Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

\

Iványi Ödön; Az emlékez«« müve.

DARÁZS ENDRE

Kahntagycrek

Csupa föld volt, meg csupa sár,

Meg csupa fegyver és alaktalansága Elriasztotta a kisdedeket. De csak addig,

Amíg dalt nem kezdett, olyat, amiből már csak Félsorokat tudott,

mert könnyű elfeledni a Földrésznyi csaták zajában. Hogy nem lőttek Többet, hogy a béke első napja volt, kisfiú Lett megint, csupa föld és sár, csupa fegyver És mégiscsak, kisgyerek, aki megtalálta első Játszótársait, mintha háború nem is lett volna.

JANKOVICH FERENC

Áprilisi ébresztő

Ébressz föl engem, Április, fényes szellőkkel rósz,

repíts

szerte világgá messze, hol kigyullad újra a Bokor...

., .Mert Magvető,

kenyérszegő, majd Sióntád partjain Ülő

napraváró barangoló, majd véres Dunából úszó

Tavaszidéző vagyok én, örökszülető költemény,

örökváró el-nem-múló, állal öklömön búsuló De véget ért a búsulás, mert új Nyájat hajt a

Juhász

s ahol megy, ott új fény

pereg:

való szabadság, emberek.

Nem híg, üres szó-áriák, mitől vissshangos a világ: de hit, s jótettel szeretet, való szabadság, emberek.

E

gész nap füleltük a fegyverzajt. Detonációk és

sistergések töltötték meg a levegőt reggel óta. Időnként mintha szekerek vágtáztak volna fölöttünk a horizonton, a tapasztaltabbak azt mondták: aknavetők dolgoznak, azoknak ilyen idegtépő a

hangjuk.

Délelőtt tíz körül elült a lárma. A háború féléi metes istene, a tüzérség, elhallgatott. Csak egészen távol, valahol az erdő gyomrában ugatott néhányat még valami árva gépfegyver —, amerre a németekéit sejtettük. Végre az sem.

Bent lapult a falu a házak viszonylagos biztonságában, s nem tudta mire vélni a szokatlan és gyanús, a negyedórák múlásával mind terhesebbé váló csöndet az előző napok szüntelen robaj lásai, mennydörgései, féktelenné szabadult pokla után.

Kása András tanító házában, — ahol a nehéz napokat vé- szeltük két másik városi családdal osztozva az egyik szobán —■, Ferkó, a tanító fia ocsúdott legelőbb annyi bátorságra, hagy klntebb szag- lásszon az elnémult világba. A ránk szakadt csönd okát értelemszerűvé tenni végül is az utcára óvakodott, de alig tekinthetett Sjjét, valahonnan az út elejéről géppuska pörögött kurta sorozatot. Annyi ideje sem volt, hogy a nyitva hagyott veréeét keresse, a kerítés tetején lendült vissza közénk- Fehér volt, mint a kréta, vagy Inkább, mint az iskolai szivacs, ha törlés után kiszárad belőle a nedv, -*■ — csak makogni bírt« a látottakat:

—' A templom felől németek futnak... Lőnek,..

Már hallottuk a csizmás lábak dobaját, s a deszka résein láttuk: hárman rohannak a ház előtt, az erdő felé, amerre társaikat sejtik, s rohan- vást meg-megpörgetik puskáikat. Látomásnyi idő volt az egész, már fel is szívódtak a bozótosban, csak esörtetésük jelezte, hogy mennek, egyre bentebb a sűrűbe.

— Ezeket sem látjuk viszont- — mondta Ideges, görcsöktől Vibráló hangon a tanító. A ma. gasfigyelők, a toronyból.,, Ha ezek otthagyták a helyük, akkor több kettőnél.

