Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

3 NÖGRÄÖ 1967. június 18. vasárnap Varga Imres S’ SOVÁNY KAKAS Normális este, alig van már vendég. Székelyné össze is szá­molta, mennyi csurgott ma a zsebébe. Csak azt nem szereti ilyenkor Niké, ha Laci bedug­ja buksi fejét az ajtón. Egyál­talán mért nem várja meg a kocsiban? Annyit igazán ki­bírhatna, mégha szerda este van is. Nikó ettől mindig ide­ges lesz. Mindenki tudja, mi­ért. Prüntyőke, a kávéfőző azon nyomban összevülam Szé- kelynével. Nem szólnak, óóó, még csak nem is mosolyognak. Csak mint a szemaforok az éj­szakában, összevillan szemük fénye: megjött Nikó pasasa. De mért kell ez? Elvégre ha az ember üzletvezetőhelyettes egy ilyen belvárosinak számí­tó presszóban (huszonhárom evesen), akkor igazán ... Prün- tyi például, avagy Székelyné miért nem lett az? Na miért? — Kisztihand — mondja ilyenkor Laci, s gurgula sze­mét epedőn végighordozza a két hölgyön. — Rámoltok, Ni­kó? — Nyomban készségeske- dik is. Rendelne! Alig lehet kituszkolni a kocsiba. Mert ma szerda van. Ilyenkor grán- tzenyörnek hiszi magát. Mert Nikó, vagyis Turbucz Anikó kimenőt kapott a főméltóságú marnácskáj ától. Laci úr ezért ezt hisz, hogy! Az kellene csak, hogy Prüntyi most el- vakkantsa magát. Azt a girhes pasast is alig lehetett kitusz­kolni. Menjen innen inkább Laci is. Várjon a kocsiban, szívjon el két cigit. De ne le­gyen itt. Székelyné úgyis pon­tosan tudja, mit köszönhet Turbucz Nikó ennek a La­cinak. Hogy üvezhá. Székelyné elvált asszony, van egy ti­zenhárom éves lánya. Ügy hív­ják: Székely Csilla. Pénzt kér, ruhát kér, csíknélküli nájlon harisnyát kér, twiszt-lemezt kér. Csakhát annyi idŐ6 korá­ban szülte Székelyné, mint amennyi most ö. Tizenhárom év előnyt, haha, man lehet csak úgy lesmirglizni. Ezért happolná el tőle Lacit. Akar a polip. Mert Székelyné jót­állója (fiúja, palija, pasasa, ezmegezze. satöbbi) az ut túlsó oldaláról is átköszón La­cinak. Előre. A kocsijának is odaköszön. Székelyné pedig el­mondaná Lacinak a sovány kakast is. Ennyi törvényisme- rete Nikónak már van. (Laci egy éves országlása után per­sze.) — A másodikat szívom — mutatja fel a csikket Laci a kormánynál. Elkapja tekinte­tét, firtatva nézi, majd min­dennapos mozdulattal szájon csókolja. Elfagy az ajka, nem kívánja- Elhelyezkedik Laci mellett, s míg az kapcsol, ke- zefejével lopva megtörli száját. Elmondja neki? Vele ilyesmi még nem történt. Fegyveres Zsiga vagyok, mondta a férfi, amikor telefonon felhívta. Ott ültem a maga boltjában. Egy félórán át néztem, hogyan jár­kál, sertepertél, támaszkodik a zongorának. Mondja, mit ir­kái maga annyit? Olyan ló­pofája van. Tüskés haja. Fegy­veres Zsiga vagyok. El szok­ták az asszonyok az ilyesmit mesélni? — Nagyon szórakozott vagy ma, Nikó — veszi a kanyart a Marx térnél Laci, s felszökken mindjárt a Margit hídra. A körút falusi utca. Éjfél rög- .tön, a jó Budapest szundizik. Vagy éppen műben van. Mint ők lesznek húsz perc múlva. Hetente egyszer, szerdán, ak­kor teljes gátlásnélküliségben. Hermina mama nem enged máskor. Kislánynak, persze, odahaza a helye. Mintha nem is álmodná, mit tud a kis­lánya. Azt hiszi, egy ilyen fi­út, mint Laci, ellátatlanul le­het hagyni, amíg elveszi. Csak­hát Laci nem akar nősülni az egy szobás faház-garszonra. E miatt Nikónak sokszor el kell gondolkodnia. Néha már a megszólalásig. Vasárnap dél­előtt is pendítette Lacinak. De új lemezét pörgették, arra tán­colni kellett. — Tudod, hogy milyen zúz van a központban ? — Igen? Kinél? Vagy mint — mindig? Szóljak