Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

It at kő István

Ilcsi

Sx. Lukács Imre

Számoltam az estéket

A NEGYEDIK napon megérkezett a negyedik: Ilcsi. Félretaposott íérficipő volt rajta, agyonmosott kartonruha, s hosszú gesztenyebama haját egy piros svájcisapkába rejtette. Madárijesztő — gondolta Ricsi, amikor Laja maga előtt tuszkolta a lányt be a lakásba. Ilcsi valóban csene- vésznek látszott, mindössze az volt a feltűnő rajta, hogy vékony karjához képest nagy, vöröses színű kézfejét • kissé röstellkedve próbálta a háta mögé dugni.

— Hát itt van — mutatott a lányra Laja elégedett vigyorgással.

— Szervusz — mondta Ricsi, aztán úgy tett, mintha tovább olvasna, de a könyv lapjai mögül fürkészte az új lakót

A kölyök azonban Hcsi elé huppant, és szemtelenül végigmustrálta. Ö sem volt nagyon megelégedve ezzel a „nyeszlett macská”-val. Minek ide lány? Megvannak ők jól itt hárman ebben a lakásban. Nem tudja elképzelni, hogy ez bele tudjon illeszkedni a kialakult életrendbe, részt vegyen a marháskodásban. Bizalmatlanságához hozzájárult a féltékenység is. A két nagyobb fiú néha uralkodott felette, néha azonban ő tudta zsarolni őket gyerekeskedéseivel. ösztönösen érezte, hogy ez a lány kisajátíthatja mindezeket a kedvezményeket, sőt mindenféle baj forrása is lehet.

— Hogy' hívnak? — kérdezte tőle Leereszkedően.

— llcsi — felelte a lány halkan, s az ajtó felé lesett, mintha a kifelé vezető utat keresné.

Tüske nem tartotta fontosnak, hogy ő is bemutatkozzék, hanem odafordult Lajá- hoz.

— Hol szedted fel?

Szemtelen fellépését Laja is túlzásnak tartotta. Nyakon legyintette a kölyköt.

— Az én védelmem alatt áll. Ha eigy rossz szót meghallok tőled, ellátom a bajodat.

Tüske sértődötten vonult a dolgozószoba sarkához, ahol egy atlaszt nézegetett.

Laja úgy tett, mintha nem zavarná különösebben a másik két fiú tartózkodása. Ügy bánt Ilcsivel, mint Ws kö- lyökmacskával, akit az utcán talált, Gyengéden megtaszítot- ta. hogy üljön le a dohányzó

lány lekuporodott, s így még jobban feltűnő volt a jelentéktelensége. Nem nézett sehová, csak a padlót bámulta.

— Ezek rendes gyerekek — mondta biztatóan Laja. — U gye, hogy klassz ez a lakás? Az a legjobb benne, hogy csak mi lakjuk ...

Nevetett, mintha jó viccel mondott volna.

MIVEL SEM A TÁRSAI, sem a lány nem válaszolt neki, hozzálátott, hogy zsebéből mindenféle kacatot szedjen elő. Cigaretta, tűzkő, borotva- penge került elő „mozgó raktárából”, ahogy nevezte. Nézegette, számolgatta őket.

Ilcsiről mintha mindenki elfelejtkezett volna.

Laja, amikor fél órával ezelőtt észrevette a kórház kertje előtt ténfergő lányt, eszébe sem jutott, hogy megszólítsa. Csak az tűnt fel neki, hogy milyen szomorúan támaszkodik a vasrácshoz, és nézi a vöröstéglás épületet. A fiú csakis azért állt meg bámészkodni, mert a kórház kapujához egy parasztszekér fordult be, a kocsis egy tíz év körüli gyereket emelt le, aki teljesen élettelennek látszott, s egyik karja vastagon be volt bugyolálva gézzel. A lány is ezt a jelenetet figyelte, ő is odajött a bejárathoz, majd amikor a portás, aW az érkezőt eligazította, feléjük fordult, akkor lkai elbújt Laja háta mögé.

— Te még mindig itt vagy? — szólt a kapus, és a fejét csóválta, majd azt mondta La- jának: — Már megengedtük neki, hogy végigjárja a kórtermeket, de nem találta meg az anyját. Hiába mondom neki, hogy menjen szépen haza, csak várakozik reggel óta.

Amikor a portás becsukta a kaput, a fiú megkérdezte:

— Itt laksz a városban?

Iksj megingatta a fejét.

— Messze?

— Öttelkem.

A helységnév nem mondott semmit Lajának.

— Ha nincs szállásod, eljöhetsz hozzánk — szólt hirtelen elhatározással.

ILCSI TÉTOVÁN nézte a magas fiút. Bizalmatlanság és riadtság áradt viselkedéséből. Mivel nem felelt semmit La-ja ajánlatára, a fiú tovább

— Csak nem akarsz egész éjjel az utcán ácsorogni? Marhaság. Elkap az őrjárat, aztán fogdába kerülsz. Ezt akarod? Na, gyere!

Megfogta a lány kezét.

Várta, hogy llcsi vitatkozik vele, makacskodik, de a lány engedelmesen követte.

— Hány éves vagy?

— Tizenhat leszek.

— Tudsz főzni?

— Nem.

— Hát takarítani?

— Nem.

VÁLASZÁT Laja kedvetlenül vette tudomásul. No, hiszen. ezzel is bevásárol t. Már bánta, hogy megszólította, csakhogy már nem volt szíve visszavonni az ajánlatát. Majd meglátják. A piacon összeverődött egy-két lánnyal, azok csinosabbak voltak, és vagányabbak. Le csak kinevették, amikor megpróbált velük tárgyalni. Mind Wzsebelte volna, rögtön kívánságokkal álltak elő. ezt vegyem nekik, azt vegyen nekik. Ez a „nyíltság” nem tetszett a fiúnak, bár nem volt meglepve; találkoztak jó néhány nővel, aWk egy darab kenyérért Is félrevonultak a katonákkal.

— Mi baja volt az anyádnak?

A lány tekintete megrebbent.

— Azt mondták, hogy nagy beteg lett.

— Ki mondta?

— Az úrék. ahol szolgált.

— ök küldték a kórházba?

— ök.

Felesleges volt tovább faggatni a lányt.

Ez a gyámoltalan ki tudja meddig álldogált volna ott a kórháznál. Talán abban reménykedett, hátha előbukkan az anyja, talán van még egy kórterem, ahová nem engedték be?

ENNEK A KESZEG gyermeklánynak a sorsa az övékéhez hasonló: egyiküknek sincs otthona, nincsenek szülei. Laja bizonyosra vette, hogy llcsi anyja meghalt. Hiszen ki tartotta volna számon a harcok idején, amikor zsúfolásig megteltek a kórházak?

Gyengéden, bátorítóan irányította be a kapuba, amikor megérkeztek a házhoz

— Gyere csak, nálunk otthonra lelsz,..

asztalira előtt álló fotőjbe. A folytatta:

A ma már egyre szélesedő, nagy távlatú, bár nem nagy múltú honismereti mozgalomba beletartozik minden törekvés, amely a haza jobb megismerésére és megismertetésére irányul. Bontakozzon az ki a helytörténet, néprajz, nyelvészet, irodalom stb. területén. E széles skálán belül iskolánk honismereti köre meglehetősen egyedi utakon jár.

Fő célkitűzésének vallotta eddig is, ma is a szükebb haza, a nógrádi táj irodalmi nevezetességeinek, ma még feltáratlan emlékeinek, hagyományainak kutatását, ápolását. E célkitűzés jegyében avattunk emléktáblát 1966 októberben Drégelypalánkon Móricz Zsigmondnak, aki riport- író körútja során, e nógrádi kisfalut is felkereste, s megörökítette annak akkori állapotát, a 30-as évek nyomorát, szegénységét.

A XX. század legnagyobb magyar kritikai realistáját városunkhoz is kedves szálak fűzték. Az 1925136-os tanévben itt tanult a Chorin Ferenc Reálgimnáziumban MóA

z emberrel olyan sok buta história megtörtént. Mint például a piros kis csizmáké. Kirakták a kirakatokba, a mikulás elvitte, széthordta a gyerekeknek. Sok cipőt megtisztítottak ilyenkor, fogadalmakat mondtak, mert hát a csizmának is van ára.

— Anyu, vegyél nekem piros csizmát — mondtam.

— Piros csizmát? — csodálkozott. — Miből?

— Pistának van, abban jár az iskolába.

— Ha neW se lenne, kinek lenne?

— Csizmát akarok — rángattam anyám kezét.

A malmosék Pistája büszkélkedett. Mutogatta fűnek- f áriak.

