Nógrád, 1968. december (24. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
Lakos Gy&rgy © Tannenbanm, é Tannenlmiiiii... SOK JŰT HALLOK mostanában az újoncéletről, a katonáskodásról Bezzeg a mi korosztályunknak keserűbb újonchetek jutottak osztályré. szül. Már a csontcsillagnál azon fáradoztak, hogyan tehetnék minél keserűbbé a zöldfülűek életét. Aki pedig az értelem pallérozására is adott valamit, az egyenesen a kínok-kínját állotta ki a sorozatos megaláztatástól. Nem véletlenül járta az a szólásmondás, hogy „őrséget azért állítanak a kaszárnya elé, hogy a logika be ne jusson”. Mert soha nem azt csináltuk, amit rendesen, törvényszerűen tennünk kellett volna. Éjszaka alvás helyett hatvan- hatszor riadóztunk, hogy posztónadrágaink élét úgy passzint- suk össze, mint a „gumit az arábikummal”. Jobbik esetben a szalmazsákot tömtük „olyan Barkósra, hogy a kutya is ösz- szetévessze a Hangya-vendéglővel”, Reggeli helyett bukfencet vetettünk, kivonuláskor végigkúsztük a főutcát a piacozó asszonyok megrökönyödésére, s a bámész férfiak nagy gyönyörűségére. Délben körletünk vaságyai alatt tologattuk hason kúszva a ló- pörkölttei teli csajkát, miközben önfeledten harsogtuk a vidám nótát: „Katonának de jó lenne, mert ott sokat adnak enni...” De minek is folytassam! Kiki saját élményeiből vagy hallomásból úgyis jól ismeri a felszabadulás előtti katonáskodás kétes gyönyörűségét. KARÁCSONY KÖZELED- TÉN ugyanis szivünk megtelt meleg érzésekkel, és a hazavágyódás a mákosbeigli vagy a meleg máié gyakori emlegetésében is kifejezésre jutott. A gyakorlóteret övező sudár fenyőfákat az ötperces cigarettaszünetben képzeletben gyertyákkal és színes szaloncukrokkal ékesítettük és ezekben az álmatag pillanatokban u cifrán káromkodó őrmester is arkangyalnak tetszett. Vártuk a karácsonyt nagyon, hiszen az első eltávozást és szabadságot évpen az ünnepekre ígérték. Ennek érdekében gyalogoltunk át teljes menetfelszereléssel az Ipoly sekély medrén, s végeztünk fekvő- támaszt a félméteres vízben. Azzal vigasztaltuk magunkat} hogy minél több fekvötámpsz, annál hamarabb megérkezik a ézabadságos levelek osztogatásának ideje. Az ünnep közeledtén még a legvadabb őrvezetők és őrmesterek is meglágyultak valamelyest, s ízesen emlegették a szalmacsóva alá csapott, égő disznószőr szagát, a kolbász és a hurka ínycsiklandó illatát. A délutáni kivonulások helyett pedig elméleti oktatásban,-, teremfoglalkozásban volt részünk, ami akkor is puhányoknak való foglalatosságnak látszott, ha a termekben hidegen ásítottak a kályhák. Sőt karácsony előtt néhány nappal arra is sor került, hogy megismertessenek bennünket az ünnep jelentőségével. Ezt a megtisztelő feladatot Bucsuki Árpád őrmester ur kapta meg fölötteseitől, ami akkor is feljegyzést érdemel, ha figyelembe vesszük, hogy Árpád apánkat nemcsak a szenvedő legénység, de a kí- bic tisztikar is a legbutábbnak tartotta a tiszthelyettesek közül. Viszont senki sem tudott oly gyorsan a laktanyaudvar diófájára kergetni bennünket, hogy ott varjúként károgjunk, mint éppen ő. Hát ez a hóhér a betlehemi csillagok fényében és jászol jószágainak közelségében oly meg- bűvölten állott előttünk, mint a három királyok valamelyike. — No. gyerekek — mondotta kenetteljesen, miközben úgii sétált padsoraink között, ■mint valamikor a tanító úr. — Meg tudná-e mondani valaki, hogy karácsony minek az ünnepe? Bucsuki Árpád őrmester úrnál sose lehetett tudni, mi a helyes válasz, s azt pláne nem, hogy a feleltetés ürügyén nem nyalatja-e fel velünk az olajos padlót, arra hivatkozván, hogy zubbonygombunkon ferdén áll o' magyar szent korona. tgy azután senki sem jelentkezett. — No, Kovács honvéd, meg tudja-e mondani? — Alázatosan jelentem — pattant fel Kovács. — A ka- •rácsony Jézus Krisztus születésének az ünnepe. — Nagyon jó. Üljön le!... És azt meg tudja-e mondani valaki, hogy ki volt az a Jézus Krisztus? Ismét csak lapítottunk valamennyien. — Csak bátran! — biztatott bennünket Bucsuki. — Tudom én. hogy ez már nem olyan könnyű kérdés. Ha rosszat m.ond valaki, majd kijavítjuk. No, Pribelszki. próbálja meg! NEKÜNK MÁR Pribelszki neve hallatán kacaghatnékunk támadt. Bocsássák meg kamasz leikeinknek, de mi halálra röhögtük magunkat, valahányszor Pbribelszki baj- társunk megszólalt, oly cérna- vékony hangocskája volt szegénykének. A magyar királyi honvédségnél méltán érdemelte ki a „Kappan” becenevet. Pribelszki eme hiányosságát nagyon határozott fellépéssel és tömör beszéddel igyekezett ellensúlyozni. — Alázatosan jelentem — sápogta most is — Jézus Krisztus istennek a fia volt. A nagy igyekezetben azonban még az a cérna hangja is megbicsaklott és a mondat artikulátlan sikoltásban végződött. Elemi erővel tört ki belőlünk a kacagás, amiről Árpád apánk úgy vélte, hogy Pribelszki helytelen választ adott a feltett kérdésre. — No, nem baj, ha nem tudja — legyintett megbocsá- tólag. — Majd valaki megmondja nekünk... Mi azonban nem mondtunk semmit, csak kuncogtunk és kacagtunk és vártuk, mikor sokallja meg Bucsuki szilaj szertelenségünket. Ámde őrmesterünk mindinkább átadta magát a prófétai áhitatnak és nem töro&ve fegyelmezetlenségünkkel imigyen adta meg a szerinte helyes magyarázatot. — Hát igen, gyermekeim — mondta a kort meghazudtoló realitással — Jézus Krisztus csakugyan nem istennek a fia volt. Olyan egyszerű halandó volt ő csupán, mint Mussolini úr és Hitler úr. Megértették? Kórusban ordítottuk: — Igeeeen! S ebben a pillanatban belépett Fickó, a német származású őrnagy, egységünk parancsnoka és őrmesterünk jelentéstétele után, megkérte, hogy kérdezze vissza az eddig tanultakat. Senki sebi szeret ilyenkor szégyenben maradni, Bucsuki Árpád is jó érzékkel a íegeslegutolsQ kérdéssel kezdte a számonkérést. — Ki tudná megmondani, hogy ki volt JézU$ Krisztus? HÁRMAN IS jelentkeztek, de ő végül is engem szólított, aki Bozó Pista széles válla mögött lapultam. Fölpattantam. Mindez egy pillanatig tartott. Tudtam, ha őrmesterem magyarázata szerint válaszolok, akkor lejáratom öt és magamat az őrnagy előtt, de ha nem úgy felelek, mint ahogy Bucsukitól tanultam, abból is bajom lehet. Márpedig az őrmesterrel gyakrabban találkozom, mint az őrnaggyal. Aztán mi a biztosíték arra, hogy az őrnagy járatosabb a teológiai dolgokban, mint az őrmester. — Alázatosan jelentem — feleltem higgadtan — Jézus Krisztus ugyanolyan egyszerű ember volt mint, Hitlex,.