Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
Baross Elemér A FELHŐT, mint színpadi függönyt, elviszi a hajnali szél. Kinyílik az áprilisi ég. Kosztosom, egy garabonciás galamb, reklamálja a reggelit, veri a terítetten ablakpárkányt. Rohanok a restanciával, elébe tálalom a morzsákat, áztatott kenyeret. Megdörren a telefon. Mérges hang robbantja a derűs reggelt. Olvastad ? — Mit? — Tudom, hogyan kezdődik nálad a reggel. Leveszed a kilincs mellől az újságot, beviszed az ágyba, és amíg az utolsó apróhirdetést Is... — Megtörtént. Mit kellett volna olvasnom? Sejtem, mire céloz, de nem szólok. Egyfelől, mert eléggé felbosszantott engem is ez a Mudrony, másfelől, mert hallani akarom más szájából is, hogyan vélekedik az ügyről. — Szóval mégis? — Mondom, nem tudom mit kellett volna olvasnom? A lapot csak átfutottam. — Hát akkor figyelj ide, Mudrony nyilatkozik az ünnepi számban. Nem láttad? — Nem. De majd megnézem. Mit talált fel már megint? — Kapaszkodj meg. Téged! Eltartom magamtól a kagylót, mintha attól tartanék. már televíziós telefonon beszélek, látja az arcomat Tor- dai, a marósok marósa. Látja, hogy nevetek, olyan tökéletes a szövege. Folytatja: — El fogsz ájulni Papsi- kám, hogy miket vakerált össze Mudrony Józsikánk. Én tudom, miket mondott. Hiszen hallottam is, útón-útfélen. Bosszantott, nem mondom. Most, mikor el is olvastam, fed is hergelt. Na mindegy. Csurgassunk a nyakra egy kis hideg vizet es gondoljunk a csíkos ruhára. Hogy ez mi? Talán elmondom majd Tordalnak, tálán nem. De bömböl a hangja a mikrofonban, meg kell hallgatni. — Szóval azt gondja: ő szervezte meg az állomást, ő szerzett a rostokoló szerelvényhez mozdonyt, hogy be tudjuk vinni a jó népet.. Még mindig nem tudod, miért mondom?... Meg, hogy ő járt egyedül házról házra és szedte ös6ze a házakból a • flammozó gyerekeket... es egyáltalán, hogy ő mondta az első évfordulón is az ünnepi dumát.;. Leeresztettem a karomat. Tordai mérge felkavart. Szerettem volna, ha, elhallgat. De Szinte a lábamat villanyost« a hozzáért membrán reszke- tése. Kisüvöltött a hang: — Ezt nem lehet már lenyelni! Odajövök hozzád! Szólni akartam, ne jöjjön, hagyjuk. Csíkos ruha. Ez a két szó a vafázslgém. kimondom, rágondolok, megnyugszom. Csíkos ruha. Jobb. mint az andaxin. Hatásosabb, mint a frenolon. Érzem, nem lehet kitérnem, el kell majd mondanom Tordainuk is « varázsige titkát. Csengetés. Nem lehet más, csak ő. Ügy nyomja a csengőgombot, mintha a házat is levegőbe akarná vele röppenteni. Nagyon mérges az öreg. Ilyen ember. És mindig a más igazságáért. — Idefigyeljen, Papsi! HA TORDAI valakit magázni kezd, akkor már a vérnyomása is felszaladt. És vörös az arca, mint az érett paradicsom. És nincs már becenév se. Most már így fog szólítani, amíg itt lesz nálam: Kiss kartárs. — Hét szóval Kiss kartárs. .. Ki szervezte meg ott az állomást? Nem maga? Ki szerzett Icáját, szerszámot? Nem maga, Kiss kartárs? Nem maga volt ott, aki sbra- bancolt, lótott-futott, hogy meglegyen minden? Nagy lélegzetet vett, mint egy énekes, a nagy ária előtt: — Ne add nekem itt komám a szerényét, mert beverem az orrodat. Miért hagyod, hogy ez a Mudrony... Nincs más hátra, be kell dobnom a varázsigémet. A csíkos ruhát. — Figyelj ide, te szárnyas angyal... — Roseebet vagyok én szárnyas angyal. De azon már túl vagyunk, hogy az igazságot behamukáljuk.. j /— Figyelsz? — Figyelek! — Ugye arról tudsz, hogy amikor lebuktam, csak az anyám maradt a lakásomon. Arról is meséltem neked, hogy a házban lakott egy ócska alak, aki azon a bizonyos napon, este már karszalaggal és géppisztollyal jött haza. Tudta-e, hogy én be vagyok szervezve, hogy a lakásomon röpcédulák vannak, nem hiszem, de, hogy szagolt, szimatolt utánam, azt láttam. Hat hónapig nyomorgattak a sitten, aztán kidobtak a frontra, a büntetővel. Most figyelj ide. Tudom, hogy ez nevetséges, amit mondok. De olvastam már hasonlót mások meditációjában is. Tudod, ha hazagondoltam, különösen azután, hogy anyám haláláról is értesültem, a lakásomon a könyveim Is fájtak, néha odakívánkoztam a meleg dunyhám alá is, de igazán tudod mi szúrt? Egy sötétszürke csíkos ruha, az első. amit mérték után szabtak rám és amit összesen egyszer tudtam csak felvenni... tudod mikor? Amikor Ancsáék- hoz mentem, hogy megismerjen a család is. Tordal homlokán meghúzódott a bőr. Hangja lehalkult, kegyeletes lett: — Azok, akiket... — Jól emlékszel. Köszönöm. Azok, akiket ezek hajtattak el. Ezek a Freibildek. Igen, mert így hívták azt aj ócska alakot ott a házban. — ö vitte el? — Személy szerint nem ö. De ők. A testvérek. A dögök. Tordai már teljesen visszakapcsolódott hozzám. — Papsi ne, ezt ne. Nézz ki. Tavasz. Erről. És a Mudrony. Inkább arról. — Arról lesz szó. Tudod, jnikor hazamentem a régi lakásomba, ahová a mama halála után egy húga költözött, egy hétig aludtam. — Én három hétig. —» Aztán néztem csak körül. mit is találok meg a holmijaim közül. De erről ne is beszéljünk. Kerestem én azt a Freibold nevű trógert, gondoltam megkérdezem tőle, ml a véleménye most a dolgokról. Tudod mi történt? Beállít egyik nap ő maga. Rámnyitja az ajtót. így: „Szabadság, Kies elvtárs”. És meet kapaszkodj meg. Arra kér engem, mert tudja, hogy én fejes vagyok az újvilágban, szerezzek neki valami helyet. És cetlit is természetesen. Ugye megteszi nekem, Kiss elvtárs? — Mire te? — Megteszem — mondtam neki —, de maga is megtesz előbb valamit. •— Ami csak tőlem telik. — Leveszi ezt a ruhát, maga piszok, de tüstént. Felugrott Tordai: — A csíkos ruha volt rajta? Ügy van. A csíkos ruha. Az én csíkos ruhám. A tábor lakói egész éjjel dolgoztak. Virággal ültették tele az utakat és elkészítették a felvonuló nemzetek zászlaját. Másnap délután legalább tízféle nemzet zászlaja alatt vonulok a koncentrációs tábor volt foglyai a tábor főterére. Az .ij-i'.erikaiakat három csoport képviselte az ünnepélyen. A :á borparancsnok és közvetlen környezete, egy díszszakasz — a zenekar. A táborparancsnok rövid beszédet mondott, majd a tömeg ajkán hirtelen felharsant az Intemacionálé. a parancsnok elsápadt, mereven bámult az éneklőkre, aztán kényszeredetten sapkájához emelte a kezét. Ezt látva, a díszszakasz is vigyázba merevedett Aztán persze elhangzott a „Yankee doodle” is, és akkor mi álltunk vigyázzba udvariasan. De mindenki érezhette, hogy ez már csak ráadás. A dachaui tábor tíz nemzetisége az Internacionáléval ünnepelte a felszabadulást. — És levette? * — De le ám. Ügy ment e.l tőlem. Ingre, glóriára vetkőzve. — ÉB? — Nincs és. Ami volt, az itt nem érdekes. A fontos az. hogy levetette a ruhát. Az én ünneplőmet. — Gondolod, hogy nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a ruha a tied volt? — Tudta, de elfelejtette. Ahogy Mudrony is tudja, hogy az az ünneplő nem az övé, nem is felejtette el, de hordja. — És te hagyod? — Hadd hordja. Előbb ut':‘ aztán meg... nézz ide! KINYITOTTAM a ruhásszekrényemet. Sorban, akasztón lógtak új ruháim. Nem is egy ünneplő, amit a szürke. Radios István: Idegen tájakon Erdas László Intemacionálé Dachauban í1 n nem itthon szabadultam fed, és nem is április ne- * J gyedikén. Mikor Magyarországról az utolsó német katona is kitakarodott, nálunk a dachaui koncentrációs lágerben még élet-halál urai voltak az SS-ek. A front ugyan már gyorsan közeledett, de mi mégis attól féltünk, hogy számunkra már későn érkezik. Még otthonról, a börtönből hoztunk magunkkal egy közmondást, ezt itt több nyelvre lefordították és szerte a barakkban ezzel jellemezték a helyzetünket: „Ahol a legközelebb a segítség, ott a legnagyobb a veszély”. Joggal tartottunk attól, hogy lemészárolnak bennünket, mielőtt kiszabadítanának az amerikai katonák. S hogy nem sokat tévedtünk, mutatja, hogy az egyik raktárban megtalálták a számunkra előkészített mérgezett kenyéradagokat, csak éppen már nem merték köztünk kiosztani. Onnan, Dachauból nézve, egyébként is gyakran látszott feje tetején állni a világ. A láger két részre oszlott: egy nyílt és egy zárt táborra. Az elsőben, a láger területén szabadon mozoghattak a rabok, az utóbbiban minden barakkot külön drótkerítéssel vettek körül. Mi, akik ott laktunk, csaknem légmentesen el voltunk zárva a külvilágtól. Naponta két újság is járt ugyan hozzánk: a Völkischer Beobacher, a náci párt hivatalos lapja és a Münchener Zeitung, dehát ezekből csak egy esetben kaptunk „megbízható” információt. Berlin eiestének hírét ugyanis az erősítette meg, hogy a Völkischer Beobachter egyik napról a másikra elmaradt. A Münchener Zeitung viszont még akkor is a végső győzelemről cikkezett, amikor messziről már hallottuk az ágyúk moraját. A mi részlegünk lakóinak óriási többsége a politikai elítéltek piros háromszögét hordta a kabátján, legalább tíz nemzet ellenállóit zsúfolták össze a barakkokban. Mi azt hittük, hogy a közös ellenség elleni gyűlölet teljes egységbe forrasztja össze a Háftlingekeí, a legteljesebb szolidaritás jegyében. És valóban, nem egyszer találkoztunk az önfeláldozás és együttműködés csodálatos eseteivel, de az SS-eknek mégis rendszeresen sikerült egy-egy sovinisztát találniok barakk- és szobaparancsnoknak. A barakk ilyenkor pokollá alakult mindazok számára, akik ellen irányult a sovinizmus. Számunkra is nem egyszer jelentett a szobaparancsnok gyilkosabb veszélyt, mint az SS-ek. Február elején például még öten voltunk életben magyarok, ebből néhány nap alatt négyet pusztított el, míg végül a dühöngöt halálra ítélték és kivégezték saját honfitársai. Bennünket Pattan amerikai tábornok csapatai szabadítottak fel. A harcoló amerikai katonák bevonulása^ még gyönyörű volt, percek alatt elintézték a tornyok őrzőit, átgázoltak a drótakadályokon, s aztán borzalommal és szánalommal néztek ránk, a mi elképzelhetetlen nyomorúságunkra. Másnap már a rendfenntartó csapatok vették át a tábort. Naponta láttuk a jól tartott pribékeket, amin biztonságban vonultak kisebb munkák elvégzésére, és ha egy-egy különösen hírhedt gyilkost fedeztünk fel közöttük, és kitört a felháborodás, őrzőik megvédték őket, mondván: a hadifoglyokat oltalmazza a hadijog. Mi nem voltunk hadifoglyok, bennünket nem védett semmi. Továbbra is ugyanazt az élelmet kaptuk, amit a németektől. Illetve kapott még mindenki — egy negyedkilós, zsíros húskonzervet is —, és ki tudott volna ellenállni a kiéhezettek közül? Ebbe a konzervbe ötezer ember pusztult eí néhány nap alatt... A nyugati foglyok hazaszállítását azonnal megkezdték az amerikaiak — a többi • ott maradt és úgy segített magán, ahogy tudott. Kiszöktünk a táborból, hogy kiássuk a frissen vetett krumplit a földből, vagy élelmiszerre cseréljük be az SS-raktárakból szerzett ruhákat. Az őrség utánunk lőtt... Aztán közölték vélünk, hogy nyitva áll előttünk az egész világ, Amerikától Skandináviáig mindenhová mehetünk — csak haza nem... Április hairmincadikán szabadult fél a tábor. A rabok egyöntetű kívánságára másnap megünnepeltük május elsejét. Az amerikai parancsnokság beleegyezett a gyűlésbe, azzal, hogy ez felszabadulásunk ünnepe lesz. TÓTH ELEMÉR Ezüsipénzent DIÓ Dió dörren. anyám szedi, apám töri, diófánkat a nyavalya nem töri ki, bombázógép szállt föléje, terhét lába éli dooca, levél haja porrá égett, oszlop törzse sebet hajtott, a gyümölcse dörögve hull le azóta. LÉGGÖMBÓK Szegény ember háza bánta, aki lakta, elhurcolták, léggömbökként felszálltak az üres házak, égben úsztak, egymás után elpukkadtak, hallatszott a ropogásuk, kinek mi jut az eszébe. EZGSTPENZEM Ez a kőház, ez a tető. ez az ablak, ez a férfi, ez az asszony, ez a mező, ez a folyó, ez a hüllő, ez az emlős, ez a madár, ez a cserép, ez a jelkép, ez az írás. ez a nappal, ez az éjjel, ez az élő, ez a halott, ez az üzlet, ez a kötés, ez az oldás, ez a béke, ez a mély kút, ez a pénzem, ezüstpénzem — gondom érte. •• Ünneplő 8 NÓGRAD — 1968. április 4., csütörtök Pataki József: Békés hegyek tövén dolgos hétköznapokkal szereztem. » /
