Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
8 NÖGRÄD 1968. január 14 , vasárnap Szolnoki látván Mister Mézédes FODOR ANDRÁS: 4 hóhullásban A hóhullásban szépek a lányok: fejüket meghajtva futnak az útra, verdeső pillájuk szirmok közt billeg, harmatos csillagok ülnek hajukba. Ügy érzik, mintha az ég sűrűjéből libegne köréjük zizegő dallam, — márványos arcukon átüt a mámor: vérük, a vigtüzű rózsa kicsattan. A hóhullásban szép az öregember, amikor egyedül ballag a dombra: süvege, válla a zuhogó szálak rácsait szelíden tépkedi, bontja, — emelt arcából tág szeme kitartón figyel a pelyheket ringató égre, nyakába csüngő ősz haja, ezüstös bajusza fehéret ír a fehérre. Megfogadtam már: ha meg- látom, elkerülöm, de még sosem sikerült. Mire tett lerine a szándékból, rendszerint el- állja az utamat, s aztán semmi sem ment meg ölelő karjától. Olyan szeretettel szorít a keblére amilyennel a balút- ról megtért tékozló fiút szokták. S ha még azt is elmondom, hogy súlya fölözi a százhúsz kilót, gondolom sokan sajnálnak. Formájára nézve különben teljesen emberi. Ha leszámítom, hogy haja a súrolókefe és a napfelkelte érdekes keveréke, s nem veszem figyelembe lábasfenék nagyságú szemüvegét, s oda sem nézek a szájában felhalmozott aranyrakományra, igazán nem mondhatok róla semmi rosszat. Csak ne ölelgetne mindig... A nevét különben nem tudom Mézédesnek a modora miatt kereszteltem el- Amikor először találkoztam vele a lépcsöházban, fülig nyíló szájjal rontott nekem. — Ezt nézze mister, ha szépet akar látni meg jót. Pengéje munkálhatná akár egv herceg ábrázatát is, nem szólva a nyeléről, amit külön gyönyörűség fogni. Ne szalassza el, olcsón adom. — Kösz — próbáltam elhúzni mellette a csíkot — villan.yborotvám vah. Azzal se nagvon szeretek... — Akkor is minden oké, tisztelt mister. Holnap hozok magának olyan szerkentyűt, amilyet ni ég nem is látott. S ha esetleg érdekli, tudok adni elektromos fogkefét is. Es másnap csakugyan megjelent. Ügy állta el az Utamat, mintha rokona lennék. Magához ölelt, megropogtatott, kétszer felemelt, ugyanannyiszor leejtett, s aztán kipakolt. — Na, nézze, kisöreg és csodálkozzon. Boszorkányos gyorsasággal kirámofta a zsebeit;- Elő* került azokból sok érdekesség. Ha lenne bennem a kereskedőből egy szemernyi, akkor a lépcsőházban kipakolt készletből kisebb ezer aprócikk-boltot rendezhettem volna be. —Ezt például a kis nagyságának — tolt egy fényes .mütyürt az orrom alá. —- Nem szereti a feleségem a fülbevalót. — De mister! — rémült meg tájékozatlanságomon — ez nem fülönfüggő. Kedves neje őnagysága a manikűrö- zésnél alkalmazhatja sikerrel. Mindjárt be is mutatta működés közben. —Ha ezt a kis csavart — magyarázta — jobbra fordítja, szép kerek körmöket kaphat. Ha viszont balra...A fene a nyavalyását, balra nem fordul — káromkodta el magát, s aztán, hogy megőrizze üzleti tekintélyét, az egész hóbele vánccrt zsebrevágta. Halvány remény ébredt bennem akkor, hogy első két találkozásunkat nem követik továbbiak. A világ azonban kisebb mint hinnénk... ...Javában unatkoztam a sátramban, amikor valósággal bezuhant hozzám, hogy néhány percre megtörje az előkelőségektől hemzsegő camping egyhangú unalmát. — Jöjjön, jöjjön mister, bemutatom az öcsémnek. Tudja, ő most jött odaátról. Roppant eredeti pofa. Ügy ismeri a nemzetközi pletyusokat, hogy én hozzá képest egy senki vagyok. Te liliomszagú úristen — szorította össze a torkomat egy addig ismeretlen jeges rémület, — ha ezek most kettesben intéznek ellenem támadást, teljesen elveszek a csencselt holmik között, s majd csak valahol az óceánon túl ébrednek rá, hogy se villanyborotva, se manikűröző mütyür nem vagyok, hanem esendő ember, akit mister Mézédes és tiszteletre méltó öccse véletlenül összekevertek a zsebeikben felhalmozott csempészárukkal. Hogy másként történt, arról Mézédes sem tehet, csupán az öcs, aki leszámítva a teljes külső azonosságot, homlokegyenest más volt mint tiszteletre alig mél- itó fivére. — .. .teletem — hajolt mag kimért méltósággal, s leereszkedő kedvesen nyújtotta üdvözlésre három teljes ujját. Járatlan vagyok a tengerentúli szokásokban, így a kézfogásra reszkírozott ujja- kat kissé megszorítottam. S ezzel, azt hiszem, teljesen lejárattam magamat. Az öcs halk szisszenésére mister Mézédes úgy nézett rám, ahogy az angol királynő nézhet arra. aki társaságában bizonyos hölgyek szépségét emlegeti. További társalgásunknak is az ujjszorítás adta meg az alaphangját Az öcsben ugyanis kétségtelenné érhetett hogy rám igencsak vigyázni kell, mert aki hozzám hasonlóan fog kezet az odaát nem lehet több egy dokkmunkásnál. Azért csak átbeszélgettünk egy órát. Amikor elbúcsúztunk egymástól, még a sátor előtt is hátamon éreztem Mézédes rosszalló tekintetét amivel az ujjszorongatásért jutalmazott, meg azért, mert becsvágyaim, most sem támadt fel zsebeik tartalma iránt. Nem vettem tőlük az égvilágon semmit csak búcsút s egy kis reményt arra, hogy többet nem sodor össze bennünket az élet. Megint tévedtem. Találkozásunkkor azonban úgy láttam, hogy mister Mézédes is tévedhetett valahol, mivel nem tárta ölelésre rettenetes karjait, csak biccentett a fejével, s aztán a kísérőjére nézett, aki kimért léptekkel kísérte a bírósági tárgyalóterem felé. Na, gondoltam, mister Mézédes nem traktál engem egy ideig tengerentúli érdekességekkel, mert ha már valakinek páros karperecét tesznek a csuklójára, ritkán ússza meg szárazon. Mondjam, ne mondjam? Nem telt bele egy hét, már állt a lépcsőházi vásár, kijutott az ölelésből, a felemelésből és leejtésből, s megint volt mister és megint volt oké. Letörtem. Vele örültem, s örvendezésemet egy hátbavágás- ban összegeztem. Amit viszonzásként kaptam, nem szeretném tovább adni, illetve szeretném, de nem mindenkinek. Azt a lapockapacskolást csak az olyan edzett ember bírja ki, amilyen én vagyok. Néni is részletezem, csak megjegyzem, hogy akkor éjjel hason fekve tudtam csupán aludni. Mister Mézédes puszta rokon- szenvből majdnem leverte a tüdőmet. Kedves ember. Hajnalra valamennyire rendbe jöttem, s akkor, miközben a szemtelenség határtalanságáról próbáltam elmélkedni, éktelen csengetés verte fel egyébként csendes otthonomat. Meredten figyeltem a telefont, bizakodtam, hogy hallucináció az egész. — Tudtam, hogy maga koránkelő — heherészett Mézédes. — Gondoltam, felhívom, mert ezt az alkalmat nem szálas zthatja el. Az öcsém most indul vissza, s van egy remek tranzisztoros tyúkszemvágókészlete. Teljesen oké, s magának mister biztos szüksége van< rá. Nem találtam a közelben kést, nem vághattam el a zsinórt, megadással hallgattam a tranzisztoros tyúkszemvágó előnyeit taglaló hajnali mesét. Arról is esett néhány szó, hogy az indulás előtt álló öcsnek bizonyos kellemetlenségei támadtak a hatóságokkal. Amit én így fordítottam le: az öcsike síbolt egyet és mást, s ezt felrótták neki. Mézédes szerint azonban mindössze kicsinyesség volt az egész, s csupán annak tulajdonítható, hogy nálunk az évek során elpárolgott a nagyhírű, magyaros vendégszeretet. Idáig jutottunk el. Másnap persze nehéz volt megmagyaráznom, hogyan törhetett ösz- sze a készülék, amikor alacsony az asztal, s a szőnyeg különben is csökkenti az ütő- dés erejét. Csak jóindulatnak köszönhetem, hogy nem vették az ügyet szándékos rongálásnak. Unalmas lesz most már talán, ha elmondom, hogy megvettem a tranzisztoros tyúk- szemvágót, nem öltem meg mister , Mézédest, s azóta is rendszeresen találkozunk. Teljesen a hálójába kerültem. A hajnali telefonálás óta összegyűjtöttem a következőket: egy akkumulátoros hajolajo- zót, egy elektromos fogkefét, hűtő-fűtő ágybetétet, huszonöt borotvapengét és egy tranzisztoros fésülködő masinát Az utóbbi, egyes ismerőseim szerint kitűnően alkalmas idegbetegek sokkolására, mert úgy ráz, mintha tízezer ördög szórakozna a belsejében. Ismerem már Mézédes minden le- és felmenő ági rokonát. Mindegyikről tudom, melyik országban ütötte fel a sátorfáját, s azt is, hogy miből szedte meg magát, s a hét melyik napján küldi a csomagot. Csak még az ő nevét nem tudom. Erre azonban már nem is lesz szükségem. Majd kinyomozzák, ha azt akarják, hogy ne az általam adott gúnynév szerepeljen a fejfáján. Mert fejfát azt csináltatok neki, hiszen olyan kedves ember, s annyi modem vacakot sózott már a nyakamba. Tóth Elemér két verse Aki a... Aki a várhatót előre átéli, s a borzalomtól csak félni tud, lázadni nem. magában hordja vereségét, nem a győzelem, de még a menekülése sem adatik meg neki. Kiaknázatlan a diadal, amelyik nincs kiért, ki ellen. Zenßöbhßt Felejtetné gyötrelmét a múlt, támadhasson jelenként. A felejtés veszedelme zeng a kupolás hidegben. Méretei lenyűgözőéi», kiáltsak rá zengőbbet. Svédországban, a fővárostól nem messze, az úgynevezett Mill es udvarban láthatják az odasereglő turisták a világ egyik legszebb szoborkertjét. A háromszintes kert teraszain szökőkutak és medencék között csodálatos bronz, gránit és márványaikotások gyönyörködtetik a látogatókat. Képünkön: Az Ember és a géniusz című alkotás látható — az ember és szárnyas lova, amint súlytalanul repülnek a világmindenségben Szahonyi Károly Lévai és as ezredes — Na, kérem, Bakács, a memoritert? Tíz óra múlt öt perccel. Ennyit szokott késni. Ennyi Időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízperc után. Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaly még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt, akkor jaj nekik. Akkor nincs kegyelem. Mindig betartották. Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint, ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács! Vele mondja, magában: „Aurea prima sata est aetas, quote vindice nullo, Sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat..." Eres. száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig. A szoba csendes; dohog a tűz. Lévai az ablaknál ül, a karosszékben, lábán kockás takaró, az ablakrésnél beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, szürke a fény, a fekete faágak mögül, látszik, sűrű felhő nő a városka fölé, hóvihar lesz. Lévai öreg keze Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órái 'ártottál — Vindice nullo. Czeke! Kérem, mondja csal:., fiam, milyen eset ez a vindice nullo? Igen, igen. Áblatívus absolutus. Helyes. „M gtorlás nélkül.’’ Jól. fordítja, fiam. Egyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett tíz dekamar- hafaggyút a hentesnél, kifüggesztette az orgonabokorra, ide a közeibe, hogy jól láthassa. miként szállnak rá a cinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, feketerigó, rozsdafark —, de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a kollégája, a természetrajz tanár. Dohát hol van 'Járton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba. Kiöregedtek ők már a szériáiból, az iskolából. A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, gallyról gallyra szállnak, jobbra, balra pillognak, míg végre rá mernek röppenni o faggyúra. Egy, vagy két madár. A többi idegesen várja, mikor kerül rá, a sor. Érdekes, nem merik zavarni egymást. Vakmerő torna-mutatványokat végeznek: fejjel lefelé, függeszkedve csipdesik a hintázó faggyúdarabot. Lévainak tetszenek a cinkék — sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátkájuk. — Hollender! Onnan, kérem, hogy: Nec renovatus.. „Nec renovatus ager gravidis canebat - aristis.. Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Hollender fiam, fel se szántották. Jól mondja, fiam. A föld felszántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor, De aztán... Lévai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy bot, egy görcsös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik egy vigyori, szakállas, vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszesszőke szakáll. Kucsma, nyúl- prémes rövid bunda. Az ezredes! Már tIzóra ötven lenne?! — Sorakozó! Sorakozó!! Micsoda hangja van ennek az ezredesnek! Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált: — Je vous en merde! Mármint a hideg. — Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, szakállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. — Jöjjön csak., nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?! — Jó, jó — morog Lévai. De az ezredes már nem figyel rá. valakit láthat odakinn, a kerítésnél, annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. — Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! — S már megy is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetésével. Lévai leteszi Ovidiust az ablakpárkányra. Kis papírszeleteket helyez oda, ahol a költő a vaskorról Ir. — Nem hagy békén. Erőszakos — mondja Ovidiusnak. De nem meri megvárakoztatni az ezredest. Nem meri mondani, hogy nem megy. Mert akkor ideáll az ablaka alá, vagy bejön. Az még rosszabb. Bejön és elkezdi a történeteit. Persze, az utcán is szakadatlanul beszél. De az más. Nem kell odafigyelni. Sál, fülvédő, érmelegítő, bundacipö. Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót; a hó megfagyott, csúszik, belekapaszkodik a vadszőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan. — Ó, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen fázós! — így fogadja az ezredes. Botjával hadonász, harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangoskodást. — Na, jöjjön, tanárkám, kell egy kis mozgás. Meggebed ott a könyvek között. Ej, én nem szeretem a tétlenséget. Száz évig akarok élni. Már ma is, hétkor, a kerítésemet reperáltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre! Mennek felfelé a Fácánkert utcán. Lévai megáll, fújtat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz: — Tudja mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is! Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta volna a katonáimat. Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje le magát hóval, derékig, kiskatona! Ügy ám! Nem volt ott nátha! Nem bizony! Lévai le-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szöveget. Nyáron meg arról beszél, hogy nem szabad vizet inni. Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. — Látja azt a fatornácos házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük az óráinkat. Tizenegy óra harminc. Helyes? Tizenegy óra negyvenötkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget. Egyenletes tempó. Orron át vegye a lélegzetet, tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő. Rajta! Előre! Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot. Lévai követi az ezredest, nem mer ellenkezni. Csikorog a hó, arcát csípi a hideg. Most végre csend van. Az óráin is mindig csend volt. Nem beszélt hangosan, azt akarta, hogy figyeljenek. Előredőltek a padban, hogy jobban hallják. „Aurea prima sata est aetas . . A diákok figyelő tekintete. A kréta szag, a tinta szaga. — Pontosan! — kiált fel az ezredes. —• Látja, pontosan 15 perc! Kiszámítottam. Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezcrt pihenő jár. Lévai felnéz az ezredesre Sűrű párát lehelnek mindketten. A fatornácos ház kertjében fenyők. Hó. Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél, hogyan bánt a katonáival. — Nem engedtem őket elpuhulni. Egy kis fáradtság? Nyöszörgés? Je vous en merde! — ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettel. Nekik megmondtam magyarán. Na, igen. Aki elhagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!... Odalenn, a tanár kertjénél megállnak Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, most ő van magasabban. — Akkor hát délután négykor — mondja megváltozott, csendes hangon az ezredes. — Pontos leszek. Lévai arca szigorú. Kihúzza magát, kőhint. — A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam!