úr és Mussolini úr. Az őrnagy tajtékzott a dühtől. — Disznó! — ordította. — Hogy meri maga Hitlert, a Führen ahhoz a zsidóhoz hasonlítani, aki végül is a keresztfán végezte! Vegye tudomásul, hogy nincs karácsonyi szabadság! Az egész szakasznak nincs!... Bucsuki. maga itt marad velük és megtanítja három szólamban az „Ó Tannenbaum”-ot! Disznók! Majd megtanuljátok, hogy kihez hasonlítsátok a Führert! Az őrnagy távozásától kezd. ve Bucsuki Árpád őrmester úr mindent elkövetett, hogy éreztesse velünk, miszerint ő cseppet sem lelkesedik azért, hogy a karácsony szép ünnepét és a disznótorok évadját a mi épületes hülyeségünk miatt a kaszárnyában kell töltenie. Különösen rám orrolt, hiszen a keserű következményekért elsősorban engem okolt. Ünnep másnapján például már vagy harmincadszor rendelt el sorakozót, amikor azután feltette a kérdést: — Ki tud kerékpározni? Négyen léptünk ki. — Maga tud biciklizni? — bökött ujjúval a mellem közepébe. — Igenis, tudok. — No, akkor fogjon vödröt és rongyot. Ügy lemossa a latrinát, hogy ragyogjon, mint a Salamon koponyáját Lehetett legalább harmincfokos hideg. Amint kiöntöttem a vizet, az menten ráfagyott a két lábtámaszul odahelyezett téglára. Keservesen megkínlódtam. Meg is írtam szomorú napomat nagybátyámnak. SZILVESZTER TÁJÁN magához rendelt Bucsuki. — Maga mi mindent firkál a rokonainak!? — förmedt rám. — Hogy maga a reterá- tot puccolja, az nem tartozik senkire. Az hadititok! Megértette? Még egy ilyen és hadbíróság elé állítom! A levelet azért ideadta. Nagybátyám irt abban vigasztaló sorokat. „Ne ess kétségbe” — irta többi között — „Petőfi se járt különbül. Nem írta volna másként, hogy „mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot...”-zammmmmmmmmmmmm jSnnno; 19... Újra élek. Az encephalitis halálkaszása a sok ezer kalász közül az enyémet meghagyta, ö ugyan levágta volna, de nem engedte az a házaspár, amelyik a tudomány és az életért való lelkiismeretes harc frigye. Nagy pelyhekben szállingózott a hó. A nővér plédekbe csavart, tolókocsiba ültetett, s kivitt az erkélyre. Háromhónapi fekvés után először szívhattam tele friss levegővel összeaszott tüdőmet. Előre hajoltam a tolókocsiban, s az erkély vasrácsai közül néztem a fenyőket, hogy dacolnak a természettel, mily könnyed zize- géssel válaszolnak a többi fa tikkadt megpattanására. Az utat is fürkésztem. A havas sétányt, amelyik a bejárattok az épülethez vezetett. Vártam, anyámat, mosolygós aircával, hogy hűtő csókjait hozza égő arcomra, zsibbadtra fázott kezeivel megsimogassa lázas testemet. Rémlett, hogy a kilencvennapos eszméletlenségem alatt egyszer-egyszer láttam, fölém hajolt, éreztem, megcsókolt, s talán a könnye iS rámcseppent. Lázálom volt: ittjárt, s nagy fehér selyemlepedőt lobogtatva búcsúzott... Napról napra erősödtem, s amikor engedett a hideg, jól felöltözve lemehettem sétálni is. Ilyenkor a kapuhoz támolyogtam. belekapaszkodtam a vasrácsba, s úgy néztem az állomás felé. Egy nap hatalmas, megtermett alak közeledett a kórFokete Gyula Karácsony hava 1'/úrnőm kell az ebédre, " pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere Szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt egy csincsüla- bundás kislány ácsorog. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne á felnőttes vonás. Lehet, csak komolyabb, így az ezüstszínű bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szótlanul viszi el az ürés csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különöseitb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bámulta. Tűnődön komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Kézzel- villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúl bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — A... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr... Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — .. .Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. m ^• JCU *1 Most halad el melletünk « kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csiz- mácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete as izgő-mozgó zöld mackóra, az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban at ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. ndalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet karácsonyi kirakatának, — a fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható. házhoz. Hajadonfőtt, felhajtott gallérral. A jeges, decemberi szél összezilálta gyérülő fekete haját. Bizonytalan járása ismerőssé tette. Tömött bajuszán dérkristály... — Apám! Édesapa! — szakadt fel bennem a felismerés, s rohantam a kerítés mellett a kapuhoz. Felemelt, megcsókolt. Arcomra olvadt, a zúzmara. — Hát édesanyám? — Otthon, kicsi fiam. Ö otthon maradt. — Orromat régi, ismerős illat csapta meg, ahogy arcomba beszélt. — Szegény, mindig az édesanyját várja — súgta a nővér, és könnyezett. Apám is két nagy könnycseppet itatott fel nagykabátja ujjával. Csak akkor ébredtem, amikor leszálltunk a vonatról, s megcsípett a hideg. Nem laktunk messze az állomástól, néhány méter után futni kezdtem, hogy mielőbb hazaérjek. Apám jóval mögöttem maradt. — Édesanyám! — kiáltottam be. Csend. A konyhában a kis asztalnál ültek testvéreim, majszolták a zsíros kenyeret. Bátyám vágott egy szeletet, megkente zsírral, megsózta... A kezembe nyomta: — Egyél. Húgom, alig ötéves, felállt, megfogta a kezemet. Ártatlan pletykálkodással mondta: — Anya meghalt. Tudod...? Karácsony volt... ♦ Egynéhányan lézengtünk az intézetben. Csak azok maradtak ott, akiknek még ismerősük sem volt. Nem hittük, hogy ott kell töltenünk a karácsonyt. — Nem kaptunk hívólevelet meg útiköltséget — mondta a bátyám. Remegett a hangja. — Apa azt mondta, hogy... ígérte, karácsonyra hazamegyünk, amikor a gyermek- otthonban hagyott. A karácsonyi szünet izgalmainak várá- sában alig-alig gondoltam édesanyámra. Csak akkor, amikor megtudtam, hogy nem lesz karácsony, az új asszony nem engedi meg apámnak, hogy hazavigyen bennünket... Felolvadt a hó. A föld fekete lett. Fekete lett a karácsony is... tr Anno: 19 .. . Karácsony vísí~ liája volt. Bátyámmal indultunk nagy meglepetést vinni apánknak. Tizenöt éve nem láttuk. Hosszas keresgélés után találtuk meg lakását a gombamódra elszaporodott bérházak között. Csengetésre a tizenkét éves féltestvérünk nyitott ajtót. Köszönt: — Kézit csókolom. Kit tetszenek. ..? — A testvéreid vagyunk. Édesapa? — Az én édesapám már meghalt... Letántorogtunk a gépkocsihoz. A karácsony éjszakát útban visszafelé töltöttük. Vakított a hó, ahogy pásztázott rajta a reflektor. Csak a karácsony maradt fekete... * Anno: 1968. Felnőttek vagyunk. Állami gondozottként lettünk azok. Mind a négyen. Bátyám népszerű előadóművész. Nővérem dicsérettel végzett orvos. A húgom gyógyszerész. IfB z idei lesz az első fehér karácsonyunk. Édesanyám halála óta most leszünk együtt először — négy testvér. Az ünnep másnapján a temetőbe készülünk anyánk sírjához. Azután egy másik városba utazunk — apánkéhoz. Tulajdonképpen nem í* tudjuk, hol nyugszik... De megkeressük..«
