Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-16 / 166. szám

IW. július 16. vasárnap. WOG R A O 5 Honismereti tábor - 67 GjűjtCúíon Xógrádban Jókor reggel íélszáz fiatal pattant nyeregbe. A kerékpá­rosok tarka csoportjai kirajzot­tak a naigybátonyi honisme­reti táborhoz közel ■ fekvő te­lepülések felé. A távolabbi falvakba a szénbányászati igazgatóságtól kölcsönzött busz szállítja a fiatal kutatókat Ez az ötödik gyűjtőút.. „Kufatóbusz” A „kutatóbusz a tábor előtt vesztegel. Vámunk kell valakire, azután felberreg a motor, meglódul a társaság, irány az első állomás: Mátra- szele. Közeledve a célhoz, egy csoport készülődni kezd, nyol­cán vannak, Mátraszelén „lan­dolnak”, s vezetőjük, Miklay Edit pesti egyetemista irányí­tásával ezen a gyűjtésen is a bányászok lakás- és életkörül­ményeivel ismerkednek. A kö­vetkező „terep” Barna, a le­szálló csoport témája pedig a bányászfeleségek, gyerekek mai és múltbeli életkörülmé­nyeinek vizsgálata. — Nehéz téma, ebben értük el a leg­halványabb eredményeket, új próbálkozás, töretlen út, de honismeret a javából —, ma­gam is kedvet kaptam hozzá — mondja Kovács János nóg­rádi múzeológus, aki az első országos honismereti tábor szakmai irányítója, parancs­noka. — A bámai csoportot Simon Elemér, mátranováki pedagógus vezeti. Jó kezekben vannak a fiatalok... Ö ugyan­is történelmi szakreferens a járásban... Inászó. Itt a földrajzi nevek gyűjtésével foglalkozó csoport búcsúzik tőlrnjk, őket az ér­dekli: milyen hatással volt a bányászat a helységnevek ki­alakulására. — Ez az egyik legjobb mun­kát végző csoportunk — tájé­koztat Kovács János. — A csoport irányítója Terge La- josné, a Hajdú megyei Polgá­ron tanít, mégis, félig-meddig nógrádi múzeológusnak számít már. Története példája annak —, hogyan válhat kitartó munkával szenvedélyes kuta­tóvá valaki. Már egyetemista korában is minden nyarát a szécsényi já­rásban töltötte, ahol rokonai élnek. Nyaralgatás közben azt csinálta, amire most a fiata­lokat tanítja: hangyaszorga­lommal gyűjtötte a járás föld­rajza neveit, szószerinti végig­járta a községek „neves” dűlő­it, mindent feljegyzett, azu­tán. .. Pályázatot nyert. — Érdemes lenne mostani csoportjának eredményeit újra pályázat formájában feldolgoz­ni — mondja Kovács János. — Még valami. Jó lenne mi­nél több ilyen szakember Nóg- rádbam is. Kadlótok, Hulitkák, •lunákok — Van annak háromszáza­da. hogy öt család jött a he­gyekből, itt letelepedtek, igy született Rónafalu — meséli a munkásmozgalom történeté­vel foglalkozó csoportnak Kadlót Gábor, a községi ta­nács ki rendeltség-vezető je. — Az öt család nevezetesen — a Kadlót, a Hulitka, a Janák, az Ondrécska, na, meg ötödik­nek a Hajdara... így mondták az öregek — teszi hozzá nyo­ma téknak Kadlót Gábor, aki maga is az ötvennyolcadikat tapossa már. Mellette — em­lékezésben segítőtársa — Ja­nák János bácsi foglal helyet Sokat tud. Hetvenhét eszten­dős. Most nyugdíjas aknász. Pontosan 65 éves dinamitos gyerekként kezdte a bányá­nál. A hátán, faládában cso­magolva cipelte naphosszat a tíz kiló robbanóanyagot. Azu­tán csillés, vájár, majd ak­nász lett. Közben két világ­háború volt, sztrájkok, forra­dalom, ellenforradalom. Majd egy század pergett le. Ül az asztalnál. Barna kezeit össze­kulcsolja. Dongázók — Kezdetben faházakban éltek itt a népek. Húszán, harmincán egy épületben. Ezek voltak a nagy családok. Vezetőjük is volt, az erősebb, tehetősebb. Dongáztak. A környéken sok a fa most is, akkor több volt belőle. Ki­vágták, dongákat hasítottak, faragtak a törzséből. A don­gákat elvitték még az Al­földre is. Búzáit hoztak he­lyette. A fiatalok? Pásztor- kodtak a dombokon, de csak 18—20 éves korukban kezd­hették. Ahogy mondják, ron­da, vad háziállataik lehettek, sok farkas