Bélának? Zűröznek talán teveled? Elmondhatja az ember, hogy Fegyveres Zsiga már a har­madik mondatalál kálciumot fecskendezett vérébe? Kislány, magának a bal combja köze­pén szép, nagy, barna anya­jegy van. És zöld a maga fürdőruhája. Kislány, én ma­gához verset írtam. —■ Nem, ve)cm nem. Csak fiyen rendelkezés, olyan ren­delkezés, tudod, fis a kettő majd mindig üti egymást És az áruszállítás. És. Hagy­juk. Kemény kartonlap volt. Géppel írt sorok rajta. Két­szer is elolvasta. Bizony, ha dr. Dady László tavaly ka­rácsonykor nem kezdi meg a fegyveres intervenciót nála, akkor valahol, egy bölcsész­karon, olvasna ilyesmit. Al­bérletben lakom, a maguk lob­jában. Különben böszörményi vagyok. Tanár, ha nem bánt­ja. És az Üj Írásban jelent meg két versem. Váci Mihály, Czine Mihály. Kemény karton­lap. Gépelt sarok rajta. „Bo­londitó bánat zárjon magába. Őrjöngő ördög társaddá vál­jon. Magzatod maradjon örök rabórödnek, Ha életem süppe­dő mocsárba rántod. Meg le­het kérdeni az ember vőlegé­nyétől-szerető jétől-mecénásá- tól: józan ember ír ilyet? — Nem baj, Nikó, Mindjárt az Istenhegyin leszünk már. Befűtött Emmi néni. Reggel tízig alhatsz. Girhes, kakastaréj ú fiatal ember. Albérletben lakom. Hu­szonnyolc éves vagyok. Remé­nyem sincs lakásra, csak negy­venhárom versem. Váci Mi­hálynak tetszenek verseim. Fi­zetésem kétezer két száz. Apám fogatos a böszörményi Petőfi téeszben. A tanya dolga izgat most is. Olvassa a versemet. Magának írtam. „Árva ág ne húzzon, bánat ne kössön, té­boly ne cirógasson sárga kéz­zel körül, ha hidat versz kö­zénk, amin hozzád járjak. 1963. október 29. Tegnap írtam ezt magának. Láttam levetkez­ni a függönyön keresztül. El­határoztam, ma megismerem. Szeptember elseje óta figye­lem magát. Ez már két hónap. Szóval el kéne hamarosan kez­denünk a dolgot. Szóljon erről Lacinak? Bogár szeme van, kefehaja. Akár egy girhes ka­kas. Istenem, albérlő. — Szeretek itt az Istenhegyi úton járni, te. Figyeld, hogy húz felfelé a merci? Csak ezt a Lóránt utcát szélesebbre is vághatta volna valaki. Jófor­mán be se férek rajta. Ládd, már itt is vagyunk. Tizenket­tő húsz. N-na. menj be, begu­rítom a kocsit a garázsba. Szia. • Ez dr. Dady László- Lent pedig a város, ámulnivaló vil­lanycsillag. Ott, ott lakik va­lahol Turbucz Anikó, amikor lány. Itt fent, femyőgerendák- ból ácsolt összkomfortos la­kásban. dr. Dady László. Het­venkét lépcső felfelé. Klafa hely. Csak mért nem akar nő­sülni Laci? Az a verses fiú állítólag nőtlen. Kettőezerket­tője van? Valami káderke le­het. De nem vastag- Ráadásul a papa téeszben. Nagy ez a cucc, amit Laci kezébe nyo­mott. Belekotor, ujja begye ér­zi. mi van benne. Ital, csoki, hús, doboz. Persze, megint do­boz. Valami! Nem is számol­ja a lépcsőket. Most csörög odalent Laci a lakattal. Mind­járt duruzsol a motor, csiga- lassan bemászik. Laci sose veri lámpáját a falba. Milli­méter pontos fiú Laci. Mintha csak érezte volna, hogy most jól jön a doboz. Mert beült a kefehajú. Girhes, girhes. De kartonon volt a verse. Árva ág ne húzzon, bánat ne kös­sön, téboly ne cirógasson sár­ga kézzel körül. Brr, de far- kasétvágyű lehet ez. Ha ide­keveredne ez a kiskakas, eb­be a langyos, minden kénye­lemmel bélelt kis odúba. Nem, nem. Ide dr. Dady László való. Negyvenhat évével. Aki így aranyos gyerek. A menüjével, óra-precízségével. Kell ennél több? Csak venne el, csak venne el! Ha hidat versz kö­zénk, amin hozzád járok ... Szóval szeptember elsejétől leste őt. Éhes kandur-kakas- szemmel. Zöldszínű fürdőruha, anyajegy a combközépan. Dü­hös