Csakugyan jól következtetett,

mert negyedóra múltán a* egész falu az utcákon zsongott. Szorongva é« teljes taBarna Tibor

A fordulat éje

náostalanságban tárgyaltuk az új helyzetet. Nincs rettenetesebb, mint senkihez sem tartozni. Az intervallum a háború talán legdrámaibb pillanata, amikor nem tudni, melyik oldalról lepnek meg, mérnek rád halálosat, Ebbe az állapotba belebénul az agy, semmi értelmesre nem képéé, várja sorsát megadással az ember.

Dél felé hír érkezett a falu keleti végéből. Mezítlábas hírnök hozta, egy tagbaszakadt, hústömeg, hogy az első házaknál bent varrnak a rusz- kik, jó lesz verembe hordani, földbe temetni, ami menthető —, azért jött,

Ment is tovább az ember, azt mondta; legalább magát menti, ha mást nem tud egyebet ezen a rongy világon, s vette az erdőnek az útját.

Némán és rettenten ácsorgóit a kis csoport, tanácstalanul: hogy legyen, s hogyan lesz most már? Zeke Mihály, a falusi suszter tért elsőnek magához az általános révületből:

•

— Ha visznek, attól visznek, akinek van. Az ilyen nagy gazdától, mint ez is,,. Meglehet, Ráérünk begyulladni, ha okunk lesz. Várjuk ki a végét

Annyi ereje mégis volt a hírnek, hogy szemközt velünk a kocsmám« utcára görgette utolsó teliben maradt hordóját, s csapra verte, hadd igya boldog, — boldogtalan, inkább a falunépnek jusson, ha úgyis vesznie kell. Nem kellett sokat kínálni, A félelem az ismeretlentől, az átélt izgalmak feszültsége bódulatot kívánt, s {eloldozást. Ám jóformán csebrekre, poharakra sem kaptunk, megint elszabadult fölöttünk a pokol. Nem la fölöttünk Immár, hanem re. ánk, mert egymás után vágódtak be köröskörül a Jövedékek. S nem tudtuk, merről, Ügy tetszett, zárótflz veret ránk minden irányból. Pánikban feledtünk mindent, szökell ve és bukdácsolva vágtunk bele a szabad mezőségbe, át az Útmenti árokvonulat mélyére. A templom lángban állt, és égett már több helyütt a fa*

Ui- Dörgqtt, és lángolt a világ- Ügy tűnt, órákig tartott a vereté«, pedig fél óra ha volt, Akkor elcsitult, hogy rája még veszettebbé váljék minden. Halk neszezésse] jöttek, kúsztak felénk az égen, köri írtak a mező felett, aztán az árok vonulatát célozták meg. A német madarakból — három bukott ránk olyan mély húzásban, szinte súrolták az árok menti eperfasort, a repülőkből gépfegyvertűz szökött ki, köpködte ránk vérhagyó és halálos fullánkjait.

BojeluH méhkas menekül úgy, ahogy belevágtunk a mezősógbe, a bizonytalan semmibe, hanyat-homlok, vissza se tekintve a sebektől nyöszörgőkre, és ordítozókra. Rohantunk vakon, ködös fejjel, pedig akkorra megint elnémult a vihar. Arra eszméltünk, hogy egyetlen pisztolylövés csattan közelünkben. Erre torpant meg a horda, amely a mezőn a városba vívó útra hullámzott fel, vonszolta magát, párját, gyerekét. A lövésre úgy eszméltünk: Idegen ruhájú katona áll az emberhullám előtt, égnek tartott pisztollyal. Idegen szavak, melyekből mit- sem értettünk, annyit mégis; hagyjuk az utat, ott veszedelem vár. Volt, aki nem értette, vagy nem akarta, s ment tovább, saját feje szerint, de újabb lövés hangzott, villámos szemek, szavak jelezték merre tartsunk.

Gyümölcsösön vitt tovább utunk. Éhes csürhe összevisz- szaságban törtünk előre a mind sűrűbben elénk bukkanó katonák között. Akkor már második napja nem vojt cigaretta a számban. Az egyik előtt lecövekeltem; lesz, ami lesz:

— Cigarett... — mondtam száradt gégével, a jeleztem, mit, — Tabák... — fordítottam a szón.

A katana ránvmeredt. Lehet, bolondnak vélt, hogy ilyen kritikus állapotban török rá, az ismeretlen —, kérésemmel. Mégis zubbonya mélyére nyúlt, zsebéből különös, sárga türeket öntött tenyeremre. Újságból tépett ezeletkóket adott, mutatta: sodorjam belé a darált csokányt, s ment továbbá vonulókkal.

Esteledett lassan. Magányos

tanyába értünk. Két férfi, s egy öregebb nő volt a házban. Az egyik férfiről hamarosan megtudtuk: a háziak nagylánya, (gy akar rejtőzni az elgondolt veszedelmektől.

A tiszta szoba földjén ágyaztak nekünk, s maguk is bent szóródtak szét fekhelyeiken. örültek, hogy tanyájukba vetődtünk, így valahogy nagyobb biztonságot tudtak maguk körül. De lefeküdni egyőnknek sem volt kedve. Lestük az éjszakát, a sötétség mozgó fényeit égen és földön. A falu távolin égett, a város, amerre sejtettük, vakon olvadt az éjszakába.

Éjfél után lett úrrá rajtunk a hányattatások kimerültsége. Kábán nyúltunk el fekhelyeinken, de az álom határán új zajokra neszeltünk. Váratlanul zörrent ránk a kilincs, A sarkig vetett ajtóban egyetlen katona állt, előre fogott fegyverrel, végigpásztázta »gémével a pislákoló szobát.

—- Zdrasz ... — hallottuk a* ismeretlen első szót. s mert nem észlelt gyanúsat, fejével maga mögé intett.

A jelzésre nyolc—tíz hasonló öltözékű tűnt szemünkbe.

— Zdrasz ... — mondták egymásra torlódón,

Fasiszták után kérdeztek^ véglgfürkészték a házat, a tanyát tüzetesen, csak aztán települtek közénk. Szinte lépni sem lehetett a szobában.

A háziasszony, békesség,» indulatát mutatni elébük tette az este fejt sajtárt. Nem kellett mondani, hogy merjék. A friss tej felélénkítette őket. valahonnan, málháik mélyéről töredezett mázó harmonika került elő, s éles hangokkal hasítani kezdte az éjszakát.

Bódultán hevertünk vackainkon az álmatlan napok terhétől, de ebben az állapotban képtelenek voltunk aludni, bárhogy biztattak az idegenek. Féltünk. Hogy nem ébredünk fel többé. Pedig fegyvereik ott bevertek halomban a szoba bejárati szögletén, mindössze arra készen, ha kintről jönne valami veszedelem.

Együtt vártuk ki a phka- dást.

A

kkor feUzedelőaködtünk. S amerre sejtettük, toronyirányt a felszaggatott szántókon, me- zőeégeken és erdőkön át, kilőtt

harckocsik, ronccsá lett javak összevisszaságai között elindultunk a már szabad város felé.

Pataki László

A sisakos eltűnt

Nagy csend szálat a kövekből, fűtött a nap. Ae első tavaszi nap, amelyre hustonhárom év után is tisztán emlékszem. Anyám a romos bérház udvarán állt. Azokat a holmikat válogatta, amelyeket a katonák hoztak. A katonák nem hasonlítottak azokra az egyenruhásokra, akik évekig jártak közöttünk, da egyetlen egyszer sem szóltak hozzánk. Mielőtt a katonák behozták anyámhoz a rengeteg ruhát, meg a mosásért járó, nagy, egész kenyereket — sok minden történt és én is sok mindent láttam. De a csendet azon a tavaszi napon hallottam először.

Egyszer — még a csend előtt történt — karszalagos, fekete ruhás alak mászott a törmelékkel borított udvaron. Felénk kúszott, egyenesen a pince irányába. Nem nagyon értettem, miért csúszik a hátán, amikor mindenki tudja, hogy a fekete ruhán a legkisebb porszem is nyomot hagy. ö meg, mintha nem ismertté volna ezt, térdével, könyökével éviekéit a téglák, cserepek, törött rugók között. A pince ablaka tele volt velünk, gyerekekkel, kicsit később „Kandi úr a másodikról” is közénk furakodott. Kandi urat nem szerette senki. Akkor is 6 kezdett el nevetni, amikor a fekete ruhás beletenyerelt valami disz- nóságba. Mi csak utána mertünk kuncogni, egymást lök- döstük félre, és kifelé mutogattunk, Közben a karszalagos

elérte a lejáratot. Jól hallottam, hogy rettenetesen káromkodik, Kandi úr anyja istenit szidta. Kint nagyon erősen lőttek, két napja a Bethlen téren is felállítottak egy légvédelmi üteget a németek,

Akkor is vihogtunk még, amikor a fekete ruhás bedobbant hozzánk a pincébe. Nem köszönt senki senkinek. Odalépett Kandi úrhoz, és kirán- cigálta a lépcsőhöz. Alig vágódott be a vastag acélajtó -» két vagy három lövést hallottunk. Nem mert kinézni senki, de mindenki tudta, hogy Kandi úr soha többé nem nevet ebben az életben. Kandi úr akkor kezdett hiányozni a lakóknak. Pedig senki sem szerette.

A szomszédban, az Elemér Utca négyben vglt a szovjet katonai parancsnokság, a rengeteg holmit, meg a mosásért fisettségként járó élelmet is onnan hozták dit a katonák, Vidámak voltak. Anyám nagyon örült a munkának A szerencsénkről beszélt: — Megmondtam, vagy nem? Alig ért véget az ostrom, már van munkám, Kenyeret kapunk érte, sokat... — Néztem az anyámat, ahogyan a napon, a nagy csendben hajladozott, egyik gubanc holmitól a másikig lépett. Örült a sok munkának,

— De te nem mehetsz el sehova — mondta. — Még aí utcára sem engedlek ki,,.

— Nem mehetek sehova —

mondtam és kicsit később, amikor nem figyelt, kiszaladtam az udvarról. Arra gondoltam —, a csend, meg a napsütés öt is megnyugtatja majd.

A liget felé igyekeztem. Akkor már nagyon régen nem Iáittam a ligetet. Az úton mindenféle törmelék került elém, azokat jól megnéztem. Általában mindent jól megfigyeltem, hónapok óta először jártam Újra szabadon az Elemér utcában. Az első töltény- hüvelyt zsebretettem. Nagyapámnál láPtam egyszer olyan Öngyújtót, amelyet töltényhüvelyből készítettek. Amikor már kilónvi réz húzta a zsebemet abbahagytam az egészet. Leültem a járda szélére, és sokáig válogattam. Végül úgy döntöttem, hogy a legnagyobbat, a gépfegyverből származót azért megtartom.

A liget nem hasonlított arra a paradicsomra, amelyet én ismertem. A fák idegenek voltak, égettek, a színházépület falánál felborult gépkocsikat láttam. A liget legszélén árkokat ástak valamikor, valamiért az emberek, Az árkokat sorra átugrottam, közben gyorsan egymás után egy kerékpárlineot, és egy hüvely nélkül rozsdásodó kozákkardot találtam, A láncot megpróbáltam szétvágni a karddal. Szikrázott, de nem engedett.

Beljebb mentem a fák közé.

Az fparesarnoknál találkoztam a két fiúval. Az egyik acélsisakot viselt, a másik, a kisebbik, egészen meggörnyedt a rárakott fegyverek alatt, 4 rövidnadrágos, sisakos, széles rohamkéssel feszegetett egy konserves dobozt.

— Már vártunk — mondta, — Éppen itt az ideje annak, hogy az arzenál egy részét átvedd Jocótól.,,

— Soha életemben nem láttam ezt a Jocót — mondtam és rámutattam a fegyverekre,

—■ Az nem tesz semmit, Átveszed és kész. A kettes számú fegyverhordozó leszel, Megjegyezted?

Már csak a kerékpárláne volt nálam. Nem szóltam semmit. Jocá is hallgatott. Alig látszott belőle valami. Leakasztottam róla két karabélyt meg egy tár néküli német géppisztolyt.

— A páncélököl marad — mondta szigorúan Sisakos. 36 messzire dobta a konzerves dobozt. Elindultunk a szökőkút felé. Elöl ment Jocó. utána én, a sort Sisakos zárta.

— 4 raktárt itt rendezzük be — kiáltotta és a rohamkéssel rámutatott az egyik bronz- sellöre.

Nem szóltunk semmit, Közben valami kis szél érkezett, akkor meg azt mondtam:

— Mi lenne ha sárkányt eregetnénk?,,, Igaz, ez hülyeség,..

— De mennyire! — mondta Sisakos. Elszedte tőlünk a

fegyvereket. Aztán gyűjtögetni küldött.

— Jocó marad, ö a jobbkezem, nélküle mozdulni sem tudok, A raktárt mi rendezzük be, te leszel a begyűjtő. Indulj, és hozzál ide mindent, amire még szükségünk lehet.

Menni akartam, de elém- ugratt: — Ismered a fegyvereket? — Bólintottam. — És a lőszereket? — Üjra biccentettem, erre megnyugodott. De azért figyelmeztetett. — Lógás nálam nem létezik! — Könnyedén a testemhez nyomta a kést.

Az Iparcsarnok felé indultam» közben felszedtem mindent, ami az utamba került, Megfigyeltem: nagyon sok

tárgynak volt zöld színe. Zöld volt például a bordázott Qáz- álarctak, az irgalmatlan hosz- szú, és éppen ezért „dióverőnek” nevezett puska farésze, zöldre festették a német katonaköpenyt, a kukoricacső mintázatát utánzó tojásgráná- tot, a könnyű harckocsit, amelyet az egyik töredezett szobor mellett lőttek ki harc közben, s amelyben egészen kicsire zsugorodott az összeégeti katona, Csend volt, egész erősen sütött a nap. Kákádt hevederek, bádogedények, szörnyű erőtől félig » földbe süppedt ágyúk között jártam, Minden zöld volt, csak a fű nem, a fű egészen sárga volt

Nagy halom lőporos zsákocskát cipeltem már, meg két hosszú légvédelmi löveget, amikor megláttam a férfit, és vele a nőt.

Négykerekű kocsit húztak az

úton. A nő vállára heveder feszült, a férfi a rudat tartotta, 4 kocsi tele volt mindenfélével, csupa békés holmi volt rajta, ágy meg szék, matracok, edények, ilyesmi, Továbbmentem, közben arra gondoltam — jó lenne minél egyszerűbben és a legkisebb félreértés nélkül, legalább a csarnokig eljutni. Nem tetszett nekem a Sisakos.

Először nem értettem, hirtelen hova lett a csend, miént remegnek a kövek, meg a sárga fűszálak. Sisakos felé fordultam, láttam, hogy az út felé céloz, ff vállán volt a páncélököl hosszú nyele. Mögötte állt Jocó. Kicsit billegett, mint aki nem tudja, hogyan kell egy lábon állni, azután szó nélkül leült a földre és maga elé nézett, 4 bal lábát elolvasztotta a csőből kicsapódó láng.

Kifutottam az útra. A férfi segítségért kiáltozott, és mindenféle madzaggal próbálta elkötni a nő kezét, lábát. A teste tele volt szilánkokkal

Sisakos eltűnt. Magával vitte a fegyvereket.

Buda ostroma nemrég ért

véget, 'a harcok a Dunántúlon folytak. Jocóval azért még találkoztam, Néhány év múlva a strandon,

Jocó a göld fűben feküdt és a „Csillagot” olvasta. Fölé- hajoltam, köszöntem neki. Nem ismert meg. Azt mondta:

— Nem emlékszem.

Egészen biztos, hogy g volt.

NÓGRÁD — 1968. április 4., csütörtök 9