kószált, veszélyes volt. A farkasok ellen kétá­gú favillával védekeztek. Ma­gam is láttam nemrégiben egy ilyen maradványt — mondja Kadlót Gábor. Mozgolódik a csoport, egy­szeriben szűk lesz a helyi­ség. Kovács János azonnal lecsap: — Nem kizárt dolog, ké­rem. .. — Hallottátok fiúk?! Az első feladat! v A fiúk; Hardy András Za- laszentgrótról, Kiglics István Zalaegerszegről, Kovács Fe­renc Maglódról, Sarkadról a kistermetű Juhász Imre, Érdről Csepregi Sándor — legszívesebben felugranának, hogy minden padlás-zugot sorra végigtapogassanak a faluban. Társládai atya — Szóbél úr volt a társlá- daí atya akkoriban a bányá­nál. Az első világháború vé- gefelé jártunk, sokunkat ha­zahívtak a frontról, kellett a szén nagyon. A társládai atya gyűjtötte munkára az embereket... — emlékezik Ja­nák bácsi. A csoport egyem- berként „hegyezi a ceruzáját” a „társládai atya” elnevezés­re. — Tisztviselő volt. Levonta a bérünk három százalékát, és betette a társládába, így mondtuk akkor. Ha valame­lyik bányász betegség, vagy más miatt kiesett a munká­ból — kivett a ládából. Ami­kor hazajöttem lerongyolód­va, éhesen, dolgozni szeret­tem volna. Itthon sztrájk fo­gadott, mentem volna mégis le a föld alá, de leállt a fej­tés egészen... Akkor újra jött a társládai atya, de nem egyedül. Katonákat hozott, azok összetereltek bennünket, a százados kiállt elénk és azzal kezdte, hogy ötöt a fe­jünk fölé lőtt a fegyveréből. Kint ragyog a napfény, a csoport nekilódul a girbe­gurba utcának. A fiúk remé­lik — megtalálják azt a bi­zonyos farkasűző villát, szá­zados poltári cserepet. Ütjük a település első, száz éve épült kőházának romjai mellett vezet el. Kat­tan a Flexaret. Újabb emlék­kel gyarapodott a tábor. Pataki László Ötven év emlékeiből Péterváríól Szibériáig Egy igazolás fekszik előttem. Kiállítója a Szovjet Hadsereg Központi Állami Levél­tára. Azt bizonyítja, hogy a Maconkán. 1892-ben született, de most szuhai lakos Orosz Józsefet 1919. december 13-án hiva­talosan is besorozták a Vörös Hadseregbe. — Két évig voltam a Vörös Hadsereg tagja — emlékezik vissza az őszhajú nyug­díjas bányász. — 1919. december 13-án hi­vatalosan is besoroztak katonának, addig mint önkéntesek harcoltunk a fehérek ellen. Én már 1914-ben hadifogságba kerültem. Megtanultam az orosz nyelvet, a szibériai szokásokat. Aztán jött a hír. Mindig újabb és újabb. Tudtuk, hogy forrong az orosz munkásság. Közöttünk is mind többet be­szélgettek arról, hogy meg kell törni a bur­zsoáziát, s ezzel megteremteni a jövőt. Ké­sőbb ez már szállóigévé vált a táborban. A beszélgetés során sok-sok ezer kilomé­tert utaztam gondolatban Orosz Józsi bá­csival. Hősi harcok elevenedtek fel. Péter- vártól Szibériáig , olyan állomásokkal talál­koztam, mint Vlagyivosztok, Omszk, Ir- kutszk, Nikuluci és Spaskaja. Olyan kis fa­lu nevét ismertem meg, mint Andzsin. Orosz, József számára mind-mind nagyon sokat jelent. Felejthetetlen harcokat, küz­delmeket, éhséget és kemény fagyokat, nem ritkán mínusz ötven fokos hideget. — Az első bevetésen Pétervár alatt vet­tem részt — folytatja Orosz József. — Ez akkor volt, amikor az angol flotta jött, hogy segítsen a cárnak. Nagy volt a harc.,. Itt ismertem meg a kozákokat, ök voltak a legveszedelmesebbek. Akiket azok elfogtak közülünk, az már nem menekült. Kínozták, agyonverték, meszesgödörbe dobták a fog­lyul ejtett vöröskatonákat. Aztán nagyot ugrik emlékei között. Szi­bériai emlékekkel folytatja. — Szibériába kerültem. Sevcsinkó száza­dos volt a parancsnokom. Voltunk vagy ötezren, készen mindenre. Emlékszem. And­zsin nevű kis községben vártuk a további pa­rancsot. Az egyik napon megérkezett a hír. A kozákok támadásra készülnek. Az a ter­vük, hogy kelepcébe csaljanak bennünket Sevcsinkó százados szólt