Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

ilan» Joachim Sieht Tudom a szöveget A lehető legjobb pillanatban érkeztünk vendéglátóinkhoz. „Rakd el a sajtot, nehogy mindent felzabáljanak” — hallom a házigazda hangját. Ajtót nyitnak és üdvözölnek bennün­ket. „Ah, — kiáltja — borzasztóan örülünk, hogy eljöttek. A vacsora teljesen kész, csupán sajtot nem kapott a feleségem Sajnos.” „Akadjon a torkotokon! — gondolom magamban, és hangosan azt mondom: „Ugyan, ugyan, nem tesz semmit”. Leülünk, a nejem tévedésből éppen a macskára, amely ott kuporog a széken. „A felesége mindig trampli volt, és az is marad” — suttogja a házigazda felesége a sógornője fülébe. Majd hangosan folytatja: „Oh, az a bestia! Kergesd el a macskát. Karl-Heinz!” A megkergetett macska felugrik az ebédlőasztalra, pontosan a krumplisalátás tálba. — Nem tesz semmit — mondja a házigazda, — az a kis krumplisaláta... Így a vacsora minden cívódás és viszály nélkül megkez­dődhet. Először behozzák a levest. Kissé odakozmált és elsózták. — Ah, milyen pompás ez a leves — szól a házigazda. Mi komoly arccal bólintunk, és buzgón szürcsölgetünk. A le­ves után jön a sült: kicsiny és rágós. Amikor el akarom vágni, egy darabka leugrik a tányéromról. — A bácsi összepiszkolta a ruháját! — rikkantja Karl­Heinz. ' — Aranyos gyermek — jegyzi meg boldogan a kisasz­szony. A vacsora lassan véget ér. Amikor felőliünk, meg kell ál­lapítanom, hogy a vendéglátónk kiskutyuskája lerágta az egyik nadrágszáramat. „Majd égetek egy nagy lyukat a széktámlába a szivarommal” — gondoltam magamban bosz- szúvágyóan, miközben katonás rendben átmasírozunk a be­szélgető- sarokba. Tudom pontosan, most mi következik. A házigazda odaszól a feleségének: — Hozd ide a konyakos üveget, aranyom. „Aranyom” kimegy és visszajön a konyakos üveggel. — Ah, — szól a házigazda, egy gyors pillantást vetve a címkére, — ez csak az olcsó snapsz. Majd én hozom a má­sikat —, ezzel visszaviszi az üveget, és most valóban elő­hozza — az olcsó snapszot, — No, — szól elégedetten —, eb­ből iszunk. — Arcáról önelégült mosoly sugárzik, s én kö- telességszerűen megjegyzem: — önöknél mindig olyan jó a hangulat! A hölgyek tojáslikőrt isznak. — Saját készítés — közli diadalmasan a háziasszony. Jelentőségteljesen rápillantva a feleségemre. — Saját aromából — mondja ő, nem minden irónia nélkül. Vendéglátónk megérzi, hogy vihar készül. — Ne muzsikál­junk egy kicsit? — kérdi, s máris a zongorához telepszik. No, még ez hiányzott! Körülüljük a nyikorgó ládát, a házi­gazda pedig köhög, majd váratlanul énekelni kezd: „Nincs nyugtom éjjel, se nappal”. Ekkor ismét köhög. Megverege­tem a hátát, és megértőén szólok: „Hát, ez a muzsika!” — Újra visszaülünk. A témákat kimerítettük. Mintegy parancsszóra mind a hárman ásítozni kezdenek, először a házigazda, majd a fe­lesége. majd, a kisasszony. — „Jól van — gondolom magam­ban, — de most már ott van a lyuk a szék támláján. Akár mehetünk is”. Fél tíz van. „Ezek még nem akarnak elmenni?” — sut­togja a kisasszony a sógornője fülébe. Fölállunk. „Csak nem mennek már?” — szól a házigazda sajnálkozva, és a fe­lesége visszhangozza: „Maradjanak még, igazán, hisz olyan kellemes!” A feleségem könyörgő pillantást vet rám, s én megszólalok: — „Mennünk kell, elmegy a vonatunk." Aztán jön a szokásos utolsó szólam: — Nagyon köszön­jük ... igazán örültünk __jöjjenek máskor is ... természete­s en, legnagyobb örömmel... Csak semmi teketória, persze, persze... üdvözöljük az aranyos gyerekeket, tralala-tralala, a viszontlátásra. Betéve tudom az egész szöveget. Fordított»: Zilahi Judit Thirey Árpád Áttört függöny M árkus, a pártbizottság munkatársa elgondol­kozva ült az idős, ke­mény arcú gépkocsivezető mellett, ügyet se vetve a je­ges út viszontagságaira. A ter­mészet fehér tárgyait nézeget­te. A fák, az utak, a távol de­rengő kőbánya és az elszórt épületek látványában — úgy érezte — van valami túlját­szott, szinte gúnyos gyöngéd­ség. Azt gondolta: végül is meg kell győződnöm arról, hogy lehetséges-e, amit leír­taik a levélben? A levél a táskájában volt. hozzáfűzte a kék borítékhoz, s az iktatást szolgáló űrlap­hoz. „Én 67 éves vagyok, a fér­jem 81. Három évvel ezelőtt megnősült a fiúnk, akivel ed­dig egy háztartásban éltünk. A felesége már az első hetek­ben elkezdte a veszekedést, azóta mindig zaklat, üt ben­nünket, már több esetben is nekemjött. Durva káromko­dásokat kapunk tőle, több esetben el akart zavarni. Nem bírom tovább. A férjem egy tehetetlen ember. 240 forint öregségit kap. Több gyerekünk, nincs, hova menjünk? Ez a ház a miénk. Vagyis a ház a fiam nevén »van, de a haszon­éi vezet a miénk. A fiam és a felesége azt mondják, hogy nincs a számunkra itt hely. Most eljöttünk tőlük, mivel még az ünnepeket se tudtuk nyugodtan tölteni. Eljöttünk a testvéremhez, aki 71 éves. Egy kis szoba-konyhája van, de itt se maradhatunk mindig .. A községi tanácselnök ál­matlanságtól vörös szemmel mélyedt él a levélben. A hang­jából hivatalos komolyság és a fiatalabb emberek szomorú együttérzése áradt. — Tudtam erről — mondta visszaadva Márkusnak a le­velet. — De nem gondoltam, hogy ennyire súlyos. — Elkísér- az öregekhez? — kérdezte Márkus. Útközben nem sokat beszél­tek, csöndben húztak el a községet átszelő hegyipaitak mentén. A látszatnál súlyosab­bak voltak, mert egyszerre akartak megoldani valamit, amiről mind a ketten tudták, hogy sokkal fáidalmasabb. semhogy meg tudják oldani. Az idős testvérasszony laká­sának deszkaajtaja zárva volt. A kopogtatásra a szomszéd- asszony a gőzzel együtt jött ki a konyhájából. — Lent van a fiataloknál disznótoron — nézett, végig vizsgálódva Márkuson — És az öregek? — Egy hete visszamentek. A tanácselnök és Márkus meglepődve összenéztek, majd elindultak, át a falu másik vége felé. Az út fénylett, és csikorgott alattuk. — Mindennél fájdalmasab­ban hangzik, ha öreg emberek panaszkodnak. — mondta Márkus, megtörve a fehér csöndet. Az elnök rápillantott. — Az öregasszony két vagy három hete bejött hozzám pa­naszkodni a menyére — mond­ta. — Azt mondta: nem tud­nak kijönni együtt! Eleinte a fiatalasszony még csak hall­gatott, míg meg nem melege­dett. Nem szíveli az öregeket, az öregek pedig egy kicsit ér­zékenyebb természetűek. A fiuk este, amikor megjött a munkából, csak a felesége pa­naszait hallgatta. Az ágyban ketten vannak. Ott egy férfi mindent elhisz az asszonynak. — Hány éves a fiuk? — N^yvenegy. Nem sok lehetősége volt már hátra, hogy fiatal feleséget szerezzen magának. Rövid hallgatás után ismét megszólalt az elnök. — Engem meglepett, hogy a levél után az öregek most visszamentek. — Pedig ez volna a legjobb, nem? — Ha végleg maradnak. Az ember nyolcvanegy éves, a falu legöregebb embere. Kő­műves volt, csak két éve hagy­ta abba a szakmáját. Utoljára meg rendbetette a házat, ami­be most visszaköltöztek. Na­gyon szép ház, majd meglátja. Az öregasszony még tavaly is napszámba járt. Tudom, hogy nem fognak együtt maradni. Javasoltam az öregasszonynak, hogy forduljanak