Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
Nemes György Zsánerkép alkonyi A fáról nagyot koppanva lehull egu alma, s erre Zsuzsa felveti tekintetét a könyvről. Az írónő kétségtelenül jól ismeri a gyermekleiket — gondolja —, kitűnő megfigyelő is. s mégis sok írói csináltsáa. pszichológiai logikátlanság van a regényben. Túl az almafán idelátszanak a hegyek: az alkonyi sötétlő sárga most mélyül el pillanatról pillanatra, lassan vörhe- nyesbe, majd lilába vált, s az égi piktor már feketéből, fehérből szürkét is kever palettáján, hogy az egészen átmázolja. A hegygerincen — mint apró barna pont — megjelenik a hazatérő barmok eleje; egyre nőnek, már látni lehet. hngv elől a tehenek po- roszkálnak, s mögöttük fürgén a kecskék. A levegő köny- nyü és tiszta, s valami pezseg benne, mint buborék a szénsavas vízben. Jó volt ez a két hét itt. Igaz, nincs angol vécé, de annak idején sem volt. Sámsonban, nincs folyóvíz. de milyen nagyszerűen lehet locsakodni a bádoglavórban, és kint a kert végén olyan szúrós a lucerna szaga, hogy el kell szédülni tőle. Csak az a kár, hogy nem lehet belőle hazavinni egy tarisznyára valót. A házinéni éppen egyik kuncsaftjától búcsúzik a verandán. A kuncsaft karján kékcsíkos fehér kartonruha. Most varrta Zsófi néni — ő a falu varrónője. Zsuzsa odamegy a két nőhöz s megnézi a ruhát. — Zsófi néni megint remekelt mondja, mikor a kuncsaft, büszkén maga elé tartva a ruhát, néhányat lép a verandán• s még a csípőjét is megriszálja hozzá. — En is azt mondom, tün- dérujja van Zsófi nénémnek ~ mondja a kuncsaft, gesztenye a haja, szeme nieg kékesszürke, mint fent az alkonyodó ég. — Aztán mire készült ez a gyönyörű ruha? — — Szüreti mulatságra. Mert a falu ünnepe — ünnep most már nekünk is... — Hogy érti\ azt, hogy nekünk is? — Hát nekünk, cigányoknak. Tetszik tudni, nekem hat családom van, s egy áldott, jóságos emberem, az isten tartsa meg sokáig. De énnekem még ebben az életben nem volt olyan jó dolgom, mint nagy súlyt fektetnek odafönt. es mi sem maradhatunk szégyenben. Gondoskodj a dologról, és néhány napon belül számolj be a történtekről. A főmérnök szitkozódott magában, de egyenesen Cso- botkához és Petkóhoz sietett. Amikor előadta, miben fő a feje, Petkó felkiáltott: — Ez csak nem probléma? Bízd rám! Add ide az ikrek múltkori újítását... Majd én megnézem, mit lehetne kezdeni vele. — Helyes! — dörzsölte a kezét megkönnyebbülten a főmérnök. — Tehát jelenthetem Jénának, hogy a fiatal mérnökök foglalkoztatásáért te vagy a felelős. Petkó átnézte a dossziét Kezdő mérnök korának javaslataira emlékeztette ez a vaskos mappa, ő is ügy dolgozta ki ötleteit, hogy még a formában is benne volt a lelkesedése és odaadása. Az „ikrek” újításában nagy lehetőségek rejlettek. Kis változtatással több munkafolyamatban is alkalmazhatóak, nemcsak abban, amelyről a javaslat említést tett. Odament Mulkai asztalához. — Egy pillanatra ... gyere ki a folyosóra! Kerekes szeme megvillant „Gyere?” — kérdezte a pillantása Mulkaitól. — „Mi az, hogy gyere? Ti tegeződtök?” — Jövök! — mondta zavartan Mulkai és odasúgta Kerekesnek: fényben most. — Hirtelen megfelhösödik a homloka, s odafordul a házinénihez. — Ne tessék haragudni, Zsófi néne, kér deznék valamit ettől a nagyságától, de