Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-18 / 299. szám
8 WÓORAO f1p('/>rr'hpr 18. va«ín>ap Pataki László: Cecil, az aktmodell AKKORIBAN modell nélkül voltam, A Mester nem sokat törődött velem, nem nagyon firtatta: mit végeztem nap-nap után, a gondjaim, örömeim sem érdekelték. Amikor reggel megérkeztem a műteremhez, rendszerint már a fürdőszobában prüszkölt a jéghideg vízsugár alatt. Rettenetesen fújta a vizel, mint egy öreg, megfehéredett rozmár és pontosan úgy kiabált, mint az amerikai katonák a gyalogsági kiképzés alatt. Másképpen csendes ember volt. A hideg víz tehette, biztosan tudom. Beszóltam neki, hogy megérkeztem: — Mester, itt vagyok... Lemegyek a műterembe, ha valamire szüksége lesz, szóljon... — Jól van. Menj csak. Dolgozz ... Fürdés után gyakran küldött két kifliért a közeli pékhez. Mindig csak kettőért. Amig távol voltam felöltözött, vizet töltött a valamikor fényes, akkoriban már teljesen sárga teáskannába, megfőzte a teát a gázon és várta a kifliket. A pénzt utólag adta ide — egy forintot csúsztatott az asztal sarkára. A teát nagyon forrón, éktelenül szürcsölve itta, halkabban nem is lehetett, olyan volt, mint a folyékony tűz. Tudom, mert megpróbáltam. Jó dolgom volt mellette. Reggel elment a Luxorba és jóformán egész nap nem láttam. Szabadjára engedett. Annyit és úgy dolgoztam, amennyit jónak láttam, vagy szükségesnek véltem. Csak délben, amikor egy órára hazajött — nézte meg, mit csináltam, mire mentem egész délelőtt. Olyankor korrigált is. Egy idő után azonban egyre nehezebben tudta egyenesen tartani a mintázófát. Reszketett a keze. Hetvennégy éves volt akkor. — A reszkető kezű szobrász nem jobb az ideges céllövőnél ... Hiába tud, nem talál célba... — mondogatta sóhajtozva a korrektúra alatt és inkább szavakkal, az én kezemet irányítva helyesbített a készülő portrén, vagy akton. A Mester az elsők között, 1949-ben egy ma is álló köztéri szobráért kapta a Kos- suth-dijat. A műtermes lakást is akkoriban utalták ki részére a Lehel téri piac közvetlen közelében. Hatalmas, modern bérház alagsorában, hét méter magas, fehér falak, öles műkőoszlopok között dolgoztam nála. Két év után is izgalommal léptem be minden reggel a műterembe és előfordult, hogy sokáig nem mertem lebontani a munkámat takaró vizes ruhát. Attól tartottam: most, ma reggel mégiscsak kiderül — egy fabatkát sem ér a kezem... * De nem erről —, Cecilről akarok most beszélni. Hogy került hozzám, hogyan, miért zavartam el és miként találkoztunk újra? Elkezdtem — két-három otthoni vázlat után — egy fél méternél valamivel magasabb női aktot. A plasztitía ivó alakot ábrázolt és az izgatott a legjobban: sikerül e úgy visszaadni, ahogy még a nyáron, kint a strandon láttam, képzeletem mikrofilmjén rögzítettem a képet: fiatal nő áll a vízsugár előtt, két kezét előrenyújtva tartja, benne az edényke, végig zárt, szorosan egymáshoz simuló lábakkal áll, kicsit olyan deréktartással, mint aki le akar guggolni... A lappangó mozgás, a befejezetlen mozdulat tette számomra érdekessé, megoldásáig, elkészültéig nyugtalanítóvá ezt a munkát. MODELL nélkül kezdtem és hó ideig nem is volt szükségem élő stúdiumra. Mikorra megérlelődött, annyira élt bennem, képzeletem képernyőjén annyira tisztán jelent meg az egész, hogy kezdetben egyenesen zavart volna a natura. Egy hét után azonban megfeneklett a hajóm ... Addigra jutottam el ahhoz a ponthoz, ahol, ahonnan tovább fejlesztve a munkát láthatóvá, vagy inkább: a szemlélőnek belülről érzékelhetővé kellett volna válnia — annak a bizonyos mozdulatnak. Éreztem; nem jó, amit csinálok. Ezért többször is lebontottam, újra raktam az egészet. Alakítottam, változtattam a vázat is. A végén már egészen mást mutatott, mint amit elérni szerettem volna. Elmondhatatlanul zavart az 'a képtelenség, amely azonnal elfogott, mihelyst az agyaghoz nyúltam. Vártam egy keveset a hangulatomat hibáztatva, majd újra kezdtem — eredménytelenül — Szerezz egy modellt —, mondta a Mester és kicsoszogott a műteremből Később újra lejött, körbeforgatta, megnézte a munkát, javított rajta valamit, tanácsot is adott, hogy folytassam, de mert ő nem látta, amit én, nem is érezhette ugyanazt... Igazán segíteni sem tudott. A SOROZATOS kudarc beszédessé tett. A Hungáriában, barátok között panaszkodtam — elakadtam a munkámban, modellre lenne szükségem, persze fizetni nem tudok... Ha nagy ritkán sikerült eladni egyik, másik munkámat, az értük járó pénz csak arra volt elég, hogy az egyre nagyobb réseket nagy üggyel-bajjal betömjem valahogy. A Hungáriában töltött estét követően egyik délelőtt valaki csengetett a Lehel téri műteremlakás ajtaján. A csengetés meglepett, hiszen rajiam kívül nagyon ritkán kereste fel más a Mestert. Mindig magányos volt. Felsiettem a műteremből és ajtót nyitottam. Barátom, a kis termetű, szakálas, örökké mozgó higanyemberke jött el — és nem egyedül! Rosszul öltözött, silány, kopott holmikba bújt lány állt mellette. Cecil volt az aktmodell, pontosabban: akkor még csak Cecília, Kamaraerdőről.,, • Amig a lány lent vetkőzött a műteremben, Gábor beszámolt a látogatás igazi céljáról: — Nézd öregem! Megszántalak, mert van képzelőerőm és tényleg nem lehet kellemes dolog eszközök nélkül dolgozni. Lehetetlen is... A lányt természetesen nem egészen önzetlenül csíptem fel. Egész úton puhítottam, hogy modellt álljon neked. A Puskin mozinál szúrtam ki — elsősorban magamnak ... Szépen lelépsz, miután kihámozza magát a héjából. Elmész valamilyen ürüggyel, csak egy fél órácskát kérek tőled ... Azután állhat neked annyit, amennyit... Egyszóval kell és nincs is tovább a szöveg... De volt tovább is. Amikor Cecil már fent állt a dobogón és a harmadik vázlatot csináltam róla, Gábor fentről, a galériáról integetett — menjek fel, mondani akar valamit. .— Nem fáradt el? Tartsunk szünetet — mondtam a lánynak. Cecil könyökét mélyen hátratolva nyújtózott és lustán magára borította a fürdőköpenyt. Felmentem a galériára. — Van egy olyan érzésem, hogy túlságosan nagy a különbség a lány és köztem. A ruhát értve Kérj meg szépen ő előtte, hogy álljak én is aktot... Elöntött a düh. Nagyon durván válaszoltam. Gábor egészen elfehéredett, hátrált egy keveset és jól láttam, hogy a szája remeg a felindulástól. Idegesen simogatta a szakál- lát. — Öltözzön fel és tűnjenek el mindketten — kiáltottam le a galériáról. Cecil egyik rajzomat nézte, szája sarkában cigaretta füstölgőit. • Másnap újra eljött. Ugyanaz a kopott ruha volt rajta. Szótlanul, mosolyogva állt az ajtóban és maga mellett lóháttá a táskáját. Pocsék, barna táskája volt. Nem tudtam sokáig nézni, kitártam előtte az ajtót. CECIL majd mindennap felkeresett Órákig, fáradhatatlanul, moccanás nélkül állt a dobogón. A legnehezebb po- zitúrákat is zokszó nélkül mutatta. Segítségével befejeztem az ivó aktot és rövidesen új munkába kezdtem. Egyszer azt mondta: — Te csak dolgozz itt, én majd hozok neked mindent... Enni, innivalót hozok hazulról, csak a munkáddal törődj... A Mester felénk sem nézett. Ennek ellenére jól haladtam, sokat dolgoztam akkor. Cecil is belejött az állásba, teljesen megtanulta ezt a cseppet sem könnyű munkát. Mielőtt hozzám került — egy szövődében dolgozott. Nem szerette azt a helyet. Idegesítette a zaj — igy mondta. — Legyél hivatásos modell — ajánlottam neki. — Micsoda? — Amit itt csinálsz, máshol is, pénzért is megteheted. Jelentkezz a főiskolán. Szívesen látnak. Mindig szükségük van jó modellre. — Én jó vagyok? — Jó. — Nem pénzért csinálom. Milyen dolog lenne az? Annyi ember előtt ruhátlanul állni? — Most sincs rajtad semmi.« — Ez más. • Azután megváltozott. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül — Ma nincs kedvem. Csináljunk valami mást, menjünk ki Budára, tudok egy helyet, ahol... Halászlé. Ültünk a kockás abrosszal leterített kerti asztalnál, a kerítés mellett cigányok húzták — akár egy hülye operettben. — Cuki vagy ezzel a sok rajzolással. Imádom a komoly képedet, de most fáradt vagyok — mondta másnap. Modell nélkül maradtam. Cecilt — miután illően megköszöntem neki a segítséget — elég durván kidobtam. — Na, még mindig modell kellene? — kérdezte a Mester ö ugyanis észre sem vette, hogy időközben változott a helyzet. A lánnyal, alti Kamaraerdőről jött és enni meg innivalót ígért nekem — egy év után találkoztam újra. Szentgallaihoz igyekeztem, hónom alatt Cs. Virág gipszbe öntött portréját cipeltem. Barátom a Váci utca elején lakott. Néhány napja járt nálam, megtetszett neki a kislány portréja és megvette. A Váci utca tele van csinos nővel. Nem tudom, miért tűnt volna fel nekem az a két dáma-szerű hölgy, akiket az Anna Presszó előtt kerültem el. — Jé, W megy itt? Nézd csak a kis szobrász! — hallottam a hátam mögött felcsattanó ismerős hangot. — Állj, állj... Hova rohansz? — kiáltotta újra. Nem néztem hátra, de százat mertem volna tenni egy ellenében, hogy 6 volt. Később újra hírt kaptam róla. Gábor mesélte, hogy a lány megfogadta a tanácsomat. Miután kidobtam — jelentkezett a főiskolán. Azonnal felvették, kézről kézre járt, a legjobb szobrászok foglalkoztatták, sokat, rengeteget keresett ... NEMRÉGIBEN újra láttam. Karonfogva ment egy szakállas, alacsony férfivel. Kossuth- dijas, néhány hónapja láttam a gyűjteményes kiállítását a múzeumban. Darabosan, keményen karolt Cecilbe, az aktmodellbe. Lakos György: Őrségváltás A hegyek felől vágott a fény, s a csupasz akácok " között vaskos nyalábokban zuhant a kis udvarra. A cserépitató körül sárga tollú csirkék pityegtek, csőrüket koptatták a keményre taposott, száraz földön. A téglarakáson borzos szőrű cirmos fújt, sziszegett és meresztgette körmeit: kölykeit védte a berzenkedő kakastól. Gecse Gergely a lovakat fogta a szekér elé, s erős, nagy eres kezével görcsöt kötött éppen az istrángra. Napégette, deréknövésű hatvanas ember Gecse. Arca nagy odaadást árult el. látni lehetett rajta, hogy a legapróbb munkát is élvezettel, teljes elmélyüléssel végzi. Pedig beteges ember, azért szá- zalékolták le a postától is, ahol ő volt az utolsó postakocsis. A fia, a nyakigláb süldőlegény ekkor lépett ki a konvha- ajtón a kis tornácra. Hasonlít az apjához: éppen olyan barna bőrű, szabályos férfias arcú, aranyszőke hajú, amilyen Gecse volt húsz esztendővel azelőtt. Csakhogy ez már nem Gergely, tetszetősebb neve van- Miklós. A fiún bársonynadrág, és tarka trikó feszült. Előgurította az új kerékpárt és levegőt pumpált a hátsó kerékbe. — Kimegyek Remetére — szólt oda Idős Gecse, anélkül, hogy tekintetét levette volna a kezében forgatott lószerszámról. — Behozom azt a kis fát. A fiú értette, hogy miről van szó. Az elkorhadt, hasznavehetetlenné vált szőlőkarókat, a kiszáradt és kivágott gyümölcsfákat nyár óta minden nap haza akarja fuvarozni az apja, de mindig akadt sürgetőbb munka: trágyahordás, ólépítkezés, szüret — Csak hozza — mondta a fiú. Gecse előrébb húzatott a lovakkal, a kapuhoz. Hóna alá kapta a kurta ostort és odalépett a fiához. — Tedd el a bringát! Ma velem jössz. A fiú felegyenesedett. — Ahogy azt Móricka elképzeli — szólt kamaszosan, nyeglén. — Edzésem van. — Ma velem jössz! Megmondtam. —- A téglagyár csapatával játszunk.... — Ebből elég! Örökké kártya, tánc, bál, tréning... — Az utolsó év. Érettségi után dolgozhatok még eleget De Gecse megkötötte magát Makacsul ragaszkodott a kimondott szóhoz. VINCÉÉ GYÖRGY: Nyugtalan cél Estetájt, amikor bét gyereket ágyba raktál, s a legkisebbiket — engem — megsimogattál, akkor gyorsan, mohón aludtam mindig el. Idő múltán sorra üresedtek az ágyak. Helyükben csak fohászok maradtak, a vágyak: Anyám! Fiam! — szóltak visszhangként messzeségből Most értem miért óvtál bennünket, miért védtél? Magad hét felé osztani — ez volt a nyugtalan cél, megfakult szemeidből most is e fény sugárzik. Ügy érzem tolvaj vagyok, egy a hét közül én is! Anyám, Életed hétszer rövidítettük mégis! Tenger-sok szenvedés nélkül tovább élnek az anyák. TÓTH ELEMÉR: LÓTUSZ Nem virulok úgy, mint tó színén a lótuszvirág. A szívekbe mennyi Harmadik Birodalom fér. CSIKÓS JÓZSEF; Micsoda vad agresszióktól fekélyesedhet még ez a föld. Posztolni kell, nem elfeledtctm. Hajolj a fűre,,. Hajolj a fűre, abban lélegzem én. Helyetted vertem gyökeret, a fű pedig helyettem rólad beszél. S ha nem találsz meg keress a fák mögött, kutass a kémények fölött a füstben. abból faragd ki arcomat, hogy arcom mögé kerülhess. — Elmész, megmondod, hogy ma nem érsz rá. Állítsák be a tartalékot! Egy órán belül kint legyél a szőlőben! Felkapaszkodott a szekérre, onnan kiáltott le: — Nyisd ki a kaput! A fiú kelletlenül tárta ki a mohásodó, öreg deszkakap« szárnyait. Gecse rácsapott a lovakra. — Aztán Igyekezz! — mondta még. de hangját elnyelte a kövön gördülő szekér éktelen zörgése. * — Előbb a karóhulladékot dolbálta fel a szekérderékba. Jó félig megtelt a szekér alja. Az öreghegyen túl már elveszőben volt a Nap: lopakodott egy másik tájra. Húzkodta összefele a kidöntött cseresznye- és szilvafákat. Belekapaszkodott a vékony gallyakba, mintha ájult lányokat vonszolna Üstökűknél fogva. Amint végzett a rakodással, féligszívta az üveglopót a tavalyi kadarral, s kiitta a zamatos érett bort, mint a vizet. Csak most döbbent rá, hogy cserbenhagyta a fia. Elindította a lovakat és bánatosan caplatott a nyomukban. Egy idő múltán karóval lefékezte a szekeret. — Hőha — szólt oda lovainak. Meredek szurdok ásítozott előtte. A hegyekről leomló csapadék szakadékot vájt az arasznyi*keréknyomból. A szűk hegyi út úgy zuhant lefelé, mint egy kiszáradt vízesés. Teher nélkül is kockázatos a közlekedés, nemhogy tetejesre rakott szekérrel. Nem hiába rendelte ki a flát. Kötéllel és lánccal kötözte át a kerekek küllőit, hogy a kerék forgását megakadályozza. A csúszó, tapadó ráf fékezi a kocsi rohanását. A lovak idegesen szaglásztak a levegőbe és patáikkal kapálták az út agyagját. A pincék és pajták tája kihalt és csendes volt, a közeli hegyek beleburkolóztak a szürkületbe. Előre ment, két marokra fogta a rúd vasalt bütüjét és alig hallhatóan csettintett. A két ló idegesen rántott terhén. A szekér pillanatok alatt elveszett az út meredek, mély medrében, csak a kiálló köveken sikongó vasalás, és Gecse érces biztató kiáltása mutatta a szekér haladását. A somlói omlásnál megpihentette a lovakat Hátra volt még a legnehezebb útszakasz. Innen mór nem a szőlőtáblák közt kacskaringózva, hanem kilométeren át nyílegyenesen zuhan az út. Mint egy szertelen hegyi patak, úgy torkollik a hegy lábánál fehérlő makadámba. Megpaskolta a fáradt lovak nyakát. — No, még egy kicsit! Iszonyú erőt szorított ki karjából. A kocsirudat jobbra- balra rángatta, hogy a kerekek merőleges állásával is csillapítsa a szekér féktelen csúszását. A szekér a lovak farán táncolt, s ezek meggörnyedt derékkel. szétfeszített Iá1 -.kkal tartották volna vissza a rájuk nehezedő, fájdalmat okozó terhet. A sebesség nőttön-nőtt Gecse vad „hőhe” kiáltásár
