Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-07 / 106. szám

1967. május 7. vasárnap ff ÖOR A 0 7 Vasárnapi levél A III. tavaszi tárlat után Az űj mechanizmusról Nem általános, de nem is egyedülálló aggodalmad, kedves barátom, amelyet abba a kendőzetlen kérdés­be tömörítettéi: „Es mi lesz az emberrel az új mecha­nizmusban? Ismét egymás farkasai leszünk, mint a kapitalizmus éveiben?” Kérdésed élét azzal igyekeztél tompítani, hogy kifejtetted: objektív körülmények es elvi kinyilatkoztatások kényszerítettek a kérdés fel­tevésére. Hiszen ha a realitások talajára lépünk (s ez véleményed szerint az új mechanizmus lényege!), ak­kor előbb-utóbb el kell jutnunk odáig, hogy a nem gazdaságos, improduktív üzemeket, intézményeket fel­számolják, helyenként létszámcsökkentést hajtsanak végre, s az egyének, személyek körében is szelektál­janak, hiszen a szép elképzelések megvalósítása meg­kívánja, hogy jóképességü, felkészült emberek foglal­ják el a különböző munkahelyeket. Márpedig ez, sze­rinted, ha nem is kenyérharcot, de egészségtelen ri­valizálást teremthet ember és ember között. Egy­részt azért, mert minden bizonnyal még nem minden ember dolgozik az adottságainak, képességeinek és hajlamainak megfelelő helyen, másrészt azért, mert a bizonytalanság érzése napvilágra hozza eddig elte­metett gyarló, múltból magunkkal hozott, vagy szü­lőktől örökölt helytelen hajlamainkat is. Aggályod (tévedésed és fölösleges túlzásaid ellenére is!) egy nagyon időszerű kérdést elevenített fel, még­pedig azt, hogy társadalmunkban nincs és nem lehet sem elvont, sem gazdasági probléma, amelyet ne a dolgozó ember oldaláról közelítenénk meg. S egyide­jűleg rávilágított az új mechanizmus előkészületeinek egyik gyermekbetegségére, mégpedig arra, hogy haj­lamosak vagyunk az új gazdasági mechanizmus re­formját valami különálló, mechanikus, lélektelen, em­bertől idegen és független tevékenységnek tekinteni. Mint minden új — s ez az ellentmondás alapja — ki­csit távolinak, nehezen felfoghatónak mutatkozik, amelynek kihatásaiból csak a „bizonytalanság” vélt lehetőségeit érezzük közelinek. Vagyis (őszintén szól­ván!) kevés fáradtságot fordítunk arra, hogy tanulmá­nyozzuk, megérteni igyekezzünk a szükségszerű gaz­dasági lépés lényegét, magvát. Mert mindaz, ami el­lentmondást idéz elő, helyesebben: ellentmondásnak mutatkozik, nagyrészt tájékozatlanságunk mesterkélt következménye. Kérdés-felvetésed éle még tovább tompul, sőt teljesen eltompul, ha más oldalról is megközelíted az új gazdasági mechanizmust. Egyelőre te csak az egyik, s valljuk meg, tizedren- dű oldalát látod a kérdésnek. Nyilvánvaló, hogy egye­sek a fokozott követelmények napjaiban kihullanak a rostán, s az sem lehetetlen, hogy egyes intézmények, vagy ezek részlegei fölött eljár az idő. De vajon új dolog-e, hogy „megfelelő embert” követelünk a „meg­felelő helyre”, új-e az, hogy a közömbös, felületes, használhatatlan, vagy más helyütt több munkakedv­vel dolgozó, nagyobb hasznot hozó emberektől szaba­dulni igyekeznek, illetve érdemük szerint másfelé irá­nyítják őket? Régi és sohasem titkolt törekvés ez, legfeljebb a korábbi, idejétmúlt mechanizmus akadá­lyozójává vált a helyes elvek érvényesítésének. S kell-e valóban attól tartani, hogy a fúrás és karrieriz­mus éppen az új mechanizmus kényszerítő hatása alatt induljon burjánzásnak? Aligha. Mert ha emberi oldalról közelítünk ehhez a kérdéshez is, megállapít­hatjuk: éppen a gyengébb szakértelmű, szorgalmú és képességű emberek nyúltak bizonytalanságukban, vagy vakmerő és könnyelmű vágyaiktól indíttatva a nem­telen, a társadalmi együttélés szabályait sértő fegyve­rekhez. A jó szakmunkás, a fejlődéssel lépést tartó mérnök, a képzett és rugalmas értelmiségi szenvedé­lyének tekinti a munkát és abban talál kielégülést. S itt eljutottunk a legfontosabb ponthoz, ami em­berileg az új mechanizmus magja, mégpedig oda, hogy az új mechanizmusban törvényszerűen szenvedéllyé kell váljon a munka. Nem lesz népvándorlás, nem is lehet erre szükség, de a jobb, az alkotásra készebb, merészen kezdeményező embernek könnyebben meg kell találnia helyét, hogy tudását, képességét, nyug­talanul alkotó természetének erényeit hasznosítsa, mind a társadalom hasznára, mind a maga javára. De hiszen ez még nem is az új mechanizmus találmánya, hanem a szocializmus, a kommunizmus alapvető kö­vetelménye! Hiszen hol érvényesítse igazán kisebb, vagy nagyobb tudását és képességei£. a dolgozó ember, ha nem a dolgozók államában? Eljutottunk oda, hogy megadjuk a konkrét választ is nem kevésbé konkrét kérdésedre. Légy teljesen biz­tos abban, hogy a mi társadalmunkban nem lesz, nem lehet az ember a másik ember farkasa. S ha akad is néhány általános törvényszerűség, amelynek érvénye­sülésével mind a kapitalista, mind a szocialista társa­dalom körülményei között számolni kell, a szocializ­mus alapvető vonásai meg nem másíthatok. Számta­lan gyakorlati példa igazolja, hogy a becsületes, dol­gos, jószándékú ember még soha nem került utcára, soha nem maradt munka nélkül. S ha egyik helyen fölöslegessé vált a két erős kar, a fogékony fej ereje, tudása, akkor akadt másik hely, ahol mindezekre az erényekre fokozott szükség mutatkozott. Természete­sen társadalmunk (s a megannyi szociális, érdekvédel­mi szerv!) védelmét nem élvezhetik a naplopók, csa­lók, szélhámosok, rendünk megátalkodott ellenségei. S ha a bűnözők, a kártékony lumpen elemek kellemetle­nül érzik magukat a szocialista kiválasztást előidéző új mechanizmus keretei között, abból kedves barátom, ahogy ismerlek, te sem csinálsz szívügyet. Lakos György A tárlatlátogató egy kiállí­tást mindig, vagy legtöbbször, horizontálisan szokott nézni, vagyis végignézi a falakra ag­gatott festményeket, rajzokat, felállított szobrokat, s megal­kotja véleményét. Természe­tesen ez az elsődleges és a legdöntőbb rendeltetése min­den tárlatnak: befolyásolni, ■ érzelmileg megrázni, élmé­nyekben részeltetni a nézőt. Persze, egy tárlatnál, különö­sen ha neve előtt számot hord, mint a most látott III. észak- magyarországi tavaszi képző- művészeti tárlat, már érde­mes történelmileg is vissza­pillantani, összehasonlítást tenni: mennyivel masabb, jobb avagy kevésbé sikerül­tebb a mostani tárlat, mint az előzők voltak; gazdagodott-e az észak-magyarországi kép­zőművészek termése az el­múlott esztendőben, avagy aszályosabb volt az év ... Ha az érdeklődő a kiállító művészek neve alapján han­golja fel szépérzékét a tár­latra, minden esetre az észak- magvarországi képzőművészek tisztes névsorával kerül szem­be. Hiszen csak a különböző társadalmi szervezetek dijait elnyert művészek — így id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész, a két SZOT- díjas festőművész: Czinke Fe­renc és Ficzere László, aztán a hazánk határain túl is sze­rencsésen ismert miskolci Fe- ledy Gyula, a tavalyi pesti bemutatkozása után Tarján- ban, a tárlattal egyidőben ki­állító Réti Zoltán, a szintén díjazott LóránJ János neve —, hogy csak a hirtelen szembe ugrókat említsem — felkeltik az érdeklődést. Ugyanabban a két terem­ben. ahol tavaly láthattuk a második ilyen tárlatot, vala­mint Iványi Ödön kiállítását, nyílván sokkalta több műalko­tás ezúttal sem fért el. Ám most ez az összeállítás látszat­ra is soványabbnak tűnik, mint ahogyan a tavaly tavaszi ragyog emlékezetemben. Mint­ha kevesebb, kisebb, egyhan­gúbb lenne ez a mostani. Nem vitás: a szobrászati, plasztikai anyag