Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-16 / 246. szám
AWw 1*. REt LEKTORfÉNVBEN „Feledhetetlen emlékeket őrzök a vidéki találkozásokról..." \ Antal Imre, a nemzetközi zongoraverseny győztese RÓNAY GYÖRGY: Szórszón Még lenn ragyog ugyan, de nem süt már a nap. Nem melegítenek az őszi sugarak. Éles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg a nád, és gyors habok borzolják a vizet. Fodrozzák az eget itt-ott kis fehér fátyolfelhők. Dohog a négyórás személy. S máiis alkonyul. A lepke is elrepült, mely napozni — virág helyett — könyvemre ült. Ki tudja, lát-e fényt, él-c még holnap is. Lassan elül a szél, és elsimul a víz. Az este ködös. A túlpart nem látszik át. Néha fölsír az ég. Húznak a vadlibák. Pataki József: Udvar Földeák János: A Duna-parton . • • H1ABA társas lény az ember; akirték állandóan nagg porció jut S közösségi gondokból, olykor tfpresi a magányt. A csend és nyugalom vágya szinte kiszámíthatatlanul tör rá, mint a fertőző betegség. Hasztalan védekezik előle, akkor se kerülheti el. Így jutottam a városon kívül a Duna-partra, valahol Budapest és Szentendre között, ahol már nincsenek házak, t csak szelíd mormolásként hat az autók és motorkerékpárok berregése. A parti gát bokrainak árnyékában heverésztem. Gondo- lattalanul élveztem a délután csendjét. A Duna túlsó partján. a messziről és messzire nyújtózkodó sziget fövenyes szélén kirándulók sütkéreztek a napon, s néhányon lubickoltak a vízben. Néha egy-egy csónak húzott el előttem, szorgalmasa n lapátoló fiatalokkal. Nem sokáig voltam egyedül. Hogy merről és mikor jöttek, azt nem vettem észre, de az engem eltakaró bokrocskák másik felén hárman tanakodtak. Mint haídan a honfoglalók, úgy tekingettek széjjel. A papa a bokrok füves alját, a mama kimondottan a bokrokat, mig a lányuk a napfénytől csillámló vizet nézte. Minden szavukat hallottam. — Állj! Egy lépést se tovább! Ennél jobb helyet úgyse találunk — jelentette ki c papa, s egy kis kört lépegetett a fűben. A mamának is ez lehetett a véleménye, mert a retikül- jét nyomban ráakasztotta az egyik bokorra. — Sok a kő — mutatott le a lány finnyásan a viz és a gát közötti parti sávra. Igaza volt. — Annyi baj legyen, lányom. Nem kell kényesked- ni — mondta a papa, miközben kirámolta a sporttáskát. Egy pokrócot terített a fűre és ügyetlenül ráheveredett. Nem volt nehéz kitalálnom szándékukat. Épp ezért fordítottam el a fejemet. Tapintatból. Ha észrevesznek. ne lássák, hogy figyelem őket. Engem is zavarna vetkőzés közben, ha tudnám, hogy idegenek látnak. NÉHÁNY perc múlva a mama aggodalmát hallottam: — Vigyázz, Terikém, nehogy görcsöt kapj! Maradj a part közelében. Cát is lehet úszni. Erre akaratlanul is oda kellett néznem. A lány, divatos bikiniben, már fél lábszárig állt a vízben, és paskolta magát. Meglepődtem fejlett alakján, mert első látásra még gyereklánynak véltem. — A Palatínusban nem. kellett féltened. Se a Dagályban — mondta a papa gúnyosan a feleségének. — Jó, jó, de te nem tudod, mit csinálnak ott a Iónunkkal. Én láttam, ahányszor vele voltam. Nem lett volna nyugta a férfiaktól. — Érdekes, még egyszer sem panaszkodtál... Vagy eddig nyugta volt a férfiaktólT A fekete zongorán húsz szál vörös rózsa, a szobában mindenfelé gratuláló levelek, táviratok és a telefon is szüntelenül cseng, hogy közvetítse a jókívánságokat. Antal Imre. a harmincegy éves zongoraművész, megnyerte a nemzetközi Liszt—Bartók zongoraversenyt Különös elgondolni, hogy talán ez az ünneplés valaki egész másnak szólna ma, ha egy hódmezővásárhelyi járókelőnek nem olyan éles a hallása, nem olyan biztos a zenei ítélőképessége. Antal Imre élettörténete olyan romantikus, amilyenről azt hin- nők, nem is létezik ma már a huszadik században. Arról álmodozott, hogy orvos lesz, méghozzá aranygyűrűs doktor. Zongora csak véletlenül, kölcsönben volt a lakásban, s egy Mozart szonáta tépett lapú kottáját is kölcsönbe kapta a kis diák. Saját szórakozására „pötyörészett” néha — ma így meséli —, de ő maga lepődött meg legjobban, amikor egv közelben lakó gazdag család szobalánya beállított hozzájuk es így szólt: „Tessék hozzánk átküldeni a kisfiút, mert ott van nálunk Kollár tanár úr a szegedi konzervatóriumból, és szeretné meghallgatni. Valaki mesélte, hogy az ablakból hallotta a játékát, és a tanár úr nagyon kiváncsi rá.” Antal Imre szülei a meghökkenéstől alig értették meg, mit kívánnak tőlük, de végül átvitték a gyereket, akit Kollár Pál, a zenei konzervatórium azóta elhunyt igazgatója az első meghallgatás után nagy reménységnek ítélt, s fel is vett diákjai közé. Antal Imre pályája ettől kezdve egyenesen, kitérők nélkül vezet felfelé. A szegedi zeneiskola után a budapesti zenei gimnáziumba iratkozik, majd a Zeneművészeti Főis— Nyugta hát, mert gyereknek nézték. — És most nem az? — Nem. Egy tizenöt íves lány már nem gyerek, — A múlt héten mért nem nézték annak? Vagy két hete. három hete? Akkor is tizenöt éves volt. — Hogy lehetsz annyira érthetetlen? Ügy látszik, hiába van szemed, mégis vak vagy/ — fakadt ki az asszony. — Miért, mit kellene látnom? — A lányodat!... Nyisd ki a szemedet, könyörgöm... Nézd!... — mutatott a vizet rugdosó lányra. — Látom... — És azt is, hogy majdnem meztelen abban a bikiniben? Szinte semmit se takar rajta. A papa felült, hogy jobban lássa a lányát. — Hát... hát, nem mondom, igazad van — ismerte el 6 is, majd indulatosan hozzátette: — Ez előbb is eszedbe juthatott volna, mielőtt megvettétek, egye meg a fene a bikiniteket! ... — Most már tudod, miért erőltettem, hogy jöjjünk ide? Itt jóformán nem látja senki, nem környékezik meg. Inkább kijövök vele minden nan, sem sajnálom a fáradtságot. Jövőre meg veszünk neki másik fürdőruhát. Majd rábeszélem. hogy a bikini már nem divat. KÖZBEN a lány belevetette magát a vízbe és lassú tempózással úszni kezdett, kólán lesz Antal István es Hernádi Lajos növendéke. De már előbb, tizenkét-ti- z.enhárom éves korában dobogón van. Jótékonycélú koncert a hódmezővásárhelyi Fekete Sas szálló halijában, zenei verseny a győri és szegedi zeneiskolák diákjai között, növendékhangversenyek, a diplomázás évében fellépés és második díj a bécsi VIT-en, majd a helsinki VIT, verseny az olaszországi Bolzanó- ban, nagyszabású nemzetközi zongoraverseny Rio de Janei- róban, díjak, oklevelek, medáliák, és egyszerű vendég- fellépések megszámlálhatatlan sora a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában, Svájcban, Franciaországban és másutt Ma az Országos Filharmónia szólistája, általában havi szemben a Duna folyásával Játékos mozdulatai elárulták, hogy élvezi a fürdést és a folyam lomha sodrását. A mama kiáltozásaira figyeltem fel. — Teri-i-i.' Terikém!... Vigyázz, hajó jön!... Hallod?.. Egy hajó jön!... Húzódj a part felé!.. Csakugyan egy hajó bukkant ki a kanyarból. Nem is akármilyen hajó. Egy szürke színű tengerjáró. Mögötte sorakozó hullámokká fodrozódott fel a Duna. A szigeten sütkérezők is belenyargaltak a vízbe, kiélvezve a váratlan hullámfürdőt. A lány abbahagyta az úszást és rábízta magát a ki- tarajosodó hullámokra. — Jaj, be fincsi! — visíto- zott a vízben, a szülei felé. — Nehogy örvénybe kerülj! — intett a mama. A hajó már jócskán eltávolodott, de a hullámok még mindig ki-kicsapódtak a partra, csobboltak a köveken, majd gyorsan viszagurultak, mintha játszanának... Én is a hajót bámultam inkább, nemcsak a szülők. Nem látni a Dunán minden nap tengerjárót. S igazán sajnáltam, amikor a következő kanyarban eltűnt a szemünk elől. A lány már a víz szélén bóklászott, mint aki keres valamit a parton. Majd megunva a keresgélést, megállt. — Apa, hozd le a cipőmet — mondta bosszús hangon. Nem tudok a köveken kimenni. Bökik a talpamat. — Nem látom a cipődet, lányom — tápászkodott fel a papa. — Hol hagytad? — Itt a viz szélén. ■. Abban jöttem le. A MAMA rögtön ráhibázott az igazságra. két koncertet ad, s ehhez naponta öt-hat órát kell gyakorolnia. Ám Antal Imre mégsem aszkétikus, és nem is elefántcsonttoronyba zárkózó művészalkat. Kedvvel és kirobbanó sikerrel vezeti — ez év eleje óta — a tv „Halló fiúk! Halló lányok!” című műsorát Tagja a Zeneművészek Szövetsége Ifjúsági bizottságának, amely célul tűzte ki, hogy komoly zenei ismeretterjesztő munkát végez a dolgozó fiatalok között Antal Imre pompás mesélő: szívesen emlékszik vissza külföldi élményeire, arra például, amikor Olaszországban meglátogatta Ibsennek, a nagy norvég drámaköltőnek ott nyaraló unokáit, vagy Giorgio de Chiricot, a világhírű korszakot teremtő festőművészt. De akkor sincs kevesebb lelkesedés a hangjában, amikor az Egyesült Izzóban, vagy az iparítanuló-intézetekben lezajlott találkozásokról, értő, komoly, izgalmas vitákról beszél. Szülővárosához ma is bensőséges kapcsolatok fűzik. Gyakran zongorázik vidéki városokban, de talán a leggyakrabban és bizonyos, hogy legszívesebben — Hódmezővásárhelyen. — Feledhetetlen emlékeket őrzök ezekről a találkozásokról. A kisvárosi, de méginkább a falusi emberek áhítattal fogadják a zenét és a zenészt. Fellépés után többnyire azt sem tudják, hogyan kedveskedjenek nekünk. Az egyik faluban friss kolbásszal kínáltak, és nem használt a sza- bódás, el kellett fogyasztanunk. A másik eset pedig szülővárosomban történt. Glória Lannival, a Magyar- országon tanult olasz zongora- művésznővel adtunk közös koncertet, s a helybeliek előkerítettek egy idős bácsit, aki még Doberdónál volt ezred- szakács és most Glória tiszteletére, valódi olasz ételeket főzött — Egyébként most is vidéki koncertre készülök: Debrecenben lesz nagy zenekari estünk. Ez a győzelem rendkívül nagy öröm volt, de nem mondanám, hogy lezárna, vagy új korszakot nyitna életemben. Továbbra is koncerteket adok majd és arra törekszem, hogy igazán nagy muzsikus legyek, talán nem annyira virtuóz, mint például Richter, mert ez távol áll az egyéniségemtől, hanem bensőséges, muzikális előadó. És van egy nagy vágyam: eljátszani Mozart híres zongoraversenyei t. Zilahi indít — Űristen, te lány!... A hullámok!.., Elvitte a víz!.., — kiabált ijedten és lerohant a Duna szélére. A papa követte. Mind a hárman a vizet kémlelték. — Szaladjatok utána! Nem lehet még messze — idegeskedett a mám. A papa meglódult a parton. A Ián« is átlábalt a köveken és szaladni kezdett a töltésen az apja után. — Te maradj, Teri, majd apád! — kiabált a mama. A papa viszont dühösen fordult hátra futtában. — S ha meglátom, hogyan hozzam ki? Nem tudok úszni. A lány se állt meg. Erre az asszony is megiramodott, de nem érte utói őket. Dühösen megfordult. Jó fél óra múlva jöttek vissza. Elöl a papa, lóbálva az egyik cipőt. Mögötte szipogva, csüggedten a lány. — A másikat nem találtuk meg. Talán már elmerült. Ez valahogy kisodródott... — Most mit tegyünk1 — kérdezte a mama tanácstalanul. — Semmit. A kisasszony majd mezítláb megy — mordult a papa. — Szó se Ishet róla! Ilyen nagy lány már nem mehet mezítláb! — tiltakozott a TTIQITM. — Hát akkor vesd le neki a cipődet és maradj te mezítláb. — Az még nevetségesebb lenne. A PAPA leváota maaát a pokrócra. Fáradtnak látszott. — Ha majd kitaláltok valamit, szóljatok! — mondta mérgesen. A mama n bokrok közé küldte a lányt öltözködni, utána újra a férjéhez fordult, — Hazamehetnél másik cipőért. Itt megvárnánk. — Bolond beszéd!... Hazáig és vissza legalább négy óra, ha nem több. Addigra rátok sötétedik itt a parton. — Hát aztán?.. Nem veszünk eU — És ha megtámadnak benneteket? Két védtelen nőt? — Miért támadnának meg* Olyanoknak látszunk mi, mint akik tele vagyunk pénzzel és ékszerrel? — Eh, másra is gondolj, te!... Nem vagy még öregasszony. Pláne sötétben. .. Aztán a lány is!... Azt hiszed, elhinnék, hogy csak tizenöt éves? S ha el is hinnék, fütyülnének rá... Nem kis kíváncsisággal lestem, mi következik majd. S bevallom, jót nevettem raj. ta. Mert ahogy én nem, mások se találták volna ki azt. amit a leleményes mama. Valami fehér holmit vett ki a sporttáskából és indulatos mozdulattal ketté repesztette. Törülköző, vagy nagyobb szalvéta lehetett. — Ülj le. Terikém, és húzd fel a cipód! — szólt páron- csolóan, s pillanatok alatt bepólyázta a lány másik, cipő felen lába fejét. — Ha másokat érhet baleset kirándulás közben, akkor Terikét is érheti. Megsérült a lába, és kész!... Be kellett kötözni... Majd bicegsz egv kicsit — tanácsolta a lányának. MÉG AKKOR IS nevettem rajtuk, amikor már mentek re helyiérdekű villamos megállója felé. A fiatal lány. — enyik lábán cipő, a másikon kötés, — megvidámodva, táncos mozdulatokkal mímelte a sántitást.
