Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)

1966-12-25 / 305. szám

6 nógrad 19ßfl. december 25. vasárnap füstkarikák... Falusi életképek E gyik keze a zsebében, cigaretta után kutatott. Kisvártatva szisszent a gyufa, kapaszkodott fel a láng. Kanyó Mihály közben beszélt: — Tulajdonképpen az el­nök szedett rá, lépjek be a szövetkezetbe ... Rászedett? Nem. ezt most már nem mondanám... Mélyet szívott a cigaret­tából. Egy villanás volt csu­pán és felizzott a parázs. Nyo­mában kéken bödorodott a füst. Kanyó Mihály nézte-néz- te, hogyan foszlottak sem­mivé a füstkarikák. Majd me­sélni kezdett: — Észrevétlenül oszlott el bennem is a szorongás... Akkoriban épült fel a há­zunk. Az Ipoly elől mene­kültünk be a faluba. A ta­vasz. meg az ősz rendszerint meghozta az áradást. Ilyen­kor bizony nem volt előtte gát. Mire észbekaptunk, már ott mosta a házunk falát... A magunk erejéből láttunk munkához. Akkor még élt az édesapám,, közösen munkál­tuk a földet, neveltük az ál­latokat. Sokat dolgoztunk. De a házhoz nem kelett kölcsönt kémünk... — Aztán 1959 őszén, te­lén örhalomba is megjöttek a szervezők. Eljöttek beszél­gettünk. Már aláírt a fél fa­lu, de ón még vártam. Gon­dolkodtam. Apám akkor már nem élt. A gazdaság, a csa­lád gondja mind az én nya­kamba szakadt. A végén az­tán, amikor minden vala­mirevaló gazda belépett, ne­kem sem maradt más vá­lasztásom ... A feleségem, meg az anyám írták alá a belépési nyilatkozatot... — Legalább egy biztos ke­reset legyen a családban. Ezt mondogattam, nyugtatva őket. meg magamat is. Igaz ugyan, hogy a 10 hold föld, meg a két tehén bement a szövet­kezetbe. de ott voltak a növendékek. Szerződtem az állatforgalmival, s bizakod­tam: amíg a jószágok meg­vannak, addig Kanyó Mihály nem elveszett ember. Mert a marha, a ló mindig jól „for­gott” nálunk. Vettük, tartot­tuk egy darabig, aztán ad­tuk tovább. Szépen pénzeltünk belőle... — Fordult az esztendő, a Januárban, februárban meg­kezdődött a munka a szövet­kezetben. Az asszonyok hoz­ták a híreket arról, mikor, mire haladtak a gazdák. Mert haladtak, az tagadhatatlan. De hát miért ne? Ott volt jóformáin az egész falu. De mi legyen velem? Sokat be­szélgettünk erről otthon is. El a faluból, valamelyik üzem­be. gyárba? Mi lesz a jószá­gokkal? Naponta utazni, vagy egy héten egyszer látni a családot? Bármelyiket válasz, tóm is, nem vagyok itthon, így aztán eljártam a szövet­kezetbe, úgy. minden köte­lezettség nélkül... — Azért ott voltam minden nap, éppen úgy mint a ta­gok. Bállá István, az elnök, nem is hagyta annyiban a dolgot. Váltig mondogatta, mi értelme a további makacs­ságnak? Hiszen pontosan úgy dolgozom, mir.t a többiek. Mindig azzal vetettem véget a vitának: a családban vala­kinek keresni is kell. Pénzt keresni... De az elnök sem késett soká a válasszal: „Ha én nem veszek éhen a szö­vetkezetben, akkor maga is megél belőle.” Szavai elgondolkoztattak. Igaz is, ez a sokat szapult szövetkezet elvégre 25 forin­tot fizetett a tagoknak előleg­ben. A munkaegység értéke közel járt a hatvan forinthoz. Most a hetedik zárszámadást üljük majd, de a munkaegy­séget még egvszer sem adtuk alább ötven forintnál... Per. bzp ■ v^tani sokféleképpen le­het. Ügy is. hogy a szövet­kezetben jóformán semmi sem &aarád. De mi úgy osztottunk. Hogy közben tartalékoltunk is. Mert hát a beszélgetések vé­ge mégiscsak az lett, alá­írtam a belépési nyilatkoza­tot. Az építő brigádban dol­goztam továbbra is. Nézzen csak szét a majorban. A ser­tésszállásokat mind mi épí­tettük. Vagy ott van a nö­vendékistálló. Mi vertük fel a falát... — Később, amikor a tehe­nészetbe ember kellett, ne­kem szóltak. Elvállaltam a munkát. Azóta hajnali há­romkor, fél négykor kelek. Felszedelőzködöm, fogom a kerékpárt, indulok a major­ba. Négykor már kezdjük a munkát. Tizenegy jószágot kell ellátni, fejni. — Sokat gondolkodtam, s gondolkodom most is azon, miért van az, hogy nálunk a szövetkezetben szívesen dol­goznak a tagok? Jobban si­került ez a közösködés, mint ahogy vártuk... Én azt hi­szem, azért van ez így, mert az emberek megérzik, ha a szavak, és a tettek együtt vannak. Nálunk az elnök, meg a főagronómus nemcsak mondják, hogy a szövetkezet gazdái a tagok. Az emberek bizalmát, véleményét nagyon fontosnak tartják. A gazdál­kodási tervet közösen alakít­juk ki. Az irodán ott van olyankor valamennyi ágazat­ból egy-két ember, ök isme­rik leginkább a helyszint, el­dönthetik, valóságos-e a terv. Legutóbb, amikor a tehené­szet terve készült, én is bent voltam... Meghallgatnak min. denkit. De aztán dolgozni kell. Becsülettel. S én úgy gondo­lom, ez áll a mi eredmé­nyeink mögött... Más nem segített volna itt csak a mun­ka. Kezdetben az asszonyok — sokan vannak a szövet­kezetben, sokat és jól dolgoz, nak — sehogy sem tudták összeegyeztetni a közös, meg a háztáji földek művelését. A legtöbbször persze a közös táblák kapálása maradt el. Mit lehetne ez ellen termi, tudakolta a vezetőség. Én akkor azt mondtam, a ház­táji föld nagyságát az szabja meg. ki miiven burgonya-, cu­korrépa Mid kapálását vállal­ja a közösben. A vezetőség sillog a kirakat, bent javában áll a kará­csonyi vásár. Idő­sebb ember szemléli a lát­nivalót és közben számve­tést tesz. Magában mor­molja a szavakat. — A fa már megvan és a rávaló, s a játékok is, de még kellene valami, öt­éves Tomi, egy olyan öt­száz forintos harmonika kellene, örülne neki biz­tos. Nézzük csak. ha lesz, megveszem — és benyit, alakja hamar eltűnik a tö­megben. .. • Kemény ember volt Ko­rín János, olyan minden­hez értő aknavájár. Fiata­lon került a bányához, a robot, a munka keményí­tette meg és az élet. A gyerekáldás szaporább volt náluk, mint a munkaalka­lom. Nyolc gyerek, azután nem eoyszer az elbocsátó levél. Megjárta Pécset, Ta­tabányát is. Volt egy régi katona- ládája, ablan tartotta 19- ben a szakszervezeti köny­veket és más könyvek is kerültek bele, olyn-k ami­lyet a Horthy Magyarorszá­gon nem terjesztettek, őrizte, olvasgatta. A bal­oldali maga'artás miatt ha nyíltan nem is, de üldöz­ték azután. — Tudja nekünk az is karácsony volt. ha egyszer­egyszer jóllakhattunk ke­nyérrel — mondja most egyetértett velem. Hanem, amikor a megszorításokra ke. rült a sor, a faluban egy­szerre kitört a háborúság. Az egyik nap csak elém állt a feleségem, és azt mondta jaj- veszékelve: ki ne menjek a faluba, ellenem vannak az asszonyok mind. Azóta már megnyugodtak. Most az ősz­szel, amikor a vezetőséget új­jáválasztottuk. továbbra is tagja maradtam. Engem bíz­tak meg a háztáji bizottság vezetésével. Mert ki előbb, ki később csak rájön arra, ma­ga ellen vét a legtöbbet, aki felelőtlen, hanyag, csak úgy félkézzel dolgozik, bizalmat­lansággal fizet a bizalomért... — Erre az igazságra egy­re kevesebb embert kell fi­gyelmeztetni nálunlk. Nemré­giben történt az is, hogy Sal­gótarjánból az építőipari vál­lalat igazgatója jött egyezked­ni az elnökkel. Adjanak a téli hónapokra néhány em­bert. Olyanokat, akiknek itt­hon nem tudnak rendszeres munkát biztosítani. Az épít­kezéseken hasznukat venné a vállalat. Ha nyit a tavasz, jöhetnek vissza a faluba. Az elnök a tagokra bízta a dön­tést. Mit mondjak? Egyetlen ember sem jelentkezett. Ne gondolja, hogy azért, mert fél. nefc a munkától, meg a hi­degtől. A fogatosok. a trak­torosok, meg a gyalogmunká- sok itthon is mennek a fagv- ban, szélben. Tudja mi tar­totta vissza őket? A közös ... a szövetkezetért való igyeke­zet ... — Két fiam van. Az egyik most végzi Szécséovben a mezőgazdasági technikumot... Én itt a szövetkezetbe végez­tem el az általános iskola hetedik—nyolcadik osztályát. Negwenesz+endös vaffvok. Traktorvezetői, meg állatte­nyésztési szakmunkás bizo­nyítván vom van... A fiam tudjon többet mint én. Tudja azt szeretném, ha végez, ha- zaiöhetne a termelőszövetke­7p-t,K» K anyó Mihály elhallga­tott. Zsebébe nyúlt, ci­garetta után kutatott. Mélyet szívott, s kisvártatva felizzott a homálvban a pa­rázs. Vincze Istvánná Megváltozott a falu. Öj életforma honosodik az egy­kor annyira zárkózott pa­raszti porták között. A tár­sadalom és a technika vál tozása nagy fordulatot hozott. Könnyebb lett az élet. jobb a parasztemberek munkaked­ve. S ha jó a kedv, sorra születnek a humoros törté­netek — amelyekről min­dig híresek voltak a falu­si emberek. Éles szemmel ve­szik észre a mindennapi élet örömeit, hibáit, fonákságait. S kedvüktől, hangulatuktól függ, miből mit farangak. Iroda — üvegből Most, hogy ismét zárszám­adásra készülődnek a terme­lőszövetkezetekben eszembe jut egy furcsa történet. Az egyik faluban valaki felállt a tavalyi zárszámadó közgyű­lésen és azt javasolta, épít­sék már meg végre az új irodát — de tiszta üvegből. Miért? ... A gyenge közös gazdaság még gyengébb zárszámadásá­ra készülődött. A vezetőséget már hetekkel a közgyűlés előtt nem látták a tagok. A munkákkal nem törődött senki, se az elnök, se a fő­agronómus nem nézett utá­na, dolgoznak-e. Az iroda leg­belsőbb szobájában tanakod­tak; lesz-e mit osztani. Bár­mennyire is töprengtek, csűr- ték-csavarták a számokat min­dig az derült ki, hogy itt bizony egy fillér sem ma­radt már kiosztásra. Az el­nök reménykedett, a megyei osztályvezető talán segít, hi­szen — rokon. A tagok elé azonban egyi­kük sem mert kerülni, mert majd mindenkinek volt va­lami panasza. Szerencséjük­re, a legelső szobában ott ült Bözse néni. aki százhúsz ki­lós tekintélyével elhárított mindenkit, aki beljebb akart kerülni. Mivel a megyei osz­tályvezető anyósa, ő lett a titkárnő. Rajta megtört a tagok rohama. Ki tudia pon­tosan. miért. Bözse nénit nem merték felpiszkálni, s Inkább füstölögve eloldalogtak. 0járóka fa fenijó legidősebb fia, Korin Ist­ván, aki maholnap már nyugdíjba megy. — Pedig akartak az öre­gek. Tudom minden mun­kára kapható volt az apam, csakhogy nekünk kenye­rünk legyen. Már én is dolgoztam az apámmal. A platniról le­csúszott a csille. Ketten sem tudtuk megmozdítani. Megmérgesedett, elkapta a csille kapcsát, majd a sze­me jött ki, akkorát feszí­tett, de helyre tette. Ak­kor azt mondta: — Na fi­am már én se csillézek többet. — Igaza lett. bele­szakadt az emelésbe, más­hová osztották. Kevés volt a pénz, be­ment a főaknászhoz, hogy ha őt nem is, de nézzék a családját, az apró gye­rekeket. — Dögöljenek meg, mit érdekel engem hányán vannak — kapta a választ a főaknásztól Sztrájk volt. Az anyám a Mátrából kapott egy rocska tejet, meg néhány krumplit. Amikor vissza­felé jött, meglátta a csen­dőröket. E'vették volna. Menekült, odalett, amit ka­pott. Huszonegy éves voltam. amikor meghalt az apám. Hazajöttem Vörösvárról. Nem kaptam munkát, pe­dig én lettem volna a csa­ládfenntartó. A telepről is mennünk kellett. Sokszor eszembe jut, hogy éhen- hallhattunk volna, ha nin­csenek jó emberek, akik segítettek. — Tudja hogy lettem zenész? Már hosszú ide­ig munka nélkül voltam, akkor a baglyasaljaiak se­gítettek. Elvittek a zene­karhoz, tudták, hogy az igazgató bolondja a fú­vószenének. Kezembe nyomtak egy rossz trom­bitát. orván leültettek a többiek közé. Annál kü­lönben sem volt a kezem­ben trombita. Míg a többi fújta az indulót, én tartot­tam a számnál a trombi­tát. Az igazgató a végén bort rendelt a zenészek­nek. Hurka karmester meg odaállt, hogy „nagy­ságos úr segítség kellene> Találtam egy ügyes, tanu­lékony gyereket, de mun­ka kellene neki.' — Nincs felvétel, de majd megpróbáljuk — volt a válasz. Fölvettek, én pe­dig megtanultam a vadász­kürtön játszani. Húsz évig Nagyon felpaprikázodoit már a tagság hangulata, mi­re eljött a közgyűlés ideje. Megjelent a járás, a megye, a patronáló vállalat népes küldöttsége, szóval, akik min­den évben megérkeznek, leg­később a disznópörköltre. Mert, hogy el ne felejtsem disznót vágtak a vendégek nek. Az elnök beszámolt ar­ról, hogyan alakult meg a szövetkezet, emlegette a régi éveket — akkor még jobb volt a gazdaság — s a végén nagyon gyorsan elhadarta, hogy csak keveset tudnak osz­tani, mert sokan népi dolgos tafc. Utána többen szóltak. Mintha csak összebeszéltek volna az asztalnál ülők: tar­tották beszéddel a népet, ne­hogy kirobbanjon az indulat. Szó, ami szó a félnanos közgyűlés végén nem tola­kodtak a hozzászólók. Egye­dül Józsi bácsi, a vén fogatos állt fel. „Dolgoztunk, de mi­nek” — mondta. — Azt mondja az elnök, nem ka­punk semmit, majd jövőre jobb lesz. Lehet. Azt mon­dom, hogy legelőször is épít­sünk egy új irodát, de tiszta üvegből, mert így legalább látjuk mit csinál a vezető­ség...” A megkötött kerék Ismerek egy termelőszövet­kezetet, ahol szigorú vizs­gát kell tenni annak, aki tag szeretne lenni. Ugyanis ebben a gazdaságban már olyan rend és fegyelem ho­nol, s olyan jó a meg­élhetés, hogy sokan jelent­keznék. De a vezetőségnek nem mindegy kit vesznek fel, szeret-e, tud-e dolgozni? Nagy darab ember áll az elnök elé. Kezében gvűrögeti a kalapját. Az elnök nézi szótlanul. Erre amaz még nyugtalanabb lesz. mint aki­nek nem tiszta a lelkiisme­rete. „Hol dolgozott eddig?” — kérdezi tőle az elnök. „Állami gazdaságban. Fo­gatos voltam világéletemben. Nagyon szeretem a lovat, a kocsit. Apám lótenyésztő volt zenészkedtem. Ilyen volt az élet. • Karácsony előtt — so­sem felejtem el —, Ferink­kel, Jóskánkkal összedug­tuk a fejünket — Na, lesz-e karácsony­fa? Hoz-e Jézus valamit? — Nekem hozhatna ci­pőt, mert kint a lábam — mondta Feri. Szegény anyám meg örült, ha egy tepsi kalácsravaló került. A borókára — mert ne­künk csak az volt a kará­csonyfánk — néhány se­lyem papírba csomagolt kockacukor, meg süvegcu­kor került. Most már ne­vet a régi emléken, de azért a szeme valamitől fényesebb lesz. Hallgat egy darabig, azután ismét meg­szólal, — Tudja, mondom én ma is a fiataloknak: gye­rekek ne hőzöngjetek. ha­nem becsülettel fogjátok meg a munkát, mert nem volt ám mindig így. Et­tem én sokszor korpával berántott babot, de örül­tem ha abból ts elég ju­tott. — ötéves az unoka. Na­gyon szeret nálunk lenni. Karácsonykor is ott lesz. Már megvan a fa. olyan 160 centis. Cukor is, meg csokoládé is van rá. Já­ték is lesz alatta. Ha si­kerül szereznem ötszáz fo­rintos harmonikát, csak megveszem. valamikor. Már gyerekkorén», ban lovakkal dolgoztam meri tetszik tudni kellett a meg­élhetés. Azután jött a szövet­kezet, én meg nem is tudón már pontosan hogyan kerül tem az állami gazdaságba „Miért akar eljönni a gai daságból? Ott jobb a fizetés — firtatja az elnök. A „tagjelölt” még jobba gyűri a kalapot. Keresgéli szavakat. Nagynehezen ms gyarázza. Az elnök feláll. A ablakhoz lép kitekint. Hi; télén megfordul, mint akine eszébe jutott valami. „No. jöjjön csak velem” - szól az embernek, s meg ki a majorudvarra. A gén színhez sétál. A fedél ala1 rendben sorakoznak a gépet A szín távolabbi sarkába: három kocsi áll. Odavezeti ;i fogatost. Az csak néz, látha tóan furdalja a kíváncsisál mit akarhat tőle az elnöh „Ismeri a fogatot? El tud ja mondani a részeit? Hát ; lovakat szereti-e?” Kérdés" kérdés után tesz fel az elnöl A fogatos meg felelget. Eli szőr csak türelmesen, de amá kor a tizedik kérdés hang zik el, elfutja a nyugtalanság „Mit akar tőlem”? Az elnö azonban nyugodt. „Egy kér désem lesz még. Ha erre i megválaszol bevesszük közént mert kell nekünk az erős em bér: Ha például parton Jön le felé nagy teherrel, melyí kereket köti meg? A kétméteres férfi pislog s habozás nékül kivágja, hog a bal oldalit. Az elnök hürr mög: „No kérem maga nen lesz tag nálunk”. Amaz fel horkan: „Miért?” „Az ilye ember sok költséget okozna , szövetkezetnek. Aki azt a ke reket köti meg, ami a köves úton halad, nem azt ami _ i padkán, annak egy vagon rá sem lenne elég a kocsira.” A tehenész meg a tervező Sok gazdasági épületet ad nak át így az év végén a tér melőszövetkezetekben. Akác naknak köztük olyanok li amelyeket épphogy összecsap nak, csupán addig álljor amíg a műszaki bizottság ál veszi. Ebben a bizottságba: a legkülönfélébb szervektf vannak képviselők. Tagja a egyik tervezőintézet mérnök is. Ezen a napon a „Boldosu lás” nevű gazdaságba érke zett a műszaki bizottsái ahol egy tehénistállót vette át. Az istállót a tervezők tézet mérnöke szerette voln egykor megtervezni, némi ki lön haszon reményében. D a szövetkezeti vezetők ner őt bízták meg. Gondolta, ii a kedvező alkalom, hogy meg bosszulja magát. A bizottság bejárta az t épületet. Mindenkinek na gyom tetszett a munka. Háj építőbrigáddal készíttette vezetőség. Dicsekedett az el nők, dicsérte az építőket, d nem felejtette ki a sorból tervezőt sem. Ezt mór ner tudta elviselni a tervezőinté zeti mérnök. Odament a egyik ajtóhoz és feltűnne) vizsválgatta. Annyira, hog mindenki odafigyelt. Kitárti az ajtót, méregette a magas ságát. Zordonan közölte a vé leménvét: „Ez az ajtó ala csony!” Mindenki mevhök kent A navy szótlanságot vé gül egy tehenész törte meg ..Már miért lenne alacsony* Pontosan a legjobb”. A mér­nök azonban nem hagyta ma- gát: „Nem látja, hoev ét is alig férek be?” A te­henész közelebb ment és meg. nyugtatta: ..Tessék csak nyu­godt lenni. Nincs o’vae marhánk, mint a mérnök űr.’' Pádár András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents