Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)

1966-10-16 / 246. szám

f«W"3 {fOfäfc# tft WÖGT? A tS 9 Péteri István: A QYÜRO Gáldonyi Béla: Három sír i Aki azt hiszi, hogy a gyű­rű, amelyet e történet „hőséi­vé avat, valami különleges gyűrű volt, meglehetősen té­ved, Nem ölelt apró cirádák­kal különös metszésű és sej­telmesen csillogó követ, nem volt titkos társaság megkü­lönböztető jelzése, nem lehe­tett öblös fejében méregfiolál elrejteni, s varázsereje sem volt mindenható szellemek megidézésére. Arról nem is beszélve, hogy még pecsétvi­asz szétmázolására sem lehe­tett alkalmazni, mivel valójá­ban csak egyszerű arany kari­ka volt. Éppúgy lehetett 14 karátos, mint több vagy keve­sebb. Tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mennyi. Egy azonban biztos: valódi arany volt s az arany mivoltába ve­tett általános hitet még ez a cinikusnak tűnő megjegyzés sem tudta megrendíteni: — Arany? Ugyan, szivi, trombita ez. Éppen csak meg nem szólal. Nyilvánvaló, hogy a sárga Irigység hangja volt ez a pes­ti .. .utcai leánygimnázium IV/B. osztályában, de senki sem méltatta különösebb fi­gyelemre. S végeredményben nincs is azon semmi meglepő, hogy a IVB-ben ez volt az­ide* áj t a legszebb, a legcsodá­latosabb. -de mindenesetre a legfigyelemreméltóbb gyűrű arrut valaha láttak, — a Sa- tumus gyűrűjét is beleértve. — Haláli! — mondták a lá­nyok, s ez náluk az értékelés legmagasabb foka volt Ezt mondták ugyanis a Háború és békére, Belmondóra, a fagy­laltra. a törpe tűsarkú cipőre, a házibulira, és a temetésre i*. A gyűrű tulajdonosa és egyedül jogos, igaz birtokosa szép, sudártermetű leány volt. Fejjel magasabb mindenkinél a IV/B-ben. Egy házi szépség- versenyt az osztály esze ezzel a lemondó sóhajjal értékelte ki: — Hja, neki könnyű. Az em­beri kor legvégső hatarán le­vő férfiak is megfordulnak utána. Ez tette-e. vagy valami más, a szép, sudártermetű leány kezét megkérte valaki. Akadt az osztályban, aki tudni vélte, hogy csuda klassz pali, egy menő fej, aki talpig férfi. Mások arról suttogtak, hogy tulajdonképpen a leány ap­jának hajdani barátja, és a papa egy korábbi szívességért adja neki a leánya kezét. Volt, aki romantikus meg­oldásokat keresett, s gyerek­kori szerelemről beszélt, amíg kisnem derült, hogy a vőle­gény vidéki állatorvos, egy nyakigláb, szőke fiú, 28 éves, motorja van, de még az es­küvő előtt egy Skoda Octaviat vesz, mert azzal könnyebb egyik faluból a másikba jár­ni. Az eljegyzéshez vezető is­meretség pedig az elmúlt nyá­ron a balatonföldvári Kerin- göben köttetett, ahol a fiú fel­dekesség, amelyet mindenki megnézett, mindenki kézbe vett és mindenki felpróbált. Azon a héten lőtték fel éppen Ga- garint az űrbe. Hiába kerin­gett azonban az első űrhajós a súlytalanság állapotában az öreg bolygó körül, hiába kö­rözte le az időt, másfél órán­ként átélve a nappal és az éjszaka változásait, a gyűrű­vel nem versenyezhetett. A gyűrű-próba megállás nél­kül folyt, a lányok egymás ujjáról húzkodták le a szünet ben s töviről-hegyire megtár­gyalták az eljegyzés intim részleteit is. — ö húzta fel a gyűrűt? — Megcsókolt? — Naná! Hogy lehet kérdez­ni ilyen hülyeséget — Szájon? — Isteni