Nógrád, 1968. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

ÜARAI GABOR iMinden élei Nem hisiek egyszei volt. és megkövült örömökben. Minden elet folyton megújuló örömében hiszek. Hiszem, mert látom: föltárnod o dermedt föld elöl évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiport diófa-csemete eleven gyökere idén újra kihajt nyüzsgő népszámlálásra gyülekeznek a százszor szétdúlt hangya-bolyok; a féreg-járta olmafán fehér szirmok fürdőinek habos tavasz-sugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csont-házuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos úti - sietség ... Ó, mindent lángra lobbantó sietség! Sietsége megifjúlt elemeknek! Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, az emlősök -, s az ember. Az ember, aki müvét építve, s bizakodva szemléli ezt az egészet, az ember, aki nagykerekű gyermekkocsikban és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik, hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszin, százezer-forma, mozgó, s mozdulatlan eleven fényt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyogolhatót... A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképei - ha alkonyodik és sóhajai o létből menekülőknek » ha föltámad a szét. De idelent ez o Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árva vad-hajtásoké és kilobbant szirmoké, s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szállónak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át. Miénk ez a világ, miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk ez egyszer volt és megkövült örömökben, csők minden élet folyton megújuló örömében hiszünk. A CSALÁD együtt vasár­napozott a gyepen, a májusi ég alatt. A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka mi­att. Elhatározta, hogy ezentúl másképp lesz, változtat a rit­muson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent. Belevetette magát családja békés és nyugalmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hűs fűszálak cirógatták orcáját Csodálatosan érezte magát. Nagyon-nagyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors t'iatalodás futamai bizsereg­tek. agysejtjei könnyű lebe­gés közepett kicserélődtek. Úgy érezte, egyáltalán nem mert el nagy idő felette. Furcsa ötlete támadt. — Fejeljünk! — rikkantott bele a méhzümmögéses légbe, mintha most is akkor lenne, amikor még ifjú volt, és fel­pattant a fűről. A lányok tapsoltak és ne­vettek. A csupa kéz-láb ke­resztfiú artikulátlan hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt neki a tizenhat eszten­deje, akár a ruha meg a ci­pő. A családfő táncos mozdula­tokat tett, mint hajdani réte­ken a táskák és kabátok ku­pacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ősz fejére huppant. Ügy érezte, a régi mozdulat ke­csessége mit se fakult. Hajdan volt édes áramok tagjait vé­gigfutották. A lányok nevettek. — Oda­nézzetek, a ..főnök"! A családfőnek tetszett, hogy a bandába bevették. A keresztfiú botokat döfött Szeberényi Lehel Hajrá a fűbe kapufának. Kurjonga­tott, s ormótlan lábait hol itt, hol ott lehetett látni a mező­ben. mintha egyszerre több­felé dobta volna. MIKOR A CSALÁDFŐ utóljóra focizott a keresztfiú­val egy erdei kiránduláson, könnyedén kicselezte. A ke­resztfiú elfáradt benne, hogy körbeszaladgálta. A bátyja is rájött, semmi se volt lerázni őket. Éppencsak kicsit meg­izzadt s egy könnyű felhőcske átfutott az agyán, eszébe ju­tott. hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; vagvishogy tíz éve. A keresztfiú hatéves volt, a báty nyolc. — Millió éve nem fejeltem — mondta mikor homloka he­lyett feje búbjával találta el a lasztit. A lányok kiabáltak: — Hajrá ..főnök'’! A keresztfiú szövegelt; ka­pus, csatár és szpíker volt egyszerre. — Csúsztatott fejese a ka­pu közepébe... Óriási védés! — A keresztfiú félkézzel el­markolta a pettyes labdát, mert a labda nem akart ma­gától eljutni hozzá. — Fene vigye el — dör- mögött a családfő. — Egészen kijöttem ebből. — Nem baj, majd belejössz — vigasztalta a keresztfiú, le­zseren férecsapta kissé a fe­jét, mitől a labda elindult a másik kapu felé, s a család­fő háta mögé került, karja és dereka között. — Micsoda reflexek! De a védhetetlen labda a léc alatt bevágódik a hálóba! — No megállj! — szedte össze magát a családfő. Min­den igyekezetét összeszedte. Pillanatok alatt hat gól, s valamennyit a családfő szed­te be. Csüggedten lógatta karját, derekát megtapogatta. Elnehezedtem — mondta ma­gában. — Nem vagyok már a régi. A hetedik gól a tenye­re alatt zúgott el. — Főnök! Hát mi van!? — cukkolták a lányok. A főnök rájuk emelte pillantását. Sza­kadt róla a víz, szíve nyaká­ba ugrált. — öreg vagyok — mondta vigyorogva. Ügy gon­dolta, ha kimondja, a dolog már nem is igaz. Lopva fi­gyelte az arcokat, vajon elhi- szik-e. Áz arcokon semmi se látszott, csak az előbbi neve­tés és ez kétségeket támasz­tott a családfőbai. — A KERESZTFIU meg­könyörült rajta, s maga sza­ladgált a labdák után, melyek rendre a családfő mögé hull­tak. — Van úgy. hogy az ember nincs formában — mondta a keresztftú. Kedves volt a gye­rek és tapintatos. A család­fő is úgy gondolta, hogy nincs formában, de nem nagyon örült neki. — Valamikor tízből egyet se kaptam be — mondta. Többször is elmondta, mert úgy tűnt neki, nem hallot­ták meg, miközben a labdák után kapdosott De meghallották. mert a lányok egy táncdallal feleltek. — Nyári mese — csicsog­ták. Na most összeszedem ma­gam — határozta el. Ügy érezte, elég akarnia, s össze tudja fogni minden izmát. Az első labda visszapattant, az előrelökött homlokáról. A keresztfiú felúszott a levegő­be érte. — Nagyon jő — örvende­zett a keresztfiú. — Csuka­fejes. — Már vágta is vissza. A családfő a sarokba tartó labda után vetette magát, a szenvedély önfeledtségével. Ujjahegye el is érte. De újjal fájdalmasan hátranyaklottak, térdét egy köbe verte, s a labda mégis bement. Nem adta fel. De ez már nem volt játék. Düh volt és fejvesztettség. A tárgyak el­vesztették helyüket, s ő el­vesztette érzékeny kapcsola­tát velük. A földbe fejelt a laposan közelítő labda helyett. Pillanatra meg is szédült. Há­tul az agyában érezte a tom­pa ütést. Orra, homloka csú­nyán lehorzsolódott, s nyel­vébe harapott. Hallotta, hogy nevetnek. Lüktetett, táncolt e nevetés a dobhártyáján. S mind e ke­serv tetejébe beleállt fogába az ismert sajgás. Nyögött és érzéketlenül nézte, mint gu­rul a fáradt labda a kapuvo­nal mögé. AZTÁN LEGYINTETT. Szívét figyelte, ijesztő ösz- szevis&zasággal ugrált. — Hiába, meg kell csinál­tatni a fogaimat — szólott kedvetlenül. — Ezért van minden. Peter Abrahams* rj zerd,a volt a vásár napja. Ezen a napon mi, falusi gyerekek valamennyien felkerekedtünk, és elgyalogol­tunk egészen Elsburgig, hogy megvásároljuk a heti ennivalót. Amikor befejeztem a reggelimet, Liza néném kiegyenesí­tette dei'ekát a mosoteknő mellett, elővett egy hatpennyst a köténye zsebéből, és felém nyújtotta. — Nesze... És fogd a kenyeredet, de meg ne edd ám, majd hazafelé. Törhetsz hozzá egy darabka pástétomot, egé­szen kicsit, megértetted? — Igen, Liza néni! — Betettem a kenyeremet a kis batyu­ba, s aztán útnak indultam. Egyik kezemet a zsebembe mé- lyesztettem, s szorongattam a pénzt, még akkor is, amikor odaértem Andriesék háza elé. Bekiabáltam érte, aztán to­porogtam egy kicsit, hogy el ne gémberedjem a várakozás­ban. Bentről kihallatszott az édesanyja hangja: — Ha elveszíted a pénzt, ne kerülj a szemem elé!... Az égen magasan állt a nap. mégis csípős, fagyos volt a reggel. Éreztem, ahogy áthatol az ingemen és nadrágomon, s a lábam majd lefagyott. Andriesra pillantottam: vörös volt az orra, és ő is reszketett a hidegtől. Enni se kaptunk éppen sokat, d.e azért néha kijutott egy tisztes porció. A hideg azonban gyötört bennünket egész télen, szakadatlanul. • Ahogy a nap még feljebb hágott az égen. kissé felengedett a hideg, és kedvünk támadt beszélgetni. , — Mennyire vagyunk? — kérdeztem. ; — Már nem lehetünk messze. ' — Nekem van egy darab kenyerem — büszkélkedtem. » — Nekem is — mondta Andries. — Együk meg most. — Majd visszafelé jövet — vetettem ellent. — Akkor eszünk hozzá egy darabka pástétomot is. — Helyes. Akkor fussunk versenyt az elágazásiig. Egyszerre indultunk el, de Andries gyorsabban futott. — Én győztem — ujjongott boldogan. Amikor aztán elhaladtunk egy farm mellett, s egy hatal­mas szelindek megugatott bennünket, futásnak eredtünk, s egyszeresük azon vettem észre magam, hogy messze le­hagytam Andriest.-- Most én nyertem — fogadtam büszkén, amikor odaért. — Csak azért, mert megijedtél. Gyáva! — Te vágj’ a gyáva! , , , . , Már majdnem verekedni kezdtünk, amikor két fehér em­ber tűnt fel az úton. Elhaladtunk mellettük. 3 néhány perc múlva be is értünk a városka főterére, ahol az árusok kí­nálták portékájukat. . A sok csábító bódé közül mi egyenesen a pastetomsuto fele tartottunk. Aztán batyunkban az illatos, még meleg pásté­tommal megfordultunk, és nekivágtunk ismét az útnak, ha­zafelé. Amikor újra odaértünk az elágazáshoz, Andries olda- lozva kihúzódott az út szélére. — Fehér fiúk — közölte tömören. Hátranéztem, s valóban: három fiú tartott felénk, kettő amolyan mtkorunkbéli, a harmadik nagyobb. Valamennyien Iskolatáskát lóbáltak. 8 NÓGRÁD - 1968. június 2* vasárnap — Jobb lenne, ha elfutnánk — szólt újra Andries — De mégse, csak magunkra vonnánk a figyelmet. Lépjünk ki alaposan. — Miért? — kérdeztem én. Ugyanis csak nemrég költöz­tem a faluba. — Fogd be a pofád — mondta. Egymás mellett mentünk, olyan gyorsan, ahogy csak a lá­bunk bírta. Még hátranézni sem mertünk. — Hallod őket? — kérdeztem. — Nem — szólt, majd lopva hátrapillantott a válla fö­lött. — De, jönnek. Menjünk még gyorsabban. És ha a köze­lünkbe érnek, futunk. — Hé, szereesenek! — Ne nézz vissza — szólt rám Andries. — Hé, koszos néger! Gyorsan szedtük a lábunkat, a közelben sűrű bokrok vol­tak, ha odaérünk, ott nem találnak meg. De ebben a pilla­natban hajigálni kezdtek bennünket kővel. Aztán ezt hal­lottuk : — Az apátok is koszos nigger. — Fussunk! — rikkantott Andries De én hirtelen meg- dühödtem, megperdültem a sarkaimon, és szembefordultam velük. — Hazudtok! — ordítottam. — Az én apám különb, mint a tietek. A legnagyobbik fiú fenyegetően közeledett. Én ekkor már nem törődtem vele, s még egyszer a képébe üvöltöttem: — Az én apám százszor különb, mint a tietek. A nagyfiú ekkor arcul ütött. Én rávetettem magam ar­ra, aki csúfolta az apámat. Egy szempillantás múlva egyetlen gombolyagban hemperegtünk a földön, mind a négyen. Csak úgy záporoztak az ütések a fejemre, a nya­kamra, az arcomra, a számra. Egy kemény csapástól aztán elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem, Andries ott térdepelt mellettem» a földön. — Csakhogy! Már azt hittem megöltek! Felültem. A fehér fiúk már messze jártak, de nekem saj­góit az egész testem, alig tudtam kezem-lábam mozdítani. Az ingemen lyukak tátongtak, hirtelen belémdöbbent, hogy mi történhetett a pástétommal. Ott feküdt egy darabka az útra szórva. Felvettem, lefújtam és visszatettem a ba­tyuba. — Bolond vagy — mondta Andries —, ezt még nem viszed el szárazon. Ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak neki. Igaza van: ostobaság volt összeakaszkodnom a fehér fiúkkal. Amikor hazaértem, Liza néném némán hallgatta végig a történteket. De aztán elsötétült az arca, s amikor Sam bá­csi hazajött, neki is elmesélt mindent. A nagybátyám se szólt semmit, csak furcsán nézett rám, s még a vacsorát is hangtalanul ettük végig. Aztán lépteket hallottunk odakint. — No. itt van — szólt Sam bácsi. Liza néném ülve maradt az asztalnál, s a szemében valami hideg dermesztő fény lob­bant. Felpattant az ajtó. s egy magas, fehér férfi lépett be, nyomában a három fiú. — Jó estét, uram — köszöntötte Sam bácsi. — Ez volt az — mutatott rám ujjal a legnagyobbik fiú. — Nagyon megbánta már, uram — szólt közbe Sam bá­csi kapkodón. — Ügy elvertem érte, hogy emlékezni fog rá, amíg csalt él. Tudja, uram, a fiút nemrégen hozták ide Jo­hannesburgból, s ezért nem tudja, hogyan kell viselkednie a magafajta négernek, Tudja, uram, hogy van ez a nagy­városokban. — Sam bácsi hozzámfordult: Mondd meg az úrnak, Lee, hogy mennyire sajnálod. — Csúfolták az apámat — szóltam dacosan. A fehér ember elmosolyodott. — Látja, Sam, még mindig nem volt elég a verés. — Hiszen még csak gyerek, uram — mentegetett Sam bá­csi. — Akkor tanítsa móresre, Sam. Ha itt akar élni, meg kell tanulnia, hogy hol lakik az isten! Nos . ..? — Igenis, uram. Sam bácsi átment a másik szobába, és egy vastag szíjjal tért vissza. A fehér ember, meg a fiúk körülállták. Liza nénire pillantottam, s noha ő egyetlen szót sem szólt, tud­tam, csak azon fohászkodik, hogy én ne sírjak. — Soha többé nem szabad kezet emelned fehér emberre — mondta Sam bácsi, miközben felemelte a szíjat és vé­gigvágott vele a hátamon. Az első három csapás alatt nem sírtam, de ahogy a szíj újra, meg újra végigpattant a bő­römön, rimánkodva ígértem, hogy soha többé nem ütök meg fehér embert. Megszólalt a vendég. — No, jól van, Sam. Gondolod, hogy most valóban meg­bánta? — Mondd meg az úrnak, hogy sajnálod. — Nagyon sajnálom a történteket, uram. — Biztos vagyok benne, hogy az apja is afféle, aki sze­rint a feketéknek egyenlő jogokat kell élvezniük a fehé­rekkel. — Az apja meghalt — szólalt meg Liza néni. — Jó éjszakát, Sam. — Jó éjszakát, uram. Amikor néhány lépésre eltávolodtak a házunktól. Sam bácsi dühösen levágta a szíjat, odajött hozzám és felemelt. Aztán Iiza néném vett a karjába, és leültetett a padra. Sam bácsi az asztal mellé roskadt, tenyerébe temette az arcát. — Magyarázd meg a gyereknek, Liza — nyögte. — Magyarázd meg te! Te vagy a családfő, és te verted el. Most boldog vagy? Kedvére jártál a fehéreknek. L iza néném átvitt a másik szobába. Levetkőztetett, le­fektetett. Ügy aludtam el, hogy a homlokomon érez­tem nagy, nehéz tenyerét. Amikor másnap reggel fel­ébredtem, Sam bácsi már nem volt otthon. Liza néni csak így említette az előző esti verést: — Hidd el, neki is nagyon fájt. Egy napon majd megér­ted­Azon az estén Sam bácsi hozott nekem egy narancsot, egy zacskó cukorkát, és egy öreg. szakadozott képeskönyvet. Amikor átadta, mosolygott, és én is rámosolyogtam. Aztán a fejemre téve a kezét, hozzáfogott, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát, és letelepedett szokásos helyére a tűz mellé. Liza néni odaszólt neki a párolgó vacsora fölött: — Jól van, Sam, érti. Nincsen semmi baj. Fordította: Zilahi Judit ♦Peter Abraliams, a kiváló, ha* kenvségét, akinek minden mű- tarló író DÓI afrikai K.öztá~sa- ve — A fergeteg útja. Az, éin/vka »ágban született. Politikai okok- vege, Koszorú Udoraansu ói­ból hosszú éveket kellett haza- mű regényei épp úgy, mint ki- járói távol töltenie. A reakciós, sebb írásai — a szabadságért a fajüldöző dél-afrikai kormány fajok egyenjogúságáért száll- rossz szemmel nézi az író teve- nak síkra. . j

Next

/
Thumbnails
Contents