Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-13 / 269. szám
n NÖ6RÄD T9W5. november 13. vasárnap Szlovák György: Fellépés előtt Mayne Keid: Különös fogság AMERIKAI tartózkodásom során sok furcsa és érdekes emberrel találkoztam, de az öreg Zeb Stumpnál eredetibb figura nem akadt köztük, ö volt a Mississippi vidékének legkiválóbb vadásza. Kétszáz lábnyi távolságról is eltalálta röptében a madarakat. Szórakoztató történeteket mesélt vadás2fcalandjairói csak önmagáról nem beszélt soha. Tel- tek-múltak a napok, s amikor úgy éreztem, hogy igazán jó barátságba keveredtünk, megkockáztattam a kérdést: mutassa meg nekem az otthonát. Kissé elgondolkozott, majd röviden válaszolta: — Nos. jól van. Gyere! Nekivágtunk, s órák hosszat tapostuk az ösvényeket az erdőn át. Végül Zeb megállt egy vastag törzsű fa előtt, s rámutatott: — Ez az otthonom, lépj be, uram! Nem hittem a fülemnek, hiszen semmit sem láttam magam előtt, csak a fát. Azután észrevettem, hogy a nagy fába ajtót vágtak, s Zeb már nyitotta is. Kis szobába jutottunk a fa belsejében, s egy öregasszony fogadott bennünket. — Örülök, hogy itthon vagy, Maggy — szólt Zeb a feleségének. — Bemutatom ne§ § § § § § I Küldi Jánosi Töltésoldal ősszel Idevetett e pár órám, e halványsárga töltésoldalra, e tiszta-sugarú őszbe, elülök a kidobott karfán, két fa között, a világ dolgain eltűnődve: rázza a szél az eget, a halvány lobogót, de néha megáll egy pillanatra, s ilyenkor látni, hogy megtépte már; leng egy-egy darabja a telefonpóznákon 1 fennakadva. Nagy már a hangtalan ság ezen a végtelen-száraz, őrhaz-körüli dombvidéken; hogy ne legyen Ily puszta a föld, a nyáron itt-volt pipacsokat képzeletben visszaidézem: hadd szépítsék a jelent, bent, bennem is, — a szívemben remegő mezőket, hiszen — „Minden táj egy-egy lelkiállapot.” — ezt olvastam. Amiéi tőled. Rázza a szel az eget, s az szakadozik fakó pelyhekben, mind sűrűbben a láthatáron; hozza a közeli kanyarból a MÄV segédmunkásait is e délutánom; meglengnek, lobognak ott a partban csákánnyal, lapáttal, egy kissé ziláltan. ahogy süti őket az ősz - sürögve, összecsapódva — a jól ismert overálban. Hozza őket az idő, megrágyogtatja szelíd arcuk, széttördeli, majd összerakja; lankadatlan szórják a földet a kimosott szakadékba — a sugarakra. ked barátomat, Mayne Reid kapitányt. Kapitány, — a feleségem. Leültünk, Mrs. Stump kávét hozott, én pedig a szoba sarkában felhalmozott nyers állatbőrökre mutattam. '^*1 v — Eladja ezeket? — Méghozzá nagyon jó pénzért — felelte Zeb nem minden büszkeség nélkül. — De hiszen sohasem megy be a városba — csodálkoztam. — Ez az öregasszony dolga. Amikor végigjárja a városi boltokat, úgy viselkedik ő maga is, mint egy minden hájjal megkent ravasz kereskedő. El sem hinné, mennyire érti a dolgát. — Elhiszem —mosolyogtam elismerően. — De most arra kérem, mesélje el nekem a legérdekesebb vadászkalandját. LASSAN szűre söltük a kávét a bőrök illatával áthatott kicsiny helyiségben, és Zeb hozzáfogott: Egyszer, valamikor régen, kimentem az erdőbe, és egy álló napon át kergettem a vadat, de eredménytelenül. Még csak egy mókus sem akadt puska végre. Esteledett, s a gyomrom, meg az eszem egyaránt azt mondta, haza kellene már menni, de aztán mégis megtorpantam. Otthon eleség nélkül, pénz nélkül vár az asszony. Ki kell tartanom reggelig, holnapra tán visszatér hozzám a vadász-szerencse. A Mississippi partvidékén jártam ekkor. Megláttam egy nagy fát, letáboroztam alatta, s amilyen fáradt voltam, két perc múlva mély álomba zuhantam. Hajnali négy órakor ébredtem fel hirtelen szívdobogással. A nap még alacsonyan állt az égbolton, de a fejem fölött a levegőből iszonyú lárma hallatszott. Felnéztem, s azonnal értettem mindent. A fán sasfíókok tanyáznak, s lám, a minap éppen felkeresett egy angol úriember, aki sasfiókokat akart vásárolni a londoni állatkertnek, íme, itt a nagy alkalom, hiszen az az angol biztosan jókora summát kínál. Két nercen belül már fenn iml+Qin a -f n •áö’cií Flo annyi szent, hogy a sasfiókokhoz közel férkőzni pokolian nehéz dolog. Az öregasszonyra gondoltam, meg az angolra és a pénzére, újra nekifeszültem hát a dolognak. Két fióka volt a fészekben, meg hús és hal, amit eleségül hordhattak oda a szülők. Már éppen elértem a peremet, és hozzáláttam, hogy felragadjam a két fiókát, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómban. Az anya-sas volt. Nagy küszködve leráztam magamról, de az felemelte a csőrét és újra be- lémvágott. Keménynek ígérkezett a küzdelem, s úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre visszavonulok. Lejöttem hát a fa csúcsáról, de nem egészen a földre, hanem meghúzódtam az alsó. erősebb ágak egyikén. Kényelmesen odakuporodtam azon töprengve, hogy nem mehetek üres kézzel haza az öregasszonyhoz: most kipihenem magam, s azután újra teszek egy próbát. Valószínűleg elalhattam. mert ami történt. nagyon váratlanul ért. Slvítás. vijjogás, ágak recsegése ébresztett, s a látvány, mely elém tárult, még a hangorkánnál is borzalmasabb volt. Köröskörül egvmás után dőltek ki a fák. s az a hatalmas szálfa, amelven én kucorogtam, áz is meg-megingott. Megáradt a Mississippi! Mit tehettem volna? Űszni nem tudok, így hát maradtam egyhelyben. A fa ingott, rengett a tomboló habok fölött, de végül is ellenállt. Egész nap ott ültem az ágon, s integettem, kiabáltam az arra haladó csónakoknak, de hasztalanul. Estére belefáradtam az eredménytelen menekülési kísérletekbe. Mindennél erősebben rámtört az éhség. ESZEMBE jutott, hogy amikor fentjártam a sasfészeknél, húst és halaj is láttam ott. Fel kell mennem ismét, s még ha rámtámad az anyasas, az is jobb az éhhalálnál. Kemény verekedés árán valóban sikerült némi élelmet szereznem a fészekből, s most. hogy az éhemet elvertem, a szomjúság kínzott könyörtelenül. Nincs annál nagyobb szenvedés, mintha magad körül látod a vizet. Olyan közel van, hogy szinte csak ki kellene nyúlni érte, és mégsem érheted el. És akkor jött a mentőötlet. Levetettem az ingemet, egy madzag végére kötöztem, s annál fogva leereszkedtem alá a folyóba. Néhány másodperc múlva kihalásztam, s a számba facsartam belőle az éltető vizet. Hat napot töltöttem így a fán. Minden reggel felkapaszkodtam a fa csúcsán levő sasfészekbe, ahonnan kisebb-na- gyobb harc árán elhoztam a magam húsadagját, és vízhez is jutottam, az előbbi sajátos módon. Ám az éjszakák hűvösek voltak, és nyugtalanított, hogy az öregasszony aggódva vár rám. Ezért egyre komolyabban fontolgattam, hogyan is szabadulhatnék furcsa fogságomból. MEGFIGYELTEM, hogy az utóbbi napokban a sasok már nem akartak megtámadni. Észrevették, hogy nem bántom a fiókáikat, s az eleségből is csak annyit viszek el, hogy bővében marad mindnyájuknak. Röviden szólvp: lassanként bízni kezdtek bennem, így hát eljött az ideje, hogy végrehajtsam tervemet. Ez pedig a következő volt: jól tudtam, hogy a sasoknak erős szárnyuk van. Bizonyára nem bírnának velem együtt felszállni a felhők fölé, de jó messzire elvihetnek, mint afféle természetes ejtőernyő. És ha éppen a folyó közepe felé szállnak velem? Ez bizony veszélyes, de finom karmozdulatokkal majd igyekszem irányítani őket. Nos, nem volt könnyű megfogni a két sast, de végül is sikerült. Egymáshoz kötöttem a lábukat, majd utoljára egy madzaggal a saját csuklómat Is odaerősítettem. Azután hozzákészülődtem és ugrottam, egyenesen a folyóba. MÁR NEM tudnám pontosan elmondani, hogyan történt a dolog. De annyi bizonyos, hogy a tervem bevált. A sasok szárnycsapkodása fékezte az esésem sebességét, s amikor így, loccsanás nélkül elértük a víz szintjét, lassan a Dart felé kormányoztam őket Néhány percen belül szárazföldön voltam. — És aztán mi történt a sasokkal? — kérdeztem. — Szabadon engedte őket? — Szó sincs róla —, bizonygatta Zeb. — Eladtam őket az angolnak. Igaz, hogy sasfiókokat akartak, de azért szívesen megvette az öreg sasokat is. — Zeb megállt egy pillanatra, majd nyomatékosan hozzátette: — Szép pénzt kaptam értük, az már szentigaz. Fordította: Zilahi Judit \ pikárék a falu végén laktak a háború után. Azóta r sok új ház épült a környéken, ott sorakoznak a kist. : a Cigányárokig. Így hívják azt a nyáron kiszára tavásszal és esők idején felduzzadt vizű patakot a falu határában. Nem sok köze van a pataknak a cigányokhoz, hacsak annyi nem, hogy régebben a kóborló cigányok annál közelebb sohasem merészkedtek, ott kifogták a lovakat, a kis, barna, maszatos cigánygyerekek meg naphosz- szat a patak partján hancúroztak. Talán innen a név, ha nagyon akarjuk, rá lehet fogni. Negyvenhétben jött haza a fogságból ez a Pikár, akinek a háza akkor még a falu végén állt. Sovány volt, szórós és sápadt. Mi gyerekek féltünk tőle. Evekig azzal ijesztgettük egymást, no, meg a szüléink is bennünket, hogy „jön a Pikár. Elvisz a Pikár.” Egyszer aztán fölkapott egy gyereket. — Most megeszi — gondoltam gyerekfejjel. Nem ette meg. Zsebéből kicsit dohányporos cukrot kotort elő, a lurkó szájába dugta és letette. Elment. A gyerek megvárta, amíg szikár alakja eltűnt az utca kanyarulatánál, akkor kiköpte a cukrot. Mi, a többiek, akik ott álltunk, némák voltunk, döbbentek, csodálkoztunk, hogy emberéletben sem esett kár, s az ég sem szakadt le a földre megbüntetni az elvetemültét, aki piszkos kezével egyikünk szájába dugta azt a mocskos cukrot. Biztattuk a kárvallottat, hogy hányjon, vagy legalább köpködjön, ha már hányni nem tud amit az lelkiismeretesen végre is hajtott. Ezzel aztán le is zártuk az ügyet, de nagyon neki voltunk ereszkedve, nem is szedtünk ki egyetlen verébfészket se aznap, még labdázni sem volt kedvünk. — Minek is — gondoltuk — mit ér akár egy tucat verébfészek ilyen megrázkódtatás után? Akkor Pikárék egy apró vályogházban laktak még. Két helyis 'gböl, szobából és konyhából állt a ház. Melyik volt a szói „■> melyik a konyha, még ma sem tudom. A Pikár gyerekek, két lány és egy fiú, nem voltak rósz szabiik, mint mi, mégsem barátkoztunk velük. Tulajdon képpen hatan lehetnének testvérek, de két gyereket az anyjuk nem tudott kihordani, egy meg halva született, így csak hárman maradtak. Sajnáltam őket, hogy senki sem játszik velük. Egy este tejért mentem hozzájuk. Talán nyolcéves lehettem akkor. Várni kellett, mert Pikár néni mér nem jte ki a tehenet. Hát, meg is mondtam a velem egy id~ Pikár lánynak, hogy sajnálom. Mindketten elérzéke nij tünk és hosszú ideig egymást vigasztalva szomorúan csál aláztunk hátul, a disz :óól mögött. Pikárék ötvenben egy kőműves segítségével, aki távolt Kiss Sándor: Taposómalom rokonuk volt, s a falu másik végén lakott, kezdték el építeni az új házat a vályogfalú viskó elé. Pikár a vasútnál dolgozott azokban az években. Pályamunkás volt. Nehéz munka, kevés fizetség. De sohasem panaszkodott. Beszélni is keveset beszélt. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna valakihez valamit is szólni. Ha megkondult a toronyban a harang, nem mondta, „na menjünk,' emberek, együnk”. Ment a többiek után. A kocsmában kéretlenül elé tették a három deci bort, megitta, fizetett és elballagott. Napszámba járt tavasszal, ha ideje engedte. Csépelt és zsákolt másoknak aratás idején. Ahogy megindult a malom, és attól kezdve éjjel, nappal őrölte a gabonát, éjszakánként oda is eljárt. Ha valamit meg kellett csinálni a faluban, amit senki fia nem vállalt, azt mondták: „Szóljatok a Pikárnak!” ősszel szüretelt, kukoricát tört, morzsolt. Mindezt a pályamunkásság mellett. Ami a saját kis földjükön termett, azzal Pikár néni bajlódott márciustól novemberig. Télen Pikár kosarat, vékát font, tőkét szedett az erdőn és fát vágott a falusiaknak. Tavasszal kezdődött elölről az egész. Így ment ez éveken keresztül tavasztól őszig, ősztől tavaszig, tavasztól őszig. Mint a taposómalom. Lassan épült a ház. Vasárnaponként, ünnepnapokon ne- kigyűrközött a család, még a gyerekek is hordták a téglát, de máskor alig maradt idejük a házépítésre. Közben Pikár nénit kétszer is elvitték a mentők, nem lehetett tudni, mi baja, csak fogyott, fogyott, időnként rosszul lett. Elvitték a kórházba, de néhány nap múlva újra ott láttuk a ház kö rítt. — Nincsen nekem semmi bajom, fiam — mondta —, csak készen legyen a ház, akkor majd jól kipihenem marjam. ötvenháromban álltak a falak, készen volt a tetőszer- ' ezet. Pikár bácsi már a cserepeket is megrendelte. Nyár ■ égére tető alá került az épület, de a falak csupaszok voltak még, az ablak és ajtónyílások üresen tátongtak, s benn az épületben még nem lehetett látni mást, csak földet, törmeléket mindenhol. Es októberben meghalt Pikár néni. Az egész falu ott volt a temetésén. A Pikár gyerekek és az asszonyok hangosan sírtak. A férfiak komoran bámultak maguk elé. Pikár bácsi nem sirt. Kopott, fakó, fekete ruhában állt a sír mellett. Olyan egykedvűnek látszott, mint máskor. A faluban sokáig azt beszélték, hogy a pap nagyon szépen beszélt. Nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy igazán megköny- nyebbültem, amikor kijöttünk a temetőből. A temetést követő évben Pikár bácsit leszázalékolták a vasútnál. A fogságból cipelte magával a betegséget, s nem tudta tovább tartani magát. A házépítést akkor folytatták tovább, amikor a legidősebb Pikár fiú dolgozni kezdett a közeli állami gazdaságban. Amikor ötvenötben megnősült ez a fiú, már készen állt a ház, s beköltözött az egész Pikár család az ifjú házasokkal együtt az új épületbe. A régi vályogházban csak néhány öreg bútordarab maradt. Az öreg Pikár rokkantán is eljárt dolgozgatni. Aztán, mikor az egyik lánynak kérője akadt, szobabútort vett a fiataloknak. Volt egy hízónak valója, úgy mázsán fölüli, azt levágta és abból, meg amit a rokonok összehordtak, meg is volt a lakodalom. Az ifjú pár, mivel a fiú a városban dolgozott, másnap teherautóra rakott mindent és beköltöztek a gyártelepre. Ott, a városban kaptak szép kétszobás lakást. De mit ad isten! Még egy év sem telt el és egyik napról a másikra férjhezment a legfiatalabb Pikár lány is, a Margó, aki velem egyidős volt. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, de se lakásuk, se bútoruk nem volt. Pénz meg sehol, csak alig egy kevés. Eppencsak leszerelt a katonaságtól az ifjú férj, nem volt még ideje takarékoskodni, a Pikár lánytól meg nem várhatott senki fia hozományt. Beköltöztek hát a vályogházba az öreg bútorok közé. De jött ám a gyerek is hamarosan, azt meg mégsem lehetett, hogy a fiatalasszony ott a vizes falak között szülje meg a gyereket. Cseréltek az öreggel, felköltöztek az új házba, Pikár vissza- hurcolkodott a vályogviskóba. Igaz, szűkösen voltak egy kicsit, de a két házaspár eleinte jól megfért egymással. Később egyre többet torzsalkod- tak. Ügy hírlik, hogy már hosszú idő óta nincsenek beszélőviszonyban. nikár hónapokig szanatóriumban volt. Nemrég en- ~ gedték haza a faluba, de már megint sovány, sápadt és szőrös. A gyerekek félnek tőle. Nem szaladnak el, de abbahagyják a játékot, amikor meglátják és megvárják, amíg hajlott, szikár alakja eltűnik az utca kanyarulatánál.
