Nógrád, 1968. március (24. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

CSANADY JANOS: Pataki László Napjaink Napjaink szilánkokból állnak össze, amikor belénk hasit a hajnal, az utak párhuzama összeolvad. Csigavonal s irdatlan messzeségbe futva-fut, téli mezők, zöld vetések kísérik, s felperzseletlen, lüktető faluk — de nincs oly messze, hova el ne érne érc-erük lüktetése; amíg kötélhidak alatt, dzsungelek fókuszában, | tűzfalomlasztó városokban iszonyat-vasszilánkok bontják a dobbanó időt. KASSAI FERENC: Március Tüskés bokrok közt rejtezik, arcát az ég a fénybe mártja, máshoz lesz így hasonló — beöltözik a fák lombjába. Tavasz terepszíne, ágak rozsdája és védetlensége! Levéllel álcázza magát a bimbó, s rásimul az égre. — Ez te vagy’ — kiáltot­tam, a telefonba, és egy pil­lanatra eltartottam magamtól a fekete bakelit kagylót, meri meg akartam bizonyosodni ar­ról, valóban az ismerős hang gazdájával beszélek-e'l Egy esztendeje nem láttam,. Közben azt hallottam róla. elköltözött a városból. „Égett a talpa alatt a föld" — így mondták az ismerősei. Ami­kor egy esztendeje az Emké- ben, a presszó kirakatában — de szószerint a kirakatban — felfedeztem, habozás nélkül lemondtam arról, hogy a dol­gomat elintézzem, amiért Pest­re utaztam. Beültem mellé. E. nem sokat mondott magá­ról, hagyta, hogy én beszél­jék, magyarázzam a helyzetet, az ő helyzetét. Így kényelme­sebb. „Nem lehet ilyen értel­metlenül és rohadtul élni, mint te. Hagyd a fenébe a repkedést az egyik szépfiú­tól ,a másikig, kezdjél valami értelmes dologba. Ha így foly­tatod, nemsokára ..Aztán a beszélgetés, vagy inkább mo­A gének őrzik a tavaszt, az ember elhever fű-élén, szerelemhez, fronthoz hasonlít a táj a holdsugár test-színében. Pataki József: Hegyek alján nológ után elhatároztam, soha többé nem ülök le senkivel arról beszélni — hogyan le­het értelmesen élni. Mégsem olyan kényelmes és egyszerű elmondani azt a sok hülye­séget, amelyet nem én követ­tem el. Nem is becsületes. Nem mindig okos a jóisme­rősök jótanácsa. Nem mindig. A kibicnek semmi sem drá­ga, az élet meg jóval bonyo­lultabb annál, semhogy egy presszó kirakatában ülve, tö- viről-hegyire meg lehetne be­szélni, mi a teendője egy húsz éves. érettségizett lánynak, ha érvényesülni, „becsületes ke­retek között” szeretne élni. Élni egyáltalán. Tizennyolc sem volt. amikor barátkozni akart a nemléttel. Két szöget dugott' a konnektorba. Az ap­ja az utolsó pillanatban lé­pett a szobába, néni látta, in­kább megérezte, mire készül. Az ok végeredményben a leg­szokványosabb öngyilkossági indíték: együtt járt egy fiú­val, felment hozzá, mert arra gondolt, nem történhet sem­mi, amit ő nem akar. Órá­kig dulakodtak, kimerülve, új­rakezdve anélkül, hogy vala­miféle értelme lett volna az egésznek. A fiú végül tehetet­len dühében azt vágta a sze­mébe: mit van úgy oda. úgy­is szajha, mindenki tudja ró­la a városban. Akkor még lány volt és később is az maradt, amikor a „hát /akkor csakazértis” meggyőződés a másikhoz hajtotta ... Nem sokkal az érettségi vizsgák után férjhezment. Később a férje neki és másoknak is megeskiidött, a felesége érin­tetlen lány volt. amikor el­vette. De akkor már min­den megváltozott körülötte. So­káig azt hitte, nem a kör­nyezet, az emberek, az isme­rősök és barátok, egyedül ő az, aki átalakult. Pedig azt, hogy „szajha” már koráb­ban is sokan mondták rá, és az egyetlen említett esetet nem számítva, mindig a há­ta mögött. A konnektor és a szögek óta egyre kevesebb­re tudta becsülni az úgy­nevezett „becsületes kerete­ket”, és már tudatosan keres­te azokat a formákat, ame­lyekből legalább az alakosko­dás hiányzott. — Tényleg te vagy? — kiáltottam újra és megkér­deztem, honnan beszél, — A postáról. Véletlenül a kezembe akadt a telefon­könyv, megtaláltam a neve­det. Szeretnék veled találkoz­ni. Dél volt. Éppen akkor ha­rangoztak, amikor beléptem a megbeszélt helyre. Egyene­sen É. asztalához mentem. A kávéfőző és a felszolgáló- nő összesúgtak, a felszolgáló rákönyökölt a kávéspultra és kerek hátsófelét mutatva a vendégeknek röviden, nagy hévvel megbeszélte az ese­ményt. Csak ezután vette jel a rendelést. — Első a pletyka — neve­tett E. és ő is előrehajolt az asztal felett. — Nem tudsz valami jó kis disznóságról? Az éjjel érkeztem Pestről. Délelőtt az anyámnak segítet­tem otthon, úgyszólván még körülnézni sem volt időm. Ele­gáns vagy. — Nem tudok semmit. Meg­öregedtem — mondtam és megpróbáltam mosolyogni, őszintén örültem, hogy ápolt és az arcán nyoma sincs a „jeleknek”. Ismeretségünk óta egyetlen egyszer sem beszélgettünk olyan hangon, mint ahogyan a romantikus filmhősök szok­tak. Általában elég nyersen fogalmaztam, nem kerestem a sima kifejezéseket. Nem za­varta, ellenkezőleg. Egyszer azt mondta: — Hányingerem van, amikor az ágyban dicsér­ni kezd valaki. Pedig akármilyen kis város is, ahol húszéves koráig élt, mielőtt Pestre ment, elég so­kan voltak azok, akik így vagy úgy beszélhettek. Még- többet beszéltek róla azok a férfiak, akik soha sem kerül­tek abba a helyzetbe, hogy végülis mondjanak valamit. A legdurvább jelzőket ép­pen a „kimaradtak” aggat­ták rá, fitymálták, megvetet­ték, közben éhesen méreget­ték, amikor megjelent vala­hol. Jött a felszolgáló és szin­te behunyt szemmel hajolt fölénk, annyira koncentrált^ hogy megértsen valamit. Hall­gattunk. Kevergettiik a dup­lát. Kint. nagyon erős szél fújt, felhőkben szállt a por. — Sokszor gondoltam rád — mondta később. Nem tudtam, ugrat-e, ezért megkérdeztem: — Mi a fenének? — Veled nem érdemes ilyes­miről beszélni. Tudod mit ke­res nálunk az egyik szervező? Húszezret. havonta. — És a másik? — Nincs. Nincs másik, — És engem szántál a nagy­menő helyébe? Nem válaszolt. Ilyenkor nem szeretem a csendet. Űíra kér­deztem. Először azt hittem, a régi jő nvomon akármeddig kérdezősködhetek. — Pesten hova jársz? — Sehova. Egyszer voltam a Békében, elég sokat ittam, és belekeveredtem egy hakni- brigádba. Tisztáro a hecc kedvéért felléptettek a „Vi­dám fiúkkal”. A fiúk azt mondták, nem vállalnak velem több fellépést. Nem járok se­hová, Hazamegyek. Lelakom az ezrest. A háziasszonyom egy angyal. Elvált, a gyereke beteges, örökké a kórházak­ban van. Irma KISZ-titkár és minden este hazacipeli a fiú­kat meg a lányokat. Táncyró- hákat rendeznek a lakásban. Néptáncosok. Irma is. A szo­bámban alig van valami bú­tor, de szereztem egy csomó nagyméretű fotót. Űj géptípu­sokat ábrázolnak. Ezekkel te­leraktam a falakat. Ha únom magam, elmegyek sétálni. Most, hogy elment a srác katonának és az ezer forintot nekem kellene, kifizetni, sok minden eszembe jutott. A fér­jem is, akitől elváltam. Azt hiszém, nem fizetek csak öt­százat. Nem tetszett nekem ez * lebegés Megmondtam neki. — Tisztára meg vagy őrül­ve! Mit ajánlsz helyette? Jöj­jek vissza ide? Nézz ki as ablakon, mit látsz? — Te születtél itt, nem én — mondtam erre. — Megvan a tettes! A felzaklatntt. asszonv vénül !s az igazgatóhoz ment segít­ségért. Az erdészt baráti be­szélgetésre hívták be. de az csak fenyegetőzött, hoev te- sz'íría, felnyársalja a főköny­velőt. A SZAKORVOS környezet- változást javasolt. Ezúton be­Ivezték át Szilágyit a Mátrá­ba, ahol ismét egy világtól el­hagyatott erdészlakban élhet­tek egymásnak, az erdő sűrű­jében. Az erdész megnyugodott, de nem hitte el egy nercig sem, hogy gyanúsítása oktalan volt. Inkább nagylelkűnek képzel­te magát, mert „megbocsá­tott”. Szeretett volna gyereket is, de a második szülés óta hiába várták a gyermekáldást. ’dónként próbát is tett, de az asszonyt mindig házi mun­ka közben, egyedül találta, amint mosott, vasalt, vagy a néoes baromfiudvarban tanyá­zott Azért az asszonykát minden percéért kifaggatta s közben egy-egy célzatos „be­ugrató” kérdést tett fel. A foj­tott. tudat alatt sínylődő gya­núsítás a nyílt támadásoknál is rosszabbul esett az asz- szonynak. Ügy hatott ez, mint a lassan ölő méreg. Az erdész egy alkalommal éppen vadászatról tért haza- Hajtás után a vadászok egyi­ke ízetlen tréfát mondott el egy kikapó6 menyecskéről. A tréfabeli menyecske tojással etette az urát. de még így is legényt tartptt magának. S aznap náluk is tojást tá­lalt Klárika a kávé mellé. — Furcsa szag van — kezd­te Szilágyi s közben vizsla szemmel fürkészte az asz- szonyt. — Vasporoztam a kályhát — mondta egykedvűen az asszony. — Nem. Ez csizmaszag. — Egy lelket se látok egész nap. Olv árván élek, mint egv Hamupipőke. Az erdésznek több se kel­lett. — Tehát, szórakoztató part­nert keresel? — Ugyan már!... — Látom, találtál is! A LAPPANGÖ keserűség mind összefutott most az asz- szonv ziháló mellében. — Megérdemelnéd — mond­ta nyugodt, megfontolt han­gon. — Megérdemelnéd, hogy egyszer megcsaljalak­— Szóval megtenned? — Egy a fizetség! — jelen­tette ki az asszony, aztán el­tört a mécses, könnyek szik­ráztak a fekete pillák alatt. Másnap az új erdész tett látogatást náluk. Magas, hul­lámos hajú szőke legény, kinek mindig mosolyra állt a szája s asszonyfaló kék szemmel bámult a világba. Tél vége volt. A hó már olvadt s muzsikáló cseppekben potyogott lefele az ereszen Az ajtón át a locspos alatt pezsdülő tavasz illata szökött be. s ehhez az új. ébredő han­gulathoz nagyon illet az ifjú vendég kedélyes, fesztelen hangulata. Szilágyi a múltheti vaddisz­nóvadászat élményeit mesél­te. Hogyan sebezte meg a százötven kilós kant és más­fél órás fárasztó üldözés után milyen mesterlövéssel terítette le. Józsi, az új erdész oly tisz­ta és kifejezésteli ámulattal hallgatta, hogy az asszony szeme nem a mesélőn. hanem az álmélkodó, lágy fiatal ar­con pihent meg. Szilágyi észrevette az asz- szony lopott pillantását- Rö­vidke szünet után célzatos hangsúllyal folytatta: — Előrántottam a kést. az övem alól és mélyen beledöf­tem! S VOLT ARRAN valami szömvű én irtózato« ahogv a halálos döfés mozdulatát utá­nozta. Józsi, az új erdész gyakori vendég lett. Rendszerint oivankor ment. amikor már Szilágyi is hazatért az erdőből. Hogy ne legven olv terhes a sűrű látogatás, néha bort Is vitt magával. — Jobb lámoással járni eb­ben a sötétségben! — szokta mondani tréfásan. Klárikának láthatóan jól­esett a szőke lesénv_ jelenléte, új színt, némi élénkséget vitt az erdei élet egyhangúságába. A házigazda apró nyűgöskö- désekkel árulta el, hogy vihar dúl lelkében.,. Akkoriban kellett Szilágyi­nak iratok beszerzése miatt Esztergomba utaznia. Három napig volt távol s a három nap alatt rettenetes nyugta­lanság kínozta. Fáradtan és megviselten tért haza. IGYEKEZETT egykedvűnek látszani, de ez csak feszülteb­bé tette a hangulatot. — Járt-e valaki nálunk? — A Józsi keresett. — A Józsi? Jól tudta, hogy Esztergomba mentem.-7- Tán mégse tudta... — Te hívtad?! Alig vártad, — Minek hívtam volna. •. Most is téged keresett. — Te hívtad? Alig vártad, hogy elmenjek. — Csillapodj, kedves! — Megcsaltál, vagy nem? Tudni akarom! — követelte az erdész. Az asszony vérforralóan nyugodt maradt. — Hiába mondom, hogy ..nem”, úgyse hiszel nekem. Ha meg „igent” mondanék, elvesztenéd a fejedet. — Mond az igazat! — ordí­tott Szilágyi. — Csak az Iga­zat! Előrántotta övéből vadölő kését s őrjöngve emelte a magasba. Az asszony néma maradt­— Bizonyosságot akarok! Igen, vagy nem? Beszélj! Az erdész most úgy lett, mintha megnyugodott volna. Titokban meg csak azt várta, hogv Klárika levetkőzzön. Űgv hitte, hogy a meztelen testen talál majd áruló nyomot. De a test átlátszóan tiszta volt. mint az opálos üveg. — Beszélj! — ordított fel Szilágyi és ismét kést rántott. Igen, vagy nem?! S mielőtt választ kapott volna, a keble alatt az asz- szony szívébe szúrta a kést. ★' „Igen, vagy nem?” — ez a gondolat kínozta most is, amint a mozdulatlan női test fölött állt. az eiérzékenyült rendőr jobbján. Arca még mindig merev volt s csak ak­kor öntötte el a pirosság és élénkség, amikor Józsi, a dél­ceg szőke erdészlegény lépett a konyhába A szőke fiú kék szemében végtelen bánat árnyéka ült. Nem szólt csak szemérmetle­nül a meztelen testet nézte. Szilágyi most sem szerzett bizonyságot. — Józsi,— szólt könyörögve — mond meg igaz telkedre-. . De a rendőr közbevágott. — Ne beszélgessenek. Fo­golynak tilos beszélgetni! — és a fejével intett, hogy in­duljanak. Kilépett az udvarra. SÜTÖTT A NAP és tavaszi zöld lombok leheletét hozta a hegyről a szél. — Nem vagyok Tviggy és talán nem is akarok csont- váz-maneken lenni. Kaptam ugyan ajánlatot egy pesti fo­tóstól, biztosan te is isme­red, nagyon tehetségesnek mondják Mondta a fotós nevét. Soha­sem hallottam róla, de ez nem vont le semmit az aján­lat értékéből. Meg is mond­tam neki. — Nem. Nem érdekel az ügy. Nézd, arról van szó, hogy amikor felkerültem, és egy darabig téglát hordtam — egészen biztos, hogy elfogad­tam volna az ajánlatát. Ak­koriban előrelépésnek számí­tott az is, hogy a tégla helyett másfajta cuccot cipel­tem a Divatárunál. —- Most hogy élsz? — kér­deztem tőle. Arról nem mond­tam semmit, hogy amikor el­ment, azt beszélték, zöldséges­kofa lett valamelyik pesti pi­acon. — Ezerkettő és a prémium, de szószerint semmit sem kell csinálnom. Szerencsére van szeme a főnökömnek, és a szeme mellé az Isten iro­dát is ajándékozott neki. A titkárnő, a „szép Elli", most megy nyugdíjba, ezer kilenccel. Rövidesen a helyére kerülök. Elég jól gépelek, kicsit fran­ciául, németül is tudok, de tanulni sem késő még. A srác. akivel együtt éltem egv évig, bevonult katonának. Nyakamon az ezer forintos al­bérlet. Fent a Rózsadombon. — Most mit csinálsz, erre még nem válaszoltál. Semmi­ért neked sem fizetnek ezer- kettőt,., — Reprezentálok. Kitalál­hattad volna. Mondtam, hogy van szeme, a főnökömnek. Be­viszem a kávét, amit. a tit­kárnő megfőz. Közben elég sokan jöttek, mentek körülöttünk. Megfi­gyeltem — N„ az ügyvéd, két­szer is elhaladt az aszta­lunk mellett. Kicsit sasszé- zott, ha jól. láttam, de az egé­szen biztos, hogv mind a kétszer köszönt E-nek. Jól hallottam. — Mit tudsz a savoir-vivre- ről. az élnitudásról, vagy az „életművészetről?” — kérdez­te. — Nálunk is, másho1 is nagy dolaok vannak. Ti Hi nem vesztek észre semmi-. Tudod mit? Sokan nem csi­nálnak mást. csak segítik el­helyezni azt a jót. szaksze­rűt, meg újat, amit. másol: kitaláltak, meacsináltak. Az­tán feleznek. Tiszta sor. és ebbe a sorba én is beálltán: már. Segíteni foaok másokon, eddig is marha jő szívem volt. te tudod. Vagy nem? Már említettem, hogy an­nakidején megfogadtam: Sen­kivel. soha többé nem ülők le arról beszélni, hogyan kell értelmesen, emberként embe­ri életet élni. Gondolkozni azért lehet. ,.Savoir-vlvrc” Hát erről van szó. Meg ar­ról is persze, hogy fütvü’ mindenre, ami eddig volt óra­számára nem volt egyéb dec. ból „kivívott” szabadossá^' De a régi szerep talán mégis­csak többet ért annál a „be­csületes keretnél”, ami ezután következik. — Elbambultál — mondta. Két konyakot kért. — Nem is örülsz a karrieremnek? Hát még mindig nem érted? De a csigavonalat csak ismered . .. Mindig feljebb, körönként. — Vagy lejjebb. — Nem értesz hozzá — mondta nevetve és két moz­dulattal lcihúzta a száját, egv egészen tHlágos francia fes­tékkel. NÓGRÁD — 1968, március 17., vasárnap 0 /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents