Nógrád, 1968. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

zom a héten már ne­gyedszer evezett át a iblyón. Komótosan merítette az evezőt, alig csobbant a víz. a csónakot egy fához kötötte, feinapaszkodott a töltésre, majd a másik oldalán leeresz­kedett, s megbújt a csatorna betoníve tövében. Most már a negyedik alkalommal, leste Béres Gábort. Eddig hiába jött minden alkalommal, ha meglátta is Bérest, sohasem volt egyedül. Mérgelődött, de csillapította is magát. „Túlé­lem — gondolta. — Az időt nem merheti ki az ember a csizmája szárában”. Korán volt még, de a falu felől szállingóztak az embe­rek. Kerékpáron jöttek, álmos­ságtol rekedtes hangon be­szélgettek. Surrogtak a gumik, s egy-egy döccenőben csilin­gelve pittyegett a csengő. Már a hangokat is figyelte, s ba úgy vélte. Béres közeledik, felegyenesedett, óvatosan ki­lesett. Hiába. Kettesével, hár­masával kerekeztek, neki pe­dig négyszemközt kellett Bé­ressel beszélnie. A köd miatt rosszul látott, ezért még feszültebben fülelt. Elhaladt egy nagyobb csoport, utána sokáig senkj sem jött. Aztán egy magányos kerék­párost vélt felfedezni. De az agy asszony volt. Arcát, ruhá­ját belepte a pára, didergett. Végre ismét közeledett valaki. Megunta a lapulást, bátran feljebb nyomult. Hirtelen meg­torpant. Béres közeledett. Visz- szafelé szaladt, hogy a ka­nyart megrövidítse, s jóval előbb ért fel a töltésre, mint Béres. Most már megnyugo­dott, mélyeket lélegezve csil­lapította a rohanás okozta li- hégést. Beállt egy fa mögé, s amikor Béres közelített, rá­szólt: — Egy szóra. tekintetei uram! — Élvezte a hangját, csaknem elnevette magát. Béres hirtelen meglepetésé­ben lefékezett, s fél lábát le­téve megállt. — Nekem szóltak? — A má­sik hallgatott, azért újra kér­dezte: — Ki van itt? — Most már mind a két lábát letette, s a kerékpárt maga elé állí­totta. — Csak egy ember, a túlsó partról! Béres önkéntelenül is a fo­lyó féLé nézett, s egyszerre az jutott eszébe: nincs is túlsó part! A köd megszakította a látást, lustán hömpölygött a víz felett, s alakját folyton változtatva kúszott a parti fák között. Simon Emil KÖD — Akárki, ne szórakozzon velem! — mérgelődött Béres. A másik előlépett a fa mö­gül, s talán két lépésnyire Bérestől, megállt. — Jó reggelt — mondta csöndesen. — Maga az? — csodálkozott Béres. — Ennyi idő eltelt? — Bizony el. Két és fél esz­tendő. Letudtam. így a múlt héten kiengedték. — Nehéz volt? — Nem mondhatnám. Azt is meg lehet szokni. — Hát persze — mondta Béres. — Most erre járt? — Igen. Magával akartam beszélni. — Velem? Mi értelme van? — Maga volt a döntő tanú. A tárgyalás óta még nem is beszélgettünk. — Szóval ezért? Én az igaz­ságot mondtam! Ma se mon­danék mást! Még azt is hoz­záteszem: ha egyszer engem kapnának rajta, velem szem­ben is mondják ki az igazsá­got! — Mit akar ezzel a sok be­széddel? — kérdezte a másik. — Az Igazságot! — Igazság sokféle van! — Bosszulni jött? A másik nem szólt. Valami­vel még közelebb jött, kinyúj­totta a karját. — Csak egyet mondjon meg: az ítélet után járt-e a felesé­gemnél, vagy sem? — Jártam. — mondta Béres. — Azt kérdeztem tőle: nem akar-e nálunk dolgozni. — Miért volt az fontos? — Gondoltam, segítek raj­ta. Nem könnyű egy magá­nyos asszonynak. — Maga mindig ilyen jósá­gos? — kérdezte a másik. — A munkámhoz tartozik, hogy gondoskodjam az embe­rekről! — Újra megválasztották? — Igen. — Ezek pipogyák! Tudja? — Aligha! Mindig meg­mondják, ha valami nem tet­szik! Csak úgy szikrázik a szavuk! — Most csak ketten va­gyunk, ugye? — nézett körül a másik. — Ügy vélem — válaszolta Béres, kissé szorongva. — Akkor megmondom, mire kellett a pénz! De csak magá­nak mondom meg! — Elhall­gatott, a két kezét a zsebébe süllyesztette. Béres látta, ho­gyan dudorodnak ki az öklei. — Volt egy nőm a városban. Régen nem kellett már a fe­leségem. Elhiszi? — Nem tartozik az énrám! — mondta mérgesen Béres. — Ha csak ezért jött. minek jött? — Ügy illik, hogy mindent tudjon rólam! — Na, engedjen a dolgom­ra! — Eddig se tartóztattam! — Váratlanul kést rántott elő, s böködött maga elé. — Látja, szurkálom a ködöt! — mond­ta. — Tegye el azt a szerszá­mot! — mondta keményen Bé­res. Maga elé húzta a kerék­párt, s éberen figyelte a má­sikat. Távolabbról beszédfoszlá­nyokat lehetett hallani. — Jönnek — mondta Bé­res. — Aha — mondta a másik. — De még messzire vannak. S amíg ideérnek, sokminden tör­ténhet! — Meghajolva közele­dett Béreshez. — Ha megteszi, rögtön ma­gát fogják gyanúsítani! . — mondta Béres. A másik megtorpant. A töl­tésen közeledők hangja erősö­dött. Már alakjuk is kibuk­kant a ködből. A másik vá­ratlanul eltette a kést, aztán eltűnt a töltés oldalában. D érés bevárta a többieket. u Amikor már közöttük kerekezett, vágyat érzett arra, hogy elmondja, kivel találko­zott. De már annyi mindent kérdeztek tőle, s úgy beleme­rültek a beszélgetésbe, hogy lassan el is felejtette az egé­szet. \ pásztói Lovász József művelődési központban érdekes és változatos anyagú képzőmmé, szeti kiállítás nyílt. Az állandó jellegű tárlatnak sok látogatója van. (Koppány felv.) Két költő SZÁNTÓ GÁBOR % Tízrészre szaggatom bőrömbe csavarom szemem varrógépével fércelem testem idegzsigereivel átkötöm úgy adom huzatnak rá a levegőt teknőt lavórt vasalót életünk egyszerű alkatrészeit az első és utolsó sort toliamból a tintát percnyi véremet tenyeredbe csöpögtetem az életem testedbe költözik HARMADIKNAK. POLNER ZOLTÁN (sqyellen felefel Tiborcok ünneplő unokái, hajnal-vértű ezredek: soha el nem fáradok, soha meg nem alkuvók. hittel sereglő sereg tűzből támadt fergeteg elvtársaim, az öklök komor erdejében piros zászló a fény s ti minden kiáltásra egyetlen felelet vagytok. Megsimogatjátok a gyerekek haját és elmondjátok a rettegés iszonyú kálváriáit és megőrzitek a szerelőcsarnokok egén a napot, amit a gyárak hűsége kovácsolt. Nyerges András sziámi — Mi törődünk az egyetem­Mulkai és Kerekes együtt végezték az egyetemet, és egy­szerre kerültek a vállalathoz. Mérnök létükre mindketten technikusi beosztásban dolgoz­tak. ugyanazon az osztályon: naphosszat egyforma rajzok, gépiesein ismétlődő, fantáziát­lan dokumentációk kerültek eiébük. Együtt mégis köny- nyebb volt elviselni a kezdeti nagy csalódást Eleinte csak erről ismerték őket a kollégák. „Ezek azok” — mondták — akik még oda is együtt járnak ...” Hallottak a rosszindulatú élcelődésről, de nem törődtek vele. Egyszerre érkeztek reggel, együtt mentek ebédelni, megbeszélték min­den feladatukat, s ha valaki azt hitte volna, hogy délután­ra már igazán elegük van egy­másból,/tévedett: napról nap­ra kollégáik fülehallatára be­szélték meg a közös esti prog­ramot. Mulkai és Kerekes együtt jelentkeztek a vállalati sport- szako«ztálvba. a KlSZ-tagavű- lésen f'gvmást követően szólal­tak f ' “s panaszkodtak arról, hogy' mennyire kihasználatla­nul töltik az Idejüket... A vállalat egyik rendezvényién kiderült, hogy a két fiatal­embernek közös ének- és gi- társzáma van; önmaguk „szi- ámi”-ságát figurázták ki, ösz- szetanult, jópofa humorral, kellemes énekhanggal. így az­tán — ha nem is mérnöki teljesítményükkel —, végre felhívták magukra a figyel­met. A csípős strófák megra­gadtak az igazgató, Jóna Kál­mán fejében. — Ki kéne próbálnunk a fiatalokat... — mondta a következő osztályvezetői ér­tekezleten. — Nem' szabad megvárnunk, amíg letörnek, és kedvüket vesztik. — Nagyon igazad van! — kiáltott fel elégedetten Cso- botka. — Én is gondoltam már erre! Jóna elégedetten távozott az értekezletről; úgy érezte, gondviselő atyja a vállalat minden egyes dolgozóidnak Legközelebb, a minisztérium­ban. elő is hozakodott a maga példájával. ről hozzánk került tehetséges fiatalok problémájával! — mondta nyomatékosan, s ez­zel le is zárta magában az , ügyet. Csobotka viszont csak any- nyit mondott Petkónak, a cso­portvezetőnek, amikor négy- szemközt beszámolt neki az igazgatónál lezajlott értekez­letről : — Nézz a körmére ennek a két „sziámi”-nak! Nagy a szá­juk, de nem tudom, mi telik kj belőlük . .. Mulkai és Kerekes változat­lanul rajzoltak, és dokumentá­ciót ellenőriztek, de ha össze­akadtak a folyosón Jóna Kál­mánnal. az igazgató megtor­pant egy pillanatra, rájuk mo­solygott és barátságosan meg­kérdezte: — Na, most már minden rendben van? — Hát... — Jól van, csak nem elke­seredni. ha valami nem add- uramisten hullik az öletekbe! Gvertek hozzám bátran ... Majdnem egy éve volt már a két fiatalember a vállalat­nál, s még mindig nem szőttek különbarátságokat, nem járo­$ NÓGRÁD — 1968. november 17., vasárnap gattak el egymagukban a kol­légákhoz ... A meghívást min­den esetben kettejüknek szó­lóan értelmezték. Ha nagyritkán összeakadtak szerencsésebb sorsú, hajdani egyetemi kollégáikkal, nem árulták el, mennyire keserve­sen érzik magukat a vállalat­nál. Sőt. — Hál’istenmek, békén hagy­nak minket! — mondta Mul­kai. — Dolgozunk! — súgta bi- zalmas-titokzatosan Kerekes, és sokat sejtetően kacsintott. Aztán egyszer majd előállunk vele... — Majd mi ketten ... t — Együtt! Dupla erő, dupla ész! — Kiegészítjük egymást: amit ő nem tud, tudom én. és fordítva! Néhány hónap múlva be is nyújtották első közös újításu­kat. A főmérnök látta, hogy az elgondolás ötletes, de a megoldási javaslat a gyakor­lati tapasztalatok hiányáról tanúskodott. Amikor közölte velük, azok ketten egyszerre sóhajtottak: — Épp ez az! Bárcsak dol­gozhatnánk ... — Bízzák rám, majd én szó­lok. Nem is voltak elkeseredve, ahogy kijöttek tőle. Petké megkérdezte: — Na mi , a helyzet? Elfo­gadták? — Azt nem. de megígérte, hogy kapunk tisztességes mun­kát! — Megígérte? Hát akkor csak várjátok.... Kerekest — maga sem tud­ta. miért éppen most — elfu­totta a méreg. — Mi baja velünk, mondja meg? Mért gúnyolódik? — Nocsak, nocsak! — hec­ceit® vigyorogva Petkó. — Mindjárt nekemesik! — Hagyd a fenébe.... — csitította a barátját Mulkai. — Nem érdemes ... Kerekes másnap rosszul érezte magát, Mulkai hiába várt rá a megállóban, nem jött. Amikor egymaga tűnt fel az ajtóban, Petkó csodálkozott. — Hát az ikrét hol hagyta? Mulkai vállatvont. nem akart szólni. Ügy érezte volna, áru­lást követ el Kerekes ellen. Délben mégsem tudta meg­akadályozni, hogy Petkó ne csatlakozzék hozzá az ebédlő­ben. — Nézze, maga nem olyan pukkamcs, mint a barátja... — húzódott közel Mulkaihoz. — Adok magának egy jó tanácsot. — Na? — nézett fel barát­ságtalanul, de alig titkolt iz­galommal a fiatalember. — Hagyják abba ezt az együtt-járást. Nem veszi ész­re, hogy így senki se mer ma­gukhoz közelíteni? Ingerük az embereket az ilyen gyerekes­séggel- Engem is, bevallom őszintén. — Kerekes a barátom! — dacoskod.ott Mulkai. — Mondtam én, hogy ne le­gyen az? De attól még nem kell ilyen görcsösen félrevo­nulniuk! Itt volt ez az újítá­si história, ebből igazán ta­nulhat. Mi hiányzott, hogy el­fogadják? A tapasztalat. Nem szabad megütközni rajta, ha a főmérnök jobban bízik olyas­miben, ami alatt egy régi mér­nök nevét látja. Gondolkodjék ezen. azit tanácsolom... Mulkai nem tudott mit fe­lelni erre. Szótlanul dolgozott, és egyre Petkó tanácsán járt a feje. Rákövetkező nap Kere­kes még mindig beteg volt, s ő újra a csoportvezetőhelyet­tessel ebédelt. Munka után azonban egyenesen Kerekeshez sietett, és gyümölcsöt meg édességet vitt neki; tudta, hogy bolondul mindkettőért. — Mi újság odabent? — kérdezte Kerekes. — Semmi ... — bökte ki gyorsan Mulkai, és maga sem értette, miért nem mondja el Petkóval folytatott beszélge­téseit. Érezte, hogy égni kezd a füle, és a meleghullám át­terjed lassan az egész arcára, nvakára is. Egy hét múlva Jóna Kál­mánnak a minisztériumi ta­nácskozáson eszébe iuttatták ’fiatal mérnökeit, s szárnon- kérték rajta, tud-e valami konkrét eredményről beszá­molni? Kivágta magát, de na­gyon kínosan érintette -az ügy, s amint visszaért a vállalat­hoz, behívatta a főmérnököt, és előad fr» a kívánságát. — Kérlek, sürgősen adnunk kell valami önálló feladatot fiataljainknak ... Erre mosl

Next

/
Thumbnails
Contents