Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)

1966-11-13 / 269. szám

108(5. november 13. vssSmmfi RÖGK'Äti 7 Vasárnapi levél Az igényességről Alig két nappal vagyunk a megye kommunistáinak útfelmérő és útmeghatározó nagy értekezlete után, de a népművelés munkásai körében máris élénk a vissz­hangja azoknak a megállapításoknak, melyek pár­tunk megyei plénumán területük fontos kérdéseit il- lették­Az elismerő szavak, melyek a népművelés munká­ját a megyei pártértekezlet beszámolójában összege­zik, méltán töltik el örömmel és büszkeséggel mind­azokat, akik fáradoztak az eredmények létrejöttében, a tudatformálás különféle területein, Ugyanakkor el­gondolkodni is módot adnak: megtettek-e, megtet- tünk-e mindent annak érdekében, hogy a művelt szo­cialista ember típusa valamennyi alkati összetevőjé­ben tökéletesebbé legyen, s ez a típus számbelileg is mielőbb uralltodó szerepre jusson társadalmunkban. A számok, az eredmények, az ennek érdekében ki­fejtett törekvések jó utat jeleznek — ebben most a legilletékesebb fórum erősítette meg népművelőinket, — de a végzett munka dicsérete és elismerése mégsem annyira fényes még, hogy elvakíthatná szemünket, ér­zékelésünket a fogyatéliosságokkal szemben. Rendkívül figyelmet érdemlő és egyben figyelmez­tető többek között a következő megállapítás: „A nép­művelési munkában, művészeti nevelésben a szocia­lista eszmeiséget következetesen kell képviselni, több támogatást kell biztosítani a művészileg kellő szírivo­nalon megformált müveknek. Nem engedhetjük meg, hogy intézményeink műsorpolitikáját a szűkebb réte­gek ízlése, vagy gazdasági megfontolások az igényte­lenség felé vigyék." Nos, akinek füle van, hallhat a mondottakból, érthet az egyenes beszédből, s leszűrheti: hol, milyen mér­tékben vétettünk hibákat, tettünk engedményeket a kispolgári, a kozmopolita eszméknek, ízlésnek, vagy divatnak. A szocialista eszmeiség következetes képviseletében és érvényre juttatásában bizony még igen sok a be­szélgetni valónk: önmagunkkal. Némely rétegek hatá­sára, rosszul értelmezett gazdasági indokok alapján hajlamosak vagyunk olyan engedményekre művészeti- kulturális életünkben, melyek távolról sem vágnak egybe nagy társadalmunk érdekeivel és szükségletei­vel. Magyarázatnak talán tetszetős: számokat szembe­állítani számokkal, azaz bizonyos típusú rendezmény népszerűségére hivatkozni egy másik típusú ellené­ben —, de a mi dolgunk mégis több talán bizonyos Ízlések kiszolgálásánál, a híg eszmeiségű ízlés táplálá­sánál. Kicsit túl könnyen lemondunk néha arról a feladatról, melyet pártunk nyolcadik kongresszusa az ízlésformálás feladatában jelölt és szabott meg, s amit decemberi új kongresszusunk nyilván hangsúlyozot­tan megerősít. Az eddigi tapasztalatokból mindinkább világosnak tűnik, hogy a szocialista eszmeiség következetes érvé­nyesítésében — tisztelet a kivételnek; néhány rangjá­ra adó művészeti együttesnek, mely nálunk megfor­dult — sűrűbbre kell szőnünk áteresztő rostáinJcat az olcsó és számunkra idegen eszmeiségű „művészetek” előtt, bármily formában jelentkeznek is. Nem vagyunk kötelesek sorompót nyitni országos cégérrel jelentke­zőknek sem, ha azok célja nem a mi törekvéseinkkel azonos, — ha azok művészeti intézményekben való szegénységünket kiszolgáltatottságnak tekintik, pusz­tán anyagi haszonszerzésnek fogják feL Sok a gondunk például a megye, —- különösen Sal­gótarján színházi-kulturális igényeinek betöltése te­rén. Nehéz helyzetünk nyilvánvalóan sok csábító le­hetőséget ígér a legkülönfélébb művészeti cégérekkel jelentkezőknek. Sokszor még rangosnak ismert társu­lások is rajtunk szeretnének kereskedni bóvli holmi­jaikkal, s csak utóbb eszmélünk rá, hogy becsaptak bennünket. Nem ismeretlen a kapcsolt áru fogalma sem, amikor a minőségihez selejtet párosítanak. A kényszerhelyzetnek ellenállni nem könnyű, de feltét­lenül kötelesség, ha elkövetkező éveinkben eleget aka­runk tenni a megyei pártértekezlet álláspontjának. Sokaktól hallani ellenérvnek olyasmit: mért aka­runk mi okosabbak lenni másoknál? Ami másoknak jó, miért nem jó nekünk? ...A helyzet más megyék­ben sem más, csak meg kell nézni a programokat, a műsorrendeket... Csakhogy mi Nógrád sajátos helyzetiben most építünk az alapoktól mindent, — objektumokban, személyi feltételekben, tartalmi konstrukcióban —, amit kulturális életnek mondhatunk. Mért építsünk hát avult anyagokból, a művészet, a kultúra vályog­tégláiból, bontási törmelékeiből, ha újjal építhetünk, a kor igénye, szükséglete, a szocialista kultúra tech­nológiája szerint. A kulturális élet vonatkozásában mondhatni ha­gyományok nélkül érkeztünk ahhoz a történelmi vál­tozáshoz, melyet hazánk felszabadulasatól számí­tunk. Számba vehető hagyományaink a munkáskultú­ra talajáról maradtak ránk. Amit tehát most munká­lunk, mégsem gyökértelen egészen. Változott törté­nelmi viszonyok között, de a dolgozó ember szemléleti szintjéről és perspektívái szerint akarjuk, sőt kell ma­gasra, minden előző korénál felsőbbségessé növelnünk kultúránkat. Hogyan ix? „A népművelési munkában, művészeti nevelésben a szocialista eszmeiséget következetesen kell képviselni, több támogatást kell biztosítani a művészileg kellő színvonalon megformált műveknek. Nem engedhetjük meg, hogy intézményeink műsorpolitikáját a szűkebb rétegek ízlése, vagy gazdasági megfontolások az igénytelenség felé vigyék.” Pontosan így. Barna Tifoor--------------- ni, ' I . . , , , .........................i A közízlés és a kritikus gondjai C sak látszatra, no meg az előítéletek felszínessé­gében tűnik egyszerű­nek a közönség, művész és a kritikus hármas viszonya. Itt elemi iskolás bölcsességgel je­lentkezik ez a kapcsolat: író ír, kritikus kritizál, olvasó ol­vas. Ez a primitív alany-állít­mány szerkezet azonban ép­pen a tényleges összefüggése­ket, a tolmács-szerepek kap­csolatát zárja kJ: azt ti. hogy a művészi közéletben minden­ki mindenkinek tolmácsa. A művész a valóság és a publi­kum között áll — az élet mozgását szűri át, teremti új­já és adja át olvasójának — a kritikus meg a mű és az ol­vasó-néző között teljesíti tol­mács-hivatását; nem csak mérlegelő író. hanem felfede­ző, rávezető, sőt nem egyszer közeflhozó-magyarázó szerepre is hivatott. (Végül pedig a kö­zönség maga is formálója a műveknek, ]egyvételével sza­vaz a darabok színvonaláról, tetszésnyilvánításával ily mó­don beleszól az előadás for­málásába stb) Egészséges esetben tehát igen bonyolult az a dialógus, mely a publi­kum, művész és kritikus kö­zött kialakul. Ma vi­szont ez a sokrétű kapcsolat csupán akkor ötlük szemünk­be, ha a bírálat feleséi a kö­zönség szavazataival, vagy ha b mű tényleges értékeit a kritikus alá- vagy fölé becsül­te. De máskor miért nem érez­hető a dialógus, a tolmács- szerepek egymásbafonódása? Az utóbbi néhány évben ta­pasztalható volt bizonyos bel­terjes kritikai atmoszféra. Azt is mondhatnám, hogy áront a 'regényírásban divat lett a belső monológ, úgy alakult ki a kritikában a belső dialógus: a művész és kritikus rövídre- zárt párbeszéde, melyből ele­ve kikapcsolódik a publikum. A kritikus legtöbbször csak a mű írójának, a film rendező­jének panaszkodott, vagy ítél­kezett és tartózkodott attól, hog£_ értékek minrfcr; mód­szerek tágabb hatósugarú is­mertetésére is vállalkozzék Mintha úgy vélekedett volna: elég, ha a közönség jó művel találkozik, az alkotás önma­gában is hatást gyakorol majd. Ez a magatartás egy önma­gában rendkívül pozitív alap­elv ellentmondásos következ­ménye lett: a kritikus a „fel­nőtt közönséggel” számol, az­zal a publikummal, mely tisz­tában van mér az értékekkel, esztétikai kategóriákkal, melv megszabadult már a hamis ízlésbeli előítéletektől és tud­ja ml a különbség mondjuk Sántha Ferenc, Németh Lász­ló, vagy Vicki Baum között. Mármost ez az alapelv való­ban nagy lépés volt előre a degmatizmus szájbarágó kri­tikai sematizmusa után, noha a bíráló akkor sem igyekezett közelebb hozni az esztétikai alapfogalmakat a közönséghez. A baj csak ott van, hogy ez a felvilágosult szemléletmód összetéveszti a műértést és műélvezetet, és a felnőttség kritériumát csupán a műértés­ben sejti. A valóságban vi­szont egy olyan közönség kö­rében hatnak vagy maradnak némák az alkotások, mely pub­likum sejti-tudja, hogy pél­dául Semprun regénye, vagy éppen a Szegénylegények c. film értékes alkotások, de azért inkább beül egy szenti­mentális filmhez. Az élvezet képessége elmaradt a tudatos ítélettől, s ezzel nem számol kellőképpen ez a kritikus: pe­dig ebben a fáziskésésben a közízlés elmaradottságának egyik fontos oka rejlik. Elfe­ledkezett arról, hogy az egyik legnehezebb és legfelelősség- teljesebb küldetése a műélve­zet kialakítása és állandó „to­vábbképzése”: annak a kész­ségnek formálása, hogy a né­ző élvezettel és esztétikai örömmel izgulja végig a je­lentős alkotásokat . Ne csak a műértő, az értékeket messziről tisztelő magatartás vezesse, ne csak „távolról köszönjön” Csuhrajnak, vagy Illyésnek, hanem ráérezzen a művészi öröm ízére is és az esztétikai élvezetben sajátítsa el korunk nagy művészi vívmányait, gondolati, világnézeti értékeket hordozó alkotásait F ' ziskésésnek neveztem 1 azt a magatartást, mely a közönség érettségére való hivatkozással le akar mondani a művek értékeket, feltáró, élménnyé közelhozó elemzéséről, mély ki akar lép­ni abból a közvetítő, „tolmács- szerepből, mély a filmeket, színdarabokat a közönség él­ményei számára is hozzáfér­hetővé teszi s mely ily módon részt tud venni a közönség­igény, azaz közízlés formálá­sában is. A Húsz óra, vagy a Szegénylegények — mint ahogy a Nehéz emberek is — olyan filmek voltak, melyek filmművészetünket hosszú évek átlagosabb nívója után világszintre emelték, nemcsak dijakban fejeződött ki ez a nívóemelkedés, hanem a nem­zetközi érdeklődés hirtelen felcsillanáséban is. De ez a >»»*»»*?»***»*»♦«**»*»< színvonalbeli változás egyet jelentett egy új stílus megje­lenésével is, melyet a nézőnek meg kellett tanulnia — hogy egyáltalán élvezni tudja eze­ket az alkotásokat. Rá kellett jönnie az új közlésmód, a ko­rábban megszokott konvenci­ókkal feleselő formanyelv ízé­re, szépségére, élvezhetőségé- re. így pl. a Húsz órában a jelen és múlt szövedékének összefonódását az idősíkok ál­landó váltása fejezi ki, a né­ző hol a múltban, hol a jelen­ben találja magát és a kettő feleselése adná számára a mű sajátos szépségét — adná. ha a kritika kellőképpen felké­szítette volna ei re az új él­ményre. Nagyobb siker lett volna, ha a kritikus segítsé­gére sietett volna a nézőnek. Ugyanez vonatkozik a Sze­génylegények sajátos elbeszélő hangjára, amely megint csak szakított a hagyományos fi im- sztori szokásaival. A néző ugyanis megszokta már. hegy mindig többet tudjon, mint a vásznon szereplők. Itt viszont arra van kárhoztatva, hogy gyakran még annyit se tudjon mint a résztvevők: miért vi­szik el azt a bőrig ázott fiút, a film elején, vajon Rózsa Sándor bent vap-c a sáncban vagy nincs, kinek van igaza a szembesítésnél, apának vagy fiának stb? A kérdésekre nin­csenek válaszok — csak a tör­ténet végén, és a film élve­zetének feltétele, hogy a néző ezt a formai újítást felfedezze és érzelmeivel is elfogadja. Ha ez megtörtént, akkor már érzi a mű „ízét”, és akkor már hatni is tud e művek gondo­lati tartalma. flyen esetekben tehát többet kellene adnia a kritikának, hi­szen a közízlés a művészet ré­vén is formálható közeg. Csak érmen a jó művek és az esz­tétikai felismertetés, az öröm­re való rávezetés gesztusainak egysége tudja csupán formál­ni: a művész és műbíráló, va­lamint a valóban érett publi­kum együtt. A kritikus azon­ban olykor egy kicsit félkézzel veszi az új értékek élvezhető- ségének felcsillanását. Pedig mindenkor hálás feladatnak bizonyult egy-egy remekmű ilyen jellegű elemzése: akár a rádió „máért szép” rovatára, akár az egyre látogatottabb esztétikai előadássorozatokra gondolunk. A közönség felnőttségét te­hát nem az jelzi, hogy ma már minden esetben tudatos műél- vezőíként fogadja az új alko­tásokat, és elveti a gi coses, vagy laposan szentimentális műveket, hanem abban, hogy megszületett a magasabb ren­dű műélvezet keresésének az igénye is, mely persze még együtt él a kispolgári ízlés- kultúra korlátáival. De az igény már dolgozik, és a kri­tikának ezt kézenfogva, segít­ve kellene a művészi öröm elsajátításának előiskolájává válnia. A kritika gondja tehát ott fogja el a bírálót — magamat is — hogy mi­ként lehetne elszakadni attól az előítélettől, melyben a ma­radi, kispolgári közízlés pusz­tán „ellenséges”, művészettől idegen, tehát lenézendő, leg­feljebb gúnyt és támadást ér­demlő közeg. Valójában in­kább fehér folt, meghódításra váró terület. Hiszen annak a közönségnek reakcióit jelzi, mely maga is szeretné élve­zettel végigülni a Nemzetiben a Marat halálát, vagy véglg- izgulni Az álmodozások kora c. filmet, vagy élvezettel ol­vasgatni Benjámin, Váczi ver­seit — csak ehhez az kell. hogy a kritika még inkább fel­csillantsa ezeknek a művek­nek izgalmát, élvezettel teli forrását, vagyis rávezessen ezeknek az alkotásoknak ízé­re, gazdagító mondiamivalóiára. élményszerűségére. Arra, hogy „miként lehet örülni” egv- egy ilyen mű hatáskörében. Mert ha nincs Ilyen jellegű, ízlést formáló, régit leépítő, tspim tattal -hn zzá értéssel „to­vábbképző” kritika, akkor ma- rad a korábbi ízlés valóságos konzerválódása. Miért érzi Pl. méltatlannak egyik kriti­kus kollégám, az esztétikai öröm „elemi” szintű forrásai­nak oktatását, azt a szerepet; melyet ha odaadással és hoz­záértéssel művelünk, akkor a legmagasabb művészi értékek számára egyre nagyobb közön­ségét tud teremteni, s meg tudja fordítani a közízlés ma még ^eléggé lehorgonvzott ér­deklődési irányát? Bizonyára sznob előítéletből. A sznobiz­mus pedig maga is kispolgári ízlés-norma, és legtöbbször méltatlannak érzi az igazán alapos, bár elemi szintű kér­déseket és válaszokat. Befo­lyása ellen küzdenünk kell, hogy él tudjunk érkezni a szocialista kultúra minőségi elmélyítéséhez, a ma felada­tához. Hogy ne csak számsze­rűen. növekvő statisztikai ada­tokban jelentkezzen a válto­zás, hanem a fejekben élő esztétikai élmény minősége is átformálódjon. Hogy megvív­hassuk a közízlés forradalmát. Almási Miklós Az esztergályos lány Koppány György febMi

Next

/
Thumbnails
Contents