a járásbíró­sághoz. Azt mondta: ez jó lesz... Most meg visszamen­tek. A kopogásra a testvérasz- szony lépett ki a konyhából az előszobába. A panasz­levelet ő másolta le idős testvére és sógora helyett, és ez a tény most vilá­gosan kirajzolódott az arcára. A fiatalasszony utánalépett a konyhai melegtől pirosán, mit sem sejtve, majd értetlen za­varral pillantott az elnökre és Márkusra. A konyhaajtó szinte ki sem nyílt, úgy léptek ki rajta. A konyha üvegajtaján mintákkal áttört vászonfüg­göny lógott, az áttöréseken a két idős ember mozdulatlan körvonala sötétlett át. Az asz­talnál ülnek, állapította meg Márkus magában, de az öre­geknek se hangjuk, se moz­dulatuk nem volt, csak ültek, és az ölükből a kis unoka hangja hallatszott ki. A fiatalasszony visszanyerte az egyensúlyát. Kitárt Márku- sék előtt egy szobaajtót, amely a szőnyegek közé vezetett. — Tessék ide bemenni — mondta. — Rögtön szólok az uramnak. A testvérasszony zavartan toporgott, megvárta, míg a fiatalasszony kiért az udvarra. — Csütörtökön visszahívták őket — mondlg a konyha felé pillantva. A férfi kötényben, feltűrt ingujjban jött elő az udvar mélyéből. A karja gőzölgött a meleg töltelékhústól, összeszo­rított szájjal hallgatta Már­kust és a tanácselnököt, lát­szott, hogy nehezen fojtja el magát. — Senki se küldte el őket innen — mondta végül. — Csütörtökön meggondolták ma­gukat. és önszántukból vissza­jöttek. Márkus csöndesen nézte a férfit, figyelmeztetően fénylő arcát. Be kellene menni az öregekhez, beszélni velük egy­két szót, gondolta közben, de tudta, hogy ez most egyszerű­en lehetetlen, nincs rá magya­rázat, csak lehetetlen, mint túljutni egy leküzdhetetlen akadályon. A tanácselnök kilépett az előszobába. — Jó mulatást estére a disznótorhoz! — mondta, és összegombolta a kabátja két szárnyát. — Nem lesz kivel — hang­zott mögötte kissé fagyosan a válasz. , Az elnök visszafelé a kőbá­nya sorsáról beszélt, azután a patakról, amelynek a medrét rendezni kellene, mert a na­gyobb nyári zivatarok idején szinültig telik* vízzel, és a mé­lyebb kerteket elárasztja. Tu­lajdonképpen mind a ketten örültek, hogy nem kell most az öregekről beszélni. — Figyelemmel kísérem őket — mondta az elnök búcsúzóul. — Ha szükség lesz rá, majd jegyzőkönyvileg is figyelmez­tetem a fiatalokat. Ezt meg­ígérem. Márkus bólintott. Az autó ide-oda csúszkált az úton. A gépkocsivezető, aki egész kö­zel volt már a nyugdíjhoz, a kocsi legkisebb csusszanását is azonnal érzékelte. Márkus azt gondolta: „Elmondhatnám ne­ki, mit láttam. De nem, nem szólok most az öregekről, és tudom, ő se fogja kérdezni, hogy mi lett velük. Ha még­is, elmondanám, s megkérdez­ném, mit szólna hozzá, azt felelné, anélkül, hogy a tekin­tetét levenné az útról: az em­ber vagy meghal, vagy meg­öregszik.” V onat közeledett, majd felnyílt a sorompó, és indulhattak tovább. Márkus pedii; állandóan maga előtt látta a két öreget, akik ott ültek a végtelenben, amit ebben az esetben konyhának nevezték. Lakon György Szakadék SZILAGYI GYÖRGY erdész féltékenységből megölte a fe­leségét. A meztelen női test ott fe­küdt a konyha hatszögletű cementkockáin s olyan volt a halvány reggeli világításban, mint egy római istennő le­dőlt szobra. A vére is a keb­le alól csordult és színe egy- Ijefolyt a cementkocka vörös színével. Az erdész mozdulatlan arc­cal állt a holttest fölött, mintha megbánást se érezne. A rendőr szemét elöntötte a könny, amikor a bilincset az erdész csuklójára lakatolta- Régi ismerőse, barátja a