Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

1 örtónplf>m a Visoarófii utcában

Fenákel Judit

A KMP Megalakulásának Emlékmúzeuma

Itt minden anyánké

A házat nem a történelmi dicsőségnek építették hajdanán. és ma sem üt el szomszédaitól, éppen olyan a Visegrádi utca 15., mint a legtöbb ház errefelé. Még a kapu melletti márványtábla is szerényen beleolvad színével a homlokzatba, tártózkodó komolysággal hirdeti, hogy itt működött a Kommunisták Magyarországi Pártja. A megalakulás 1918. november 24- én történt. A napokban lesz ötven éve. A KMP Megalakulásának Emlékmúzeumában, az évforduló tiszteletére felfrissített. korszerűsített kiállítás várja a látogatót: azokban a szobákban, ahol a fiatal magyar párt élete első küzdelmeit és első győzelmeit végigélte.

A félemeleten a munkás- mozgalom dokumentumai korábbról, a modern magyar munkásmozgalom kezdeteitől tanítják itt á históriát. A Munkások Újsága. „A budapesti munkásegylet közlönye” egyik példánya jelzi egyebek közt a kezdeteket (dátuma: Pest, július 19-, 1868.), az első magyar munkás-május, az 1890-i korabeli ábrázolása a folytatás, és a „Vörös Péntekről”, az orosz forradalom hatására keletkezett 1905. szeptember 15-i hatalmas tüntetésről készített halványuló fotó a keményebb küzdelmek elejét.

A jelvényeket sem lehet hagyni szó nélkül; rendkívül sok és változatos sorozat látható üveg alatt a munkás- mozgalom e kis színes tanúiból, a kiállított darabokból szinte összeállítható a magyar munkásmozgalom történetének históriája, kulturális plaketteket látni az első tárlókban, aminthogy érdekvédelmi és önképző szervezetekkel kezdődött mindig a proletariátus első, politikai szövetséget megelőző egymásratalálása.

A hajlékony nőalakot ábrázoló bronzplaketten még a vörös selyem szalag is rajta van, éppúgy, ahogy a felvonulók viselték 1912 május elsején. Ez már egyértelmű forradalmi jelvény, figyelmzetet mellette egy papíros is. Egyszerű hivatalos nyomtatvány, a Népszava előfizetőinek nyilvántartási kartona, amelyre hatalmas, gyászos fekete betűkkel írta rá a tulajdonosról egy grafitceruza: „1912, május 23- ám lelőtték se rendőrök, meghalt.”

A következő teremben már megjelennek a leendő párt, és a leendő forradalom vezérei is. A Galilei Kör illegális agitátorainak első röpirata az egyik üveg alatt, százezer munkás elégedetlen tömege egy 1917-es népgyűlésről készült fényképen, s a legendás munkásszónak, Bokányi Dezső a városligeti gyűlésen.

.. .1918 május elsején már

kis vörös kép díszíti a szokásos jelvényt: a lángnyelvek fölött fehér madár. Egy határozott röpirat mellett („Kitört a forradalom H, ©gy új jelvény, benne vörös N és T: Nemzeti Tanács. Majd az őszirózsás forradalom dokumentumai következnek.

A magyar internacionalisták zöld színű politikai felvilágosító füzeteket adtak ki a forradalmi Oroszországban, a „Forradalmi Írások” sorozat néhány kötetét. A füzetek szerzői a párt első harcosai, akik a bolsevikektől tanulták a tennivalókat; Kun Béla, Szamuely Tibor, a fiatal Münnich Ferenc. S e fiatal hadifoglyok forradalmi szava, „A hazatérőkhöz”, amelyen rendszeresen ismétlődik egy mondat bekezdésenként: „Lázadjatok fel!”

A hazatértek többet csináltak: forradalmat és forradalmi pártot. Az ötven esztendeje megkovácsolódott szövetség jelvénye kicsi, de a legfontosabbat mutató szimbólum: apró, zománcozott vörös csillag, közepén kalapács és eke: a Kommunisták Magyarországi Pártjának címere. A pártalapítók fényképei után az ünnepélyes kiállítás kopott, egyszerű berendezéssé válik: a kivilágított tablók után durva barna polc következik, mellette mázolt ajtó, az ajtón felirat — Aki dolgát végezte: távozzon —, az ajtó előtt nagyon régi írógép, sokszorosító masina és egy fogas. Éppen így nézett ki a teremsornak ez a sarka ötven évvel ezelőtt, amikor az ideköltözött párt szervezőit szolgálta ki az egyszerű helyiség. Ellenőrizheti a látogató egy régi fényképről, ami ugyanerről a helyiségről még a nagy időkben készült, Igaz, azon a képen rendetlenség. dúlás van, és a fogason puskák lógnak: akkor készítették a felvételt, amikor a hirtelen erőssé vált pártot először rohanták meg a rendőrök, hogy kezdetét vegye a kommunisták üldözése.

A tizenkilences tél megpróbáltatásait egyebek közt Kun Béla gyűjtőfogház-beli cellájának kicsinyített mása mutatja — prices, vizeskancsó, ez fogadta a megkínzott kommunista vezért. De kívülről erők, a jövő erői támogatták, s ezt — egy harcos röplap mutatja, amely március 23-ra tömegtüntetést hirdet a kommunista vezetők kiszabadítására. Ez a tömegtüntetés már nem jött létre. Időközben megszületett az a megegyezés, amelynek hasonmását látni az utolsó tárlók egyikében, s amely a proletárdiktatúra győzelmét jelentette.

A Visegrádi utcai múzeumba emlékezni mennek az emberek a jubileum napjaiban. Mennek a külön Kun Béla- emlékszobáért is, ahol az első magyar kommunista állam nagy és tragikus sorsú vezére tiszteletét idézik az ajándékok, jelentőségét a korabeli fényképek, s egyszerűségét a szerény személyes emléktárgyak. Méltó befejezéseként a Visegrádi utcai történelem bemutatásának.

C aj át romjait őrző pa- ^ rasztház. A hosszú, csapott tető alatt szúette barna ajtók. Szoba, konyha, kamra, megint szoba, kiskonyha, pad- lásföljáró.

Az öregasszony a gangon üldögélt. Lábénál szakajtó, keze felől teli kosár csöves- kukorica.

— Mindent megnéztél?

— Mindent.

Tímár széket húzott a kosár mellé. Gépiesen nyúlt a kukorica után. Keze az esze nélkül is tudta, hogy Itthon nem lehet tétlenkedni. Az ölhetett kezű ember haszontalan. Az öregasszony tán álmában is morzsolja a kukoricát.

— Szóval mindent.

— Mindent hát.

— És észrevetted?

— Észre.

— A múlt héten elvitte a kishal tát

— Odaadta neki anyám.

— Kölcsönadtam. Azelőtt meg összeszedte a szerez;!mókát. Csak egy kalapácsot hagyott.

— Minek engedi, ha aztán sajnálja?

— Mindig mondom, csak kölcsönbe fiam. De nem hozza vissza.

— Kölcsönbe se adja.

— Könnyen beszélsz.

— Minek kérdez?

— A mázsát akarja.

— Kölcsönbe.

— Nem. Egészen. Azt mondja, itt csak megeszi a fene.

— Hadd egye.

— Köll nalii a pénz. Épít.

— Végre. Legalább nem jön a nyakára.

— Lebontaná a házat

— A magáét?

•— Apátoké volt.

— Most a magáé.

— Tj vagytok az örökösök.

— De anyám a haszonélvező.

— Azt mondja, nagy ez nekem egymagámnak.

— Ezt már ismerem.

— Úgyse tudom rend,betartani.

— Az se az ő baja.

— A részit akarja.

— Tizenöt éve hallom.

— De most nagyon akarja,

— És anyám? Hova menne?

— Arról nem beszél.

— Mikor járt itt?

— Tegnapelőtt. Hallotta, hogy jössz.

— Na, altkor ne kerülgessük. Én megmondtam neki tavaly télen, hogy nem egyezkedünk.

— Mégis idejön.

— Mikor?

— Még máma.

— Anyámnak is megmondtam, hogy nincs vele semmi dolgom.

— Te ilyeneket ne mondjál a testvéredre. Idősebb is nálad.

— Még biztassa. Hova megy, ha elviszi a házat a feje felől. Magát se lehet megérteni. Siratja a kisbaltát, a házat meg utána hajítaná

— Nem hajítom. De a fiamat se hajítom ki. Fiatal, hat törekszik. A családjának szerez. Jön.

