerelés ma min­denki által elismert szakma, az a lap szervezeti titkár „civil­ben” művezető, csillogó szem­mel beszél karcsú, építészek megálmodta szerkezetekről, amelyek egyik megvalósítója a vasszerelő, s ha Igazi meste­re a szakmának, gyakran kor­rigálja a tervezőt. Statika, matematika, anyag- ismeret, rajzolvasás — ime az átképzősök százórás elméleti tanfolyamának tantárgyai. „De ha elvégezték a tanfolyamot — mondja Ritzné — még ne higgyék, hogy kész szakmun­kások. Az épület hordozója az acél, az anyag törvényeit be kell tartani. Szerelésnél min­den „rögtönzés”, hanyagság súlyos következményekkel jár­hat. S a felelősség nem csak a vezetőé — mindannyiunké. A rajzot tehát minden vassze­reiének ismernie kell. Ha nem igazodik el rajta, kérdezzen és tegye azt, amit én is tettem: a művezetőmtől régi, az épít­kezésen már fölösleges műsza­ki rajzokat kértem. Hazavit­tem, s gyakran késő éjszaká­ig tanulrríányoztam, míg meg­tanultam az első látásra ki­ismerhetetlen kusza vonalakat, jelzéseket folyékonyan olvas­ni.” *■ Aztán még csendesen meg­jegyzi: három hónapja beteg, de egy munkatársa kivételével (az sem a brigád képviseleté­ben), senki sem látogatta meg. Leül. S a felszólalók, akik az imént még a szállítási osztály gyatra munkáját, némelyik szállítómunkás modortalansá- gát, nemtörődömségét szapul- ták, egyes vasméretek hiányá­ra, s a központra panaszkod­tak, ahonnan késnek a doku­mentációk, most arra emlé­keznek, hogy két éve egyetlen szocialista brigádban volt minden vasszerelő. Gyűjtöttek kirándulásra, s jártak Csfeh- szlovákiában, Lengyelország­ban. Fiukká fogadták Szabó Gyuszit, aki árvagondozó in­tézetben nevelkedett. Megtaní­tották írni, olvasni, mosakod­ni, s főleg dolgozni, s ha va­laki megnősült, férjhez ment, ünnep volt a brigád számára is. Azóta megszaporodott a létszám, két szocialista brigád alakult, s a tavalyi munkabri­gád mellé az idén még egyet szerveznek. De a termelési gondók, feladatok mintha min­den mást elsodortak volna. „Miért csak én levelezek Sza­bó Gyuszival? — kérdi szem­rehányóan Csákvári László. — És miért múlnak el az élet nagy egyéni eseményei, ünne­pei az utóbbi időben a közös­ség. a brigád számára nyom­talanul. ..?” A toll megtorpan egy má­sodpercre. Szívesen igazat ad­nék neki, de nincs igaza. Pe­dig a vasszerelők közt egy em­ber sincs, aki ti zed részét tette volna a közösségi szellem, a magasabb rendű, szocialista termelési kollektíva kiková- csolása érdekében, mint amennyit éppen Csákvári Lász­ló, egykori vasszerelő átkép­zős, majd szocialista brigádve­zető lett. Mégsincs igaza. Mert tíz helyett húszezer má­zsa betonacélt „bedolgozni”, az neki sem akármilyen — fel­adatnak. Hogy most majd két­szer annyian vannak a vas- szerelők, mint tavaly év ele­jén? Nos, lapozzunk vissza a jegyzetfüzetben: negyven em­ber, közel tizenöt átképzős. Több köztük teljesen „friss’ ember, november, december óta van a vállalatnál. Olyan szakmunkások felnőttek a bri­gádban, akik ma már képesek felelősséggel irányítani társaik termelését. Ez azonban a ve­zetés tudományának csupán egyik' ága. A másik ágára ki, es hol tanítja a brigádvezető­ket? Az átképzősöket oktat­ják statikára, rajzolvasásra, matematikára, anyagismeretre — s ez a tanfolyam is milyen nehezen állt össze! — hát a közösségi élet szocialista nor­máira, az ember szép tartásá­ra van-e „tanfolyam”? Tavaly volt-e erre valakinek ideje? * A vasbetonszerelők, akikkel az építés „miatyánkja” kezdő­dik mostanság, így ahogyan most, tavaly ilyenkor találkoz­tak, néhányon csodálkoztak is, „milyen sokan vagyunk”! Az­tán fél öt tájt szedelőzködni kezdett az értekezlet, (hisz ed­dig értekezlet volt!), az asztal­főn ülő vezetők is. Csupán egy kicsire olvadt kompánia húzó­dik a terem sarkába, poharaz- gafcni, beszélgetni, énekelget­ni. A többiek, lám, most is sietnek. Vajon nem kellett volna ott­maradni? Még egy órácskára, legalább. .. Csizmadia Géza Mérsékelt felhozatal Az utóbbi hetekben mérsé­kelt a felhozatal a balassa­gyarmati piacon. A zöldség­félékből és gyümölcsből a ke­restet nem haladja meg a kí­nálatot, viszont az őstermelők által felhozott tejtermékek bő­séges ellátást biztosítanak. A piac forgalma az évszaknak megfelelő. Az átlagos árak a hét elején a következőképpen alakultak: V egy észcsemege az 1900. évben készített pásté­tom, a második 184S-ban sü­tött pecsenye, a harmadik 1823-ban készült pudding. A desszert 1923-ban készített csokoládé volt. A legblzarrabb ebédet lálal- a fel egy angol tudós a ve­gyészek csoportjának, akik a egnagyobb élelmezési cégeket cepviselték. Négyféle konzer- :et szolgáltak fel; az első volt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents