Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
4 NÖG RÄ ü 1961. április 3A vasárnap EMLÉKEK A megyei tanács dísztermét veteránok vették birtokba. Egymás után érkeznek. Ki egyedül, ki társával, mások csoportosan. Idős harcosok. Hajlott háttal, barázdáit arccal, ősz hajjal, Van, akit felesége, másikat a gyermeke kiséri erre az ünnepre. Segítségre szorulnak. Olyan emberek ők, akik a Horthy fasizmus alatt az illegalitást vállalták. Dolgoztak a pártért, aktív részesei a munkásmozgalomnak. Elfáradtak. Legtöbbje túl van a hetven éven is. A mellükön elhelyezett kitüntetések azt bizonyítják: nem csak az illegalitásban, hanem a szocializmust építő munkában is de- rekas részt vállaltak. Ameddig bírták. Hiszen nem egy közülük közelről is megismerkedett a Horthy csendőrség puskatusával, mások a börtönben sínylődtek, vagy éppen az emigrációt választották, hogy újabb harcokra készüljenek. A meglepetés szinte minden arcon. A fehér terítővei borított asztalon piros tulipán. Csendben várják az ünnepséget. Fegyelmezetten. Csak néha szólnak egymáshoz. — Emlékszel... — Emlékszem... Régen volt.. És amikor vége a hivatalos ünnepségnek, a korábbi kitüntetések mellé egy újabb kerül, a Szocialista Hazáért Érdemrend. Vontatottan kezdődik a beszélgetés. Mintha mindenki a saját emlékei között kutatna. Egyik, másik idős kommunista a szemét törli. Ki tudja, mi jutott az eszébe. Alacsony, hajlott hátú ember Mocsány Pál Az élet mély barázdákat szántott arcán. Csontos ujjaival a fehér térítőn játszik. — Tessék, nézze meg. Erre vagyok én büszke. Párttagságom 1928-tól igazolt. Most 78 éves vagyok. De lenne bármi, akkor is azt tenném, amit ezelőtt. Érdemes volt... Megcsuklik a hangja ennek az öreg saé- csenyi veteránnak. Talán ő az egyedüli itt, aki parasztember letére kapcsolódott be az illegális pártmunkába. Társai? Földi Mihály, a szécsényi párlsejt vezetője már halott. A többiek is elköltöztek az élők sorából. Mocsány Pál képviseli ezt a sejtet. — Földi Miska a losonci, én pedig a budapesti elvtársakkal tartottam a kapcsolatot. Röpcédulákat, brosúrákat, a Pártéletet terjesztettük a környéken. A röpcédulákat elszórtuk az utcán, meg az állomáson. Segített a feleségem is. Ö a villany, meg a telefonosz- lopokra ragasztotta éjjel. A brosúrákat a falusi parasztemberek között terjesztettük. Nem mondom, féltünk. Ki lesz az, aki egyszer nem bírja tartani a száját. Aztán bekövetkezett. — Zsebkendőt vesz elő, megtörli izzadt homlokát, s úgy folytatja. — A határból jöttem haza. A községháza előtt csak ennyit mondott a hajdú: Mocsány jöjjön a bíró úr szobájába. Ott két úr várt rám. Az előszobában ismerős elvtársak. Gondoltam, itt már baj van. De tagadtam, s megúsztuk. Ettől a naptól kezdve azonban nem volt megállás. A csendőrök szinte egymásnak adták a lakásom kilincsét. — Azt mondd el, amikor itt volt a rengeteg röpírat, a csendőrök meg éi>pen házkutatást tartottak nálunk — szól közbe idős felesége. — Na látja, az is érdekes volt. Munkából mentem haza. A szobában két csendőr. A •szekrényből mindent kiszóltak. Hol vannak a röpcédulák — ordít rám az egyik. Miféle röpcédulák — kérdem én. Amit a Földitől kapott! — még hangosabban a csendőr. Nem kaptam én semmit — mondom. A homlokom bizony erősen izzadt. Csak a kamrába ne menjenek be. Ott volt nékem egy ágyam, s a vánkos alatt mit gondol mi volt? Az. amit a csendőrök kerestek. Röpcédulák, meg brosúrák. Szerencsém, hogy oda nem mentek be. Káromkodva távoztak. Feloldódik a hangulat. A pohárban bor gyöngyözik. Koccintanak a párt öreg harcosai. Itt ülnek hetvenketten. Adorján Pista bácsi Etesről. Jakab Ferdinánd Vizslásról. Rátkai Tibor és Tóth Gyula a régi baglyas- aljai emlékeket idézik. Beleszól a beszélgetésbe Eczet András bácsi is. ök a régi május elsejéket idézik. — Piroskendő volt az. A lányok hímezték bele a sarlót, meg a kalapácsot. Díszzsebkendőnek használtuk... Egymás szavába vágnak az idős emberek. Mindenkinek van emléke. Hogyan csapták be, vezették félre a csendőröket; ki szervezte a sztrájkokat; meddig maradt kenyér nélkül egy-egy család, s hogyan segítették az emigrációba kényszerültek családtagjait; hogyan jutottak vándorbothoz azok, akik felemelték szavukat az önkény, a kizsákmányolás ellen. — Tizennégy éves voltam, amikor már munkába kellett menni — fordul felém Jeszensz- ki Aladár, 63 éves eresztvényi veterán. — Először a Salgótarjáni Gépgyárban, aztán az üveggyárban dolgoztam. Innét kerültem Baglyasaljára, a műhelybe, s itt ismertem meg a munkásmozgalmat. Fiatal voltam még, de az akkori idősekkel már a sztrájkot szerveztük. Sikerült is. de én vándorbotot vehettem a kezembe. Leszanáltak a bánya vezető urai... így kerültem én az illegális kommunistáik közé már 1924-ben. 1931-ben pedig a párt tagjai sorába... Régi idők és emlékek. Valamennyien azt vallják: hogy a párt mindig számíthat rájuk. ., Emlékek. Kicserélik azok. akik itt ülnek egymással szemben. De felelevenítik azokét is. akik már nincsenek közöttük, vagy azokét, akiket a betegség most is az ágyhoz köt Beszélnek a Sukarek házaspár nagyszerű tetteiről, Búza Pál munkásságáról, Kiss Lajosról, Kupka Józsefről, akik ezekben a percekben a kórházi ágyon fekszenek, de gondolatban itt vannak... Emlékek, amelyekre büszkék. De büszkék vagyunk mi is, utódok, unokák. Tóth Csaba kisdobos tolmácsolta a költő szavát: Az én nagyapám nagyon szelíd ember, a szava csöndes, a mosolya vidám. Magam sem tudtam, sose beszélt róla, Vöröskatona volt a nagyapám... Somogyvári László Y idovszki János, a felsőpetényi agronómus, idős, szövetkezeti taggal tárgyal. Ahogy végeznek ajánlkozik, elkísér a lányokhoz, ki a hegyre — Kevés, nagyon kevés nálunk a fiatal. Vácra, Pestre járnak... Vagy elhelyezkednek itt helyben, az ásványbányánál, ha elvégzik az iskolát Valóságos népvándorlás van itt reggelenként — panaszolja útközben. —■ A termelő- szövetkezetbe, 18—19 forintért amennyit tavaly is fizetni tudtunk, nemigen jönnek... — Most már itt van, segít az ifjúsági brigád... — Igen... Három hete dolgoznak nálunk. Heten vannak, de sokat várunk tőlük. Bárcsak sikerülne velük megszerettetni a szövetkezetét! Biztos hoznának több fiatalt nekünk... Reménység vibrál a szavaiban. így haladunk. Már látszik a málnás, ahol a lányok dolgoznak. Tavasz van, és mégis, mintha imitt-amott havas lenne a domboldal. Virágzik a kökény, a bokrok tele vannak fehér virággal. Délre jár, a nap magasan a hegy fölött ül. A lányok kihevültek a munkában. Ebédelni az árnyékba húzódtak. Hajt a kíváncsiság, hát kérdem a „legidősebbet”, a tizenhét éves Riagyel Erzsikét: — Miért jött ide, a szövetkezetbe? Rámvillan tiszta, kék szeme és azt mondja: — Mert itt is lehet dolgozni! Az egyik márciusi napon gyűltek össze a lányok. Ba- hor Mária, Riagyel Erzsiké, Változnak Tresztyánszki Anna, meg a többiek. A termelőszövetkezet elnöke már korábban is szólt valamennyinek, szeretnének-e dolgozni, pénzt keresni. A válasz mind egy és ugyanaz volt: — Már hogyne szeretnénk. — De itthon, a szövetkezetben is? Erre már nehezebb kimondani az igent. Egy tizenöttizenhat éves lány nem kötelezheti el magát, otthoni engedély nélkül. Hívja hát az elnök a szülőket Szövetkezeti tagok valamennyien, s mégis jobban húzódozik némelyik, mint a gyereke. Azt mondják, köszönömért ne törje magát a lány. Többet meg, ki tudja, fizet-e a szövetkezet? Az elnök ígéri: fizetnek! Mégpedig havonta, rendszeresen. Aztán Arnóczki Mihály, a párttitkár, meg Sztruhár Erzsiké, a KISZ- titkár közreműködésével csak megszületett az ifi-brigád. Tizennégy kislány vállalta a munkát. Létrejött az egyezség is: négy forint órabért fizet nekik a szövetkezet. Naponta tíz órát dolgoznak és minden második szombatjuk szabad. Tavasszal, nyáron a málnában, a fekete ribizli- ben. Télen a dohány, a gombatermesztés ad nekik munkát. De a lányok dolga ezután sem ment simán. A szövetaz álmok kezeti asszonytagok tiltakoztak, fellebbeztek: — Elveszik előlünk a munkát! — Már miért vennénk el — vonja fel a vállát Riagyel Erzsiké. — Akad itt mindenkinek munka, ha dolgozni akar... Bár mi is többen lennénk... — Igaz is, mi van a lányokkal? Tizennégyen jelentkeztek. .. Most akárhogy is számolom, hétnél nincsenek többen. A lányok mind beszédesebbé válnak. Most már nem Erzsi, hanem Bahor Mária mondja: — Rodák Margit, Balazsovic Eszter-, Kosik Zsuzsa is jönnek... De előbb be kell fejezniük a nyolcadik osztályt. A kis fekete Tresztyánszki Anna szól: — Van aki közben meggondolta magát. — Kohári Manyi... Ide jött volna, aztán mégis a gyárat választotta. Azt hiszi, ott jobb lesz neki... Riagyel Erzsiké mondja: s róla azt tartják: ő már csak tudja. Valamikor arról álmodott, ha befejezi az iskolát elmegy a faluból. Vácra került, a Finomfonóba. Egy évig járt be. A keresete nem volt rossz, ezer—ezerszáz forint, mikor mennyi munka adódott. Hanem megbetegedett és amikor felépült, már Öbl osuveggyári látogatások Négyeit, a sok közül Az egyes kádkemence forgatagában nagy a zaj, dörögnek a ventillátorok, zúg a kemencék tüze. Petries Károly művezető magyaráz, de néha csak a szája mozgásából olvasom le, mit mond. Négy fiatalember most tért vissza társad közé az ebédlőből. Sorra bemutatkoztak — Magulya Béla vagyok. — Molnár Sándor — nyújtotta a kesét a másik. — A nevem Morovnyán Lajos — ül le a lócára a harmadik. — Szucsányi László. — A keze fogásáról érzem, hogy a karcsú fiatalember elbírja a szívlapőtot. — Ügy tudom — szóltam — eredetileg egyőjük sem üveges akart lenni. Szinte egyszerre válaszolják: Nem. — Mégis, hogy lettek üvegfúvók? — Amikor az általános iskolát befejeztem, az AKÖV-höz akartam menni, motorszerelőnek: Nem vettek fel — válaszol elsőnek Magulya Béla. — Hetedik osztályos voltam, amikor egyszer tanulmányi kirándulásra ide az Öblös- üveggyárba látogattunk. Már akikor nagyon tetszett itt minden. És amikor füstbement az autószerelés, itt jelentkeztem. A hetes kemencén dolgoztam, később a művezetőm a kiikó gépekre vitt. Ez nekem nem nagyon tetszett, de a művezető erőszakolta. Két- és fél évet dolgoztam a kikén. Tavaly tavasszal, amikor híre ment, hogy szükség van több üvegfúvóra, jelentkeztem. — És felvették... — Nem mindjárt. Egy hónapig jártam a munkaügyi osztályra, mire sikerült. A művezetőm most sem akart en— Nem bánta meg a cserét? — Üvegfúvó akartam lenni. Míg a kikán dolgoztam, ha csak módom volt rá, a hetes kemencét „kerülgettem”. Prónem kívánkozott vissza. Most a lánycsoport elismert vezetője. — Itt mennyit keresnek havonta? Egyszerre többen is ingatják fejüket és beszélnek: — Azt még nem tudjuk... Tanácstalanul tekintek körül. Végre Erzsiké segítségemre siet: — Azt kértük a szövetkezet vezetőitől, egyszerre kapjuk meg a pénzt... Abból jobban gazdálkodhatunk, vásárolhatunk. Ezer körül számoljuk. .. Mert ugye itt állandó munkánk van. — Az első fizetést sokan figyelik! — Nevet a szeme Bahor Máriának, ahogy mondja. — Sok lány várja a faluban, mennyit keresünk? Ha rendesen fizetnek, jönnek ők is. — És mit csinálnak délután, este, a szabad időben? A válaszokból kiderül, a szövetkezet, a KlSZ-szerve- zet nem vette le kezét a brigádról. Klubdélutánokat szerveznek, könyvekről vitatkoznak. Tanulnak. — TV van, a KISZ-ben magnó... Táncolunk is sokszor. .. — Mozi? — Pénteken és vasárnap játszik. A műsor lehetne jobb is... így múlik az idő. Üj gondok foglalkoztatják a falui az embereket. A kollektív élet pedig lassan, xinte észrevétlenül változtatja meg a falusi lányok álmait. Vincze Istvánné bálgattam, gyakoroltam a fú- vást. Ennek köszönhetem, hogy az áthelyezés után két hét múlva már befúvó lettem. Tavaly május ötödiké óta segéd vagyok. — Mennyit keres? — Most kétezeröt—kétezer- hatszáz között. — Tizenkilenc éves fejjel ez kitűnő kereset. Kárpótol a fáradságért Magulya elmosolyodik, megvonja a vállát. — Engem sosem fárasztott ez a munka. Kicsit meleg van. ennyi az egész... — És Molnár Sándor? — fordultam a következő fiatal ember felé. — Én tizennégy éve vagyok az iparban. Pedig elektrolaka- tos akartam lenni. Taron laktunk, ott végeztem el a nyolc általánost. Fel is vettek volna, de az iskola elköltözött Petőfi bányára. Nem mentem utána. Őszintén szólva, tanulni se nagyon szerettem, a pénz is kellett, anyám özvegyen nevelt bennünket. Egy rokonom, Bencze bácsi mondta, hogy itt az Üveggyárban szép munka van, keresni is lehet. — És igaza lett-e Bencze bácsinak ? — Igen. Érdekes ez a munka. Nem véletlen, hogy aki ide először jön, csak tátja a száját — Mégis hűtlen lett hozzá. .. — Nem hűtlenség az. Tetszik tudni, egy hónapig behor- d óként dolgoztam, mint gömb-fúvó. Bankáros, ahogy mi mondjuk. Itt leragadtam három évig. Akkoriban nem volt olyan könnyű felkerülni, mint most. Sportoltam, az edzőm javasolta, keressünk könnyebb munkát így kerültem a keverőházba, darukezelőnek. De itt éjjel, nappal, vasárnap, ünnepnap is ment a munka, a pénz sem valami sok. Mindez nem használt a középtávfufásnak. Meg is nősültem, bevonultam... Szóval, elmaradt a nagy eredmény. Tavaly tavasszal beálltam üvegfúvónak. Most üvegfúvó mester vagyok, brigádvezető, havi háromezerért. — Alapjában véve, én is a sport miatt vándoroltam — szólt Morovnyán Lajos. — Az iskolában elég jól tanultam, beiratkoztam volna gépipari technikumba, de a szüleim épp akkor váltak, a jelentkezési lapot az apám címére küldték, s mire megkaptam, még az emtéháról is lecsúsztam. Gondoltam, egy évet lehúzok az üveggyárban, s újra megkísérlem a technikumot. Ezernyolc—ezer ki len cszáz forintot kerestem, jól jött a pénz, maradtam. Talán tovább is maradok, ha nincs a foci. A stécé ificsapatában játszottam, ajánlották, menjek a bányához. A Forgács lejtőshöz kerültem, segédmunkásnak, majd kitanultam a géplakatos szakmát. Biztosított bérem volt, a kétezret minden további nélkül megkaptam. De nem sikerült feltörnöm. Abba is hagytam, sízni próbáltam, de hol van nálunk valamire való sípálya. Hallottam a leépítésekről, gondoltam, nem várom be, amíg rám kerül a sor. Átléptem ide. Vagyis, visszajöttem, Tudom, mi a lehetőség, lakatosként ennyit sehol sem keresnék. Igaz, most tanuló vagyok. Havi ezerháromért, de remélem, nem sokáig. — Elég kalandosak ezek az utak •— jegyzi meg a negyedik fiú, Szucsányi László. — Hát fordulatokban nálam sincs hiány. Én okleveles vájár vagyok, bár motorszerelő akartam lenni, és most üvegfúvó tanuló vagyok. — S ez hogy történt? — Hodászi vagyok, Szabolcs—Szatmár megyéből. A mesterem, aki felvett tanulónak, egyik napról a másikra Pestre költözött, én hoppon maradtam. A sógorom azt javasolta, várjak ki egy évet, de én nem vesztegetem az időt. Egy címet kiírtam az újságból. Azt sem tudtam, eszik-e, vagy isszák a vájár szakmát, azt sem tudtam, merre lehet Nagybátony. Azért megtaláltam. Felvettek. A második évben art mondja a sógorom: menjek vele Pestre, lesz állás. De én olyan vagyok, ha már elkezdtem valamit, befejezem. Mikor végeztem, úgy volt, hogy beiratkozom a miskolci bányaipari technikumba, de a szüleim meghaltak. Kellett a pénz. Szorospatakra kerültem segédvájárnak, egy év múlva vájárvizsgát tettem. Gübner Ferenc csapatában harmadvezetőként dolgoztam, olykor még négyezer forintot is megkerestem. Aztán kezdődött a leépítés. Tudtam, hogy azokat tartják elsősorban, akik helybeliek, családosak. Én fiatal vagyok, nőtlen, szeretem is magam megválasztani hová megyek dolgozni. És, bár kedveltem a földalatti munkát aláírtam a jelentkezési lapot az Öblösüveggyárba. — Nem csalódott? — Nézze most keresek ezerháromszázat Pechemre, hamarább megkaptam a Skodámat mint vártam, s most nem lehet nagyon furikázni, sokba kerül. De igyekszem gyorsan előre jutni. Itt maradok munkaidő után, bejárok vasárnap is, tanulni, gyakorolni. Az oktató — nyugdíjas —, amit kérdezünk, megmondja. Nem kell lopni a tudományt.. és majd meglátjuk... * Petries Károly mutatja, mint fedik le a kemence falát lemezzel, hogy igy is csökkentsék a sugárzó meleg erejét, mutatja a gázelszívó berendezést, a ventillátorokat a körbefutó szállító szalagot amely majd a hűtőkemencébe hordja a kelyhet felszabadul egy sereg behordó fiú, mehetnek üvegfúvó tanulónak ők is. — Egyébként — hajol a fülemhez, hogy a nagy zajban halljam, mit mond — a Morovnyán gyerek már két hete segéd, ö még nem tudja, de a kétezer—kétezerszáz forintja már meglesz. Egy hét múlva segédnek teszem a Szu- csányit is. Ügyes gyerek. Meg törekvő. Üvegfúvó lesz belőle, nem is akármilyen... Csizmadia Géza Általános iskolai igazgatók nyári továbbképzése Az általános iskolaigazgatók nyári továbbképzését ez évben Egerben rendezik meg június 26-tól július 8-ig. A mintegy 120 Nógrád megyei résztvevő számára az Országos Pedagógiai Intézet és a Művelődésügyi Minisztérium munkatársai tartanak előadásokat, illetve vezetik az azokat követő vitákat. Az idei nyáron megyénk általános iskoláinak igazgatóin kívül a járási tanulmányi felügyelők is részt vesznek a tanfolyamon, ahol a természettudományos tantárgyak tantervi követelményei kerülnek napirendre. Tanfo- 1 yam vezető Barna Ferenc általános iskolai megyei tanulmányi felügyelő lesz. Az előadásokon, illetve a vitákon kívül szerepel majd a programban egy lillafüredi, valamint egy szilvásváradi autóbuszkirándulás is.