klassz! A gyűrű tulajdonosa pedig úgy állt a zsibongó lányok kö­zött, mint akit tulajdonképpen az egész nem is érdekel, mint­ha minden nap eljegyzés vol­na. Egyszercsak az egyik lány ezzel állt elő: — Add kölcsön néhány napra.... Hadd pukkadjon meg az a hólyag. Az a hólyag egy szemüve­ges bölcsészhallgató volt — Hát, ha nagyon akarod — mondta a gyűrű tulajdono­sa. Mintha bomba robbant vol­na fel. — Nekem is ... — Ugye, nekem is ... — Hordhatjátok mind — mondta a szép sudár leány unottan, azzal a fölényes biz­tonsággal, amely csak a ma­gukat birtokon belül érző nők sajátja. És hordták is. Hol az egyik, hol a másik leány tartogatta a pénztárcájában, hogy a ran­devú előtt felhúzza és flotta­tüntetésre használja, felcuk­kolva szegény fiúkat egy nem­létező vőlegény félelmetes ár­nyával. így ment ez egész héten át, s ment volna tovább is, ha a szép sudár leány szombaton délután nem kap táviratot az állatorvostól: „Az esti gyors­sal érkezem. Lajos”. A gyűrű! Mit fog szólni a Lajos, ha nem látja a kezén?: ö meg azt sem tudja, hol van Rohant ahhoz a leányhoz, aki elsőnek kérte. — Nálam? — nézett az rá csudálkozó szemmel. — Én másnap odaadtam a Macának. Macát telefonon is el lehe­tett érni. — Ketten is kérték, de tő­lem Kati vitte eL Futás Budára. Kati nincs otthon, Jucinál van, együtt ta­nulnak, mondja a mama. Hja, az érettségi. És így ment az egész dél­után. Volt, hogy a lánc megsza­kadt, s ott állt az utcán této­ván, most hol keresse. Atkozta a buta fejét, hogy belement ilyen hülyeségbe. Végül mégis rálelt. És éppen akkor, amikor már nem is számított rá, amikor eldöntöt­te, hogy azt fogja mondani a fiúnak: „A gyűrű? Ja, a gyű­rű. Tudod, csak a dátum volt belevésve, de én elvittem az ékszerészhez, hogy vésse bele a te nevedet is”. A gyűrű Ibolyánál volt, aki a Flórián téren lakott, és ép­pen moziba indult. — Csak tudnám, hova is tettem — tűnődött Ibolya, de aztán előszedte a gyűrűt a tolltartójából, radirgumi, ceru­zacsonkok, rajzszögek és ke­nyérmorzsa közül. Rohant a Keletibe. Csak odaérjen időben. Az autóbu­szon olykor-olykor rápillan­tott a kezére, s mindannyiszor túláradó öröm töltötte el: meg­van, megvan! A vonat már benn állt, ami­kor belihegett a peronra. Ügy tárta a karját ölelésre, hogy gyűrűs balkezét széttárt ujjakkal húzta el vőlegénye szeme előtt. A fiű azonban ügyet sem ve­tett a gyűrűre. Nem is vette észre. Mintha a nap egyszer­re csak elkezdene — déli 12 órakor szünetelni. árom fakereszt van egy­más mellett a falunk­ban, a nyárfákkal, akáccal be­nőtt öreg temetőben. Ott, ahol- vége szakad a zsinórba hú­zott házsornak, a göröngyös útnak, és az életnek. Korhadt Jakereszt mind a három. Olyan egyforma, hogy azon­nal feltűnik, ha belépsz a tö­vises sövénnyel körülkerített temetőkertbe. A név is ugyan­az a megkopott táblákon. Szélről nyugszik az anya, néhai Katona Andrásné. Élt 26 évet. Mellette, jobbról a fia, elhunyt hatéves korában, és legszélről a lánya. Nem volt még születésnapja. Aztán mellettük egy beom­lott gödör. Katona András ásatta nyolc évvel ezelőtt, amikor kiszabadult a börtön­ből, és rákapott a kertészke­désre. Azt mondják éjszakán­ként gyakran választja ván­kosul a felesége sirhantjának kerekedő domborulatát. Keveset beszél Katona And­rás. Csak éppen annyit, amennyi az élethez szükséges, az olyan élethez, amilyen az övé már másfél évtizede. Egyedül Asszony, gyerek nélkül. Egyszer nekikeseredett és bő- beszédüen ennyit talált mon­dani: — Az én boldogságom odaát van — és felmutatott büty­kös ujjúval a vihart ígérő ég­re — Ott leszek én már csak boldog— Azóta sem hallották ennyit beszélni Hallgatásának oka van. Olyan titkot őriz, amit min­denki tud, amiről beszél, de csak a hála mögött és suttog­va, nehogy meghallja. HfDVARI ISTVÁN: Találkoztunk,.. Találkoztunk szólni akartam Kedves, elmondani, hogy bennem élsz tovább, elmondani, hogy minden percben megtalállak, hogy a nyüszítő széllel hajszolom hangodat, s keserű a levegő a kopár fák alatt... Elmondani, hogy egymásba szőtt szavak rácsa mögött várlak, ha újra születnek a szürke reggelek, Elmondani, hogy árnyékod helye üresen tátong a kövön, hogy vállamon nagyon nehéz a kényszerű közöny. kérte táncolni a leányt Az iskola életét felkavaró ügy akkor kulminált, amikor a lány szülei engedélyt kértek az igazgatótól, hogy lányuk el­jegyezhesse magát, amit az igazgató összeegyeztethetetlen­nek Ítélt az iskola rendtartá­sával, és meg is adott. Aztán lezajlott az eljegyzés is. Az osztály tagjai közül senkit sem hívtak meg, ami általá­nos sértődöttséget váltott ki a IV/B-ben. _ Bezzeg a dirit meghív­ták — jegyezték meg, jelentő­ségteljes hangsúllyal utalva a küszöbönálló érettségire. A sértődöttséget azonban el­fújta a gyűrű, amely csak ek­kor lépett a maga fényes va­lóságában színre. A gyűrű tseazáció lett, egyedülálló ér­Veress Géza: Löfürdetés a Hortobágyon Karácsonykor lett néma. Akkor, 1944 karácsonyán a Túzokos-tanyá n várták a szentestét. A cselédlakások hosszú során a sötétség őr­ködött és két lompos puli. A kastélyt nyolc farkaskutya sza­ladta körül vicsorítva. Nyolc­éves volt a kisasszony, nyolc ezüst fenyő növekedett a park­ban — ennek emlékére. Jö­vőre ültetik majd a kilence­diket, és újra meghagynak majd egy farkaskutya köly- köt. Katona András kondás volt a majorban. Két falkát bíztak rá, mert az öreg, kehes Laj­tos Bálint még Miklós nap előtt letette a karikás ostort, és nem is vette a kezébe töb­bé. Egyetlen öröksége a kondája volt. Ezt vette át András a maga kétszáz süldője mellé. Reggel kihajtott és a teli­hold vetette haza. Karácsonykor is dologra ir­ta ki a kasznár. — Süldőnek, cselédnek a legelőn a helye, ünnepen, va­sárnap és mindenkor — hal­lotta szinte naponta a mon­dását. Már kívülről tudta. yü szentestén későn jött meg a hajtás után. Fáradt volt és éhes. A kas­tély előtt húzódott az akác­cal szegélyezett dűlő, és ide nézett a konyha ablaka. Bent fürödniváló meleg volt és a kövér szakácsnő kitárta az ablakokat. Sült kacsa illata csapta meg az orrát. Nagyon régen evett kacsát. Amikor a tekintetes kasznár úr lánya es­küdött, meghívták a parádés­kocsis mellé. Akkor vetettek neki egy szárnyát, meg a melle húsából. A kommandóba kapott vé­kony oldalszalonna még szü­retkor elfogyott, azóta babon élnek. Most is az lesz odaha­za. Tarkabab, hozzá szalonna- bőr. Azt nem eszik meg. Kell a holnapi, meg a hol­naputáni ebédhez szemet csa- logatónak. Becsapta maga mögött az ajtót. Ledobta folt hátán folt kabátját, és széket húzott ma­ga alá. — Ehetnék — mondta re­kedt hangon. Az asszony csak állt, szikáron, megtörtén a tűzhely mellett. Alig két hó­napja szült és a gyerek is szívta, a gond is sápasztotta csupa csont testét — Hallottad? Az asszony csak állt tovább a tűzhelynek vetett háttal. — Az istenedet, hát hány­szor mondjam? Nézi a tűzhelyet: üres! Csak egy foltos fazékban gőzölög a víz. A gyereknek lesz. Hir­telen tisztult az agya, mint vihar után az ég. — Nincs bab? — Nincs! Nem adott a kasz­nár.' Azt mondta, minek za­báitok fel — és zokogásba fulladt az asszony hangja. — De a bicegős fajtáját az anyjának — ordította, és ki­ugrott az ajtón... Tornácos, vadszőlővel be­futtatott ház volt a kasznáré, nagy ámbitussal és jó illat lengte körül díszes oszlopait. Szinte megrészegedett tőle. Nyelt egyet, amikor belépett. — Kasznár úr ... — kezd­te, de nem tudta folytatni. Az asztalt nézte. Rajta felszeletelt vekni, mellette kékszélű tálon kacsasült, párolt káposzta. A poharakat már teletöltöttek, pedig még nem is ettek. — Elfogyott a babunkl — mondta és újra nyelt. — Hát aztán! — a kasznár felugrott az asztaltól. — Még most sem lehet nyugta az em­bernek a barmaitól? Ügy botorkált haza, mint akit fejbevágtak. — Megölöm ... meg ént Nincs vacsora! Ne zabáljak? öljem meg a kölykeimet? Berontott az asszonyhoz. — Nincs bab, nekem is azt mondta, hogy nincs, de ö sültet zabái, káposztával — elfulladt a hangja, mert nyel­nie kellett a gondolatra. Édes­káposzta, sós krumpli, zsíros hús. El kellett volna hoznia az egészet. Szaladni vele, futni hazáig! Letenni az asztalra ét ordítani: — Egyél asszony! — Megbolondultál? Andrási — Meg a kutyaúristenit! — és felkapta a kést az asztalról Vérben forgott a szeme, a ha­ja a homlokába hullott. Iz­zadt és csapzott volt, mint as űzött ló. Lihegett, fújt: — Zabdíj! — és nekirontott az asszonynak, A gyerek sikoltozva kapasz­kodott a kabátjába. — Elhallgass! Menj az anyád után! A kislányt nem szúrta meg. Csak megfogta... a nyakánál. + Aztán kirohant. A kasznár ék házánál még világos volt, amikor felrántot­ta az ajtót. A kacsasült ott párolgóit az asztalon, a comb­ját már kiválogatták, csak a szárnya volt meg és az illata. Erős, velőbemaró illat. — Egyél András! Vegyél, no...! — biztatta a kasznár remegő hangon és fuvoláivá. Beleszúrt a legnagyobb hús­ba és kibuggyant a szája szé­lén a nyál. Felemelte és a ké­sen végigfolyt valami. Az or­rát is megcsapta. Eldobta as egészet és csak annyit mon­dott: — Dög szaga van .. .* is" aiona András most kér• **• tészkedik. Olyan virá­gokat nevel, hogy az egész fa­lu dicséri érte. Nem ad belő­le senkinek, kihordja mind a temetőbe. A három kereszt alá ... SASS ERVIN: « 0 veggiföngifÖM régi kedves üveggyöngyöm elvesztettem mégis őrzöm napsugárban szikrákat hány benne zárva ott az a lány behálózták rezgő évek vad pirosak hideg kékek velük fonódik a tájra kötöződik a világra akinek már neve sincsen üveggyöngyöm messze gurulj akinek már szive sincsen kedvesemnek ölébe hullj csillagot vess a szemében simulj meg a tenyerében. V ***• ■

Next

/
Thumbnails
Contents