csak kettesben, ha nem venné rossznéven. Félrevonulnak a kertben, s az asszony ott folytatja: — Tessék már mondani: igaz, hogy ha en nem akarok több családot, kórházba mehetek, s nem kell bábához lopakodnom"> — Ez bizony igaz. Ha oka van ra. s hat gyerek után bizonyéra van rá oka. hivatalosan. kórházban elvégzik azt, amit valami javasasszony elfuserálna. De méa az egészet is meg lehet előzni. A cigányasszony arca felderül: — Ugye, mondtam én! Én a hatodikat se akartam. Isten bocsássa meg nekem, de Rafael nagyon erősködött: ha már jön, jöjjön mondta. És nem neki volt igaza? Azóta felemelték a családi segélyt. Minő okos volt az én uram. De most már talán elég volna. És igaz, hogy kórházba feküdhetnék? — Igaz. — £s odahoznák az ágyhoz a reggelit meg az ebédel. — Igen! — Mint egy nagyságát, úgy tartananaK... — Hirtelen tovább folytatja gondolatait. — Mert nem félek én ám az orvosaktól. A múltkor is jött egy olyan szép, piroskeresztes fehér ótó, és kihirdették a hangszórón, hogy rákszűrés lesz, aki aszony. jelentkezzék. Tetszik tudni, hogy milyen kevesen jöttek el. Buták ezek az asszonyok. Azt hiszik, hogy fizetni kell. Jól lemosdottam, felvettem a legszebb alsóm, és elmentem. Én ugyan nem akarok ilyen csúf betegségben meghalni, amilyen az anyámat is elvitte. De nem untatom én ezzel a nagyságát? Zsuzsa ráteszi a sovány, kedves arcú asszony karjára a kezét, és mosolyogva biztatja: — Nem, dehogy untat. Sőt, nagyon érdekel, amit mond, m Beadtam én a gyerekeknek, mind a hatnak ezt a bé— Ez a hülye mostanában rámakaszkodott... A folyosón Petkó megölelte, és a kezébe adta a dossziét. — Átnéztem az anyagot. Ragyogó! Nagy fantázia van benne! Megmondom a főmérnöknek, hogy ilyen felületesen nem lehet foglalkozni a dolgaitokkal. — Komolyan? — dadogott az örömtől Mulkai. — Ügy találod, hogy használható...? — Ügy! És megsúgom, ha pár nap múlva újra beadod, más lesz a fogadtatása! Egy kicsit bővítsd ki... — Te, ez a Petkó mégis rendes alak! — ment vissza a barátjához Mulkai. — Nézz ide, elolvasta, és azt mondta: kitűnő! Ö fog harcolni érte. hogy legyen belőle valami! Mit szólsz? Kerekes csak nézett, és a csodálkozástól alig látszott rajta az öröm. Mulkai mást várt tőle, azt remélte, ujjongani fog, mint ő. S akkor ez a fancsali ábrázat és ez a hallgatás... Mi ütött belé? Szó nélkül fordult el Kerekestől, és folytatta a munkát. Petkó távolról figyelte őket. Munkaidő végeztével megkérdezte Mulkaitól: — Merre mégy? Megihatnánk egy kávét... — Sajnos, sietek! — mondta szárazon a fiatalember, és Kerekest sem várva be, egyedül távozott... nulás elleni micsodát is, mert én tudom, hogy az orvosok jó emberek. Minő drága ember ez a mi orvosunk is. Nem tetszik véletlenül ismerni? Zsuzsa csak megrázza a fejét. — Valamelyik este kinyúlt az én két drágám, a Vica meg a Sára, a legnagyobb meg a legkisebb. Kinyúltak, így, ahogy mondom. Sok zöld szilvát ehettek a haszontalanok, dehát ki tud mindig a sarkukban lenni? Már éjjel három is volt, amikor hallom, hogy nyögnek keservesen. Most mit csináljunk? — kérdem sírva az én Rafaelemtől. Vedd a kicsit, mondja 6, én majd a nagyot, oszt megyünk a doktor úrhoz. Ilyenkor, sötét éjszaka? Ilyenkor, mondja, jó ember az. Megyünk is, becsöngetünk. A doktor