Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
1967. május 14. vasárnap KÖ6RÄD <) Barna libor: BÚCSÚZTATÓ Lakos György: VÁRATLAN FORDULAT Ä vállalati klubteremben az összetolt asztalokat fehérrel terítették le, fenyőágakkal és virágokkal mintázták körül, középre tálcákon szendvicsek, aprósütemények és likőrök kerültek. Messiás Antal búcsúztatására készültek. A nők ünnepélyesre bod- s-ózták magukat e napon, a férfiak hanyagabbul ugyan, de mégis alkalmit öltöttek. „Adjuk meg az öregnek a végtisztességet” — szóltak egymás között, s azt lesték inkább, mikor kezdhetik meg az üvegeket, elpusztítani a szeszféleséget, amelyet a szakszervezet kasszájára szereztek be. Messiás Antal egérszürke, jelentéktelenségében szinte észrevétlenné húzódott az egyre szaporodó gyülekezetben, mintha azt akarta volna kifejezni: ugyan, barátaim, miire való ez az egész, nem szolgáltam rá, hogy velem törődjetek. Elvégeztem, ami rámbízatott lehúztam néhány évtizedet a vállalatnál, elértem, amit elérhettem, s most átadom helyem az anyagkönyvelésben Szekulának. Nyugdí jba megyek. Horgászni fogok, meg sakkozni. Szekula stréber és erőszakos alak. Mérget vennék rá, hogy őt szemelte ki utódnak a főnök. Most elért amiért öt éve teljes gőzzel dolgozik. Ha jól meggondolom, a nyugdíjazást is neki köszönhetem, elvégre pár esztendőt eltölthettem volna még itt De mit szólhat az ember, ha azt mondják neki: nézze, Tóni bácsi, maga megharcolta a harcát megtette a magáét a társadalomért, most a társadalmon a sor, hogy megérdemelt pihenést adjon. Az egész úgy hangzik, mintha temetnék az embert S most a tulajdon temetésére koccint ezekkel. Igaz, hatvan felé: hazafelé. Ezt szokták mondani. Elmúltam hatvan, — morfondált —, októberben töltöttem, de, ha nem szaggatna olykor a reuma, jobb volna az emésztő berendezés, ötvennek mondhatnám magam. Hiába, a kiegyensúlyozott mértékletes élet. Ez a titka mindennek. Az a forsza. Bezzeg, Szekula, negyvenöt mindössze, de máris hatvanat mutat. Züllött és kicsapongó fráter. Mondják, hogy együtt hajkurássza a nőket a ■ főnökkel. — ő a felhajtó, a főnök már főzve kapja a pipihúst. Itt van például a kis Vígh- né. Két éve jött a vállalathoz, de már minden kandúr megpróbálta, mondják. Mondják?... Magam láttam a szilveszteri murin, hogyan tűnt el háromszor is. Előbb a fonokicel surrant a telefonközpont fülkéjébe. fél óra után Szekulá- vaí majd meg Kiskérivel, aki pedig példás családapa hírében áll, és mégis. Persze, olyan nő, kell neki mindenki, csak nadrág legyen rajta, ő majd lehúzza. Persze, akiről lehet. A férje meg, az a barom, ivott egész éjjel, mint a gödény, semmit nem látott- hallott S most is, hogy hajladozik, kelleti magát az asztal felett a kis perszóna, ahogy a virágot rendgzi. Teljes kirakati látvány felülről. Víghné egy pillanatra felegyenesedett, szemlét tartani az asztal felett. Észrevette, hogy Messiás nézi. Megrázta szálas, szőke sörényét és mosolyos csókot csippentett Messiás felé. Nyavalyás, vén féreg. Legfőbb ideje, hogy nyugdíjba takarítsák. Amióta belépett a vállalathoz, szinte állandóan magán érzi a tekintetét, mintha folyton figyelné. Nem szól, csak figyeL Érezte szilveszterkor is. Mondta is a dirinek akkor, de az csak nevetett. Ugyan, az öreg!... Ki törődik vele?! Messiás örül, hogy él. ha hallgathat. Azzal teszi magának a legjobb szolgálatot, ha hallgat. Tudja azt jól Messiás. Igaza volt a dirinek — gondolta most Víghné —, de valahogy azóta sem bírt szabadulni a kellemetlen érzéstől, ha az öreg közelébe került. Na, mindegy. Ezután nyugta lesz tőle, ünnepélyes végtisztességgel. tapintatosan és barátságosan kirámolják Messiást a házból. Margó, a gépíró, az a keszeg madárijesztő még sírni is fog, biztos. Na, attól is megszabadulhatnának végre. Az is leginkább lángpallossal járna az erkölcs mezején, csak mert senki nem éhes a fonnyadt lányságára. Szekula felcsípett egy reprezentációs cigarettát az asztalról, megütögette a végét, rágyújtott. Unatkozva őgyel- gett a székek között: — Igazán kezdhetnék. Az embernek millió a dolga. Persze, már szeretnél kívül látni innen — gondolta Messiás. — Sürgős, igaz, te csibész, — hogy a hélyemre ülhess. Még ki sem hűlt alattam a szék, már furakodsz. Pedig ez elintézett ügy, elrendezted magadnak jól, sok kis aljasságot tettél érte, megszolgáltad, célba érsz, ne félj. Én bezzeg harminc évig gürcöltem érte, hallgattam, tartottam a szám, pedig néha lett volna némi mondandóm a disznóságokról, amik itt voltak, és történnek ma is, meid történnek ' ám! Azt ne higy- gyétek, hogy Messiás Antal, mert öreg, — süket is, vak is. Biztos érdekelne némelyeket a főhatóságon például, hogy merre furikáztok hétvégeken, a vállalat napidíján, a vállalat kocsiján, kiket szedtek fel, s mért van akkora tenyérbemászó pofája a sofőrnek a Veress Géza: Fazekasok közönséges kulikkal, s mért pertud mbora osztályvezetőtől felfelé. S még te türelmetlenkedsz. nyavalyás, mert késik a főnök, mert még itt látod az ábrázatom? Hát persze, hogy türelmetlen vagy, de csak üssön a guta; ütött engem is elégszer. Vagy azt hiszed, nem láttam a ragasztott borítékodba prémiumkor. Vedd csak tudomásul szépen, hogy tudtam minden aljasságotokról. Arról is, mindig, mennyivel volt kibélelve a borítékod. Nekem is megvolt a hírszolgálatom, barátocskám. És azt is tudnod kellene, érezned: egyedül rajtam múlna, hogy halomba döntsem a kilátásaid. Mindössze annyin, hogy kinyissam a szám, és amúgy istenigazában, egyszer végre megmondjam nektek a magamét. Elmondjam nyíltan, plénum előtt, vagy akár a főhatóságon az üzelmeket, amiket tudok, amiket sok éven csokorba szedtem. Szép kis bokrétát prezentálhatnék. Díszeset! S miért ne tehetném? Ki gátolhatna? Nyugdíjba megyek, biztos a holnapom, már nem rúghattok ki, — tehettek egy szívességet. Hát miért ne? Szinte észre sem vette, hogy az igazgató a főkönyvelő kíséretében megérkezett. Gondolataiba merülten ült, s csak távolról, szürten érkeztek tudatáig a búcsúztató szavak. Péidás munkabírásról, lelkiismeretes ügybuzgalomról kartársiaaságról, szorgos és hasznos életűtról. mely most megérdemelt révbe ért. Margó, a vénlány csöndesen pityergett, némelyek tapsoltak a révbe ért élethajó gyönyörű hasonlatára, mások ünnepi méltósággal az asztal terítékét babrálták. Kiskéri, a példás családfő az abrosz alatt disz- nólkodón végigsimította Víghné feszülő szoknyáját. A mikor a vállalat és a szakszervezet ajándékát, a pénzboritékot, s az üdülőbeutalót átvette, Messiás Antal már letett róla, hogy kellemetlen ízzel gondoljanak rá. Miért is rontaná meg ezt az igazán megható napot. A tsz-élnök nevenapját ünnepelték. Nem szervezték a névnapot, hanem csak az illendőség hozta őket össze. József előestjén összegyűltek a szomszédok és a jó barátok, megtelt a szoba vendéggel. Előkerült a pálinkás korsó, a füstölt kolbász, meg a házi termésű kadar, a fűszert pedig ontották a férfink, akik egymással vetekedtek a csat- tanós tréfák sorolásában. A társaságban ott ült a vékony- dongájú, törékeny testű Bede Gáspár, a helybéli Takarék- szövetkezet igazgatósági elnöke is. özvegy ember, és a felesége halála óta talán először fordult meg vidám társaságban, de most nagyszerűen érezte magát, s ha óvatosan is, bele-belekóstolt a snapsz- ba és a borba egyaránt. Az tetszett neki, hogy itt csupa férfi ült együtt. A nőket kerüli és azt tartják róla, gyűlöli is. Furcsa módon ez nem feleségének váratlan és megdöbbentő elvesztéséből, hanem a megboldogult kiáll- hatatian természetéből fakadt. Húsz évvel volt idősebb, mint az elhunyt asszony, mégis az üldözte öt féltékenységével. Különösen a Takarékszövetkezet megalakulása óta kellett sokat szenvednie, mert a féltékeny asszony szinte elviselhetetlennek találta, hogy a takarékban frissen érettségizett, üde lányok nyertek alkalmazást. Rettenetes gyanúi ellen úgy igyekezett védekezni, hogy öregedő férjével szemben fiatalember! követelményeket támasztott. A tsz-elnöknek feltűnt barátja szokatlan hangulatváto- zása. — Látod Gazsi, húsz évvel fiatalodsz, ha mosolyogni látunk — mondta és mivel kedvelte a tréfát, hozzátette. — Csak a lányok előtt ne mosolyogj, mert menten beléd szerelmesednek. A téma a többiek érdeklődését is felkeltette. Furák Márton, a csattanós-piros képű, fiatal brigádvezető pajkosan jegyezte meg. — Az új póstáskisasszony már így is kirúgta rá a hálóját! — Az ám! — helyeselt öreg Fazekas, a huncut szomszéd is — Minden póstazárás előtt ott udvarol. Természetesen valamennyien jól tudták, hogy Bede Gáspár nem a „kisasszony” fekete szeméért jár naponta a postára, hanem az aznapi betéteket ott helyezi biztonságba. De ekkora „légnyomás” mellett, már talaja van a túlzó tréfáknak. S amellett az új „postamesternő” személye is alaposan foglalkoztatta a falu közvéleményét. A postáskisasszony nem véglegesen került a községbe, tulajdonképpen a súlyos beteg Kurellánét helyettesíti. Megjelenése azonban mégis közfeltűnést keltett. Kurellá- né sápadt arcú, horpadt mellű, vénecske asszony volt, a helyettes ellenben lány és teljesen ellentéte szürke elődjének. Ennek a lánynak mindene megvolt, ami feledteti még az idős emberek érzéki tunyaságát és felkelti az öregasszonyok féltékenységét, képzeletét is. Nagy bogár szemek ültek kerekded, baba arcába ékelve és a szabályos arcot dús, magasra tupírozott, koromfekete haj keretezte. Erős melle és csípője szinte áttörte szűk szövet ruhája falait. Örökké mosolygott és derűjét kedves modorával mindenkibe átültette, akivel csak beszélt. Amikor Kurellánét kórházba szállították, egyedül maradt a nagy lakásban, s azóta azt találgatja a falu, vajon kit is fogadhat a lány az éj jótékony leple alatt. Mert azt senki sem merte feltételezni, hogy egy ilyen életvidám, szerelemre termett leány parlagon heverted bájait Bede Gáspárt zavarta az élcelődés, azonkívül az alkohol is mindinkább hatott Szédült és álmosság környékezte. — Nem akarok hangulatot rontani, de nekem mennem kell — mondta és mindenkivel kezet rázott. — Tán megsértettelek? — kérdezte a tsz-elnök. — Nem vagyok én olyan sértődés!... Holnapra revíziót várok. Az elnök meg a brigádvezető kikísérte a kiskapuig. Ott még egy incselkedésre szánták rá magukat. — Te Gazsi! — mondta az elnök — Legjobb, ha a túloldalon mész. — Ügy ám — fűzte hozzá a brigádvezető. — Ezen az oldalon könnyen beinvitálhatja a póstáslány! ellenes oldalra, amin a tréfálkozó barátok akkorát kacagtak, hogy zengett tőle az éjszakai álmát alvó, elcsendesedett falu. A Takarékszövetkezet elnöke lassú léptekkel baktatott magányos lakása felé. Mintha csak arra vigyázna, hogy fel ne keltse az éber kutyák haragját! A kabátot összehúzta magán, nyakig begombolkozott. Kellemes melegség járta át. S valamiképpen mindig csak a postás lányra gondolt, aki friss, szép és erős, mint egy fiatal tigris. Közeledett a Kurella-ház- hoz és erőlködve bámult át a túloldalra, de fáradt szeme nem látott mást csak fekete sötétséget. Annál váratlanab- bul érintette a csendülő hang: — Gazsi bácsi! — hangzott fojtottan, félhangosan — Gazsi bácsi, jöjjön már át egy percre! Azt hitte, hogy csak a képzelet játszik vele. Ment tovább, még meg is gyorsította lépteit. — Gazsi bácsi! — hangzott most már hangosan. Kedve lett volna futva menekülni, de azt méltatlannak találta falubeli tekintélyéhez. Átbaktatott a lányhoz. Az pedig megragadta a remegő férfi kezét. — Jöjjön, gyorsan! — vonszolta maga után az árva lakásba — Csak tíz percre! Igazán, csak tíz percre! A lány bezárta maguk után az utcai kaput, majd a veranda ajtaját is. Vendégét a hálószobába vezette, hol az egyik ágy már vetetten kínálta kényelmét. — Csak itt fűtök — mondta a lány — Nem venném a lelkemre, ha megfázna. Bede gyanakodva méregeti e a lányt, aki a benti melegben levetette kardigánját és szűk selyemblúzában még csábítóbb, igézőbb volt, mint máskor. Elhatározta, hogy nem enged a női erőszaknak es bármily nehéznek látszik is, úgy menekül el innen, hogy megőrzi ártatlanságát. — Iszik-e valamit, Gazsi bácsi? — kérdezte a lány és máris két pohárkát helyezett el a tálcán és töltött — CaS hogy az ital vagy az ide- binet Brandy! gek hatására-e, de Bede Gós- _ Nem iszom _ mondta pár valóban atsietett az át- zordan öreg Bede. M. Lilensskij: Közel a kislányhoz Amikor megtudtam, hogy Ljuba, az étterem felszolgálónője szabadságra ment, szomorú lettem. Mert Ljubának szép, mosolygós szemei voltak, és nekem mindig mócsing nélkül hozta a húst, még akkor is, ha semmi más nem volt a menüben, csak kotlett. Két évvel ezután megjelent Ljuba az étteremben, s karján egy puha húsú, aranyos kislányt tartott. — Most már ismét itt dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — Ö, nem, már más munkahelyem van! A bölcsődében dolgozom, mint szakácsnő. Közel a kislányhoz. Jó három év múlva, amikor a kirakatokat nézegettem az utcán, majdnem nekimentem egy mosolygós nőnek. — Szervusz. Ljubácska! Hol dolgozol? Még mindig a bölcsődébe? — Ugyan már! Átmentem az óvodába. Közelebb a kislányhoz. Teltek—múltak az évek. Egyszer a Metró mozgólépcsőjén állva pillantottam meg Ljubát, Éppen hogy oda tudtam neki kiáltani: — Hol vagy? — Az Iskolában. Kezemmel köröket írtam le. minha egy fa zékban kavargatnék. Ljuba hunyorogva bólintott. „Értem, — gondoltam, — szakácsnő az iskolában, a lánya közelében.” A Föld tovább folytatta Nap körüli forgását, s nem emlékszem már pontosan, hogy milyen körülmények között találkoztam Lju- bával a GUM-ban. Éppen egy elegáns sétapálcát nézegettem, amikor jól érezhetően oldalba nyomtak. — Kicsit óvatosabban! — dönnögtem. — Maga pedig ne ragadjon itt órák hosszat a pulthoz! — nyelvel vissza egy nő, aki fölöttébb ismerősnek tűnt. Az emiékek automatikus felvonóján a LJUBA név emelkedett a magasba. — Tudom ám, hol dolgozol! Szakácsnő vagy az egyetemen. — mondtam neki. — így van! — Milyen szakon van a lányod? — A konyhán dolgozik velem együtt. A felvételi nem sikerült... De nem esünk ám kétségbe! Megtudtam, a rektorunkat zrszival etette kicsi korában a mamája, de a feleségének halvány gőze sincs, miként is kell a zrazit elkészíteni. Nos. én majd főzök neki. de olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! Bármibe fogadni mernék. jövőre egyetemi hallgató lesz a lányom Eltelt aztán még vagy tíz esztendő, talán még több is ... Egyszer az egyik parkban ültem és köhécseltem. Az utóbbi években egyebet sg csinálok. Egy cekkert tartó középkorú telt asszonyság barátságos pillantásokkal méregetett, majd lehorgonyzóit mellettem. Nevetős szeméről azonnal felismertem. — Mit dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — Szakácskodom. mint mindig. — Hol? — A Tudományos Akadémián. — Tényleg? ... — tátottám a számai. — Közel a kislányhoz? Csak nem?... — De igen! — válaszolta büszkén. — Holnap tartja a székfoglaló beszédét. (Baraté Rozália fordítása) — Ugyan. Gazsi bácsi! — mondta hízelegve a lány és nyomatékképpen megsimogatta a férfi galambősz, ritka szövésű haját — Kóstolja meg! Ez a legjobb konyak... A duruzsoló, meleg hangnak nem lehetett ellentállni. — Nem bánom, de csak egy pohárkával! És Utak. Amikor a poharat letették, öreg Bede már teljesen kapitulált. Oly megadóan és várakozva nézett az izmos, szép lányra, mint korábbi tehetetlenségei idején a feleségére. És most mi lesz? — kérdezte üvegesen csillogó, szürke szeme. A lány pedig odament hozzá, kigombolta rajta a felöltőt és levetette róla. Ö pedig csak tűrte és magába szívta a lány hajából áradó párt'üm- illatot. Most már biztos volt abban, hogy a végzet pajkos ujjal Irányították ezt az estéjét. A lány cigarettát vett elő. Duzzadt ajkai közé döfte és határozott kézmozdulattal rágyújtott. — Gazsi bácsi! — mondta hosszas szünet után — Lenne én nekem egy nagy kérésem. .. — Csak ki vele! — mondta izgalomtól átfűtött hangon Bede Gáspár. — Lehet, hogy csak kérdés — nyújtotta a szót a lány. — Azt szeretném megtudni ugyanis, hogy én. aki itt nem vagyok véglegesítve, kaphatnék-e maguknál OTP-köl- csönt? Befújta dohányfüsttel a szobát, és Bede Gáspárt elkapta a mellrázó, nehéz köhögés.
