Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-23 / 95. szám
8 NÖORAD tWT április 28. vasárnap Erdős László JOLANKA | KEDVENC HŐSÖM nem Old Shatterand volt, hanem Damjanich. Ha magamra maradtam, legszívesebben azt játszottam, hogy én ő vagyok s ilyenkor csodálatos dolgok történtek velem. Volt úgy, hogy Kossuth még idejében rám bízta a fővezérletet s én, csapataim élére állva, áttörtem a vértesek sorfalán, elfogtam és fülénél fogva vezettem Kossuth elé Windishgrätzet Később aztán másfajta játékokat kezdtem játszani s az élet kalandjai elfeledtették velem a tábornokot. Mégis megdobbant a szívem, mikor 1944-ben Dachauban ösz- szeismertettek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanich, szőke, pisze és rendkívül mulatságosan beszélt magyarul. De a bed lábára ö is sántított. Mikor a németek körülfogták őket, leugrott a toronyból, tört lábbal átúszta a Szávát s az erdőkön át hazaszökött falujába, Molvébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta son találtam senkit, aki ismerte volna a nevét. Mivel pedig semmiképpen sem akart rendbe jönni a lába, a partizánok beküldték az usztasák közé, hogy onnan szerezzen nekik értesüléseket. A molveiek persze nem tudták, hogy parancsot teljesít • árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követtek el merényletet ellene, másodszorra súlyosan meg is sebesült. Zágrábba vitték kórházba. Itt aztán engedélyt kapott, hogy otthagyja a szolgálatot, s az erdőkbe vonulhatott Később —- hogy miért, azt még Dachauban lem árulta el — át kellett mennie a Vajdaságba s ott a magyar rendőrség fogságába került Tizenöt évi fegyházra ítélték. Előbb Újvidéken fiit, majd, a fogház kiürítésekor Németországba hurcolták. Sikerült kibontania a vagon padlóját leereszkedett a sínekre s a földhöz lapulva kivárta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor fölállt, hogy újból elinduljon Molve felé s tisztázza ügyét a barátaival. Hallatlan balszerencséje volt. Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az országúton. — Ti boga! — csikorgatta a fogát, valahányszor eszébe jutott ez a találkozás. Veszekedni egyébként is félelmetesen tudott. — Te nekem nem vanni barát, értei? — kiáltotta méregtől remegve. — Te eszel dohány, te bolond? Te de- gelsz meg, kaputt, krematórium! Te nyakad nem fej, hanem olyan dagadt uborka, metélve, amit megenni pfuj! NEM VÉDEKEZTEM. Látta szegénykém, hogy cigarettára cseréltem a kenyeremet s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog átmenni esteiig. Eddigre már ugyanis elpusztultak a barátaink, ketten maradtunk s egymásra voltunk utalva teljesen. Öt pedig egy hete kínozta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó tekintetét. Ráadásul úgy tudtuk, hogy a flekktífuszosnak nem szabad innia s így még szomjaztatással is bántottam szegényt. S hogy valamiképpen segíthessek rajta, megpróbáltam tannin tablettát szerezni a fekete piacon. Azt a kórházból lopták s csempészték ki az ápolók és méreg drágán adták akkor is, ha volt belőle elég. így csal belga barátaim Segítségév < udtam lebonyolítani az őrletei. — ők voltak akkor a fő cigaretta-tulajdonosok. Még így is temérdek munkámba került, míg megszerezhettem az áhított gyógyszert. Damjanichnak könnyes lett a szeme: — Ti boga! Te nem barát, te édes mama! Sajnos, a tannin nem használt — azóta megtudtam, hogy nem is használhatott. Este már félrebeszélt. Vadul dobálta a testét és szerb-magyar keveréknyelven magyarázott valamit, a szokásosnál is komiszabbul törve a magyar szavakat. Kínlódva, szakadatlanul beszélt s csak azért tartott néha szünetet, hogy megkérdezze: „te értesz?” Én ilyenkor buzgón bólogattam. Azt hiszem, amennyit okvetlenül kellett, annyit értettem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan gömbölyű a csípeje, s aki ma is úgy tud> róla, hogy ő usztasa. Nekem tehát oda kell utaznom a háború után és meg kell mondanom az igazat. ÉJFÉL UTÁN, rövid botjával a kezében, odajött hozzánk a Stubenältester és rám parancsolt, hallgattassam el a barátomat, máskülönben szétveri a fejét. Nemrég került hozzánk ez a Stubenältester, de a lopott koszton gyorsan meghízott, s mikor Damjanich meglátta az ablakon beszűrődő fényben kerek arcát, boldogan elmosolyodott s ezt kiáltotta: — Jolanka! Ti boga! Nem politikai volt a mi stubenältesterünk, hanem közönséges bűnöző, de barátomat még ő sem bírta megverni. Ám azért nem jött zavarba. Felkapta botját és engem vert agyba-főbe Damjanich helyett Lángeszű ötlet volt ez bizonyos. Betegünk egyszerre magához tért s reszketve könyörgőtt a' megvadult embernek, ne üssön tovább, reggelig hallgatni fog. A következő nap története elmosódott emlékezetemben. Harmadnap reggelre barátom valamivel jobban érezte magát s így kitámogattam a mosdóba, ahol tetőtől talpig lemosta magát. Vissza- utunkban láttuk, hogy az udvaron valami nagy cirkusz folyik. Széket tettek ki az ajtó elé, s azon, két melegen öltözött Stubendienst felügyelete alatt, ingben-gatyá- ban egy piszkos kis öregember didergett az alpok-alji fagyban. A mellén tábla: „Teljesen eltetvesedett.” — Papa! — kiáltott fel Damjanich és rettentő erővel szorította meg a karomat. Megijedtem. Azt hittem, visszatért a deliriuma, hiszen tudtam, hogy már nem élnek a szülei. — Nem enyém papa! — magyarázta. — Jolanka papa! Feltépte az ajtót és az öteg emberhez rohant. Rángatta föl a székről s közben őrjöngve magyarázta a két őrnek, hogy vigyázni fog a papára, soha többet nem lesznek tetvei. Szerencsére lengyel volt mind a kettő, valahogyan megértette magát velük. rögve, majd fejét veszítve, ordítva és sírva magyarázkodott, de a papa nem akarta megérteni. Végül én mentettem meg a helyzetet: — 11 rezumes? — kiáltottam rá és lefogtam a kezét. — On druzse! Nye usztasa! Szmrt fasizmus! Az öreg rámnézett, összecsapta a kezét — aztán elsírta magát és kétségbeesett hangon mondott valamit. Damjanich elfehéredett. — Jolanka férjhezment — fordította a papa szavalt. Én pedig a szomorú hír hallatára sem tudtam elnyomni egy futó mosolyt. Szerencsére nem vette észre. Minden figyelmét az öreg kötötte le. Annyi beszélni valójuk volt egymással! — Papa meg fogja mondani, nem vágyom áruló! — magyarázta boldogan. Mikor végeztünk az öltöztetéssel, visszamentünk a hálóterembe s én helyére segítettem Damjanichot — s melléje az öreget. Elhatároztam, meghozom értük a legnagyobb áldozatot: otthagyom ágyamat s keresek magamnak valami zugot. Ám Damjanich nem engedett. — Te marad! Te vigyázni öreg! — mondta határozottan. Aztán végignyújtózott az ágyon, lehúnyta szemét — és többet már nem is nyitotta fel. HANEM A PAPA megérte a 'felszabadulást. Sikerült értesítenem egy szerb ápolót, akiről tudtam, hogy Damjanich barátja és az valamiképpen beszerezte a kórházba az öreget. Ott aztán egy egész kollektíva vigyázott rá, hogy átadhassa Jolankának Damjanich üzenetét, Kerekes Imre S^reiem A kis hírlap megírta, nem is az ügy súlya miatt, inkább tanulságként: a karbantartás csoportvezetője elemeit néhány doboz festéket; kertvárosban lakik, jön a tavasz, milyen szép a frissen mázolt kerítés. Az esetre rájöttek, az ügyből fegyelmi lett. A tudósítás és a morál úgy hasonlított az ilyen jellegű cikkekre, mint egyik doboz festék a másikra. A gyár csoportvezetői is elolvasták é* csóválták a fejüket. Helytelenítették az írást, nem azért, mintha az esetet maguk is nem ítélték volna el. Küldöttséget választottak, három csoport- vezető felkereste a szerkesztőt, hogy tudomáséra hozzák nemtetszésüket. Kifejtették: az ilyen elhamarkodott Írásoknak a munkafegyelem issza meg a levét. Az is bolond, aki ezek után még vállalja a csqportvezetőséget. Mig a küldöttség tagjai beszéltek, a szerkesztőnek melege lett. Gondolkodott az ügyön és kissé megingott önbizalommal némileg igazat adott nekik. Nyomban közölte velük, hogy igyekszik jóvátenni a történteket A szerkesztő elment a gyáregységvesetö- höz, és segítségét kérte az újságcikkel megsértett csoportvezetői tekintély helyreállításához. A gyáregységvezető megértő ember volt,' és ígéretet tett, hogy a legközelebbi termelési értekezleten alaposan megmossa a művezető fejét. Szerinte ugyanis az illetékes művezető nem gyakorol megfelelő ellenőrzést, ezért fordulhat elő, hogy lopják a festéket. A termelési értekezleten természetesen jelen voltak a művezetők, végighallgatták a fejmosást, és megmosott fejüket csóválták. Másnap felkeresték a vezért, és közölték vele, hogy a gyáregységvezető rombolja a művezetők tekintélyét. Vajon a jövőben akad-e olyan csoportvezető, aki hallgat arra, amii egy művezető mond? A vezér szórakozottan hallgatta a panaszt, de magában már eldöntötte, bizonyos mértékig igazat ad a művezetőnek. A legközelebbi gyáregységvezetői értekezleten kifejtette, nem tartja helyénvalónak az ügy ilyen elintézési módját. A bíráló megjegyzéseket mondják el lehetőleg mennél szükebb körben. A termelési értekezlet nem arra szolgál, hogy azon oktalanul rombolják a művezetők tekintélyét. A gyáregységvezetők végighallgatták a vezért és jelenlétében nem merték csóválni a fejüket. Az értekezlet után azonban összeültek egy sörözőben, ahol annál szorgalmasabban csóváltak. Jóllehet, a vezéren és rajtuk kivüi más nem vett részt az értekezleten, mégis attól tartottak, hogy az eset kiszivárog, híre kel és ez súlyosan csorbítja majd a gyáregységvezetői tekintélyt. Elhatározták, hogy levelet írnak az országos lapnak, amelyben kifejtik: helytelenítik a vezér magatartását. A lap igazat adott a gyáregységvezetőknek, feltárta az esetet és megírta, hogy ilyen esetben mi a helyes vezérigazgatói eljárás. Semmi esetre sem az, hogy a vezér maga alatt vágja a fát és csorbítsa a gyáregységre- zetők tekintélyét. A legkevesebb amit el lehet várni egy vezetőtől, hogy legalább vezetni tanuljon meg. A vezérek elolvasták a cikket, és az utolsó mondatnál már nyúltak a telefonért. Egymást hívták és a telefon-konzultációk után elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a minisztériumba. Nem azért, mintha nem értenének elvileg egyet azzal: nem árt, ha egy vezető tud vezetni. Elvileg az ügy eddig rendben lenne, a cikk konkréten, és ebben a formában mégis árt a tekintélyüknek, és élesen felvetődik a kérdés: hogyan lesz a jövőben tekintélye a vezérnek a gyáregységvezetők előtt1 A minisztérium közvetítette a panaszt. A nagy lap főszerkesztőjének melege lett és belátta, hogy az ügy minden jószándéka ellenére is túllőtt a célon. Közölte a minisztériummal: helyreállítja a sértett vezérek meg- csorbult tekintélyét és lapjában megjelentet egy elvi cikket, amelyben minden név, vagy kategória megjelölése nélkül, sötét színekkel ét mély realitással kifejtik, hogy a tolvajlás miért üldözendő és a tolvajokat súlyosan meg keU büntetni. A cikk megjelent, nagy feltűnést keltett, a sok-sok olvasó között természetesen elolvasták a tolvajok is és csóválták a fejüket. Elvben egyetértettek a törvénnyel, amely a tol- vajlást bünteti, de a cikket ebben a konkrét formájában a maguk szempontjából elfogadhatatlannak tartották. Elhatározták, hogy az igazságszolgáltatáshoz fordulnak védelemért, mert végtére nem lopják ők a tekintélyüket, és hogyan merészel majd egy ilyen cikk után egyetlen vállalat vagy munkaügyi osztály vállalkozni arra, hogy őket munkába állítsa. Márpedig mi lesz az igazságszolgáltatással ha ők munka nélkül maradnak? I BEVITT ÜK A PÁPÁT a mosdóba s lehúztuk testéről az inget. Én visszaborzadtam, mikor megláttam a nyakában nyüzsgő, szürke tetveket. Ám nem hagytam cserben Damjanichot. öklen- dezve és fuldokolva segítettem megtisztítani az öreget. Barátom saját testéről adta át az inget, én pedig vala- honnét egy ócska, de tiszta nadrágot szereztem neki. Az öreg eleinte aligha értette meg, ki rángatja be a barakkba és miért, de aztán megismerte Damjanichot — s ettől fogva undorodva ütötte le magáról a kezét, ö pedig elébb csendesen könyöLakos György A BAJUSZ A z utca felől illatfelhő tódult az udvarra. Virágzott a fehér orgona. Novákné a fásszín előtt hajolt a mosó- teknő fölé, s meg is feledkezett arról, hogy ideje lenne az üstben fövő fehérneműt fakanálvéggel megforgatni. Az illat elhódította, mint minden májusban. Húszéve kötött házasságából ennyi maradt meg emlékként: a fehér orgona átható, bűvös illata. Mintha a mosóvíz gőzéből bontakozna ki a kép! A háború még alig haladt át a falun. Friss romok és Uszítok, hevenyében elföldelt holtak mindenhol. Az emberek tépettek és ziláltak, a levegőben bizonytalanság és félelem, de már bizakodás is. Már sokan hisznek abban, hogy többet nem cserél gazdát a falu, és a nyugatabbról hangzó, tompa ágyúlövések egy nagy háború utolsó köhintésel. Mihály is bízott. — Vojna kaput — idézte vidáman Igort, a községházán elszállásolt orosz tisztet, aki a községbeliek bizalmából kicsit a népbiztos és a sztaroszta szerepét is ellátta. — Vojna kaput — mondta utána sután Ilonka is, aki akkor még nem volt Novákné, csak az elhatározás érlelődött meg benne, hogy azzá legyen. Mihály sok vihart látott katonaköpenyt és kurta utászcsizmát viselt. De lig-lógó göncei mögül is kisejlett fiatalos ereje. — Ilonkám! — mondta nagyon határozottan. — Én nem várok tovább. Nekem fogadalmam van, hogy mihelyt újólag találkozunk, elveszlek feleségül. Hát ők esküdtek a felszabadulást követően elsőként De ez még amolyan izzig-vérig háborús esküvő volt Fehér ruhát nem tudtak vásárolni, pap elé nem állhatták, mert az eliszkolt a németekkel, még az anyakönyv is megpörkölő- dött, amelybe a meghökkent községbíró beírta a nevüket. Mégis nagyon szép volt mert a községháza és a lakodalmas ház telistele volt fehér orgonával. S ahogy Mihály a kimondott eskü után karjába fogta, az illatár magasba emelte őket, a felhők, az ég magasába. Álmodozásából Novákné felemelte tekintetét mintha ellophatna még egy jelenetet a húszesztendős házassági emlékből. összerezzent Egy idegen férfi állt előtte, bársony nadrágban, és élénkszínű, nagykockás kabátban. Zsinórvékony nyakkendőjét masliba kötve viselte Bizalomgerjesztő, vékony, mosolygós férfinak tetszett. — Kezeit csókolom, nagyságos asszonyom — mondta kissé meghajolva. Ilonka csak mcst vette észre a kék műbőr mappát a férfi hóna alatt. S csodálatosképpen a kedveskedő, rangkóros, régimódi köszönést sem fogta fel gúnynak, pedig nem illő az ma már, pláne egy magaforma egyszerű asszonynak. — Institorisz Ben dzsámin vagyok — mondta a férfi ismét enyhén meghajolva. — Nem mond önnek valamit ez a név? — Mondja csak mégegyszer! — egyenesedett fel az asz- szony, és szappanhabos kezét a kötényéhez törölgette. — Istitorisz — mondta a lompos hajú, (mert nagy bozontos hajat hordott!) majd kis idő múlva hozzátette: — Bendzsárrún. — Nem találkoztam még a nevével — mondta Novákné most mór egészein határozotton. Az ismeretlen sértődötten és lekicsinylő, lebiggyedt ajakkal válaszolt: — A híres festőművész... Most itt járok a faluban és kivételesen néhány portré megfestését vállalom ... Egy nagyobb művemhez keresem a karaktereket... — Maga festőművész? — Kérem engem mindenütt ismernek, Berlintől New Yorkig. (S ezzel a piktor nem is állított teljesen valótlant, minthogy a felszabadulás előtt gyorsvázlatokat készített a Berlin Étterem és New York kávéház vendégeiről, feltéve ha azok hozzájárultak és a pincér nem penderítette ki!) — Falat is fest? — Ugyan kérem. Én művész vagyok. Van önöknek esküvői képük? I ám, még azt sem csináltattak! Mihály megígérte ugyan, hogy pótlólag egyházi esküvőt is tartanak, és akkor majd lefényképezkednek a járási székhelyen, csakhogy előbb jött a gyerek, mint ahogyan elképzelték. így azután minden elmaradt — Nincs minekünk olyan — szabadkozott Ilonka — Háborús idők voltak akkor... — Hát kérem, én festek önöknek egy házassági képet S kivételesen olcsón megszámítom. Arany keretben háromszáz forint Pedig még fényképük sincs.,. — Meg tudná csinálni? — Bízza csak rám, nagyságos asszonyom. Az anyag többe van. Vászon, tempera, tínktúra. Minek is mondjam, ezt a nagyságos asszony nagyon is jól tudja. — Nem az ár miatt — szabadkozott az asszony. — Csakhogy akkor mi még nagyon fiatalok voltunk. Éppen feleany- nyi idősek, mint manapság... A vgndég a hóna alól előlendítette a mappát, fonákjára fordította és a kiszsebből kihalászott vastagszúrú ceruzával már „skicceit*” is a vonásokat az előbukkant rajzlapra. —• Tartsa csak egy kicsit félre a fejét, asszonyom! És Novákné félre tartotta és amikor a vázlat elkészült, megkérdezte. — Az uram? Azt hogyan rajzolja le? Csak este jön meg az üveggyárból. — Valami fénykép nincs róla? — Van éppen. Csakhogy azt egy barátja készítette, és a Misi is borotválatlan volt. A festőművész nem hagyta magát eltántorítani. — Kitűnő az nekem, asszonyom. Nekem csak a jellemző vonásai kellenek. A többit megoldom pszichológiával .. Ha eddig kételkedett is némiképp Novákné, ez ;• szó- használat teljesen meggyőzte, hogy valódi művésszé' ill szemben. Nemcsak az ura fényképét adta oda, hanem kétszáz forint előleget is kifizetett. S már előre elképzelte, milyen nagyszerű meglepetés lesz a művészi kép a huszadik házassági évfordulóra.
