Nógrád, 1968. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
Vasárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zöldül szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap "»seel«*- semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, ka.ilakalapű parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egvjrfás rn°1lé na®", vastagszárú csizmáit kezét a bekecs zsbében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosz- szúderekú fiatalemberrel, aki s szövetkezetben a brigádve- zetőie volt. A brigadéros ünneplőben feszített, mint alti lakodalomra készül. Messziről ráköszönt az öregre: — Szép jó reggel. Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a resgelit rég elköltötte. Siptett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát. az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigád vezető a gazda örömével. — MH gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiiam, nálam... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó..Hiszen minden fának az 8 sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be. még minGerenetér Miklós Öreg testvérek dig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák megszoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát. Alit a Kanász-kaptatón, szíve telfe volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzsét egyre vékonyabbra faragta á gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: mér nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos. kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga lététől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsapások szilánkok módjára egytől agyig beletaláltak. s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelen séget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel el- hullajtotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasz- totta az időt. egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultál?, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fujdogált, ő meg levetet te kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt ha lántókát. Tette volna vissza a helyére r„ kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget. suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra te derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dülőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kö- lvökfák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz. hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett. Szitás Béla csendesen melléje állt. egy izmos husángot szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt haza vihetem ? Otthon is kell a fa.., — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból. erre állította a suhángot. melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéi- lettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyó« humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten. amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját Május 1. ' Szőnyi Gyula rajza J. !%yikolaskij Feleségem és a robotember »A« utolsó »ó mindig as enyém!” (Feleségem gyakori mondása) Reggel a jeleségem felhívta „PONTOS IDÖ”~t. A kagylót az idős ROBOT vette fel. Minden kérdés nélkül tudta, mi a tennivalója. — Tíz éra két perc — mondta. — Az lehetetlen! — kiáltotta a feleségem. — Lehetetlen, hogy az én órám ennyire siessen! — Tíz óra két perc«— ismételte a ROBOT. — Nem igaz! Az én „Volgám" már két éve percnyi pontossággal jár. Azt hiszem, magánál lesz valami baj. — Még egyszer mondom: tíz óra három perc — erőskö- dött kissé ingerülten a ROBOT. — Csak ne pimaszkodjon!... Képzeld, valami konzervdo- boz-féle mer engem leckéztetni — mondta a feleségem, miközben felém fordult, ¥> Mit szólsz ehhez? Mivel nekem ez az egész dolog fölöttébb tetszett, egy kukkot sem szóltam, — Pardon! — szólalt meg ismét a ROBOT —, ha ön annyira biztos az órájában, akkor mi a csodának kérdezősködik? Feleségem a logikus dolillett majd az Utolsó szó, rettenetesen csodálkoztam, hogy tulajdonképpen miért is nem pattannak szikrák a telefonkagylóból. — Biztosíthatom, — sziszegte a feleségem —, hogy a maga agya teljesen berozsdásodott, s jó lesz, ha minél előbb megkenegeti egy kis petróleummal. ** Bocsánat, de a kijelentéseiből arra merek következtetni, hogy maga olyan tudatlan, akár egy öszvér. A kibernetikának semmi köze a petróleumhoz. Szerintem Ön azért provokálta ezt az egész beszélgetést, hogy kihozzon a sodromból. De felőlem erólfiók kiürült. Olyan lelkesítő, ritka hangulat porzik szét a szobában, mintha narancslébe kevert gint innának. Kínos ügyeket percek alatt elintéznek, néhány még kínosabb tennivalót a jelenlevők lelkesedéssel vállalnak. — Majd kitekerjük a nyakát! — ígérik kórusban. Az igazgató elkomolyodik. — Csak vigyázni, fiúk. Már a harmadik fióknál tartanak. Az igazgatói íróasztalban még a fiókok belső fala is kellemes látvány: sötétbarnára fényezték mindegyiket. És egyre több fiók üres. Az osztályvezetők végre megértik a tréfát, lelkesednek az ötletért: igazgatójuk egy üres szobában egy üres íróasztalt hagy itthon. Itthon hagyja két hétre. Különös, szellemes. Munkatársai végre távoznak, és az Igazgató régi jegyzettömböket forgat tűnődve. Ügy tépdesi a titokzatos jelekkel telefirkált lapokat, mintha egy virág szirmait faggatná a jövő felől. M ost Andrea lelenése következik. Az igazgató mégis diktálni kezd, villámgyorsan két levelet mond a