Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-28 / 204. szám
1966. augusztus 28., vasárnap NÖCRAD Q Ki«« Sándor: A tegnapi lány a kis külvárosi kocsma a Karaites utca sarkán állt, ablakai az utcara és az udvarra nyíltak, a mocskos ablaküvegekről visszaverődött a napfény. Büdös, hangos ivó volt ez a kocsma, elhanyagolt külsejű, borostás arcú férfiak, züllött nők, részegek könyököltek naphosszat a keskeny, magasra emelt asztaloknál. Reggelenként, délután megnőtt a forgalom, sok futóvendég öblögette itt a torkát. Szerdán délelőtt tíz órakor csak egyetlen asztal mellett acsorgott néhány ember. Látszott rajtuk, hogy törzsvendégek, otthonosan mozogtak, de most csak rövid időre, szórajukat oltani ugrottak be ide. Előttük kadarka piros- lott. Egy szikár, kicsit sápadt szíles vállú, fekete hajú fiú tartotta a szót. Nem látszott többnek huszonöt évesnél. — Gyönyörű lány volt — mondta és körülnézett a jelenlevőkön. A csapos egy koszos ronggyal a pultot tó- rölgette, a kövér pénztárosnő a körmét piszkálta. Az asztalnál, jobbra, a beszélő mellett egy sovány, idős ember állt, laposakat pislogott, régi potyás lehetett, a többiek is csak Fotyásnak szólították. A másik oldalon egy szénporos arcú férfi hunyorgott. Senki sem szólt. — Lucernát vágtam a falu végén. Csodálkozva néztek rá. — Falusi gyerek vagyok. Mit bámultok? — kérdezte. — Jól van, azért nem kell úgy felvágni — torkolta le gúnyosan az egyik. A többiek nevettek. — Nem azért. Én nem szégyenlem. '— Mindegyikünknek paraszt volt az öregapja — legyintett a másik. — Most meg trógerek vagyunk. A fekete hajú fiú fölemelte a fejét. — Szép lány volt — kezdte újra. Gimnazista. Akkor volt harmadikos. Már egy hónapja nyaralt a rokonainál. Sokat voltunk együtt. Anyám azt mondta, hogy minél; szaladgálok utána? Ügyis elmegy, aztán kinevet. Amikor letelt a vakáció, kijött hozzám elbúcsúzni. Mondták neki, hogy a határban vagyok. — Aztán fölébredtél — mondta neki rosszmájban a szénporos-képű, aki fekete arcáról ítélve szenesember lehetett. — Hülye vagy — mondta egy másik a legtermészetesebb hangon, ami arra mutatott, hogy már régóta ismerik egymást. — Azért, hogy te mindig a bizományiban, meg a maradék bolt ban vásárolsz, attól még neki lehetett egy elsőosztályú portékája. — Annyira lehetett az az övé, mint itt a sörös hordó az enyém — mutatott a sarokban álló sörös hordóra az asztalon könyöklő, akit Bakának szólítottak. — Feri — szólt egy hajlott hátú a pult felé. — Mit akarsz. Pele? — kérdezte a csapos, közben gyakorlott kézzel löttyintette a kadarkát az egyik pohárba. — Ennek az embernek ne adj többet inni — billentette meg a fejét Balra felé, s az ujjával mutatta, hogy mért. Ezalatt az öreg Potyás sunyi szemmel méregette a cimborákat, meg a poharát, de nem merte kezdeményezni az ivást. — Na. azt meséld, amikor lefeküdtetek a lucernásba — mondta nagy hangon a fekete képű. A fiú megrázta a fejét. — Nem olyan lány volt. Gimnazista. Piros pettyes szoknyában volt, s csak úgy feszült rajta a fehér blúz. Olyan hosszú. szőke haja volt, mint annak a színésznőnek a filmen, amit láttunk. Amikor észrevettem, hogy jön, eldöntöttem a kaszát a lucernásba és kimentem hozzá a dűlőútra. Azt mondtam neki, üljünk le az árokpartra, a fűbe. Megfogtam a karját, és ... — És akikor beleért a kezed — vágott közbe Baka röhögve. — Miért ne foghatta volna meg a karját? — ráncolta össze a homlokát egy foltos képű, ványadt alak, aki okoskodásnál pótolta azt. ami a kobakjából hiányzott. — Attól még nem lett senkinek gyereke. — Nagy úr! Ne üsse bele az orrát mindenbe — intette le a szenesember és hatalmas lapáttenyerét tréfásan meglendítette. — Hagyjátok beszélni a fiút — mondta Potyás. Vendég lépett be az ajtón, az ablakon meglibbent a piszkosszürke függöny. pár nyaláb friss levegő áradt a helyiségbe, a sűrű cigaretta füst megmozdult. A fekete képű megemelte a poharát és hosszan kortyolta a kadarkát. — Hogyan volt a kicsikével? — kérdezte aztán. — Hát, leültünk az árokparton a fűre az árnyékba és beszélgettünk. Én mondtam: igazán maradhatnál még. Elférsz a rokonaidnál. O: Én maradnék, de két hét múlva kezdődik a suli. Így mondta, hogy „suli” és elsimította a szoknyája ráncait a combján. Még egy hetet igazán maradhatnál — mondtam én. Mire ő: Nem lehet, már így is egy hétlel tovább maradtam. írjak levelet? — kérdeztem. írjál — mondta. Mikor utazol? — kérdeztem. Holnap délelőtt — válaszolta. Majd meglátogatlak — tréfáltam. Gyere — mosolygott. Meg ilyesmiket mondtunk egymásnak. Észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Egy kiadós zápor is ott sötétlett mögöttünk az égen. A poharak közben kiürülteik az asztalon. — Potyás, rendelj valamit! — csapta vállon Baka az öreget. Potyás zavartan turkát a zsebében, de csak egy marék aprópénzt tudott előkotorni. — Nincs pénzed? — kérdezte a fekete képű. Az öreg ijedten megvonta a vállát. — Nem adtátok még ide a részemet. Bakának barázdákba ugrott a homloka. — A részedet? — kérdezte. — Hallotta, Nagy úr? Nem kapta meg a részét — mordult fenyegetően. A ványadt összehúzta magát. — Mondtam, hogy nem adom oda neki addig, amíg a másik kocsival is placcra nem dobjátok. — Ejnye, Nagy úr! Miért éppen ezzel a gatyástyúkkal akar kiszúrni? Megtapogatom a gégúját aztán azt hiszi, hogy haragszom. Adja oda neki a dohányt, vagy rendeljen valamit. Azt a kocsit egy óra alatt megdobjuk. A ványadt eloldalgott a pénztárhoz és oda könyökölt a kövér pénztárosnő elé. — Oda nézzetek — kacsintott a pénztár felé a hajlott hátú, amikor azok össaene- vettek. — Biztosan a macaja. Istenem, milyen szép pár! — Süket alak — dörmögte a fekete képű. — Meséld azt a szőke babát, Pista — fordult a szikár fiúhoz. — Bementem a kaszáért a lucernásba, hogy együtt menjünk haza. Erősen szürkült, nem találtam meg rögtön, nem emlékeztem már, hova döntöttem, s ahogy léptem, bele rúgtam a penge hegyébe. Az ócska szandál a lábamon egyből megtelt vérrel. — Ne a lábadat meséld! Leápoltad a kislányt0 Sma- ciztatok egy jót a lucernába, igaz? — kérdezte a fekete képű. — Azt éppen nem mondhatnám. Csúnyán lé! szaki tóttá a kasza a talpam, meg * két ujjam között. Jutka bekötötte a zsebkendőjével, mert nagyon dűlt belőle a vér. Aztán nálam maradt, azóta is magammal hordom a zsebkendőjét. A fiú belenyúlt a belső zsebébe és előhúzta a mintás, női zsebkendőt. Nézte egy darabig, aztán visszatette a zsebébe. Kicsit zavartnak tűnt. — Meghibbant a kölyök — bólintott feléje a fejével a hajlott hátú és a fekete képűre hunyorgott. Lehet, hogy a fiú már máshol is ivott szeme egyre zavarosabb lett. részegnek látszott, maga elé meredt, úgy szorította a poharát, hogy a kezefején kidagadtak az erek. — Átnyalábolhattam volna hazafelé — mondta — de csak átkaroltam a derekát a melle alatt. így ballagtunk hazafelé. Ahogy fogtam a derekát a húsától átforrósodott a tenyerem. — Jó kemény melle volt. mi? — kérdezte a fekete képű. A csapos, ahogy öblítette a poharakat, fölemelte a fejét. — Ezt is két gyerek, meg az asszony várja otthon, még is mindig disznóságokon jár az esze — mormolta az orra alatt. A fiú eleresztette a füle mellett a kérdést. — Szép lány volt? — kérdezte Baka. — Nagyon Szép. Olyan formás, kerek ai'cú, mosolygós. Igazán kedves lány volt. Amikor beértünk a faluba, hívott, hogy átkötözi a sebet. Egészen átázott a zsebkendő. A rokonai nem voltak otthon, moziba mentek akkor este. Bementünk. Leült egy sámlira, a combjára tette a lábamat és bekötötte. — Utána csak történt valami — türelmetlenkedett a szenes. — Tánczenét hallgattunk. Toldi Mária énekelt. Jutka azt mondta, hogy nagyon szereti Toldi Máriát. Egy üvegesszekrényben sok könyv volt, én azokat nézegettem. Jutka ledűlt a heverőre, egy díszpárnát tett a feje alá, úgy hallgatta a tánczenét. Kedves lány vagy — mondtam neki. „Hallanád a suliban a lányokat, azok mit mondanak — legyintett. Tudod, Jutka — kezdtem neki mondani — én rendes srác vagyok. — Nézzétek az ürgét! Ilyen süket dumát levágni — mérgelődött a nagydarab, fekete képű szenesember. — Hagyd már Gyula — mondta csendesen Baka. — Nem lehet mindenkit rögtön nekidönteni a szénaboglyának. A fiú folytatta: — Azt mondtam neki, bemegyek a városba, kitanulok esztergályosnak. itthagyum ezt a falut, aztán minden nap együtt lehelünk. Jutka mosolygott. Akarod? — kérdeztem tőle. Nem válaszolt semmit, csak nézett rám. Nekem le kell érettségiznem — mondta. Nekem meg ki kell tanulnom esztergályosnak — válaszoltam. Nevettünk. Letérdeltem a heverő mellé Megcsókolhatlak? — kérdeztem. összekulcsoltuk a kezünket. Megcsókoltam. Ö meg visszacsókolt. — Aztán semmi? — kérdezte a hajlott hátú. A fiú lehajtotta a fejét. A ványadt lekicsinylőén biggyesztette a száját. Vakarózott, közben az órájára nézett. — Gyerünk — mondta — délig még lenyomunk egy kocsival. Az emberek szedelőzködni kezdtek, csak Baka vette észre, hogy a fiú megtánto- rodott. — Mi van? — kérdezte. A szikár fiú nem válaszolt, csak legyintett. Elfordult a többiektől, kiment az utcára a teherautóhoz, a kadarkáját is az asztalon hagyta. Potyás fíilhörp in tette, utána a saját borát is meg- ilta. A poharak mind kiürültek. — Hallotta, főnök, mit összehalandzsázott ez a fiú? — fordult a pult felé a fekete képű. — Maga csak tudja, hogy mennyit lódított a tró- ger, hiszen a földije! Üjabb vendég nem jött. A csapos kinyitotta az egyik légypiszokkal teli ablakot és kiköpött az udvarra. — Nem halandzsázott — mondta. — És hogy volt azzal a babával? — kérdezte a hajlott hátú. A csapos mereven ránézett. — Az esküvőjük előtt két héttel felrobbant egy üveg benzin a kéziében. — Aztán? — kérdezte valaki halkan. — Meghalt. Meghalt — mondta a csapos. ■ emberek összerándul817 tak és köszönés nélkül sután eloldalogtak, mint akiket meglegyintett valaki. A pénztárosnő kezéből véletlenül kihullott egy kétforintos, hosszan gurult a kocsma kövén. A pulton a vízcsap eleresztett egy víz- cseppet. Az utca túlsó oldalán, a bérház egyik erkélyén szőnyeget porolt egy asszony. Szőke haja kék kendővel volt átkötve. Lenézett, várta, hogy elüljön a por, amit a teherautó fölvert. HATVANI DÁNIEL Napraforgó Arany napok, augusztus vége, — szálló idő, — emlék hivogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat. Lovak habzó farán kelő hajnal, — friss fáradtság küllője forog. Késem szikár szárak között vagdal, száll a lenyakazott napkorong. Sír a szekér, vánszorog a porban, dudván gázol át a négy kerék. Súlyos az ősz, szinte összeroppan a felpúpozott kocsiderék. Napraforgó, szegények hízója, zsíroddal az idő megtelik; nem is emlékszik a gyér fénycsóva, hogy püföltUnk másnap reggelig. Versek, könyvlapok közt megtisztult már véredtől elnehezült kezem. Szegénység-elleni düh, csitultál, rímek botját add újra nekem! Arany napok, augusztus vege, — szálló idő, — emlék hivogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat. KEMÉNY ERZSÉBET Nyár Süt a Nap, hétágra süt, a rigófütty s a madárzsivaj oly nagy, hogy zsong belé az agy, pezsdül a vér. Szippants mélyet a fűszeres légből, hogy tágult tüdőd feszesre feszítse mellkasod, ily ízek illatok rég nem járták át légcsöved tág és hajszálfinom aiagútjait. Ereidben a szomjas vörös folyam oxigént vedel, sóváran nyeled el a fényt, sugarak nyilaznak a bőröd alá. A kamillák lélegzete fehérarany, zöldaranyat lehel a pázsit. Vetkőzz, dobd le a kultúra unt páncélruháit áldott a meztelenség, a növények pucér bőre s a föld forró húsa a homok hempergesd meg bennük csupasz magadat régi mítoszok buja istenei fonjanak rózsakoszorút szelíújt hajadba, hogy megülhesd mindenevi nászodat hű szeretőddel a nyárral. MORZSÁK A szolgaság mindig a tespe- déssel kezdődik. (Montesquieu) Az emberek aszerint ragaszkodnak hitükhöz, amint megszenvednek érte. (Voltaire) A hazugság mindig ártalmas. Egy gondolati tévedés elegendő ahhoz, hogy megrántsa az ízlést és az erkölcsöt. Egyetlen hamis eszmétől barbárokká válhatunk; kitépjük az ecsetet a festő kezéből, ösz- szetörjük a szobrász remekművét, és elégetjük a zseniális író alkotását. (Diderot) A beszéd a külső gondolat; a gondolat a belső beszéd. (Rlvarol) Semmi sem jellemzi jobban az embert, mint az, hogy miképpen viselkedik az ostobákkal. (Amiéi) Pataki József: UTCA