— Honnan tudja?

— Ismerem a kopogását. A sarokról megismerem. A kisbabáról ne szólj, a mázsáról se.

— Szólhatok egyáltalán? ...

— Gyere csak, Sándorkám. Az öcséd is előkerült reggel.

Nagymarkú, sovány ember. Csak csontja van, meg vékony, száraz bőre. Az étel kipirosítja, de nem hizlalja.

— Hát itt vágj-?

— Látod.

— Köszönteni jött. A ne- vemnapjára. Hozott egy szép pöttyes parket ruhát. Megmutassam?

— Hagyja csak, elhiszem.

— A gyerekek?

— Megvannak.

— Böske?

— ö is. Nyomorgunk a máséban.

— Nem mindegy az, kié? Ti lakjátok. Szűkén vagytok?

— Szoba-konyha. A szokásos.

— Nagyobbat szeretnél?

— Azt szeretném, hogy a magaméban legyei?.

— Hallom anyánktól.

— Mit hallottál?

— Hogy beloke/.dtél a házba. örültem neki.

—- Korán örültél.

— Annáit örültem, hogy így gyarapodtok. Te mindig házat akartál.

— Nahát most meglesz. Mert nem hagyom magam lerázni.

— A tavalyi vitát nem folytatom.

— Ez nem a tavalyi. Ez egy másik.

— Mit akarsz megint?

— Ezt a disznóólát le kell bontani.

— Ugyan miért kellene?

— Nekem szükségem van a bontásanyagra. Azért.

— Szerezz máshonnan. Mit alkudozol anyánk házára?

— Apánké volt.

— Az ugyanaz.

— Neun éppen, apánk után minket illet.

— No, ebből elég. Amíg az én szavam számít, te innen egy gerendát se viszel. A mázsát se. De még a kisbaltát, meg a szerszámokat is visszahozod.

— Hogy neked több jusson.

Ljuban Dimanov: Tacsanba

— Nekem aztán ...

— Ne add a jó embert. A pénz neked is pénz.

— Itt minden anyánké.

— Meddig?

— Amíg él.

— Éppen erről van szó. Mi lesz utána?

Az öregasszony mozdulatlanul ült közöttük. Még a kukoricáról is elfeledkezett. Ezek itt a temetésére alkusadnak. És már számolta a mázsát, a komódot, a két szekrényt, meg a többi ócskaságot Kiadják-e a koporsó árát? Tímár az anyja mozgó szájára nézett. Tudta, hogy számol.

— Majd máskor megbeszéljük.

— Nincs itt semmiféle máskor. Karácsonyig felénk se nézel.

— Nem azért jöttem, hogy veled huzakodjak. És különösen nem...

— De én azért jöttem, Kössünk eltartás} szerződést

— Micsodái?

— Szerződést ügyvéd előtt. Mi kötelezzük magunkat, hogy anyánkat holtáig kitartjuk, ö meg szabacl kezet ad a ház dolgában.

— Te anyánkkal akarsz szerződést kötni?

— Ez lenne a tiszta munka. Legalább nem veszekednénk többet

— No, eriggy innen a fenébe.

— Nem megyek. Apánk házában vagyunk. Vagyis a magunkéban.

— Én anyám házában vagyok, de ha nem tűnsz el innen azonnal,..

— Halljuk, mit csinálsz akkor? Mert nekem többet ártani nem tudsz, mint amit eddig ártottál.

—- Az ellenséged annyi rosz- szat tegyen neked, amennyit én tettem.

— Nekem nincs ellenségem, rajtad kívül. Ami rossz volt az életemben, pedig ugyancsak ellátott vele az isten, azt mind neked köszönhetem.

— Bizonyára részeg vagy.

— Engem még nem láttak a kocsmában.

— Akkor belebolondultál a

szerzésbe. Mi bajod tulajdonképpen?

— Te mindig nagyon magasról bántál velem, pedig legkisebb okod se volt rá. Azt mondtad, ha anyánk meghal, neked egy üres kukorica- cső se köll. Hát nagyon kicsi törlesztés ez az adósságodból, amivel nékem tartozol.

— Én tőled semmit sem fogadtam el, nem is kínáltál

soha.

—Ha apánk nem szeret beléd, mikor még beszélni se tudtál, ha nem veszi a fejébe, bőgj- „polgármestert” csinál belőled, ha nem hurcol iskolá— Ezért csak neki tartozom, Neki meg anyámnak.

— Igen, és nekem, hogy 12 éves suttyó koromban cseléd voltam miattad. Ugyan kin hajtották be az iskolakönyvek árát, meg a jó meleg téli cipőét, meg, hogy ne tűnj ki a többi közül a szegénységeddel? Hát rajtam. Mind rajtam akartatok keresni. Apám is, te is. a gazdám is, mikor a. rekvirálni való lovakkal engem küldött be a városba, hogy majdcsak visszatalálok valahogy Jói visszataláltam... Aztán magyarázhattam . én Itézzel-lábbal, hogy tizenöt éves vagyok, apámat keresem, ha éppen apám nem keresett engem. Ki értette, amit én handabandáztam?

— Nagyon jól tudod, hogy keresett. Az egész Tiszántúlt begyalogolta utánad.

— Későn jutottam eszébe^ az volt a baj. Későn számolta össze, hogy két fia van, nern egy. Nagyon - is későn. Négy évig még gondolkozhatott raj* ta. Ha nem lett volna elég, meigtoldták hárommal, mikor berántották katonának. Persze az a fontos, hogy te közben kijártad a polgárit, beiratkoztál a gimnáziumba. Nálad rendben mentek a dolgok. Le is érettségiztél szépen. A* egész család ünnepelte á nagy tudóst. Én meg huszonkét éves fejjel álltam neki szétnézni a világban. Más abban a korban családot alapít. Én azt se tudtam, beveszik-e az emberek a szagomat, nem hogy asz- szonyra gondoltam volna. Hát így áll a te számlád énnálam. Hét évem ment el a fenébe. Mit adsz érte? Egy ócska parasztház felit, meg néhány ka- catot. Mi mindent kaparhattam volna én össze hét év alatt a legszebb koromban. Hány ilyen félházat, hány mázsát, kisbaltát, komódot? Mikor hazajöttem, nekem fontot latok: milyen volt, hogy bírtad? Én meg ránéztem arra a jólfésült gimnazista fejedre. Azt mondtam, semmilyen. Semmilyen és kész.

S

ándor legyintett. Furcsán állt neki a legyintés. Nagy, súlyos keze leesett a levegőben, aztán köszönés .nélkül otthagyta őket. Mintha elfelejtette volna, hogy minek jött. Az öregasszony ujjai rátaláltak a kukoricaszemekre. Az a fontos, hogy az ember minőig csináljon valamit. Valami hasznosat. Aki csak

ról Iskolám, mint valami cső- üldögél, spekulál, a kezét ló- dagyereket.., gatja, megérett a másvilágra.

KISS TAMÁS

Zsoltéi

Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön. Nem a pénzt, — az egyensúlyt.

Nem a támaszt, — a harmóniát kutatom.

A termő békét, — nem a nyugalmat, a rendet, — s nem a félelem-adta fegyelmet.

Nem izgat engem a sorrend, hová apró márványlépcsők vezetnek puha, omlatag szőnyegeken: föl-le, föl-le, mélybe-magasba.

Nékem a rend, az egyensúly kell, az. ami nélkül nem lehet — óh nem — de nem is szabad élni a földön.

Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam egy idegén, hunyt szemmel a meg-megiramló pillanatot, ha fordul a Földünk, s mögötte lenyugszik, felkel a Nap.

Ügy vagyok ember, ha tudom, hogy az

állatöv minden csillaga ott fenn

lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint.

és ka szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan

odalenn a tüzes hasadóanyagokra,

ha anyafarkas mellett kis gida térdel,

foltos puma ölén heverészget a bárány,

baziliszkusz-lyuknál gödölye —

ember mellett az ember...

Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak,

hisz tudom én már rég, hol a helyem:

veletek vagyok én az örökké kilengő

dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén

várlak, kereslek, te társam, te másik,

te ember, emberiség.

hogy végre kezedbe fogóddzam.

NÓGRAD — 1968. november 24., vasárnap