Cullinan írón hegye alá. Izgatottan cseng a közvetlen vonal, a vidéki fiók jelentkezik: az Igazgató hosszú, alig követhető beszélgetésbe bonyolódik. Fél óra múlva az osztályvezetők visszatérnek, búcsúznak. — Minden jót!... — Kellemes nyarat!... — Nagyon jó pihenést!... Kemény, gyors kézfogások. Már csak Andrea áll a szobában, aztán ő is elmegy. De ő még egyszer visszatér. Az igazgató egyedül marad. Megkerüli íróasztalát, megnézi elölről is. így is üres. A fiókjai is üresek. Üresen marad itt két hétre, a kulcsolt tétlenül várakoznak majd a nyitott fiókok zárjaiban. Ha Andrea most belépne, ő már menne is. De Andrea csak öt perc múlva Lép be, remek titkárnői ösztöne ezúttal téved. Az Igazgató egyedül van, ül az üres íróasztalnál, s mert dolga nincs, de az agya még nem tud pihenni, hirtelen eszébe jut valaki. Igen, ilyen bizonytalanul — valaki. Nevét nem tudja, csak a vonásaira emlékezik. Kissé bizonytalanul az arcára Valaki a régi évekből — talán még a frontról... talán a műhelyből... talán az iskoláról... Vala. _ vagy valakinek a fia. Ez valahogyan tisztázatlan. Csak azt tudja határozottan, hogy néhány hónapja találkozott valakivel, s mintha megütötték volna akkor, úgy megsajnálta azt a valakit, a régi barátot. Ügyetlen volt az a valaki, szorongatóan tiszta és rokonszenves volt, hosszan beszélgettek. Az igazgató tekintete az ablak függönyére téved. Valaki kért tőle valamit, nevetséges csekélységet, s ő rögtön megígérte. Mintha hallaná a saját hangját: — Gyeire fel hozzám valamelyik délelőtt, elintézzük! Milyen fényes, hálás szempár köszönte meg akkor kézszorítáaát. És ő elfelejtett itt a titkárságon szólni, hogy ereszszék be a régi barátot... Aid feljött, talán már a következő napon — és Andrea okosan elintézte. Milyen sima, kitűnő titkárnő Andre«! A bizalmas leveleit is ő bontja, mindent rábízhat. Szinte hallja a mondatait: — Az igazgaté elvtárs ma nagyon el van foglalva ... De talán A. elvtárs ... És ha másodszor is feljött: — Nagyon sajnáljuk, de az igazgató elvtárs csak a jövő héten fogadhatja ... De talán B. elvtárs is elintézheti ... És ha harmadszorra sem fogyott el a bizalma: — Az igazgató elvtárs néhány napra vidékre utazott... De talán C. elvtárs .. Kint süt a nap, de az igazgató tekintete nem tudja áttörni a könnyű, nyári függönyt. Andreának igaza van. Bármenynyire szeretné — nem, mégsem foglalkozhatik minden apró üggyel. Andrea tudja ezt legjobban, ő állítja össze napi menetrendjét. Hát persze, hogy azt mondták egy szobával kijjebb: „nagyon el van foglalva”. . De az Igazgató most mégis nagyon sajnálja hogy „el volt foglalva”. Pedig még várta is azt a régi barátot — csak éppen megfeledkezett róla, hogy szóljon Andreának és Katinak: eresszék be. És azt a régi, jó fiút udvariasan elküldték Lemehetett a lépcsőn és arra gondolt... — nem fontos, hogy mire gondolt. Ha ezt az ügyet valahogy rendbe lehetne hozni!... Ha a fiúkra bízná, vagy Andreára ... — olyan ügyesek! De ó még a nevét sem tudja, legalább fél éve találkoztak ... Utána nyúlni!... De kiért? Hogyan? Ha feljönne még egyszer — de ki tudja, hányszor küldték el azóta! Nem, nem olyan könnyű ezt az íróasztalt kiüríteni. E kkor tért vissza Andrea. Az igazgató felállt, s bár íróasztala üres volt, gondosan bezárta fiókjait, magához vette kulcsait. Ügy ment el, mint akinek szétfújták a könnyű kedvét. Ej ostobaság — gondolta. De ezt az ostobaságot már nem volt ereje széttépni, mint jegyzettömbjének lapjait. goktól általában mindig düh- födhet, én kikezdhetetlen rabé gurult, hogyne lett volna hát mérges most, amikor egy automata tett fel neki egy valóban magától értetődő kérdést. — Idehallgasson! — kiáltotta a kagylóba, — maga egy szerencsétlen, agy nélküli masina! Mit képzel magáról?! Tévedni emberi dolog, de magának meg különösképpen! — Amióta csak létezem, a munkám miatt még sohasem kaptam egyetlen figyelmeztetést sem. Ami pedig az „agy nélküliségemet” illeti — ön nagyon-nagyon téved. Mert — ha nem tudná — nekem elektronikus agyam van. És — hogy tovább menjek — az önnel folytatott beszélgetésből okulva megengedhetem magamnak azt a következtetést, hogy az én agyam sok mindenben felülmúlja az önét. gyök. Drótból Mm! vannak a ide" — Te szél??! jó ég! Miket be— Először is: ön nem tud logikusan gondolkodni. Másodszor: elviselhetetlenül szemtelen. Csak úgy repesett a szívem az örömtől. A ROBOT pontosan azt mondta, amit én gondoltam a feleségemről. csak hogy én nem mertem mindezeket a tudomására hozni. Itt két szilárd jellem találkozott, S míg azon töprengtem, hogy vajon most kit is — Most már igazán elég!! Hány óra? — Pontosan tizenegy. — Megörülök! — kiáltotta a feleségem, s dühösen lecsapta a kagylót. Majd rámnézett és oktatva mondta: — Tanulhatnál ebből a beszélgetésből! Ez egy igazi férfi, még akkor is, ha ROBOT. Nem olyan nyim-nyám, mint te!... Szerencsére nem tudta folytatni, mert rájött, hogy elkésik a munkából. . Amikor nagy csattanással bevágódott mögötte az ajtó, felhívtam a „Pontos Idő” főnökét: — Nagyon szépen kérem, adja át legmélyebb tiszteletemet a ROBOT-nak. Leg- östintébb híve... — Köszönet az együttérzésért ... — sóhajtott a főnök. — Ö, ha tudná! Ö volt a legprecízebb, a legmegbízhatóbb munkatársunk. — Bocsánat, de miért csak „volt"? Hiszen éppen most beszélt a feleségemmel! — Igen, És éppen emiatt került generúljavitásra ... Buraié Rozália fordítása NOGRAD — 1968. május 1., szerda 9