há­zaspárnak. Az erdész szenvte- lenségében a világ pusztulása sejlett fel: kihűlt a nap, el­aludtak a fények, a Mátra re­gényes erdői köddé foszlottak s nincs zöld fű, nincs lomb­sátor. soha többé nem dönte­nek bükköt és fenyőt a favá­gók, nem szökkennek kecses őzek és szarvasok a csörgő patak hajnali hűs vize mellöl. Pedig a világ élt, s a test látható falai mögött titkon egy drámai film jeleneteit forgatta vissza a szív és az agy. A Pilisben gyakornokoskodott Fűzős csizmát, bársonyhajtó- kás zakót és széles karimájú, zöld erdésakalapot viselt, a derekához bőr vadásztáska si­mult. Éppen csak, a puska hiányzott a válláról, hogy tökéletes erdésznek nézzék. Középtermetű, kerekarcú vi­dám fickó volt, s oly fürgén szedte lábait, mint egy nyug­talan kiscsikó. Tizennyolc éves múlt, s az álla hegyén éppen- hogy serkent pár pelyhes szál. Pedig férfi volt már. szeme megakadt a lányokon és me­nyecskéken. s ezek is hosszan utánanéztek Szokatlan sikereket ért el az asszonynép körében. Ölelkezett alkalmakként a csemetekertben dolgozó lá­nyokkal. ismeretlen, egyszer- látott. úrikülsejű pesti kirán­dulókkal s egy ízben a le vi­téziéit grófnővel is. Titokban féries asszonyokhoz látogatott. Húszéves múlt és már véleményt alkotott a nőkről. Hiú és számító lényeknek tar­totta őket s tűzön-vízen hir­dette azt a filozófiát, hogy minden asszonyt el lehet ér­ni, meg lehet kapni s ez első­sorban alkalom kérdése­Szülei házából a boldog, kiegyensúlyozott názasélet emlékét hozta magával. Nagy nyomorban, földes, közöskony- hás, nádfedeles házikóban él­tek, de a békességet és meg­értést a legégetőbb nincste- lenség sem zavarta meg. A házasságot így szükséges és szent intézménynek tartotta, mégis végtelen bizonytalan­sággal nézett a jövőbe. Talál-c olyan lányt, ki hűséggel vég­zi majd otthoni munkáját, amíg 6, a férj az erdőt járja? (Hiszen az élet vidám percei nagyon kellemetlen ízelítőt adtak!) Egy barkás. hóvirágos, kan- kalinos tavaszi napon tündért fedezett fel az erdei tisztáson. A tündér babos kendőt s ugyanolyan pirospettyes kö­tényt viselt. Hóvirággal teli kosárka feküdt mellette. Szi­lágyi megilletődve nézte, cso­dálta a harmatból alkotott, át­látszó szűzi test könnyed lej­tését. Idill és giccs! A tündér virágszedő mun­kájába mélyült, ismeretlen dalt énekelt és csali olykor- olykor emelte föl fejét, hogy előrehullt copfját hátradobja. A dűsfonatú, fekete haj mind­untalan lehúzta. Egyébként légies volt, mint az érő gyer­mekláncfű. Csató Klárikának hívták. A szomszédos erdészet munkás- szállásán dolgozott, a szakács­nő mellett. Szilágyit, miután kinevez­ték erdésznek, gyakori ven­dég lett az üzemi konyhán. A leány nyűt szíve, belső és külső tisztasága, látható szorgalma új világot tárt fel* Szívfájdalom nélkül szakított olcsó kalandjaival. VONZALMUK hamar szó- relémmé forrósodott és Szilá­gyi feleségül kérte Klárikát. A lány nem árult el meglepő­dést, hiszen elképzelhetetlen­nek tartotta, hogy útjuk va­laha is szétváljon. Higgadtan beszélt a házasságról s az et­től e választhatatlan száraz és mindennapi kérdésekről. Hol lesz lakás, hogyan állnak bú­torral, mit tudnak adni a szü­lők és. 