kakas lehet. Ahogy a gáz lángja feflob- ban a bojler alatt, eszébe ka­nyarodik a doboz. Kiveszi, fel­nyitja. Az van benne, az. Az óra! Kis kockaforma, arany. Ki nem nevetne ezen? Vissza­dugja, sebesen. Zutty gyorsan a kádba. Jön Laci, jön vén medve. Ügy kapja ki a víz alól. Csak nevet, nevet. — Mit nevetsz, te feketerigó? — kér­dezi aztán légszomját leplez­ve. De nem felel. Egyre csak hallja a kis óra tiktakját. Ezen kuncogni kell. Akkor is. mi­kor már alszik. Álmában mi­kor felugrik egy kis kakas az ablakba, és harsányan kuko­rékol, akkor is. Még amikor felébred, akkor is. Neki ugyan kukorékolhat Inkább nevet. Megbántódottan a kis kakas el is tűnik, az a kis sovány ka­kas, s akkor ő otthonos meg­nyugvással visszafészkelődik Laci hóna alá. Erdős István: Cézár, ne dadogj Gonda Zoltán: Leanyfej CSÍPTE a szemét a füst, kiment az erkélyre. Szürkült. A lakás előtti erkélyfolyosót lezáró csapóajtó alsó harmadá­ból hiányzott az üveg. Felhős, füstszínű volt az ég. Komor. A játszótérparkban még nyüzsögtek a gyerekek. Négy kislány artista ügyességgel két tollaslabdát ütögetefct körbekörbe. mígnem a zöld gyepre közéjük biciklizett Mohos Feri, a nyolcadikos. A legnagyobb lány mérgében utána dobta az ütőjét, összetört. Mohos Feri visszanevetett a hóna alatt. A szemben levő ház harmadik emeletéről egy ablakból kifújt a szél vagy két méternyi fehér vásznat. Juci redőnye volt Egy fecske majdnem beleszállt a váratlanul kifeszült fehér vitorlába, de aztán gyorsan irányt változtatott, s elhú­zott jobbra az üveggyár felé. Mohos Férték második emeleti lakásából kihallatszott az idősebbik lány éneklő vihogása, aztán nemsokkal később, egyáltalán nem váratlanul, vihogó éneklése. Micsoda szeren­csétlen belső kényszer készteti arra az embereket, hogy folyton énekeljenek, akárha ilyen hamisan is? Valahonnan egy anyai hang Sárikát invitálta vacsorázni. Jó torokkal be lehet kiáltani ezt az egész teret. Lenn megáll egy hinta, Sárika, hároméves dundi csöppség lekászálódik az ülésről, indul haza, vacsorázni. Mohos Feri életveszélyes kanyarodás­sal elszáguld előtte. A kereplő pedál súrolja a kis piros-kék szoknyácskát. A kislány megáll, csodálkoz_ó szemmel felnéz egy ide nem látható erkélyre, szájához emeli köténye sarkát, és vár, ott áll dermedten hosszú percekig. Az a gyerek nem mer elindulni. Természetes reagálás. Ugyanígy tesznek a felnőttek is, esetenként, csak ők amíg ácsorognak a fűben, kitalálnak valami elfoglaltságot mentségül, nehogy azt higy- gye valaki, nem mernek tovább menni, átlépni a bűvös vo­nalon. A kislány bizonytalan félelemmel a lábában vár, talán ha újra kiáltana neki az anyja, elindulna. A sürgetés, meg­ismételt parancs, kérés, elvárás a fenőttet is kimozdítja; s indul, megy, szalad, örül. örül, hogy mások felelősségére haladhat. Benn látni sem lehet a füsttől, itt kinn ragyogóan tisz­ta a levegő, az üveggyár füstjét pont ellenkező irányba hajt­ja a szél. Benn, — gondolta, azóta minden irányból kiolvadtak a SBélsőséges álláspontok, a tegnap esti nagy felhajtás miatt. KÁTAY ANTAL: Portré — faluról Nézd, ahogy guggol: határrészt rajzol a porba. Ujja elfárad, de nekifeszül újra meg újra, mutatni, hol, s hányszor tízhold a tervük Buktatják régi mezsgyék még — hiába, régi az álma, s pezsdülő új a világa. Négymérősben álmodik délidőben, s határrészt rajzol országnyi mezőben. Emlékeit barázdák oldozzák, s kötik, de ujjaival, melyekkel belemarkolt ebbe a korba — nézd, ahogy guggol: határrészt rajzol a porba! TAMAS MENYHÉRT: ÖRÖKSÉG Honnan e mámort, meghajszolt