Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-04 / 79. szám
8 Ff ö G fl Ä D 1967. április 3. hétfő KONCZ ANTAL KASSAI FERENC Magyar katona Ukrajná ban Szabadság Rabló lettem. Éjszaka orvul törtem egy házra, Kezemben pisztoly, agyamban gyilkos szándék. Lesben álltam az udvaron s társaim ólakban, istállóban kutattak zsákmány után. Rohamkéssel vágtuk el a család egyetlen malaca nyakát. A Hold szégyelte magát, elbújt a felhők mögött, csillagok se néztek ránk, lopakodtunk a faluból kifelé zsákmánnyal hátunkon — és üres undorral szívemben. Holnap talán jajgatva átkoz egy öregasszony, bosszúra gondol két gyönge gyerek. De én malacpaprikást reggelizem! A hasam tele lesz s teszem mindezt — a kereszténység és a kultúra nevében * Mert — „én is védtem Európát • 1943 őszén a bolsevista pogányság ellen, és tudom mi a magasabbrendűség, a szellem, ami megkülönböztet bennünket, Nyugat művelt fiait — a barbár Kelettől...!” 1943. november. Mindennapi kenyeremmé lettél, aki áradó könnyű vetés voltál, hajadban harmat hűse lengett. Mindennapi italommá lettél, aki a mámor maga voltál, áttetsző kristály-mozdulataidból szc/mjasan kortyoltam nevedet. Reám derültél friss fehér kenyérként háromszázhatvanöt karéjra szeli az év pengéje mosolyod. Reám derültél forrás-enyheségként, ki vízesésként hulltál rám zuhogva, arcod a? éj fekete csermelyében állandó csillagképre változott. Ki megváltásként felragyogtál, és új időnek voltál kezdete, felfoghatóvá lettél, mint a tér. Távoli kéklő csúcsokat mutattál, hol együtt lakik felhő, hegy, zene, s hozzám lettél nagyon hasonlatos, kihez magamtól menekültem én. A sejtjeimben lettél otthonos, anyag ölében csillag és csoda, ha megszoknálak, legyél idegen! A csillagok közt ilyen otthonos, akinek te lettél az otthona. Ha «lvágyódnék, légy maga a vágy, atomjaim közt vérző végtelen! SALGÓI NAGY ISTVÁN VIETNAMNAK ÜZENEM Futok a mozdulatlan partra, magasabbra, magasabbra. Vijjogó viharhangot hallok, barna Északra húz a Nyugat fekete madara, hogy ma is felzendüljenek a recsegő ház-dalok. Kemény ágak vagytok a gyarmat lángjában, örök fojtó füstök a rabló vágyakban. Megfognám az orvhalászt a védtelen tó vizén habzó, véres fényig kergeti a Nagyhalat: csapkodó hangokra megmozdul száz kerék az üldözők között ledöntik a vonalat. S azok között mindenki ott lesz, kinek élet a béke, kinek nem, ott pusztul az igazság útvesztőjében. De míg a túlsó parton hegyek indulnak el a lengő halálon, a nappaltól kisírt szemeknek nincs éjjelre helye, és míg nincsenek a golyó-legyek biztonság-lakatban addig mindig csapkod a haldokló szörnyeteg keze! Párkány LászlóKözvetítő lánc találmány, amellyel a minap ismerkedtem meg, szenzációs. Örömmel adok hírt róla, mert hiszem, hogy a technikai haladás jelenlegi .színvonala ezzel is mérhető, Gyurika mindössze kilenc éves. A maci őt is ágyba szólítja minden este. Ellenvetés nincs, mert apuka és anyuka nagyon szigorúak, $ mindketten szeretik a csendet, különösen, ha valamilyen jő krimi megy a tv-ben. Arról már hallottam valamit regélni, hogy a gyerekek állítólag nem alszanak el azonnal, s az ajtórésen, a kulcslyukon át tovább nézik Peres» Gézát a műsort. Meséli egyik kollegám, hogy kisfia a múltkor az előszobában kuksolt, szinte pisszenés nélkül, és a könyv- szekrény üveglapjának visszatükröződésében nézte a krimit. A legeredetibb ötlet mindegyik között Gyurikáé, aki a korhoz méltó találmánynyal rukkolt elő. S ez nem más, mint a közvetítő lánc. Ha fizikai ismereteim nem hagytak cserben, a tengeralattjárók periszkópja hasonlatos a találmányhoz, na meg feltételezhetően a valódi tv közvetítő lánc. Gyurika a nappali szobában levő készülék műsorát első fokon a fekete, ragyogóan tükörsima asztalon „fogja”. A képet tükör segítségével „talpára” állítja és .Átlövi” a fürdőszobába, ahol apu borotválkozó tükre „fogadja” a műsort. Innen egy gömbcsuklós nagyító tükör hozza be a képet a hálószobába. A kép kisebbi mint az eredeti, de istenem: kisgyerek* kis kép. A hatig közvetlenül hatol át a falom e technikai nehézséget az építők már három évvel ezelőtt legyűrték, amikor Gyurikáék bérháza elkészült. A közvetítő lánc ma is működik, de természetesen a legnagyobb titokban. Hogy én honnan szereztem róla tudomást? Vrác korom- ban, amikor a nővérem udvarlója megjelent a házunknál, én is ezt a trükköt alkalmaztam. Csak sokkal gyatrább technikával .. Halászok a nádasban Sxahonyi Károly: FEHÉR RAKÉTÁK F eri átvágott a kertek alatt: Kámperék te- hénistállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidöntötték a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között. Már alkonyo- dott. Feri végigment a ledőlt kőfal mellett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgálgat- ta. aztán a kabát ujjához dörgölte. Körülnézett. A szekeret kereste. Még mindig ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán. Lovukat, a k ; vös gebét, az istállóba kötötték; furcsa jószág volt, amikor jövet megállította az udvarukban, az öregember — prrrrrr — megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mulatott ezen. ..Vajon az asszony is benn van most a pajtában?” — né- ze ö lött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja a a vár, hogy szólhasson hozza. vizet húzhasson neki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a hár előtt egy széken és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette hogy mit akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát. Aztán >- a lépcsőkön, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát, — a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recsegését, sípolását. Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt — Nyicsevó, nyi- csevó... — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött. N agy any ó a konyhában, a szokott helyén ült, a saroké ban. Imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafüzért morzsolt. — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra, kifűzte sáros bakancsát. Nézte nagy- anyót a félhomályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott. Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll, kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafüzért és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment. — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt. — Egy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó. — Akiket a táborban, őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt. — Arrább lökte a bakancsait, kereste apa papucsát a dikó alatt Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat. — Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat. A fiú nem mozdult. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt. és sovány — mondta. A fejükön meg lyuk. — Uram Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszéld el senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes- fényképezett. Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket. — Ó, te, még bajba kerülsz! — Á, — mondta Feri, tudják, hogy a németek csinálták. Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott.. Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostam a konyhát, egész délután hajladoztam. Hallod? A fiú fogta a bakancsokat, és kiment. Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel. Ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok. — Há? — nézett Ferire — Kák gyélo? — De nem figyelt rá. Csak úgy szokásból, megveregette a fiú vállát. Feri cseppet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment, a favégítóhoz. Kicsit füléit a neszekre: megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt; felaprította. Kapkodva felemelt egy újabb tüskét. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit. Üjra intett, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint felemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult féléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert is, ott feküdt a gyermekek mellett az almon. Csend volt A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdulatlan öreg hegyes orra, a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta. A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmára. Feri hátrahőkölt Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állat a mellére ejti és bámulja a pajta falát. Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába. Tele volt csillaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott, és türelmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kellene neki —, gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. — Ekkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta, meg még egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakéták, lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg «így régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesoro- zott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát. nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpörgette, s közben egyre kiáltozott, vidáman, nevetett, a többiek meg egyre lövöldözték. Ekkor jött meg anya, Kenyeret hozott a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikém!... Feri végre a földön volt, dühödtél) ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához és elvette tőle a kosarat. — A háború — lihegte anya — azt mondják, Magyarországon vége a háborúnak. — Vége? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Mama! ■— lelkendezett anya —■, hát látja! Feri ott ált az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jólsütött kenyér volt. a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, és hajtogatta: — ’hát vége, látja, mama! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafüzért, némán mozgott a szája. Aztán azt mondta: — Az én János fiamat, a te férjedet, Róza, a ts édesapádat, Ferike, vezéreld haza Jézusom... — Meghalt az ukrán a pajtában — mondta csendesen Feri. Senki sem hallgatott rá Feri visszaült a dikó szélei-e. rágcsálta a gyürkét. — Az a* öregember. Meghalt. A nya ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége. vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva. A rakéták fénye bevilágított a konyhaablakon.