kevesebb is. De hogy kevés lenne a két egyenlő részre osztott grafiakai és fes­tői rész is? Ezt a benyomást, mely lehet pillanatnyi, talán hangulati is. megerősíti a még egyszeri, még megismé­telt körbenézés. Kisebbnek tű­nik, mert kevesebb az olyan mű, amelyik visszaránt magá­hoz, újra meg újra nézésre késztet. Tematikai oka lenne csupán? Lehetséges. De meg­alkotásbeli is nyílván. Világért sem akarok valami­féle tematikai igényt felállíta­ni. Mint prózaíró, akinek a művészetek közt talán a leg- direktebb módon lehet és illő a való világ dolgait megjele­níteni, tudom, milyen elszür- kítő, ha egy elbeszéléstől, vagy akár csak egyetlen regénytől, is, számon kérik a totálist, az egészet, a társadalmi és tör­ténelmi teljességet. Hát még a képzőművészettől, mely terü­letében és eszközeiben sokkal­ta összefogottabb, sajátosabb, a látványra és a látvány mö­götti kifejezésére rendeltetett művészet. Bunfordi dolog len­ne azt kérni a képzőművész­től, hogy egy-egy alkotásában a társadalmi-történelmi, avagy természeti valóság egy-egy problémájára „világítson” rá, „segítse” azt stb. A művészet ereje, így a képzőművészeté is, abban rejlik, hogy a lát­ható világ egy-egy szeletének látványával felkelti az egész, a mögötte levő nagy képzetét, szépségét, fenségét. Az aszta­lon levő hal is alkalmas arra, hogy a művész által élményt támasszon, de csak az aszta­lon heverő halak festésével egy tárlat — átvitt értelemben értve persze ezt a képet! — nem bizonyos, hogy a világról, a létről, az emberről maradan­dót tud mondani, láttatni, éreztetni. Nem is azt kevesli e sorok Írója, hogy a történel­mi társadalmi úgynevezett té­ma kevés lenne, hiszen id. Szabó István faszobrainak kis válogatása, vagy Mustó János kemény hangon kiáltó Viet­namja mellett Ficzere László „Krumpli” című emlékezetes festménye arra a vásznontúli gondolati igazságra utal: mi­lyen fáradságos ma is a két­keziek munkája, Feledy Gyula „Kariatidák” című képe a bányászok köznapi munkájá­nak tragikumára mutat, vagy Iványi Ödön töprengő művész­feje a megkezdett kép alatt világosan és valósággal, irodal­mi észközökkel fejezi ki az alkotó elme műteremtő gyöt­relmeit. Szóval már e néhány szembeötlő mű említésével is jelezhető: nem hiányzik az alkotókat körülvevő világ örö­mének — gondjának jelenléte a műalkotásokban. A bökkenő ott kezdődik a tárlatlátogató előtt, hogy úgy találja: ezek a nyilvánvalóan közösségi mon­danivaló sarkallására született alkotások is belefolynak, fel­oldódnak a kis-élet-részletek átlagszinten ábrázolt nagy többségébe. Mint általában a magyar képzőművészeti életben mos­tanság, itt is a grafikai terem nyújtotta a nagyobb élvezetet. Nem csupán azért lehet ezt így leírni, mert a grafika és csatolt tartományai a reális lét eszköztelenebb, egyszerűbb kifejezésére ösztönzik az al­kotókat, hanem mert az egyé­ni, saját hangon szólás egye­lőre itt az erőteljesebb. Ficze­re László grafikáinál is foly­tatja sajátos rajzi eszközökkel önmaga és a világ kifejezését. Kunt Ernő három színes met­szete nem annyira modem hangvételével, mint inkább tiszta gondolatiságot kifejező erejével fog meg. „Bogár Im­rét megéneklik” című képe méltán, uralja az egyik falat: a mondanivaló népballadai izzása a mára széthullott népi világ analógiájára szintén széttöredezett, külsőre csak egymás mellé dobált részletek kusza halmazállapotával dina­mikusan fejezi ki egyszerű köl­tői alapigazságát. Czinke Fe­renc metszeteiben intellektu­ális mondanivalót kíván kife­jezni. s a Kondor Béla atmosz­férájának erősen spekulatív jellege nem egész szerencsé­sen ötvöződik Czinke népi-pa­raszti levegőjével. Kiszejárása, akárcsak a másik teremben kiemelkedő „Palóc madonna” című kerámiája, kellő népmű­vészeti inspirációval talán az alkotó képzelet többetmondó. harmónikssabb, tisztább dal­lamait is felserkentette volna. Lukovszky László és Tóth Im­re tájábrázoló metszetei, raj­zai lényegre törőek, alkotóik művei közül azonban nem igen magaslatiak ki. Tenkács Tibor önarcképével viszont artisztikusan, emlékezetesen kelti fel egy végvári festő életérzését. Farkas András ne­vét is oda kell jegyeznünk övé mellé, aki Palántázók-jával valósággal kopogtat a gobelin­kifejezés ajtaján. Nagy Gy. Margit gobelinje ha nem is sztorijával, de harmonikus szí­neivel, kompozíciójának ne­mességével helyet kér emlé­kezetünkben. Szabó István szobrai közül nekem az En- gels-fej adott legtöbbet, beszé­desen mutatta: milyen lát­ványmögötti erők kifejezésére képes a faszobrászat. mi nagy képe nem fejezné ki sajgóan eleven alkotói problé­mákat. A megformálásban van valami esetleges nála, van valami be nem fejezett. S á recenzens múltkori tárlata után abban reménykedett: ezeket a végső, kiteljesítő hú­zásokat, vonásokat most, fogja a festő megtenni. Hát az idén még nem sikerült... Két sa­játhangú, vagv azon munkál­kodó jó festő tájképeit kell sorra vennem. Seres János fi­nom atnioszférájú, elegánsan komponált, emlékezetes Szán- va-part-ja saját nemében nem köznapi alkotás. Blaskó János két tájképe közül a Tokaji utcá-ja drámai hangvételéveL harmonikus és sokatmondó struktúrájával megmarad a néző recehártyáján. Tóth Im­re festményei nem hatottak rám oly szucgesztív erővel^ mint ugyané tárgyú fekete­fehér metszetei. Lóránt János képei festői kulturáltságon kí­Kristóf Cecília: Három cserép virág A másik terem, a természe­tes világítást sajnálatosan nél­külöző festői terem táblái kö­zül Ficzere László már idé­zett „Krumpli” című nagy ké­pe rántja magához a figyel­met. A néni konstruktivista ízeket idéző, geometrikai for­mákkal építkező festő e mód­szerrel éveken át munkálkodik sajátos kifejezésének megte­remtésén. Ha a formák szülte harsányságot saját belső véle­ménye, igazságossága jobban átforrósítja mostani eredmé­nyeit megsokszorozhatja. Ivá­nyi Ödönnél a nemrégen lá­tott. egyéni tárlatához mérten valahogyan visszafogottabb a mostani jelentkezés. Nem mintha a „Töprengő” festője nem rejtené magában a nagy kép lehetőségét, vagy a műter­vül ezúttal nem sok újat mondtak a nézőnek. Réti Zol­tán egyetlen tájképe nyílván ízelítőt adott a Képcsarnok kiállító termében látható gyűj­teménye anyagából: tisztes, él­vezhető, a natúra lényegét fes­tői hatásossággal ragyogtató kép. Sajnos, a jó átlagból nem emelkedik ki. Feledy Gyula nagy festménye, a Kariatidák, nem érte el azt a hatásossá­got, ami Feledyt ugyané tárgyban metszeteinek bonyo­lultságával intellektuális gaz­dagságával, beszédes vonalai­val jellemezte. E táblán a bá­nyászok világa — a színek felfokozódó hatására — szét­hullt darabokra, és nem állt össze művészi vízióvá. Nem lehet egy tájegység képzőművészeitől azt várni, hogy minden évben az előző­nél rangosabb, varázserőben lenyűgözőbb műalkotások ga­lériájával lepjenek meg. Ez a harmadik tárlat bizonyság er­re. A tavalyi jobb, színvonala­sabb, egységesebb, izgalma­sabb volt. Amennyire fontos, hogy egy ilyen jelentős ipari tájegység. minő Észak-Ma- gyarország. rendszeresen él­vezhesse a körében élő képző­művészek. általában alkotó művészek tevékenységének gyümölcseit, úgy arra is vi­gyázni illő a kultúra helyi őr- állóinak és tisztségviselőinek, hogy azért ne minden áron, .nkább alkalmas és méltó ösz­.zefételben kerüljön sor az Ilyen sokra rendelt, a nógrádi ioigozók ízlésnevelésében oly döntőnek számító közös bemu­tatkozások megrendezésére. Feledy Gyula: Kariatidák Varga Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents