Nógrád, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Galambos Lajos

Sör és lep

HÉT EVE TALÁN, hogy ők ketten egyszer piszkosul ösz- szeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasiék mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat Gáboréknál. Vasárnap a szülők arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor, meg a nyúlánk Imre ordítozva tépi egymást. Mindkettejük fejéből patakzott a vér, mire szétválasztották őket.

— Mért verekedtek, átkozottak?

De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se...

— Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte?

Az egyik így szólt:

— Imre.

A másik:

— Gábor.

Valahogyan ezen a nyáron, miattuk-e, vagy más okok játszottak közre, elhidegültek egymástól a szülők is. Két teljes esztendeig nem látogattak a vidékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint összemelegedtek, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett, Gábort pedig beszerezték a gépállomásra.

Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot A megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején ő takarította be a legtöbb terményt Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát, s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, viz ott is van, s legalább szállásra meg kosztra nem kell költenem.

Édesanyja perese feltariss- nyázta, nehogy valamiben Is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel sötétbarnán beállított a nagybátyjáékhoz. Imre ujjongva fogadta:

— Remekül néael ki! fin biztos nem leszek ilyen barna so-ha.

— Gyere a kombájnra, majd

ott leégsz.

Ebéd után Gábor elkísérte unokabátyját a délutáni műszakra, Imre csak hétfőtől szándékozott szabadságra menni.

Mielőtt indultak volna, Gábor ugyanazt az inget vette fel, amelyikben jött

— Várj csak — mondta Imre —, ehhez a sötét bőrhöz mutatok én neked egy másikat.

S odaadta Gábornak a hófehér nylon-ingét. Dehát más alkatúak voltak, akármennyire is illett Gábornak ez a patyolatfehér, a hátán megfeszült, szétrepedni készült, le kellett vetnie.

MASNAP BEJÁRTÁK a

várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget, ugyanilyen mandzsetta-gombbal, ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni.

— Este sörözünk rá egyet — mondta Imre, a sikeres vásárlás után.

— Az jó lesz.

Este tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot. A fekete hajú nő három, nagyon is suhanc külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. Közülük az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, Gábor hunyorítva kérdezte:

— Milyen hely ez?

— Itt mindig jó söröket mérnek.

KERESTEK EGY ASZTALT,

rendeltek. s valami csend ült közéjük. A sör jólesett. Újabb

pohárral rendeltek, s Gábor a kerthelyiség világító-berendezéseit nézegette. A fényben remekül festettek a hófehér, mandzsettái ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A második pohárba éppen csak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt, a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Imre felsóhajtott:

— Kérdezhetek valamit’

—- Kérdezz.

— Neked is ismerősnek tűnik az a nő?

— Ismerősnek.

Aztán ismét csendben maradtak.

Imre erőlködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának:

— Gyűrhetted az ipart, ha jutalmat is kaptál.

— Nem gondoltam jutalomra.

— Nálatok tán megszabott műszak sincs?

— Van.

— Nem tartják be, ahogy hallottam.

— Hát — mondta Gábor — ha peregni kezd a szem, kimegy az ember éjszaka Is. Nem nagy dolog.

— Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre.

— Nézelődik az ember.

Ittak és rendeltek megint.

— Hát te? — kérdezte Gábor.

— En is forgolódok.

— Forgolódni jő.

Akkor odaért hoaaájuk a fekete hajú nő és kettejük között megállt az asztal mellett.

— Hosszú — mondta Imrének.

Gábornak nem mondott semmit, csak a nedves tekintetét emelte rá.

— Emlékeztek rám?

— Nem tudora — mondta

Gábor.

Imre azt mondta:

— Miért ne emlékeznénk?

— Hát persze — csicseregte a nő —, miért ne emlékeznétek? Hét éve. Vagy annyi se? Én még akkor ősszel megszöktem otthonról. De hisz te azt biztosan tudod, tömzsi. Megszöktem én, minek legyek otthon? Hallgatni az anyámat, hogy ilyen jól kell férjez mennem, meg olyan jól? Kaptam miattatok akkor nyáron éppen eleget. Koszos suhancokkal kell neked fogózni? Megszöktem. Azóta még csak otthon sem voltam. Az én pofámat nem látták azóta, az biztos.

Mintha nem lett volrg egészen józan.

A KÉT FÉRFI nem nézett egymásra, ujjaikkal a söröspoharat tologatták.

— Ülök a krapekokkal — mondta a nő —, egyszer csak idenézek mondom magamban, ezek a Hosszúék. Leülhetek?

— Amazok mit fognak szólni? — szólt Gábor.

— Ugyan, azokkal most jöttem össze. Délután vénebb pancserokkal ültem, nagy fi- iikás vagyok én.

— Mindegy, kivel ülsz le? — kérdezte Imre.

— És ha mindegy?

— Szép dolog.

— Tán rendőrök vagytok, vagy mi? Na, hát nékem jöhet a rendőr, nem estem a fejemre, dolgozó nő vagyok

én.

Anélkül, hogy valamelyikük

is mondta volna neki, helyet foglalt kettejük között. Aztán megfogta Imre poharát, s beleivott.

— Rendeltek nekem valamit? — kérdezte.

GABOR MEGEMELKEDETT,

hogy a pincér után nézzen, de Imre azt mondta:

— Odaát nem rendelték?

— Egy korsót. Van azoknak pénzük, azt gondoljátok?

— Pedig mi ketten akarunk maradni.

— Ugyan már, ketten — mondta a nő. — Akkor is ketten voltatok.

— Nem akarunk rajtad összeveszni.

A nő nevetett:

— össze tudnátok veszni rajtam?

Kuncogott, ingatta a fejét:

— összedobhatnátok ketten egy vacsorára valót.

Gábor riadtan nézett Iroré- re. Mintha most fogta volna fel, kivel van dolguk. De mégis, talán az emlékek miatt, már nyúlt a keze, hogy intsen a pincérnek.

— A táskád sine» itt — mondta Imre. — Meg a pulóvered. Ott van náluk. Néznek bennünket, várnak téged.

— Persze, a táskám —

mondta a nő. — Na, majd lelépek én tőlük szép csendesen,

Elment. Kissé bizonytalan volt a járása.

— Szegény — mondta Gábor.

Imre elhúzta a száját.

— Biztosan éhgyomorra

ivott.

— Meg akarod vendégelni?

— Meg — mondta Gábor és szembenézett az unoka bátyjával

— Jó — mondta Imre.

— Nem tetszik, hogy meg

akarom vendégelni? T

— Nem.

— Akkor menj haza.

— Nem megyek.

— Verekedni akarsz?

— Teveled?

— Azért, hogy kisebb vagyok, nem vagyok gyengébb legény.

— En veled nem verekszem.

— Rendelek neki — mondta Gábor.

— Rendben van. Rendelsz neki egy zónát és egy pohár sört. Az egy tizes. Nem érdemli meg, dehát csak rendelj.

A NO VISSZATÉRT. Hozta a táskát, meg a piros pulóvert.

— Tudjátok, mit mondtam a krapekoknak?

— Mit?

— Hogy a bátyáim vagytok.

— Bevették? — kérdezte Imre.

— Na és, ha nem vették be. tehetnek egy szívességet.

Imre ivott, Gábor odatolta a maga poharát a nő elé.

— Legalább egy hetest dobjatok össze egy zónára — mondta a nő. — Itt éjfélkor is lehet zónát kapni.

— Honnan tudod?

— Én ne tudnám?

— Jó — mondta Imre. — Az unokatestvérem jóvoltából kapsz egy zónát, meg egy pohár sört és eltűnsz innen.

Gábor megemelkedett.

— Hogy beszélsz vele?

A nő nevetett:

— Jól beszél és eltűnök, ne féljetek. Fáradt vagyok, ez

Ü€ G

az Igazság, meg éhes. Sok dolgot lebonyolítottam én már ma, de egy vén kujon becsapott. Most itt állok megfüröd- ve.

MÍG A MEGRENDELT

ételre-italra vártak, a nő tovább fecsegett:

— Nem szoktam így lerobbanni. ne gondoljátok. Megnézhetnétek hétfőn, milyen lesz a hajam, Gyönyörű. És milyen napszemüvegem lesz, csodálatos! Lepkeszárnyú. Ezt én kigondoltam és meg is lesz.

— Miből? — kérdezte Gábor.

— Hát a mai napból már nem — nevetett a nő. — Csakis a vasárnapból.

Imre az unokatestvérét nézte. Szerette volna beléje önteni az akaratát. De Gábor a három suhancot figyelte. A nő fecsegett akkor is, miközben evett. Már nagyon látszott rajta az Ital. A pörkölt leve a blúzára csurgott, elkente, s nevetett azon is.

Mikor végzett, Gábor megkérdezte tőle:

— Kész vagy?

— Csak még a sör.

— Idd meg. Gyorsan.

A nő, mintha parancsot teljesítene, úgy ivott, S akkor Gábor megfogta a karját, s visszavezette őt a suhancok- hoz.

— Vihetik — mondta.

AZTAN FIZETTEK és kimentek az utcára. S.káig bandukoltak szótlanul.

— Rossz kedved van? — kérdezte Imre.

— Ugyan. Csak gondolkozom, hogy hét évvel ezelőtt képesek lettünk volna szétverni egymás fejét.

— Hülyék voltunk.

— En még majdnem most is.

— Nem baj — mondta Imre. — Igyunk még meg valahol egy pohár sört. Kettesben.

— Erre gondoltam én is.

Fehér ingük még sokáig világított a hosszú utcán.

DANYI GYULA VERSEI

Idő t ( e n

A fillérekre tört napok óvnak meg, hogy idő előtt ne távozzam akár azok, kiket a dicsőség megölt, - Sajnálom azt, aki ragyog.

Ne vegyék észre jöttémét s azt se, ha leszek elhagyott sirhalemnál is csendesebb.

^enkijöldfén

Rogytál békesség dombjára. Egyszerre nyugszik s kél a Nap. Kirabolt szád ömlő bánya és a felszálló köd, hajad. Levágott gyűrűs ujjadat ostromolják a termeszek.

Körül szaglásznak a vadak,

$ leheletük szemfedeled.

tyezéwers

Talán könnyebb volna azt hinni, hogy az ég csak rám pazarolja örök tekintetét - Sorsam küzdösorban elviselni a szebb, viseltem, ha voltam, ha vagyok, s ha leszek, viselem, mert enyém s nem volna szégyenem az, ha elejteném a szinte végtelen külső terhek alatt, idegtüzek között.

Laknom kell a sarat, habár faggyal kötött Vállalom a hibát, amit elkövetek s tudom, hogy, aki bánt most, később majd szeret.

Van hát hova lennem s tenni valóm elég. a szenvedély csendben ég, de szüntelen ég, - Nagyhangú szavakra már nem sokat adok.

Hol öröm a haszna a szó elhervad ott Azt, aki durván szél mosolygóm, nem szidom mert az élet pártol, szép vonalú izom rajzol a világba, ameddig lesz öröm bennem emészt lángja mindent ami közöny.

Kondíthet harangot a gyász nem istenem.

Lágy delelőn barmok kérődznek szivemen.

Iványi Ödön: A várót, arca