'w”p mikor legyen az eskövő- Szilágyi sürgette a la­kodalmat: érettnek érezte magát a h;izasságra s a sze­relem mély érzése kellemet­lenné tett minden egyéb kap­csolatot. Klárika kevéssel a lakoda­lom elől« levágatta jellegze­tes, dús copfját és ettől egesz lénye felnőtté vált. Igéző fe­kete haja úgy karolta át szende arcát, mint komor er­dő a virágos tisztást. Két sö­tét szeme szikrázott és átvi­lágított az emberek lelkén — Szeretlek — suttogta át- szellemüiten Szilágyi s bár vére zsibongott, gondolni sem mert az együttlétre esküvő előtt. Évekig éltek együtt a világ­tól elzárt erdészlakban, az­alatt az ifjú asszony kétszer is szült. Egy fiút és egy lányt. De mind a két csecse­mő visszaadta lelkét párhetes korában. A szomorú gyászeset komor színekkel festette be együttlétüket Valaki azt ta­nácsolta, hogy költözzenek a városba, ott gyakorlott szak­orvosok segítségét vehetik igénybe. Az erdészet méltá­nyolta a kérést és valóban a iárási székhelyen telepedtek le. A költözés némi huzavonával járt s végül is az asszonyka vitte dűlőre az ügyet: eluta­zott a Városba, az erdőgazda­ságba s intézkedett. Másnap már teherautó érkezett a bú­torok és apró ingóságok el­szállításán:. Szilágyit nagyon bántotta, hogy ami neki nem sikerült, oly könnyen ment egy csinos asszonynak. Hetekig lappan­gott benne egy halvány gya­nú. Egy napon, amikor várat­lanul hazatérve nem találta otthon feleségét, gyanúját igazolva látta. — Törleszteni voltál? — fo­gadta hazatérő feleségét. — Mit? — kérdezte az asz- szony ártatlan meglepődéssel. — Úgy teszel, mintha ket­tőig se tudnál számolni! — Mi történt?... Beszélj nyíltan és világosan!... — Azt hiszed, nem tudom, hogy van valakid! órákon át vitatkoztak­Klárika tanácstalan volt, csak azt érezte, hogy szenved az ura. Az asszonyi finomság minden árnyalatát latbavetet- te,. hogy csillapítsa a férfi zaklatott, feldúlt állapotát, az ismeretlen betegséget. A gyön­gédség és kedvesség azonban csak ideig-óráig jelentett gyógyírt a sebre. Szilágyi a szokatlan asszonyi ellágyulást egy idő múlva ravasz fortély­nak, ügyetlen furfangnak mi­nősítette s már nyíltan feltet­te a kérdést: — Kivel csaltál meg? A RÁGALOM könnyeket csalt a fiatalasszony szemébe, de az erdészt már a megrázó zokogás se hatotta meg. — Megtudom, ha addig élek is! Közvetlen főnöke, az ősz­hajú és természetimádó öreg erdőmérnök észrevette a fia­tal erdészen végbement válto­zást és jóindulatúan azt java­solta, hogy Szilágyi menjen idegorvoshoz. A körülírt, ta­pintatos javaslat Szilágyit még jobban felbőszítette. Az emberek őt tartják bolondnak, pedig az átkozott csapodár asszony az oka annak is, hogy munkájában egyre több a botlás és hiba! — Azt hiszed bolond vagyok — mondta aznap este is. Az­tán hozzátette: — Bolond. Persze, hogy bolond. De csak azért, mert tűröm, hogy vi- háncolj. Helyzetük tűrhetetlenné vált: Klárika kijelentette, hogy elmegy és munkát vál­lal* Nem bírja tovább ezt a kutya-macska életet. — Igen, mert van valakid! — kiáltott fel Szilágyi, mint a sebzett vad. Amikor meg azt látta, hogy az asszonyka elhatározása komoly és sziláid, elhagyta minden ereje és összetörve könyörgött, hogy maradjon mellette, mert nélküle sem­mit sem ér az élet. — Meglásd, nem civódom többet! Csak maradj! Az erdész ígérete azonban csak kifelé valósult meg, szí­vében a tüske tovább nőtt. Egy napon, amint felesége ko­ra reggel a piacra ment, asz- szonyi ruhát öltött s a párától homályos ablakba állt. Aki feltűnően köszön, int és mo­solyog a babos kendőnek, az a tettes. Emberek mentek el a ház előtt, piacozó kosarakkal, nagy, nehéz léptekkel, de mindig előretekintve. Végre az erdőgazdaság főkönyvelője bukkant elő. Az erdészék la­kása előtt bepillantott az ab­lakon, intett és mélyen kala­pot emelt. 3 NÓGRAD — 1968. március 17., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents