Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-11 / 293. szám
4 NÖG R A D tpfVi. december 11. vasárnap Az ásókapa és ásó-kapa különbsége Nyelvünkben folyton támadnak újabb és újabb összetételek- A szókapcsolatoknak és az összetételeknek az írásában azért nem tudunk biztos nyelvtani alapot találni. Sokszor egyszerűen nem is lehet eldönteni, hogy egy-egy gyakran használatos „szerkezet” (két összetartozó szó) ösz- szetétel-e vagy csak szókapcsolat. A címben szereplő két szó i,ásókapa” és „ásó-kapa” — azonban nem ilyenfajta bizonytalanságra utal. Az egybeírás vagy kötője- lezés ezúttal lényeges tartalmi különbséget fejez ki. Lássuk a kétféle szót egy- egy idézetben! 1. Az erdei napszámosok ásókapával kivagdalják a füves, cserjés csemetekertben a „vadgyökereket.” 2. „Az egész fürdőtársaság.. • meggyőződött arról, hogy ezt a két emberfiát ásó -kapa se választja el egymástól”. (Herczeg Ferenc.) Az első idézetből világosié válik, hogy az ásókapa egy sajátos mezőgazdasági szerszám. A közönséges kapánál vastagabb lemezből készül, de annál kisebb. Egyenes élű, szögletes alakú kapa. Az „ásó-kapa” szót rendszerint csak a közismert szólásban használja a nép. — Asó-kapa, nagyharang se válassza el őket! (Azaz: Még a halál se válassza el őket egymástól!) Mindkét szó főnév. Azonban más-más fogalmat takarnak. Szerkezeti szempontból mindkettőt összetételnek vehetjük. De az egybeírt „ásókapa” alárendelő összetétel. Méghozzá jelzős összetétel, melyben az „ásó” előtag a „kapa” tulajdonságát jelzi. Éppúgy, mint az ásólapát szó előtagja. (Hasonló az ásónyél, ásónyom szó is, de itt az előtag [-ásó] birtokos jelzője az utótagnak [nyél, nyom]-) A kötőjelezett ásó-kapa szó azonban mellérendelő összetétel. Az elő és utótag egyenértékű, nincs egyik a másiknak alárendelve. Tehát nem cserélgethetjük szabadon a két külön fogalmat jelölő egybeírt, illetve kötőjelezett szót. Mást jelent az ásókapa és ismét mást az ásó-kapa szavunk. Egyébként a kötőjelezett ásó-kapa szavunknak sok „társa” van. Ilyenek a következők is: életre-halálra, izzé- porrá, többé-kevésbé, tücsköt- bogarat, tűzzel-vassal; és az — ország-világ, testi-lelki, ütött-kopott. Mind mellérendelő összetételek. Ha a két részre tagolt szócsoport minden szavát alaposan szemügy. re vesszük, újabb törvény- szerűségre bukkanunk. A második csoportba tartozó szavakhoz (ország-világ... ütött-kopott) nem kapcsolunk a beszédben ragokat, ahogy az ásó-kapa szóhoz sem. Az első csoportba tartozó összetételek pedig csakis bizonyos toldalékkal használatosak, méghozzá mind az előtag, mind az utótag felveszi azokat a bizonyos ragokat: izzé- por r á, élet re- halál- r a, tücsk öt - boga rat, tűzzel- vas sál. (Ne feledkezzünk meg a teljes hasonlásból adódó kettőzésről a helyesírásban: tűz+ vei — tűzzel; por+ró = por- rá! És most befejezésül vizsgáljuk meg néhány példában, hogy valóban csak az a bizonyos toldalék látható-e fentiek szerint a kötő jelezett mellérendelő szóösszetételek végződéseiben! „Voltak nyílt udvarlői, többé-kevésbé komoly szándékúnk-” (Jókai Mór) „Vadászkalandokat mondtak el, tücsköt-bogarat összehordva.” (Mikszáth Kálmán) „A barbár bejött Fojtva füsttel — tűzzel-vassal fenyegetve városunk.” (Arany — Arisztophanész) Tűzzel-vassal harcoljunk a visszaélések ellen! Tóth Imre Ötödik Hugo a bakik fejedelme Sokan bosszankodnak, de talán még többen derülnek a rádióbemondók nyelvbotlásain, a bakikon, amelyeknek legszenvedélyesebb gyűjtője éppen egy rádió-szpíker, Csók Pál. Gyűjteményéből az egyik legemlékezetesebb annak az egykori kezdő bemondónőnek a melléfogása, aki a nagy francia író, V. Hugó keresztnevének kezdőbetűjét római ötösnek nézte és ötödik Hugó művét méltatta. A rádió munkatársai ötödik Hugót nyomban kikiáltották a bakik fejedelmének. A gazdag gyűjtemény szerint hallhattunk a lottó ehető nyerőszámairól, Adits és Babits költészetéről, a Gülmama című operettről, OAS tenoristákról, A Kőbányai Gyógy- szerágyugyárról. a Herkules- fürdői emlőkről. A gyűjtő Csók Pál saját elszólásai közül Strauss: Szembeköpősdi nyitányát tartja a legemlékezetesebbnek A Kábel- és Sodronykötélgyárban a csővezeték helyett a csővezetőket fektették le, a Telstar közvetítését hétmillió cseléd (család!) hallgatta, a kiállításon gázrezsókét mutattak be, szó volt a debrecenha- vi ENSZ-tanácskozásról. Egyik neves kommentátorunk pedig így szólt: Magyar fiatalok, hódítsátok meg a lepedőt! (levegőt akart mondani!). — Éjszaka gyenge vagyok — közölte egyszer a bemondó, ezúttal a várható időjárásról, az éjszakai gyenge fagyokról volt szó. Gyakran a bakik helyesbítése sem sikerült. Íme: Tarján! Tóth Ida cimbalmozik helyett: kimbalmi Tóth Ida tarjáno- zik... helyesbítek: cimbolázik. Néha a sportriporter is melléfog. Többen megsértődtek, amikor a magyar—lengyel ökörvívómérkőzésről a balga (belga) bajnokról tett említést. Szűcs Ferenc pedig nemrég így közvetített: A játékos rúgást kapott és összeguggolta magát Még ilyeneket hallhattunk: — Kis türelmet kérünk, amíg kijavítják a műsort! (Pedig csak az adási hibát javították ki). Zenés állatkertünk következik, Lakatos Sándor és népi zenekara játszik. A hó- kaparók útban vannak helyett: az útkaparók hóban vannak. — Jámbor László és Pálka Jolán az Állami Aruház tagjai. — A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara befejezte Schubert Vili. befejezetlen szimfóniáját. — Minden kedves hallgatónknak nyugodalmas jóéjszakát közvetítünk! TOLLUiCYßC TV7ZZV7K: Az öltözködést I Kezdetben viseltük a tigrisbőrt bal vállon átvetve, és a hím tigris két mellső lábánál megkötöttük a derék tájékán. Aztán a tigrisbőr faldísz lett majd lábszőnyeg az intim hálószobában, és végül gallér a galambszürke női kabáton. A kultúrával együtt megtanultunk — öltözködni. Volt már divat a hosszú szoknya, rövid derékkal, és mély kivágással elől és hátul. Eltakartuk a karcsú bokákat, de szabadon hagytuk a felsőtestet. Aztán megfordítottuk az egészet. Kimutatjuk a térdeket, divatba hoztuk a magas nyakat és kiadtuk a jelszót: — öltözködjünk változatosan! Nahát, ez aztán sikerült is! Tulajdonképpen azt sem tudjuk, ma már, hogy mi a divat? Ugyan kérem! Teddy- beer sapka? Idejét múlta. Nylon kendő opart mintákkal? Csak külföldi anyagból érdekes már. Bundasapka, esetleg szalag díszítéssel? Ne nevettessük ki magunkat, öreganyáink hordták a millennium alkalmával. Tupíro- zott haj, minden díszítés nélkül? Kész őrület! Szóval egyik sem divat, és valamennyi divatos! No, de az sem mindegy, mit hordunk a kalap, kendő, saplca alatt. A tigrisbőr viselése óta bevezettük az arcbőr változásait is a helyi divat szerint. Néhány új divatú arcbőr-variációt legfrissebb kutatásaimból most közreadok. A BEGUBÖZÖ! Csak magának él, ezért nem mosolyog a politikai vicceken, és ha a feleségéről érdeklődnek, így válaszol; — Kösz, még mindig kínozza az epegörcs! Arcán nem látszik meg a prémium nagysága, és a főnök pillanatnyi hangulata. Inkább elkésik a moziból, de nem siet. A pincérnek megköszöni a sótlan krumplit, de borravalót nem ad. — Én sem kapok! A VIRÁGOS KEDVŰ! Olyan, mint egy nyomott mintás selyemruha. Szeretné tudni az ember, mit takar. Kívülről ismeri a legújabb vicceket és bocsánatot kér a vaskos szavakért. Néha várja, hogy biztassák: — Lajoska, na még egy viccet! Es ö hálából ötöt mond, négyet már ismert a társaság, az ötödik favicc, de nevetnek, mert „Lajoska olyan jópofa.” Otthon lehervad arcáról a virágos kedv, és ráförmed a feleségére: — Hol a vacsora, a papucsom, az újság... A MELEG HANGÚ! Többet ér, mintegy panofix bunda, egy vadonatúj olajkályha, és egy tüzes feleség együttvéve. Minden szavából tüzel a kedvesség. A főnökének is meleg hangon súgja meg, hogy... ^A Povacsekre tessék vigyázni, mert azt mondta, hogy az osztályvezető kartársnak nincs is diplomája.” És az osztályvezetőt a meleg hangra elönti a forróság! A POKRÓC VISELKEDÉSŰ! Csak azért nem kiabál, mert minden szava amúgy is gorombaság. Modoránál csak a cipője talpa durvább, erre viszont büszke. Szereti a finomlelkű nőket, mert azokon még jobban lemérheti pokrócmodorának világszínvonalát! A KIVETKŐZÖTT JEZSUITA! Példabeszédekben szónokol az emberi gyarlóságról, és minden példája vörösre festi a legedzettebb arcokat is. Nyakkendőt sohasem köt, mert egyszerűségénél csak a kiállításáról Nemrég zárta kapuit Farkas András festőművész kiállítása a balassagyarmati Palóc Múzeumban. Mint a kiállítást annak idején beköszöntő budapesti vendéget, engem ért a megtiszteltetés, hogy — ha kissé késve is — mutassam be szűkebb hazája közönségének a művész kis méreteiben is szép, artiszti- kus anyagát. Idézzük emlékezetünkbe ez alkalommal mégegyszer életútját. Farkas András 1920-ban született Kassa mellett, Aba- újszinén. Középiskolai tanulmányait Kassán végezte. A Képzőművészeti Főiskolára 1939-ben ' került, Burghard Rezső növendékeként. Mesteréhez nem fűzték szorosabb szálak, mert az osztályán uralkodó akadémizmus helyett modernebb festői felfogást követett, és az akkori népi írók hatására a paraszti témákkal foglalkozott. 1944- ben — a tanári diploma megszerzése után — elragadta a háború, mely számára a nagy tanulságon kívül mellövést és hadifogságot is jelentett. A háború után 1947-ben került Balassagyarmatra és azóta is itt él. Ennek a vidéknek a tája és lakói emlékeztetik szülőföldjére, ezért tudott itt hamar gyökeret ereszteni. Pedagógus és művész egyszerre, a művelődési ház rajzszakkörét is vezeti. A legutóbbi kiállítás első önálló tárlata volt. 1950-től minden évben megjelennek művei a megyei és az északmagyarországi képzőművészeti tárlatokon. A pedagógusok országos képzőművészeti kiállításán is szokott szerepelni, egy alkalommal díjat is nyert. 1950-ben és 1957-ben társki- állítóként üdvözölhették a Palóc Múzeumban. A múzeum elegáns kiállítótermében érdekes élményt nyújtóan bontakozott ki előttünk Farkas András képanyaga. Fiatalkori törekvése, a falu életének és dolgozóinak ábrázolása elevenen él benne, sőt mintha most még mélyebb tartalommal telve kívánna megvalósulni. Paraszti szülők hetedik gyermekeként a szülői házban tanulta meg a földműves munka megbecsülését, és így e téma, mint vezérmotívum jelentkezik művészetében. Képeinek tárgya szinte kivétel nélkül a földeken, a háza táján munkálkodó paraszt, a környező falvak élebeképzeltsége nagyobb. Kedvenc témája Mindszenty, és a pápa, és rózsafüzért árul titokban öregasszonyoknak. A fiatalabbakat gyónni csalogatja a társbérletébe. Csak a jóságáról beszélnek, a rosszat nem hiszik el róla, hiszen olyan az ábrázata. A VÁLASZTÉKOS MODORÚ! A kolibri és a papagáj keveréke. Van benne egy kevés kaméleon is. Mindig tudja, hol, mikor, kivel, és miért kell úgy beszélni, ahogyan beszél. Minden szavát gondosan „megrágja”, mert félti a „gyomrát”, így sohasem kap gyomorrontást. Társaságban ö a központ, akit mindenki meghallgat és mindenki kinevet — magában. Nem divat manapság a papagáj. AZ ŐSZINTE! Menekülnek tőle, mert ' kimondja ami a szívét nyomja.. Mégiscsak kellemetlen, ha valakinek a szemébe mondják: — Te pimasz fráter, a hivatalban nem ezt mondtad a főnök előtt. Mindebből következik, hegy nemcsak az öltözködésben változatos a napi divat. A viselkedésben persze nem ártana az uniformizálás őszinteségből. A nyíltság cérnájával a kedvesség tűjével varrt ruhára a teljesség kedvéért józanságból aggassunk nyű- hetetlen gombokat. g. b. te, ahol a hangsúly nem a tájon, hanem az emberen van. Erősen homocentrikus művészetének robosztus, monumentálisán ható alakjai, mint valami népi eposz figurái jelennek meg előttünk. Kapálnak, állatot etetnek, hordót mosnak — végzik a vidék hétköznapjainak egyhangú, ősi, mindig volt. mindig lesz munkáját. Formái leegyszerűsítettek és közérthetőek, ez a mondanivaló nem tűri a fölösleges cifraságot, vagy rafinériát. A magyar képzőművészetben sokan érezték annak a szükségét, hogy az örök meg- újítóhoz, a néphez, a paraszti élet ábrázolásához forduljanak akkor, amikor a művészetüknek megingathatatlanul erős támaszt, tiszta ihlető forrást kerestek. A század nagy nevei közül elég, ha Szőnyi Istvánt, vagy a szobrászat területén Medgyessy Ferencet idézzük emlékezetünkbe. Milyen érthető — több annál: kézenfekvő — Farkas András vonzalma, akit nem csupán ezek a nagyon is figyelembe veendő hagyományok ihletnek, hanem méginkább saját egyéni sorsának útmutatása, a gyermekkor, a család mindennél erősebb benyomás-anvaga. S mivel a művész képei ilyen elementáris belső élmény szülöttei, őszinték és meggyőzőek. A téma egysége és az egy témán belüli sokszólamúság jellemzi őket. A festő a falu életét és a falu emberét látja maga e’őtt, azt vetíti ki képeire, de a mondanivaló hol olajkép, hol könnyed ecset- rajzú vízf^stmény. hol pedig, mint a fekete-fehér finom mértéktartásra korlátozott grafikai lap jelenik meg szemünk előtt. Olajképeit hajtja talán méginkább át a monumentálisra való törekvés. Ritmikusan hajladozó, egyszerű, lesimított formákból teremtett alakjai helyenként teljesen megtöltik a kép síkját, mint ahogy a falu embere is kitölti ősi momentumokat őrző és lényegre korlátozott életével, illetve munkájával a maga világát. Kissé fátyolozott, halk színei első pillanatra az olajtempera, vagy temperakép benyomásával hatnak és hozzájárulnak ahhoz, hogy Farkas András festményein a szemlélőnek talán még erőteljesebb élménye a tiszta és világos szerkezet, az áttekinthető kompozíció, amit még a színek erős hangsúlya sem zavar. Meggyőződésünk, hogy bár Farkast eltéphetetlen szálak fűzték a paraszti életforma ábrázolásához, ez mégsem alakulhatott volna ki ilyen töretlenül nála, ha sorsa nem az ország egyik néprajzilag legérintetlenebb, a hagyományokat, a népi kultúrát és művészetet viszonylag erősen őrző területére veti. Az elsöprő erejű iparosodás és ur- banizálódás tengerében Nóg- rád megye népessége olyan, mint egy színes és üde mezei csokor a szép és túlkultúrált üvegházi növényzet áradatában. A népi művészet, a gazdag néprajzi hagyományok itt könnyűszerrel összefonódhattak, mint ihlető és, mint példamutató forma a tudatosan alkotó művész fantázia- világával. Mint már említettük, a művészt nemcsak az olaj kép, hanem a grafika problematikája is vonzza. A szerkezeti elemek fontossága, a vonalak világos és áttekinthető szerepe itt még nagyobb hangsúlyt kap, mint az óla képeken, hiszen maga a grafika formanyelve is megköveteli az ilyen irányú tendenciát. Egy- egy faóriás hatalmas koronája, ágainak gazdag rajzolata szemmel látható gyönyörűséget okoz a művésznek. Grafikai lapjainak alakjai talán még az olajképek figuráinál is szűkszavúbbak, lényegre korlátozottabbak. Szürke robusztusságuk jól harmonizál a grafikai nyelv monokromiá- jávaL Éppen a grafika területén látjuk azonban Farkast talán a legkönnyedebbnek, leglíraibbnak is. Kisborjút ábrázold egyik friss ecsetvonású, finoman színezett vízfestménye a kiállítás hangulatos, egyszerű bájával vonzó alkotása. Külön hangsúlyozni kívánjuk, hogy számunkra örömteli és biztató szerepe van annak a körülménynek, hogy a művész egyben tanár is. ilyenformán nem csupán tanári, hanem alkotóművészi lendülete is bizonyíték arra, hogy a keze alatt formálódó ifjúságot pedagógiai készségével és az alkotóművész szépségszereteté- vel egyaránt irányítani fogja a művészet szeretete, a szép kulturált szemmel bírált meglátása felé. Hogy a művészet, az alkotás fontos számára, és annak megragadását még áldozatok árán, a hétköznapok fáradsága és szürkesége közepette is megvalósítja az életében, annak bizonyítéka ez a kiállítás. Mivel azonban nemcsak alkotóművészről, hanem tanárról is szólunk, mikor róla beszélünk, ilyenformán szép- ségszeretete nem egysíkúan, a művészi alkotás vonalán áramlik vissza a közönségre, hanem jelentkezik ez a rábízott fiatalság nevelésénél is. Szemléletét nem csupán a tárlatlátogató közönség, hanem szeretettel nevelt tanítványainak hosszú sora is magába szívja. A helyes művészi nevelés nagy hatású és rendkívül fontos voltát nem kell hangsúlyoznunk Magyar- országon, ahol ez oly rendkívül plasztikus módon valósul meg például a művészetnek egy másik ága, a zene területén. Az ország ifjúságának zenei oktatása a legalsóbb vonaltól, a zenei óvodák szintjétől az általános iskolai oktatáson és a zenei középiskolákon át az európai hírű Zene- művészeti Főiskoláig bezáróan egyaránt kiemelkedő. Sajnos ez a művészettörténeti oktatás területén még távolról sem valósult meg ilyen ideálisan. Egy-egy lelkes rajztanár szívén és szeretetén múlik, hogy gyermekeinknek ne csak füle, hanem a szeme is ráirányuljon a szépre. Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. művészettörténész Ebek kutyaíája Közvetlen haszna nyilván olyan időkben mutatkozott, amikor kutyamelegben nagy koncok kerültek ebek har- mincadjára: házőrzőink degeszre tömték a horpaszt, és ittak rá rogyásig, amiből aztán csömör lett, kutyabaj. Ilyenkor a esi karás tói nem volt más mentség: loholtak ki a mezőre, erdőre és amerre csak ösztönük hajtotta, keresték a fűben, fában rejtőző „szabadító” orvosságot. És így találták meg, fedezték fel a kutyafát. Vagyis ezt a nevet már az ember ragasztotta az egy-két méter magasra növő cserjére, amelynek szürke, fénytelen kérgét rágták szorultságukban a kutyák. Tudományos nevén Rhamnus, magyarul kutyabenge, népiesen — kutyafa. Főleg a nedves égerláp-talajokon honos. Ma már gyógynövényként tartják számon. A tavasz eleiétől őszig szedett, kellemes illatú kérgét szárítják, a kéregfőzet emésztési zavarok gyógyítására szolgál. Legutóbb Dabas határában egy védetté nyilvánított, úgynevezett tur- jános területen találtak nagyobb kutyafa-telepeket. Érdekes, hogy a bengevagy benga szó önmagában is szerepel egyes dunántúli tájakon a gyomorrontás népies megnevezésére. Tehát a kutyabenge kutyabajt s a kutyafa — kutyabajra jó fát jelent