— Idenézzetek. Nektek sohase lesz ilyen.

— Nekem lesz, még jobb is — mondtam.

— Nekem is, nekem is — Wa.bálták a többiek.

— Ha látom, elhiszem. Délután megkörnyékeztük, felkínáltam a zsebemben levő két diót, ha csak egy percig ideadja. Szerettünk volna abban a csiznjában lépkedni néhányat. Hiába kínáltuk a szentjánoskenyeret, ceruzavégeket, csak a fejét rázta. Nem hajlott a szóra.

— Úgyse adom.

— Elhozom neked a Fekete Pétert.

Nemet intett.

Közeledett a szombat. Apóm akkor járt haza. Megírtuk ne- W, hogy csizma kellene. Elkopott már a bakancs, piros csizmát várok.

Esténként odasimultam anyámhoz, s csodálatos meséket hallgattam a télapóról, a kimeríthetetlen nagy puttonyról, meg a szépen szóló csengettyűről. Igyekeztem az iskolában. Feleléskor megdicsért a tanító néni és az első padba ültetett. Hátha, majd az ajándék is meglesz. Az új csizma. Kinyújtom a lábamat a pad alatt. A dobogóról éppen oda látni.

Számoltam az estéket. Aztán vaskóval megtisztítottam ázott

bakancsomat, morzsolt csutkával megdörzsöltem. Vártam. Hetenként egyszer érkezett apám, messziről, fáradtan. Mosakodott, evett és nekidűlt az ágynak. Néha köhécselt. Hétfőn hajnalban már ment. Sötét reggeleken indult és mindig megcsókolt.

— Majd írok — mondta. Ám sohase hozott tőle levelet a postás.

Akkor este vártam. Elfújta anyám a lámpát. Hideg szelek rázták meg ablakunkat.

— Hó lesz — szólt anyám.

— Én szeretem a havat.

— Hideg lesz.

— Kimegyek az új csizmában. Jó?

Nem szólt. Magunkra húztuk a dunyhát. Megérkezett apám, Előszedegette az ajándékokat, az asztalra tette. Lecsuktam a szemem. Azt hitték, alszom. De figyeltem, miket raknak ki a tarisznyából. Néhány szem cukrot és szentjánoskenyeret.

— Alszik?

— Várt nagyon. Elaludhatott.

Dehogy aludtam. Sírni szerettem volna. Nem láttam sehol a piros csizmát.

— Nagyon várta — mondta anyám.

— Csizmára nem futotta. Sehogyan sem futotta.

Ismét sötét lett a szobában. A szomorúság feküdt mellém. Hétfőn iskolába mentem. Ültem a padban, s lábam önkéntelenül magam alá húztam. A malmosék Pistája meglökött.

— Kaptál csizmát?

— Kaptam. Szebb a tiednél.

— Az enyémnél?

— Annál.

—Hazudsz. Nincs csizmád, csak rossz bakancsod...

A tanító néni betűket rajzolt a táblára. A sarokban hatalmas kályha ontotta a meleget. Az ablakok megremegtek néha, kint erősödött a szél. Az első hó elolvadt az éjszaka.

Lassan, bátortalanul nyílt az ajtó. Odanéztünk. Mezítlábas Berci lopakodott a terembe, Halkan, félve köszönt. Av;- tán megállt az ajtónál.

— Hát te? — kérdezte a tanító néni. — Hol csavarogtál?

— Otthon. Nem engedtek élőbb.

— Miért?

— Azt mondták, most már ne jöjjek. Majd tavasszal.

— Tavasszal?

— Persze. Ha jó idő lesz.

A tanító néni most figyelte csak meg jobban Bercit. Ott

állt a kályha közelében mezítláb. Semmi újdonság nem volt rajta. A rossz sityak, szakadozott kabát, mind a régi— Te még mezítláb jársz?

— Én mindig mezítláb járok — mondta halkan.

Szünetben a kályha köré gyűltünk. Tenyerünkkel fogtuk fel a meleget. Berci közénk furakodott. Melegítette a lábát. Pirosra csípte a hideg, a megkeményedett bőr lángolt, mint malmos Pistának a csizmája.

— Fázol? — kérdeztem

— Itt nem fázok.

A malmosék Pistája is odajött. Nevetett, csúfolódott.

— Te már új csizmát kaptál Berci- pirosabb az enyémnél.

Berci nem szólt. Visszahúzódott az utolsó padba. Egyedül ült ott, amióta iskolába jártunk. Nem jeleskedett a tanulásban. Mindent eltűrt. Da olykor-olykor odalöktük neki megmaradt tízórainkat.

Tanítás után vállamra akasztottam a táskát, fülemre húztam a nagy kucsmát. Sorban mentünk. Berci a leghátulján. Amikor elhagytuk a Kocsis boltot, előre futott. Szaladt hazáig.

— Ennyire süt a csizmád? — nevetett a malmosék Pistája.

B

erci attól kezdve kimaradt az iskolából. Eleinte fel se tűnt senkinek. Csak amikor a megmaradt tízórait kínáltuk volna, nem jelentkezett senki.

Nem tudtam nevetni, És azon az estén megkértem anyámat, ne vegyenek nekem piros csizmát. Soha többé.

DEVECSERI GABOR

Három csehit élei

1.

Egy fa alatt karosszék.

A karosszék fölött fa.

Köröttük kort.

Mindez a kert közepén.

Itt egykor emberek éltek.

Ez az egykor most van.

Tiszteljük magunkat.

2.

A gondolataim fehér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, az észnek.

A bimbó oly kevéssé vár, akár a nyomda, míg nézem és töprengek, ő magából az elhatározott formát kinyomja, mely illatos és szép, akár az álom: kár volna korrigálnom.

Móricz Zsigmond és Salgótarján

riez Zsigmond legkisebb leánya, Lili, akit több Ízben meglátogatott.

Lili kéresztszüleinél, Holies Jenőéknél lakott a „Kaszinó sor"-on.

A még élő tanúk visszaemlékezéseikből állítottuk össze ismereteinket az ember, az író Móricz Zigmond és Salgótarján kapcsolatáról. — Az éli tanúk: Zimányi Jánosné — Holies Sarolta — Móricz Lili első unokatestvére.

Lizsnyánszky Antal, a Kohászati Müvek nyugalmazott főmérnöke, Móricz Lili művésznő, Móricz Lili volt osztálytársa Mátyus I^ászló. Pák- sy Árpád és neje, Salgótarján.

Móricz Zsigmond látogatásai alkalmával nemcsak leányát kereste fel a Holies családnál, és az iskolában, hanem az Acélgyári Olvasóegylet „Ka- szinó”-jában is kedves estéket

töltött baráti körben. Bár a visszaemlékezések alapján megállapítható, hogy mélyebb barátság nem fűzte senkihez, de mindenkihez kedves, közvetlen volt. Inkább alkalmi barátságok szövődtek e látogatások során, melyek aztán sem szűntek meg, miután leányát 1926 nyarán visszapitte Budapestre.

Kellemes estéket — beszélgetéssel, kártyacsatákkal fűszerezve — töltöttek itt a „Kaszinó”-ban, ahol Móricz Zsigmond szomorúan állapította meg a könyvtár állományára tekintve: „Bizony nem szeretnek itt engem" — mivel mindössze két Móricz-kö- tet volt a könyvtárban.

E látogatásokra, az itt töltött kedves órákra. estékre, napokra kívánunk emlékezni szakkörünk kutatómunkájával.

Nem közömbös számunkra, hogy a városunkat meglátogató Móricz Zsigmond is azon irodalmi nagyjaink között található, akire büszkeséggel tekinthetünk. Rá, aki regényeiben, novelláiban megörökítette a nógrádi táj szépségeit, környezetének 'jellegzetes alakjait. Az Űri muri hősét, Szak- máry Zoltánt például sógoráról, Holies Jenőről mintázta. Meglátta azt is, hogy az Acélgyár munkásai viszonylag jobb körülmények között élnek, mint a város többi munkása.

Az élő tanúk szavaiból, mondataiból formáltuk meg kis dolgozatunkat Móricz Zsigmond és Salgótarján címmel, amely kiadványunkban — Irodalmi emlékek nyomában Nógrád megyében... II. kiadás lát napvilágot.

A Nógrád megyei Idegen» forgalmi Hivatal jóvoltából helyezhettük el emléktáblánkat a Kohászati Üzemek művelődési központja épületének falán, a volt kaszinó épületén.

Köszönet érte! S mindazoknak, akik a honismereti mozgalom nemes célkitűzéséi támogatják.

Leblanc iZsoltné o Madách Imre Gimnázium tanóra