miközben fegyelem, magam is halálig-tartó agyaggá igyekezet? lényegültem. Ki az, Azóta ki ennyi dacos szenvedélyt forgásban szorított élek. belém? így nőtt Válaszul körém zúdul a gyermekkori az emlékezet: táj, fazekasmester kő-testével nagyapám a város. testálta jelenével rám — a Föld! a keze Amit alatt látsz, gömbölyűdé nem más, tálak mint a irgalmatlan belőlem szédülete zúdított fogant meg világ, bévül. agyag-énem korsót-formáló korong-forgása, cseréppé keze hitem kerekített tüze idegeimre éget, indulatot, hogy meg ne edényeiből repedjen bennem ittam a lélek! Tegnap este mindenki részeg volt, nem lehetett tiszte vizet önteni a fejekbe. Hülye banda. Hadd elemezzenek! Szó- rakozobtan meglibegtette a lépcsőház lengő csapóajtaját, gon­dolkodott, érdemes-e még itt maradni. Egyelőre maradt. Az ajtócsikorgásra kijött az erkélyre Lúdláb. A helyzethez egyáltalán nem illő, öncélúan kihívó pózban megállt Oszkár mellett, felnézett rá, szemébe fújta a füstöt. , — Megjátsszuk magunkat? OSZKÁR utálta ezt az enyhe, áttetsző ostoba gúnyt, Lúdláb látta ezt, de nem vett róla tudomást. — Bici beültette a kutyáját a fürdőkádba, — cigarettá­val kínálta a fiút, — a dög jól érzi ott magát, teljesen nyu­godtam viselkedik, noha vizes lett a popsija. Oszkár a hintázó lányokat nézte. Micsoda kitartással hin­táznak ezek a gyereklányok! A tollaslabdázók indultak néz­ni a távolabb futballozó fiúkat. A fekete-fehér tv-labda, hívogatóan elébük gurult. Visszarúgták. Ügyesen. Oszkár eltolta maga elől Lúdláb cigarettát kínáló kezét. Ügy érezte, soha többé az életben nem fog rágyújtani. Undorodott. Bici tréfáin mindig jókat lehet röhögni. Unottan szólalt meg, hogy amit mond, ne legyen Lúdlábnak beszélgetési alap. — Az a kád pontosan egy mopszli kutyának való. Nem rossz gondolat, mindenki kerüljön az őt megillető helyre. Lúdlábnak elég volt ez a néhány sző. Felkapaszkodott Osz­kár nyakába, vállára akasztotta az állát. Mintha elfeledke­zett volna arról, hogy rég leszállt a nap, pislogva napoztatta a fogait. Nézte Oszkárt, idegesítően megjátszott, visszafoj­tott vággyal a szemében, aztán követte tekintetét, le a tér­re. A sárgapulóveres dundi kislány még mindig ott állt egy kis gömbakácfa tövében a sétányon. Feje fölött egy nagy fürt lila akácvirág himbálózott. Lúdláb nem tudhatta, hogy az ott lila akác, erősen szürkült, nemigen látszottak a színek, Oszkár a formákról itt mindennek felismerte a színét. Nyi­tott szemmel járt a világban. Lúdláb viszont nem. Ha erre járt néhanap, akkor is becsukott szemmel jött, nehogy meg­lásson valakit, aki látja őt fellopakodni idegen lakásba. — Mit áll ott az a gyerek? Oszkár nem válaszolt, közömbösen megvonta a vállát. Lúdláb idegesen összehúzta nyakán sárga pulóverét, és tá­volabb lépett. Oszkár a zajra figyelt, mely a félig nyitott ajtó mögül kiszűrődött a lakásból. Csak marjátok egymást, gondolta, én kiszállok a buliból. Rákönyökölt az erkély vas­korlátjára. Lúdláb újra megszólalt, hangja aggodalmaskodó volt. — Ha még öt percig nem térsz vissza, Márta elmegy. — Oszkár bólintott. Helyes. Tudta, hogy Márta r.em fog el­menni. Még akkor se, hacsak száz év múlva ül vissza mellé a he verőre. De bár elmenne! Lúdláb mély lélegzetet vett, ar­ra gondolt, páratlan őszinteséggel kell beszélni, ámbár an­nak sincs sok értelme, hiszen minden szóval, amit kimond csak fokozza a helyzet bonyolultságát, mivel Oszkár úgyis nagyon jól tudja, hogy ő is évek óta szerelmes belé. — Csúnyán viselkedtél vele tegnap este. Meg a többiek-

Next

/
Thumbnails
Contents