Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

Érsek vn dl; art — Szófia

A Icsrszebb azért Kilián

Mindössze negyvennégy éves, de szinte teljesen ősz Mayer József érsekvadkerti épületlakatos. akit néhányan úgy becéznek Tarján ban, hogy a Fémmunkás „nógrádi igazgatója."

— Maga tulajdonképpen még fiatal ember — mondom neki. amikor sikerült egy szóra elcsípnem —, mitől őszült meg ilyen korán?

— Talán azért, mert nekem nem mindegy, hogy egy száz- hatvanmilliós kórház nyílászáró szerkezetei jók, vagy rosz- szak.

Mert Mayer József immáron huszonöt esztendeje mestere. sőt újabban „nemzetközi mestere” a profilacélból készült és mostanában alumínium díszléccel dekorált ajtó- és ablaktokok szerelésének.

— Ilyen voltam én mindig Fiatal koromban is azért merték rámbízni a legfelelős- segteljesebb munkát is, mert lelkiismeretes voltam. Említettem a kórházat. Talán a mienk az egyetlen cég, amely vita nélkül csinálja a hibajavítást. Pedig párszor már én is mondhattam volna a jogászunknak, te, öregem ezt ne... ezt kivédhetjük. D mire való ez? Attól nem lesz semmi sem jobb, nem igaz? — emeli rám világos pillantású szemét.

Amit mond, s ahogyan mondja, az magától értetődő, mint amikor az új üzletháznál összetalálkozván (itt is a kisebb hibák kijavításán dolgozik), az emeleti presszóba invitáltam, s azzal hárította el a meghívást: „Elnézést, nem úgy vagyok öltözve.” S hogy a visszautasítás élét méginkább elvegye, hozzátette: „Biztosan maga is volt már így..

*

Egyébként a „nógrádi igazgató” titulust kissé magamagának szerezte. Azzal, hogy sürgős munka esetén nem egyszer megkérték, járjon közbe a vezérigazgatónál „Minek az — vonta meg .a vállát. En dolgozom itt, nem a vezér. Ha kell, hát meglesz határidő előtt..Meg azzal, hogy érsekvadkerti lévén, ragaszkodik a megyéjéhez:

— Csak pártolhatom a megyémet — csippent a szemével. — Ki patronálja, ha mi nógrádiak sem...?

Ennek a „pártolásnak” szem- mellátható eredménye van a megyei tanács székházán, az első öblösüveggyári rekonstrukción, a Karancs Szállón, a megyei művelődési házon, a KÖJAL-székházon, a gimnáziumon, üzletházon.

— Aztán — folytatja, —, nekem is jobb, ha itthon dolgozom. Így többet járhatok haza, a családhoz.

Az a „többet”: hetenként egyszer. De volt esztendő, amikor egész évben hússzor sem találkozott a feleségével, gyermekeivel. Az ujjain sorolja:

— Dolgoztam a Kossuth-hí- don, a MÉMOSZ-székházon, a i ponti Bizottság Jászai Mari téri székházán, Szegeden, Szombathelyen, Debrecenben... Dunaújvárosban öt évig. Azért kaptam az akkori miniszter, Csergő János kezéből a Munkaérdemérem ezüstjét. És amióta exportálunk is — annak másfél éve — dolgoztam Moszkvában, Szófiában.

— Moszkvában mi dolga volt?

— A KGST-palota lakatos szerkezeteit mi szállítjuk, szereljük. Már mint a Fémmunkás Vállalat. Elvállaltunk ott huszonhétezer négyzetméternyi álmennyezetet is. Azért küldtek oda, hogy mérjem fel, mennyi időre, meg emberre van szükség. Az álmennyezetet is megcsináltam egy száznegyven négyzetméteres mintatermen. Vagyis annak a mintájára csinálták a többit. Ez kilencszózhatvanhat nyarán volt. Tavaly áprilisban Szófiába rendeltek, a Promprojekt — magyarul iparterv — székházát csináltuk, decembertől február tizedikéig meg a könnyűipari minisztérium építésén dolgoztam. Egy hónap

múlva megint ki kell mennem, befejeznem, amit a hideg miatt nem tudtunk elvégezni.

— Mi a legközelebbi feladat?

— Nógrádban jelenleg már csak kisebb munkák maradták. A véradóállomás, a pásztói üzletház. . Aztán ? Egyelőre van ez a szófiai megrendelés. Rebesgetik, hogy lesz ott még egy épület, a Rudome- táll, állítólag a moszkvai [járt- székház építkezésében is részt veszünk, Algériába is kiment egy gárda.

— Jó lehet külföldön dolgozni, utazgatni... — irigykedem.

— Dolgozni mindenütt kell. Sőt, külföldön talán egy kicsit még jobban ... Hanem az a jó érzés, amikor az ember földiekkel találkozik. Kicsi a világ! A moszkvai külkereskedelmi kirendeltségünk gondnoka, például szécsényi. A KGST-palota lakatosmunkáinak építésvezető mérnöke a mátranováki Kovács Dezső. Szófiában meg egy néni szólított meg, aki a férjével ötven éve él Bulgáriában. A férje vöröskatona volt. tizenkilencben menekültek ki. Wanderer Józsefnek hívják. Most már nyugdíjas. Mennyi ilyenkor a beszélni való, és milyen jól esik ...!

*

A nyáron, amikor Bulgáriából visszatért, észrevett egy építkezést a falujában. Érdeklődött, mi az? Mondták neki, hogy eszpresszó-étterem. A szerkezetről látta, hogy nagyablakos lesz. Amihez pont olyan aiblaktokok kellenek, amilyeneket 6 szokott csinálni. Kérdezte: azzal hogy állnak? „Sehogy — felelték — pedig már mindenütt kilincseltünk anyagért, szakemberért”. „Adják ide a rajzókat!” Csák nézték. mit akar. Aztán felhívatta telefonon a vezérigazgatóját. Amikor az jelentkezett, ő vette át a kagylót.

— Ez történt nyáron, novemberben már téliesítettek az építkezést. Járt már az érsek- vadkerti eszpresszóban? — és megint, amúgy palócosan kacsint egyet

— Jártam. Nagyon szép. De mondja, mi volt az a varázsige, amit akkor a telefonba mondott?

— „Tudja, vezérigazgató elvtárs, szép dolog Moszkvában. Szófiában építeni. De nincs annál szebb, mint amikor a saját falujában teheti ezt az ember...”

Csizmadia Géza

A közalkalmazott.

Plachy István, a hálássá, gyarmati városi tanács vb. igazgatási osztályái\ak vezetője felpattan az asztaltól, de legyűri a haragját. Később mosolyog, udvarias.

— Nekünk közálkaHrta- zottaknak kötelességünk a tövényes rendre ügyelni ...

Régi közigazgatási dolgozó az osztályvezető. Energikus, hivatásnak tekinti munkáját. Egy város igazgatási gondjait tartja a kezében. Itt zsúfolódnak a szabálysértések, birtokháborítások, az úgynevezett apró ügyek, amelyek a születéstől a halálig elkísérik az embert. Mint illetékest kérdeztük.

— Véleménye szerint a Zrínyi utca 23-ban megőrizték a törvényes ren• det?

Súlyra is tekintélyes aktacsomagot hoz elő. Keresgél benne. Amíg megtalálja amit keres, elmondjuk mi történt a Zrínyi utca 23- ban. A házban, az udvaron az utcabeliek megbotránkozására mindennapos a perlekedés, Senki sem hallgat szívesen egy jajgató öregasszonyt és egy hangoskodó embert.

A békétlenség oka a társbérlet. F. J. vasúti dolgozó nehezen összekupor- gatott pénzén megvásárolta a Zrínyi utca 23. sz. alatti házat, amelyben mint bérlő lakik özv. G. L-né. Az idős asszony nem költözött el a lakásból. Az új tulajdonos megosztotta vele portáját. Az kideríthetetlen, hogy szívesen-e, vagy sem. Az egyik fél állítja igen, amíg azt a másik fél mesterségesen el nem rontotta. F. J. ugyanis azt állítja, hogy özv. G. L-né követelte tőle, hogy a kiégett cserépkályhát újítsa fel. Özv. G. L-né pedig azt állítja, hogy F. J. elveszi tőle a lakás járulékát, a kertet és ezzel megkárosítja.

Az osztályvezető a hatalmas aktacsomagból kiemel két iratot.

— A két ember annyira gyűlöli egymást, hogy legutóbb. amikor panaszuk kivizsgálására a helyszínre mentem, az ágyban fekvő asszony előttem a szemébe mondta F. J.-nek,

hogy megverte, megrugdosta, fojtogatta. F. J. felordított, hogy ez aljas rágalom, hazugság... Nem hiszem el, hogy F. J. tettlegesen bántalmazta volna G. L-nét. Mindent megtesznek, hogy egymást megalázzák.

Az osztályvezető még mindig keres valamit. Folytassuk addig a Zrínyi úti események ismertetését. F.

J., az új háztulajdonos nem tagadja: azért fordította megtakarított pénzét az épületre, hogy békés otthont teremtsen magának. Anyagi körülményei miatt nem tudja teljesíteni lakója kéréseit. A kert a lakót illeti, de korára való tekintettel nem műveli meg. Néha segítenek seki napszámosok, de legtöbbször á kóró burjánzik a kertben.

így megy ez már évek óta és két ember, egy öregasszony. aki végnapjaira nyugalmat érdemelne, egy család, amely minden energiáját a saját otthon megteremtésére

Helyünk az asztalnál

I

smerek egy éjjeliőrt, aki meghittebb körben gyakran mondogatja, félig tréfásan, félig komolyan: „Az igazgató után én vagyok a második ember a vállalatnál”. Amikor megkérdezik tőle, hogyan érti ezt, készen áll a felelettel: • „A nap huszonnégy órájának egyik felében az igazgató elvtársra bízták az üzemet, a másik felében pedig én ügyelek”. Ha némileg talán túloz is az öreg, de alapjában véve igaza van. Ez a beosztás is — csakúgy, mint más számtalan — becsületes helytállást, lelkiismeretes figyelmet követel azoktól a többnyire már nem éppen fiatal emberektől, akiknek az a hivatása, hogy őrizzék a vállalat, az intézmény, a nép vagyonát.

Szándékosan használtam ezt a kifejezést: hivatás. Sokan ha ezt hallják, csak olyan foglalkozásokat tudnak elképzelni, mint orvos, pedagógus, katonatiszt, tudós, vagy művész. A felsoroltak valóban a legszebb hivatások közé tartoznak,' és talán ebből származik a tévedés. Két dolog keveredik itt: a szép és a fontos. Amit szépnek tartanak, azt hivatásnak, s ezért fontosnak is tekintik, amiről úgy vélekednek, hogy nem szép, azt legjobb esetben fontosnak tartják, de gyakran annak sem.

Sokan vannak, akik emiatt lekicsinylik, semmibe veszik mások munkáját, csendes, de megbízható szorgalmát. Csak azért, mert abban nincs semmi látványos csillogás. Ugyanakkor saját tevékenységükről ellenkezően vélekednek, bár a munkában „fogjuk meg és vigyétek” a fő jelszavuk. Töb- bé-kevésbé ismerős ez a típus mindenki számára még akkor is, ha ismertető jegye különböző. Az egyiket úgy tartják számon, hogy a „nagy okos”, a másikat úgy, aki „nem most lépett le a falvédőről”. A harmadikat ott találjuk azok között, akik a legerőszakosabban reklamálnak, ha véletlenük — s szerencsére — kimaradnak a jutalmazásból. Valamennyiükre egyaránt jellemző, hogy a megérdemeltnél több elismerést, több fizetést, több tiszteletet és bámulatot követelnek maguknak, akár mások rovására is. Ha ezt mégsem kapják, megtelnek sértődöttséggel. Maguk körül megkeserítik a levegőt, agresszívek lesznek, zavarják mások munkáját, cívódást, egyenetlenséget szítanak.

Az ellenkező véglet sem ritka tünet. Ismerünk olyan embereket is, akik saját munkájukat tekintik ti zed rangú feladatnak. Ügy érzik, a világ egészen jól meglenne az ő szorgoskodásuk nélkül. Emiatt kelletlenül, örömtelenül, félszívvel dolgoznak és néha keserű ígyígységgel gondolnak azokra, akiknek szerintük szép munkájuk, fontos hivatásuk van.

Ismert megállapítás: pótolhatatlan ember nincs. Ez megfelel • a valóságnak, de csak annyiban, amennyiben egy-egy emberről, vagy egy-egy esetről van szó. Egész más a helyzet, ha általában a munkára, a társadalom életében különféle funkciót betöltő emberi tevékenységre gondolunk. A hangsúly ugyanis nem azon van, hogy egy adott tevékenységet más is képes elvégezni, nemcsak az, aki éppen azzal foglalatoskodik, hanem azon. hogy valakinek mindenképpen el kell végeznie, — méghozzá rendesen, tisztességesen —, mert a kisebb, vagy nagyobb közösség számára az nélkülözhetetlen. Nem nehéz belátni, hogy különösen a modern társadalomban, fejlett gazdasági viszonyok között, amikor a tudományos és technikai haladással a termelő, és mindennemű társadalmi tevékenység egyre erősebben differenciálódik, bármely egyszerűnek, igénytelennek tűnő munka elmulasztása is súlyos zavarokhoz, vagy pótolhatatlan veszteséget előidéző fennakadásokhoz vezethet.

Ami csak szépet, fontosat, érdekeset látunk magunk körül, az minden közös erőfeszítéssel, — ki tudja hány ember munkája révén — születik. A legegyszerűbb családi ház építéséhez is százak és ezrek munkájának gyümölcsét használják fel. Vegyük csak el bármelyiket is, rögvest kiderül, hogy az bizony minden szürkesége, látszólagos jelentéktelensége ellenére is nélkülözhetetlen. Szerény, de életfontosságú táplálékunk, á kenyér is ugyanezt példázza. Kié itt az érdem? A gabonatermesztőé, aki a vetögé- pet vigyázta, a műtrágyát gyártó vegyipari munkásé, aki a termőtalajnak erőt adó szuperfoszfátot termelte, a kombájnosé, aki tikkasztó napsütésben learatta és elcsépelte az aranyló búzatengert, a sütőkemence mellett verejtékezőé, aki megsütötte az illatos cipókat, vagy a hófúvásban kenyeret szállító gépkocsivezetőé? Természetesen vala- mennyiüké. így vagyunk ezzel, bárhonnan is vesszük a példát

N

őn árt, ha néha gondolnak erre a hencegők, az önmagukat felmagasz- talók, a mások fáradozását lekicsinylők is. És azok is, akik saját tevékenységüket értékelik le igaztalanul. A reálisabb önértékelés minden bizonnyal megkönnyíti, hogy az asztal körül előbb, vagy utóbb mindenki az őt megillető helyet foglalhassa el. f

Gyertyános Zoltán

Kosárral 317 millió lépcsőn

UJ

MANDARIN

Salva Dzslagomija grúziai nö- vénynemesítö új mandarinfajtát termesztett ki.

A teljes érés Idején a fákról hektáronként 40 tonna gyümölcsöt szüretelnek, csaknem 1# tonnával többet, mint a Grúziában legelterjedtebb „Unsiu” japán mandarinból. A „Szakartvelo” (így nevezték el az új fajtát) mínusz 13 Celsius fok hőmérsékletet is elvisel, míg az „Unslú” már a S fokos fagyban Is tönkre megy.

Grúziában a citrusfélék termésének több mint 90 százalékát a mandarin adja.

fordította, perlekedik.

Rendőrséget, bíróságot, tanácsot, ügyvédeket állandó készenlétben tartanak, elrabolva azok idejét más hasznos tevékenységtől.

— Plahchy elvtárs, az

egész várost foglalkoztatja az ügy, hogyan oldja meg?

Már megkerült a papír, amit keresett. A felekhez intézett levelek. A rendre, az együttélés szabályainak betartására szólítja fel őket.

— Elküldtem ezeket a leveleket, pedig tudom, nem erre, intézkedésre van szükség. Felfedeztem, hogy Özvegy G. L-nének saját lakása van a Thököly utcában. Testvérei laknak benne és egy lakó, aki nemrég házat építtetett magának. Intézkedünk, hogy az illető kiköltözködjék és G. L-né is a sajátjába kerüljön. De amíg ide eljutunk, a Zrínyi út 23. sok gondot okoz még nekünk...

Csak egyetlen ügy Balassagyarmaton. a tanács igazgatási osztályán. És ezenkívül még mennyi van...

B. Gy.

A naptár már jelzi, hogy rövidesen jön a Sándor, a József és a Benedek, akik zsákban hozzák a meleget, s nem lesz szükség szénre, fára- Ebbéli örömünkben nem árt visszaemlékezni azokra, akik a legnagyobb kánikulában. s később a zord „emberek” hónapjaiban egyaránt kosarakban hordták fáradhatatlanul a meleget; a szenesemberekre.

Csupán Budapesten 900 van belőlük. Munkájukat, a íü- zelőhordást. nem gépesítették még. Maximális „könnyebbségük” — már amilyen köny- nyű tud lenni egy teli szív- lapát — ha csak le kell lapátolni a szenet a kocsiról.

Egy év alatt 1 350 000 tonna tüzelőt szállítottak házhoz a TÜSPED emberei. A számítások szerint mindegyikükre jutott 16 000—19 000 kosárral. attól függően, ki mekkorát, 70 vagy 80 kilósat cipelt. Fejenként, testvérek között is, több mint 1.2 millió kilónyi szenet és fát hordtak le a pincékbe. A 12.6 millió teli kosárral ráadásul megtettek még vagy 317 millió lépcsőt is. Jó néhány tízezer tonnára való szenet „könnyebb” munkával, lépcsők nélkül kosarazva kellett lehordaniok, vagy — s ez már az előzőkhöz képest szinte gyerekjáték — egyszerűen lelapátolniok a kocsiról a pinceablakokhoz.

Nyílászárőszerkezet-gyárat építettek Székesfehérváron- Az új gyárban alumíniumból ké szült különböző nyílászáró szerkezeteket állítanak majd elő. A 7 ezer négyzetméter alapterületű csarnok érdekess ege. hogy szerkezete nagyobbrészt aluminium, s az úgynev ezett „szendvics” tető összeállításához 50 ezer csavart hasz náltalc fel

NÖGRÁD — 1968. március 17., vasárnap 3