meg csak nyitja az ajtót, mintha nem éjjel, hanem harmatos reggel volna. é$ csak mosolyog, egy rossz szava sincs, hogy ilyenkor zargatjuk. Lefekteti a két árvát a hencser- re, s azt mondja, ne féljen. Némethné lelkem. beadunk egy injekciót, s mindjárt kutyabajuk lesz. Ügy is tett. Mikor visszük haza Vicát meg a Sárát, már útközben elaludtak a váltunkon, s volt betegség. nincs. Na, erre én délelőtt átszalajiom a nagyobbat ti doktorhoz. Nemcsak azért, hogy lássa, mit művelt vele, hanem, hogy egy kicsit megmutassam a szivem háláját, összeszedtem egy kilónyi túrót, azt küldtem Vicával. De jön a gyerek vissza a túróval. Édesanyám, azt üzeni a doktor bácsi, hogy nem azért csinálta 6. amit csinált, hogy elfogadjon valamit. Ahol. hat család van. jobban elkel az a kh túró. ezt üzente. Hát minő egy ember ez, s minő tisztességben vagyok én, hogy így élhetek. Gyöngéden megsimogatja a kezében tartott új kartonru- hát. Mikor az asszony elmegy, Zsuzsa újra leül a verandán, s kezébe veszi a könyvet. De már egészen szürkül, nem látja a betűket. Bözsi ekkor döfi be orrával a könnyen járó kerítésajtót, s elindul az istálló felé. Farka fürgén csapkod. hogy elhessegesse a farára telepedő legyeket. Zsuzsa fölkel, mert ott akar lenni, mikor a házinéni keze alatt felhangzik az üres sajtár fenekén oz első tejsugár dobolása. A RÉVHEZ kanyarodó lejtős úton a katona megérkezett a folyóhoz. Izgatottan a vízre pillantott, aztán teleszívta a tüdejét a párás növény-illatú levegővel. A part köveihez már vékony jéglemezek nőttek, s ha egy-egy hullám végigöm- lött a csipkeszegélyen, recsegve szakadoztak. A folyó felett, mint valami titkos fohász, halk zizegés úszott a tenger felé. A cövekhez kötözött komp korlátjain dér szakállazott, és az oldalához halk csörrenésekkel finom jégtáblák ütődtek. Még világos volt, de a szürke téli felhők a végtelenben már a folyót érintették. A katona némán nézte a vizet, az alacsony hófelhőket, aztán a szigetet. A parti füzeseket néhol köd takarta, másutt deresen elővilágítottak, akár a magasabb homokpadok. A túlsó parton kigyulladt a révház lámpása, aztán beljebb, a köves út mentén is bágyatag fénypontok tűntek elő. A Duna két partjára leereszkedett az alkony, de a víz felett még percekig lebegett egy ólomszürke foszfor- eszkáló fény Végül az is beleveszett a téli este sötétjébe. — Na, gyerek, átmennél...? — hallatszott egy nyers, vastag hang. A katona megfordult. A komp megöregedett, nyűtt ruhájú kormányosa állt mögötte. — Jó estét! Hazamennék a szigetre ... Járnak még ...? — Járunk hát... Hatkor megyünk legközelebb, ha addig be nem áll a víz. láthatod, zajlik a Duna... — Szabadságra megyek, át kell jutnom... — Gyere be az irodába, melegszel addig — mondta a hajós. Az iroda ajtaja a Duna fölé nyílott. Egyetlen, olajos padlói ú helyiség volt az egész. Az ajtó közelében néhány bádogkanna állt, és egy töredezett zománcú vizesvödör. A sarokban vaskályha izzott, a kályha mellett egy öregasszony ült. Az asztal a hosszabbik fal közepe tóján helyezkedett el, átmeneti, bizonytalanságban. Láthatólag örökké tologatták, ahogy éppen a szükség kívánta. A vomtatóhajó vezetője, a matróz és a jegyszedő az asztal mellett kártyáztak. Amikor a kormányos és a katona belépett, a hajóvezető felnézett a kártyáiból: — Mi van öreg? — Még néni állt be. . . Alighanem kitart reg:gelig ... Ez a katona is át akar menni. .. Hazaengedték szabadságra ... — Jó estét — mondta a katona. A hajósok odabólintottak, aztán visszabújtak a kártyáikba. A kormányos széket tolt a katona felé, aztán maga is leült. Zsíros szélű tányérsapkáját leemelte, megvakarta a fejebúbját, majd a felkócolt hajzat tetejére visz- szanyomta. A katona a korBertha Bulcsú Korai még a jég.. «lányos feje felett piszkossziir- Ice vonalat látott végighúzódni. Az utolsó árvíz alkalmával pontosan az volt a Duna szintje. A katona tudta ezt jól, de azért oda bökött a falra: — Látom, maguk sűrűn meszelnek ... A KORMÁNYOS a falra pillantott, aztán bütykös kézfejével legyintett: — Meszelünk ml, de hiába. Előgyün újra. Még a régi árvizek stráfja is meglátszik, itt e, látod? Hiába ... Beleette magát a kőbe... — Ilyen a víz... — Ilyen a Duna... Azt mondod szabadságra mész...? — Szabadságra, hat nap ... — Ez a legszebb a katona életében ... Szeretőd van-e?... Vagy tán menyasszonyod? — Amikor bevonultam, úgy volt, hogy van... Most is kell, hogy legyen ... — így van ez a katonaéletben. .. Emlékszem, amikor én gyüttem haza a frontrul, a tisztek beszédet tartottak a határon ... — Bádogdóznit húzott elő, és lassan pödróshez látott. — Azt mondták, hogy semmin sem szabad meglepődni... Ha az ember huzamosan távol van, sok minden megtörténhet, ez emberi dolog ... Addig nekem ez eszembe sem jutott, de ahogy ezt mondták, ideges lettem ... Nem is az asszonyhoz mentem, hanem az anyámékhoz. Csak ültem, és faggattam az anyámat, hogy mi újság a faluban? Él it hallani? Nem beszélnek-e a n飻ek valami furcsát? De nem beszéltek, nem is beszélhettek, mert rendes feleségem volt... Persze te nem a frontról gyüsz, itt a levelek Is járnak rendesen ... De soha nem lehet tudni. A lányok hamisak. Igaz-e nőném? — mondta, s miközben a kályha mellett üldögélő öregasszonyra pillantott, a cigarettát a szájába tette. Sárgaréz töltényhüvelyből készült öngyújtói húzott elő. és lángralobbantotta. Ügy égett, mint egy fáklya. — Látod, ez a masina is onnan van még... Megőriztem... AZ ÖREGASSZONY bólogatva nézte a kormányost, aztán megszólalt: — Manapság a lányok bemászkálnak a városba, és úgy gyünnek haza, mint a tépett macskák... Az én időmben... — Mászkálás volt akkor is... — Vásárkor... Vagy nagy Mária ünnepeken ... Vittük a zászlókat, és énekeltünk ... — Emlékszem a búcsúsokra ... — dörinögött a kormányos. — Mit mond, fiam? — Emlékszem én a búcsúsokra ... Napestig énekeltek, szép énekük volt... De este aztán, ahol megszálltak, följebb csúsztak a szoknyák a kelleténél... — Volt köztük, nem mondom. .. De nagyon áhítatos népek voltak mind. Netn, mint manapság... Ezek a lányok már nem tudják, hogy mi az elég... Hálaisten, az én fiaim még a háború előtt megnősültek ... A katona nézte a régi árvizek penészfoltját, és hallgatott. Kimondhatatlan, kellemetlen gondolat kínozta. Valahol a gyomra táján mart a húséba, aztán felment a fejébe. Ott bizsergett a haja alatt A kormányos ránézett. — Mi az gyerek, megkúkul- tál? — Hány óra van? — Van még időnk ... Látom te már mennél, de ugye nem csaphatjuk be a népeket. Hatra számítanak... Ha ugyan az idő kitart addig... — Korai még a jég — mondta a katona. — Kora vágj' késő, a folyó- nak nem számít. Ez csak hordja a jeget, onnan föntről, és beáll egy szép napon. Lehet, hogy csak három hét múlva áll be, de az is lehet, hogy már összefagytak a táblák .. Aztán mondd csak? ... Lőni megtanultál? — Mindent megtanul a mai katona — válaszolta, de a gondolatai már a szigetein jártak. — „Nem olyan lány az Anna .. . Ámbár elég szemre való lány . .. Aki pedig szemle való, azt nagyon kerülgetik ... A prédára maradt lányt nagyon kerülgetik ... Átellen- ben lakik a Hujder Kálmán ... Mondták még annak idején, hogy a Hujder kerülgette... Nem olyan lány az Anna ... Egyik ilyen, másik olyan, de ha prédára marad, bizony mindegyik olyan... A Hujder átjárt más faluba, ott volt neki valakije... Ha ott találom mégis... Ha én valakit ott találok, megölöm ... Bedobom a jégbe ... Vagy semmit sem szólok, csak megfordulok. és megyek vissza. . Még haza sem megyek, csak vissza és jelentkezem továbbszolgálónak . . Kitétetem magamat valami messzi helyre... Egyszer aztán majd hazamegyek, mint tisztes, vagy mint hadnagy ... De ró sem nézek még a házukra sem ... Annyi lesz nekem, mint p levegő ... Az anvjuk tépett fülű kesev- vit...” — így ette magát a katona, és csak akkor könv- nyebbült meg egy kicsit, amikor a hideg dunai szél az arcába csapott. A VONTATÖHAJÖ reflektorfénye a túlparti fűzfákon táncolt. A jég bizony sok helyen megállt, s ahogy a kom» sodródva úszott a sziget felé. pengve, csattogva töredezett! A kompon két elkésett lovas- kocsi, az öregasszony, és néhány kerékpáros munkás utazott. Amikor kikötöttek, nem sokat nézelődött. Átlépkedebt a felfordított ladikok tetején, és sietve eltűnt a nyárfák között húzódó országúton. A falu szélén a kertek alá kanyarodott. Kutyák ugattak, árnyak rezzentek szét. Nehéz bagó fejekben megeredt a hó. Gyorsan belepte a köpenyét, sapkáját, szemöldökét. A szérű skerten át. belopakodotí a? udvarra. Meg-megállt, s arra gondolt, legjobb lenne megfordulni. nem nézni, nem kérdezni semmit .. Csak menni a hóesésben, menni amerre » vadak járnak, varjak tanyáznak ... ALACSONY konyhaablakhoz érkezett. Megállt. Az ablakot függöny fedte, de rések azért mindkét oldalon maradtak. Az üveghez hajolt, s lehelete megolvasztotta a keretre rakódott pelyheket. A tűzhely közelében fiatal, pőrére vetkőzött lány hajladozott. Mosakodott... A katona leheletétől ekkor már párasziget keletkezett az ablaküvegen. — .Ügy. hát mosakodni... Mosakodpl valakinek... Piros az arcod... Elárul ar arcod mindent. . Megvárom mire készülsz” — morgott magában a katona, s ahogy nézte a szép fiatal lányt, egyre nagyobbakat dobbant a szíve. — „Anna ... Ha mosake- dol. hát mosakodol... Mindig tiszta lány voltál...” — Nem tudott tovább várni. Megkocogtatta az ablakot. A lány összerezzent. Maga elé kanta a törülközőt, és kifelé bámult. Amikor megismerte n katonát, fényes vidámmá vált az arca. Integetett, nevetett... A katona ekkor úgy érezte, hogy a kormányos tisztjei annak idején bolondokat beszéltek a határon. Az öregasszony kiválását elvitte a szél. A katonát körültáncolták a hópelyhek, ép megbékítette a fehér jószagú tél. A verandaajtóhoz lépke- dett. Bekopogott. NÓGRÁD — 1968. november 17., vasárnap 9