az emberekhez. Azt mondta: rajtunk az orosz munkásság szeme, győzelem, vagy halál. — Hajnalban történt. Ügy, ahogy vár­tuk, megérkeztek a kozákok. Lóháton jöt­tek. Mi elfoglaltuk állásainkat. A harc ké­zitusában dőlt el. a javunkra. Rettenetes még az emlék is. Dőltek az emberek... — Sokszor kerültünk kutyaszorítóba is — folytatja emlékeit az egykori vöröskatona. — Egy viszont nagyon fontos volt, s ez segített talán minden esetben. Ez pedig: a nép velünk volt, bennünket támogatott. A szibériai munkás csakúgy, mint a paraszt- ember, a muzsik, ök hozták a híreket, ők adtak néha-néha az amúgy is szűkös enni­valóból. Ez sokat jelentett számunkra. Azt elmondhatom, hogy bátor volt ott minden­ki, elsősorban a vörös tisztek. Őket kö­vettük. Faggatom Orosz bácsit. Érdekes minden, amit mond. Egy-egy példát említ minden kérdésemre. — Irkutszk vidékén jártunk. A hideg úgy ötven fok körül volt. Fáztunk, nagyon. Mi magyarok nem szoktuk meg ezt a hideget még akkor sem, ha már akkor majdnem öt­évet töltöttünk el Oroszországban. Itt Kol- csak kozákjaival akadt össze a bajuszunk. Ezek voltak a legerősebbek. Lovasok, gya­logosok, tüzérek tartoztak ebbe a hadse­regbe. Először meghátráltunk, de később semmit sem ért Kolcsakék ágyúja. A szuro- nyos rohamokban felülkerekedtünk. Zsák­mányoltunk ágyúkat, még lovakat is Ezek­kel az ágyúkkal lőttük Kolcsakékat. Az orosz vöröskatonák meg azokkal a lovakkal üldöeték őket, amelyeket maguk a kozákok hagytak hátra ... — Még egyet azért elmondok. Kevesen vagyunk Magyarországon is, akik látták volna Kolcsak kivégzését. Láttam, amikor ez a több mint két méter magas ember összeesik a lövés után. Megérdemelte a sorsát. Sok munkás meg parasztember, vö­röskatona vére tapadt a kezéhez. Elfárad a beszélget« során. Nem is za­varom tovább. Azt már a község vezetőitől tudtam meg. hogy Orosz József, egykori vöröskatona a felszabadulás után azonnal belépett a kommunista pártba. Nyugdíjas fejjel sem tágított a közösségért végzett munkától. Még tavaly is mint a Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke jár­ta a kis falu házait Beszélt, agitált fel­idézte az ötven évvel ezelőtt történteket. Aa emlékek örökké élnek­Somogyvári László — Találnánk-e ilyen favillát? faluban A Budapesti Női Fehérnemű gyár jánosaknai telepén két műszakban dolgoznak már a környező községek lányai és asszonyai. Ez évben lehetőség nyílik arra, hogy az üze­met ötszázötven—hatszáz fő re fejlesszék (Foto: Koppány) „Csaknem három hónapja vagyok távol hazámtól Nóg- rádtól. Azonban az első nap­tól kezdve nem érzem magam idegennek. A kubaiak nem­csak mondják, hogy testvéri ország, nép, hanem lépten- nyamon éreztetik velünk. Ked­ves, nyíltszívű, állandóan se­gíteni kész emberek. Még Ha­vannában történt a következő eset: Egyik magyar kollégám­mal egy Budapesten tanuló kubai egyetemista családjá­hoz indultunk. Rossz autóbusz­ra szálltunk fél. ami csak a jegyváltás alkalmával derült ki. A kalauz a két megálló között megállította a kocsit, majd mindenki segíteni akart. Többen felajánlották, hogy el­kísérnék ... Senki sem ide­geskedett. S ez jellemző a kubaiakra. Sok érdekes tör­ténetet lehetne erről elmesél­ni. Nagyon vendégszeretőek is az itteniek. Több munkatár­sam családjánál voltam már látogatóban. Ez nagy esemény a család életében, amire el­jön az egész rokonság is a „humgaro amigo’” megismeré­sére. Ilyen látogatások al­kalmával ismertem meg a kubai lakásokat, és a csalá­dok életét. A házakban pin­ce és padlás nincs. A szobák tágasak és szeli ősek. A nadló- zat beton, vagy kőkocka, amit naponta felmosnak. S ez nem­csak tisztítási célt szolgál, ha­nem 8 meleget Is mérsékli. Az ajtókon és ablakokon há­ló nyújt védelmet a moszki- tók ellen. Minden házban meg­található a