Nógrád, 1966. december (22. évfolyam, 284-309. szám)
1966-12-18 / 299. szám
19(5fi december 19 vaeí’-nofi Q Postai H. János; Valahol mé a piciny, rózsás arcú asz. szony megetette a gye. reket. tisztába tette, majd szépen elhelyezte a kocsiban. Sokáig matatott a gyerek körül, babusgatta, mondogatott neki. Utóbb kitolta a kocsit a ház elé, az öreg körtefa hűvösébe, ő pedig neki’átott a mosásnak. Félszemmel min. dig a gyereknél volt, néha ki is libbent az ajtón, gyengéden megállt a kocsi mellett. belepislogott: megvan-e a pulya, nincs-e vele semmi baj. A járókelők megálltak a körtefa alatt, valamit mondtak a kis emberkének. Néha rájuk nevetett, mintha csak kegyét osztogatta volna mosolyával. A piciny, rózsás arcú asz- tzony kezében olyankor megállt a munka. Apró kis neszekkel szétpukkantak a szappanbuborékok a lúgos vízben. Az asszonyka minden idegével figyelt. Teste megfeszült, ahogy áthajolt a teknő fölött, hogy jobban kilásson. Jobban szerette volna, ha nem mennek oda a gyerekhez. De hát a felnőtt már csak ilyen. Meglát egy mosolygó apróságot, s nem tud szótlanul elmenni mellette. Megáll, viszonozni a feléje röpködő emberke mosolyát, valami gü- gyeséget mond neki csücsörítő ajakkal. Az asszonyka utóbb megrak_ ta a tüzet. Nagy darab hasábokat fektetett a parázsra, le_ gyen meleg, ha főzni akarja a ruhát. Mire visszament a teknő mellé és kipillantott a gyerekre, a cigányasszony már ott állt a kocsinál. Valami átborzongott a testén, a kézben tartott ruhadarabokat visszadobta a teknőbe, s szaladt ki. -. í — Mér* áll a gyerekhez? — kérdezte nyersen. — Csak gyönyörködöm, aranyos nagyságám — mondta tirós, elnyújtott hangon a cigányasszony. — De nem kell gyönyörködni. Pont a gyerekben gyönyörködni. — Jaj, aranyoskám, ne legyék mán olyan kemény szívű. Nekem is van öt kicsi madárkám. A legkisebbik talán éppen ilyen, mint most a magáé. A rózsás arcú asszony valamit enyhült, de legíszveseb- ben elküldte volna a cigány- 'isszonyt. A kocsi fölé hajolt, megigazította a pulyát. Egy kicsit arrébb tolta a kocsit, csak éppen a látszat kedvéért. Lássa a cigányasszony, hogy mennyire félti, óvja a kisgyereket. Az enyém is így nevet már — mondta a cigányasszony. — Fekete bogárszemú, mint az apja. — Pirinyó virágocskám, kicsi kincsem — beszélt a rózsás arcú asszony a kisgyereknek, mintha a cigányasz- szony ott sem lett volna mellette. Akkor az így szólt: — Csak a bánatom igen nagy nékem, aranyoskám. — Mi a baj? — kérdezte az asszony. — Amott az édes uram —* mondta sirós hangon a cigányasszony, s karjával a távoli szürke épületre mutatott. — Ott van az mán a tél óta. — Mit csinált? — Jaj, aranyoskám, úgy is tudja. Verekedősek a férfiak. összeverekedtek egymás közt, oszt’ ide került... A kicsit még nem is látta. Mikor becsukták, akkor ő még nem volt. Tisztára olyan a szeme, mint az övé. — Aztán most miből tartja el a gyerekeket? — kérdezte az asszony. A feszültség már enyhült benne valamicskét. Valahol mélyen megérezte az ő nagy-nagy bánatát. — fíát megélünk azét’ — nyújtotta a szót a cigányasz- szony, majd így folytatta. — Nem volt ám jó ember az én uram, aranyoskám. Mindig ivott, meg máshoz is járt mellettem. Megcsalt engemet a bogárszemú Katussal is. A gyerekekkel sem törődött V Aliit nekidűtőtte a körtefának, úgy panaszkodott A rózsás arcú asszony hallgatta, néha belekérdezett a történetbe. — Rossz ember ag uram, bizony rossz ember. — De hát akkor miért jár utána még ide is? — kérdezte az asszony. A bőszoknyás sóhajtott. — Tudja aranyoskám, tizenhárom évig éltünk együtt. A tizenhárom év mégiscsak tizenhárom év... Amikor férjhez mentem hozzá, még gyerek voltam ... Osztán meg mégiscsak ö az apja a gyerekeknek. A távoli, szürke épületei nezte, az aránytalannak tunó vasrácsot aotakokkat. A másik asszony emez arcai fürkészte. Nem Látszott rajta aemmi, csalc jekete oogarsze- mei csiuogiak furcsán, titokzatosan. A rózsás arcú aitg eszrevehetóen megoorzongou, finom bizserges futott at a testén. Aztán esze be jutott a mosás, a teknő a runakkai. Ráhajolt a kocsira, igazított valamit a gyereken, aztán két erős karjavai megmarkolta a fogantyút, megindult be a nazba. — Miért viszi be, nagysád? — kérdezte a cigány asszony. — Olyan jó volt neki itt az árnyékban. — Dolgom van, sietek — mondta a rózsás arcú, s megindult a kocsi után. Amaz elfolyó tekintettel nézet utána. A szeme sötétlett, majd könym nyü fátyol borult rá. — Kár, hogy beviszi — szólt mégegyszer az asszony után, s hangjából érződött a szomorúság. — Viszontlátásra — kiabálta a rózsás arcú a konyha ajtajából. S már fordította be a kocsit, s éppen, hogy el nem tűnt az ajtóban kocsistól, mindenestől az asszony, amikor a másik újra szólt a körtefa alól. — Majd eljövök egyszer, hozok virágot. Maga olyan jó volt hozzám, aranyoskám... A konyhában a kisgyerek kinyitotta a szemét. Az anyja föléje hajolt, cirógatta, babusgatta, megpatkolta Piciny arcát. IVANYI ÖDÖN: Bartók Béla úti városrész Szalai János: Száll a hinta. Csilingel a gyerekek hangja. Körös-körül s pór .'.zik m :r'5n. Kék. piros, sárga, zöld villanyégők öntik a lényt. — Adu! Hadd üljek fél az óriáspókra! Az apa pénzt ad — a gyerek fut a bódéhoz, onnan a bejárathoz. A lábak hol lent, hol fent. A gép csattogva emeli fel, s ereszti le az „utasokat”. — Nagyon jó volt apu! Fentról milyen szép a város! Hadd menjek a körhintával is! Gyerekek pörögnek fent a levegőben. Az apa nézi őket A levegőben kalimpáló gyerekeket nézi és magút látja. Rég volt Az 6 községükbe is eljött a körhintás, vagy ahogy akkor mondták: a ringlispiles. Hozott magával céllövöldét, meg karikadobálót is. A próba- csendőr tükörből lőtt hadd lássák, ő még így sem téveszti el a célt És forgott a hinta. Gyerekek forgatták. Lentről a tulajdonos felesége diktálta az ütemet. Két ember helyett dolgozott. Trombitát fújt és dobolt. Kezdetben lassú ütemet diktált aztán gyorsabbat ök gyerekek nekifeszítették a vállukat a gerendáknak. Dobogtak a meztelen lábak a körbefutó padlón. Az idősebbek felültek a gerendákra, és mosolyogtak. A kisebbek izma megfeszült. A tulajdonos nem volt bolond. Annyit engedett csak fel, amennyire szükség volt. És most a nagyobbak helyett is hajthatják a hintát. És még kétszer, mert csak három forgatás után lehet egyszer felülni. ö már a másodiknál elfáradt. Ha nem figyeltek, a gerendára kapaszkodott. — Bírni kell! Még egy forduló van vissza. A keze csúszott a gerendán, a talpa is izzadt. „Már csak egy fél van hátra.” A pufókképű nevet, sarkantyúzza a lovat. Végre megáll a hinta. Bújik le a lyukon, remeg a lóba a létra fokán. Rohan az almásdereshez. „Most nézzék meg, hogyan kell egy ilyen szép lovat megölni, hogyan kell fogni a kantárt!” Odaér a lóhoz. A pufókképű még mindig rajta üíL „Szállj le!" „Nem szállók!" Cibálja lefelé. „Hé, mit csinálsz ott?" —i ordít a tulajdonosnő. „Nem akar leszállói I” A pufók ordít, a tulajdonon nő a jegyet kéri. tői néha meghőköltek ugyan a lovak, de a lábinakat érő kemény ütéstől újból gyorsították léptüket. Félúton tarthattak, amikor elszakadt a kötél, s egy kisebb rázódástól a szorítófa is kihullott a küllők közül. A következő pillanatban az egyik ló térdre hullott De a szekér lökése előre lódította. Gecse riadt ösztönös életmentő ugrással lapult az út meredek falához, s szabadjára engedte terhével a szekeret. A meggyötört ló azonban felpattant, s egy irtózatos rúgással kát! gazdája lábát találta el. Gecse alatt megingott a talaj, lába a kerekek alá csúszott A nehéz szekér kétszer is nagyot zökkent, amint az első, .majd a hátsó kerék biccent át a váratlan akadályon. öreg Gecse eltorzult fájdalmas arcán a kín könnycseppjei gördültek le. Rohamosan dagadó lábát átmarkolta másik lábával, mely csodálatosképpen ép maradt. Ügy tetszett fel szeretne állni, de sarka nem talált kapaszkodót — Ha zisten! — káromkodott tehetetlen dühében. Akkor érkezett csapzottan és riadtan Miklós. — Mi van a lovakkal? — sziszegte Gecse. — Megfogtam őket — mondta a fiú, és vértelen szája Idegesen remegett. Csak most vette észre, hogy az apja megsérült — Édesapám! Gecse az ajkát harapdálta. Nagy erőfeszítéssel feltá- pászkodott és egy hatalmasnak szánt ütést mért a fiú kipirult, egészséges arcára. De az ütésből már hiányzott a lendület és erő. Nyomban utána földreomlott a nagy erős test, mint a zsák. .* A merészebbek már kitakarták a szőlőt, de Gecse Gergely még mindig a kórház lakója volt. Gipszbe szorított lába sajgott és fájdalommal nyilallt minden lépésnél. Otthon járt gondolatban és kis gazdasága gondjait gyűjtötte, raktározta magában. Naponta kérlelte a vizitelő főorvost, hogy engedje ki végre börtönéből. — Gazda nélkül a kalászban is megaszalódik a szem — szokta mondani. Végre elengedte a főorvos, óvatosságra, elővigyázatra intette. Mindent megígért, csakhogy végre a kórház kerítésén kívül kerüljön. Botra támaszkodva vonszolta magát az utcán. Otthon az udvaron ismerős neszek köszöntötték. Bundái ’saholva rohangászta körül. Tapasztalt szeme megfigyelte a szokatlan rendet az udvaron A téglarakást eltüntették és az ól mögött új trágyásgödör feketéllt. A tyúkólat az udvar közepéről az ólak sorába helyezték át és a gémeskút káváján új deszkák virítottak a hiányzók Helyén. Miklós fehér atlétatrikóban, cserzettre sült testtel állott az istálló előtt, a nagy üllőn a baltát kalapálta. Ügy elmélyült a tevékenységében, hogy észre sem vette az ajtónyitást — Visszájára fogd! — tört ki a szó az emberből. A fiú meghökkenve kapta fel fejét *— Édesapám! — Ügy ni! És aprókat üss! — Édesanyám a szőlőben van, Hogy fog őrülni! — Kicserélhettétek volna az ólon is azt a rossz desz— Nem kaptam megfelelőt — A szőlőt kitakartátok? •— Már csak az utolja van... Azért ment ki édesanyám. — Eléje mész? — Kocsival. — Veled megyek. Eddig két kézzel támaszkodott a botra Gecse, e szavaknál azonban ránehezedett a tőkére, amit tölgyfa tüskéből sikerített Miklós. A fiú kezében még mindig mozdulatlanul állt a kalapács. — A félévi vizsgák lementek? — kérdezte kis idő múltán Gecse. — Közepesen. Az apa megértőn bólogatott — A sok futball meg a csurgli... Mi a terved? Mihez kezdesz? — Koszó Jani bátyám mondta, hogy a Dózsa ezerörömest elfogadna fogatosnak. — Elmégy? A fiú a vállát vonta. — A te dolgod — mondta Gecse. — Te vagy a gazda. Én már ezzel a rossz lábbal csak félember vagyok. A fiú befogott az új szekér elé, aztán felsegítette édesapját a pokróccal letakart ülésre. Kézbe vette az ostort, kaput nyitott, s ahogy a lovak kívül kerültek, felkapaszkodott 6 is az apja mellé. Az utcán a porban csutkalovakkal aprócska fiúgyerekek játszottak. Miklós elégedetten mosolygott serkenő bajusza alól, s az ostorszíjjal megcsiklandozta a lovak hátát — Ha zisten! — mordult fel Gecse, de roppant szelídség és szeretet áradt a hangjából. — Lassabban! Szétrázódik a sípcsontom! A fiú meglassította a lovak járását Idősebb Gecse szótlanul bámult a szőlőhegyekre, ahol ezernyi fogpiszkáló meredezett egymás hegyin-hátán. Nagyon elégedett és boldog volt Szerette volna szétkiáltani az alkonybíborban úszó határban: „Az én fiam! Az én fiam!" De hangos szóval mégis azt mondta, mérsékelt hanglejtéssel: — Belejössz lassan! G aztán nem is szólt egész úton többet Itta, hab- ^ zsolta a szabad természetet az eleven élet a harsány munka jó ízét A tulajdonosnő trombitája arsogott, a dob mélyeket buf- fant. a meztelen lábak alatt meghajlott a körpadló. Mint a karámba zárt paripák, futottak körbe-körbe. Feje a gerendán, szeme a körbe-körbe száguldó lovakon Fekete, pej, almásderes. Gyönyörű paripák. Meg hintók Neki az almásderes tetszik Még egy kör és akkor & arra ÜL A trombita elhallgatott, a hinta leállt. Az almásderesre egy pufókképű, gyerek ült. „Hogy fogja azt a kantárt”? Az ilyen fogástól felágaskodik a ló.” Buffant a dob, harsogva felelt neki a trombita. Forgottá hinta. Szédülni kezdett. „Hol a jegyed?” „Én hajtottam." „Hányszor?" „Háromszor.” „Nem igaz!” És ellöki a hintától. Megszólal a csengő, buffog a dob, harsog a trombita, meztelen lábak alatt dübörög a körbefutó padló Csak nézi az almásderest. Sír. — Apu, hadd üljek fel!... Az apa megingatja a fejét. — Elég volt mára. Elköltöttük az anyádtól kapott pénzt Megfogja a gyerek kezét. Vilióznak a fények, a gyerek sír. VERESS GÉZA: A Hortobágyon