hintaszék, aminek a mozgása kissé hűsíti a ben­ne ülőt. Sok házban találni TV-t és hűtőszekrényt. Fon­tos része a lakásnak a fürdő­szoba, ahol naponta több­ször is kell fürdeni a 35 fo­kos meleg miatt. Bár itt ez nem igazi meleg. Az „igazi” júliusiján, augusztusban jön. A családok rendszerint né­pesek. Ismerek olyan csalá­dot, ahol 18 gyerek van. Ez nem általános. Nagyon sze­retik a gyerekeket, s ragyo­gó tisztán öltöztetik a bar­na, fekete, csillogó szemű em­berkéket. Az állam minden segítséget megad nevelésük­höz, oktatásukhoz. A legkisebb tanyán is van iskola, a váro­sokban ped'g egész iskola­negyedek vannak, ahol in­gyenes ellátást és oktatást kapnak a gyerekek. Ebben az országban, ikol nyolc évvel ezelőtt a 1BJ& i.'.nok nyolc­van százalék! még analfabéta volt. nincs írni. olvasni nem tudó ember. Kedves, tréfás embereik él­nek itt. Hiánvos nyelvtudá­som sok tréfa forrása. Egy alkalommal magyar kollégá­mat étellel kínálták, mire mondta nekem, hogy nem éhes Magvarázom a háziak­nak: „Mdquel no hombre”. Nagy lett erre a nevetés. Azt mondtam ugyanis: Mihály nem ember. (éhes=hambre, ember =hombre). Magyarázzák neki, hogy mit mondtam, mire ő még rádupláz: ,,Yo no homb­re”. (Én nem vagyok ember). Ilyen, s hasonló tréfákon na­pokig derülünk. Kedvesek, vidámak a mun­kában is. Kollégámmal ket­ten egy járás tehénállományá­nak meddőségi vizsgálatára kaptunk megbízást. Ez itt fon­tos kérdés. A járás területe körülbelül egyenlő a megyénk területével. Ekkora területen több mint harmincezer tehén van. Általában 5—6 órakor ke­lek. költőm a kollégát, elfo­gyasztjuk a tejeskávéból és a szardíniából álló reggelit, s indulunk a campora (mezőre), Diego, állandó kísérőnk so­főr, és felcser. Végtelenbe nyúló cukornádföldek között, hatalmas legelőkön megyünk, amíg 8 óra tájt feltűnik a hatalmas karámokkal körül­vett fejőház. A lovasok 140 —160 tehénből álló csordát terelnék a karámhoz — a napi ..adagot!” Általában ennyi jó­szágot vizsgálunk meg na­ponta. A tehenek nagy része a nálunk kevésbé ismert zebu. Messziről nézve kissé hason­lít a ma avar-szürkére. Kö­zelebbről látná, hogy csak a színe hasonló. A zebu igen szí­vós, de rossz tejtermelő fajta. A karámok erős, két méter magas karítéssel vannak De- kerítve, középen áll a fejő- ház. Háznak mondják, pedig nem egyéb . mint egy tetővel ellátott kisebb karám. A klí­ma miatt nincs szükség zárt istállóra. A fejőház mellett van a kaloda, aiiova egy s folyosó vezet, amelyben csak egymás után haladhatnak az állatok. A vizsgálat a kalodá­ban történik, a nem éppen barátságos állatok rögzítése után. Innen az állat egy kes­keny, de mély fürdőmedencé­be jut, amelyben gyógyszert tartalmazó víz van. A para­zitás betegségek ellen nyújt védelmet az állatoknak. A nagy munkában alapo­san megizzadunk — de ebben a nagy hőség is ludas. Tíz óra után termoszban hozzák a feketekávét. Kollégám nem iszik, azt mondják rá. nem is lesz igazi kubai. Ebéd után ismét kávézunk. Késő délr után a nagy meleg álmos!tó. Valószínű az egyik emberünk is elaludt, mert egy zebu ki­tört a karámból, egyenesen fe­lénk robog. Pillanatok alatt a karám tetején vagyok, de a többiek is. Két lovas tüstént a szökevény után ered, s ro­v’d idő alatt lasszóvégre ke­rítik. Ilyen mutatványt ed­dig csak a filmeken láttunk. A kubaiak jól ülik a lovat, kezükből halálbiztosan repül a kötélhurok a kiválasztott állat nyakára Mi is megoró- báltuk egyszer a lasszóvetést. Nekem s’keriilt is — a sa­ját nyakamra tekerni. Este hét órára fejezzük be a munkát. Száz kilométer út áll még előttünk, öreg este van mire hazaérünk a szállá­sunkra. Itthon nagv öröm. fe- ’eségem levele vár.” Nuevitás. 1967. jún. 11. Dr. Glizik András állatom*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents