Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-10 / 162. szám

10fi<5. július 10. vssnmrm

Korvin

Q

VIHAR BÉLA Ä ... „

Uraoguzo

Röstelkedtem: nem méltó hozzád, szégyenletes..., de, mint iga, már ő uralkodott feletteir, a varázsritus, babona követelte bennem a jussát, tedd még! — suttogta — ez parancs! Hittem, nem hittem, S vezényelt, a dzsungelmélyi ősi hang; tízezerévnyi messziségből reámintő totem, bizarr, bakszakállú vad pásztoristen, eszelős fintoraival.

Teljesül vágyad, terved, álmod megvalósul — akkor — ha most asztalt koppintsz, ha arra nem lépsz ha eléred a villamost.

Hány rendelés, hány tilalom, mind tőle ered, tőlük való, az idegsejtekben bujkáló, a sunyítva meglapuló condrát öltött sámán vinnyogja, fantom jelzi: még itt vagyok!

Miért hordozom koponyámban e furcsa panoptikumot?

Szatmári Béla szatirikus rajza

A történelem sok limlomja nyüzsög a tudatom alatt.

Mi őrzi őket és cserébe talán valamit nyújtanak?

Talán a megdidergő lélek aggodalma eseng, sajog, és így faggatja, ostromolja a titkot rejtő holnapot?

Patkó, lóhere, denevérszárny, csíziók, jelrendszerek ...

Hány száguldó motor élén is fityeg, táncol az amulett.

A vész ellen ők védenének?

Bár jól tudom, hogy nem igaz, hogy ámítás, hogy balga tévhit, de mégis biztatás, vigasz.

A félelmünk a táplálékuk, életük ebből tengetik, nem füstölgő körmenet, dobszó. egy mozdulat elég nekik. Ártalmatlanok? Valóban.

De egyik, másik fölneszei, s eszébe jut, hogy zsarnok isten volt valaha, ki vért vedel,

szomját oltva torkot szaggattak szablyát lengető papok, és embert áldoztak nevében: idegent, lázadót, rabot. Kígyómódra ő sziszeg most is a fülbe gőgöt, megvetést, lincskötelet nyomna a kézbe, géppisztolyt, csóvát, szívbe kést.

Kamjén látván

PLUTZ BALÄZS felkelt

Mászkált az eresz alatt, majd kiment az utcára, s a kaput csendesen becsukta.

A csillagok, mint egy helyben vergődő aranymadarak vibráltak az égen, és a hold félkaréja sunnyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy álmosan pislogna, s kérdezgetné Balázst: „öcsémuram, kit keres kigyelmed az utcán?’’

Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobbfelől ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, annyira fájt! Az ördög vinné el! A nyelve hasogatott. Fájt már a foga többször, de ilyen veszettül még

Mennyi vampir-előítélet, lappangó nyirkos babonák: mérget oltva az értelembe, gyűlölettel megfojtanak.

Bálványok járnak még közöttünk, a kert alatt ördög szalad.

Lelkem, tárd ki a szabadságra ablakodat, és óvd magad.

soha... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De míg volt néhány liter, mindig jött valaki — és kínálni kellett. Sára néni, a felesége, akinek az idő fehérre festette a haA lány nem érti. Látom az arcán, hogy semmi értelmét nem látja az egésznek.

— Nézd — kezdem — ha vársz valakit, ha nem vagyok szimpatikus neked, mondd meg, elmegyek innen.

— Nem arról van szó.

— Hát miről?

— Jó, nem bánom igyunk valamit.

Kérek két konyakot, amikor megisszuk, egymásra nevetünk. A lány nagyon szép.

— Én Anna vagyok. Téged hogy hívnak? — kérdi.

— Nem mindegy? — kérdezek vissza.

— Mindegy — mondja ő.

— Samu vagyok — felelem.

— Ne hülyéskedj — mondja és nevetünk.

— Samu — nevet — láttam, hogy egész nap olyan voltál, mint aki szőlőkarót nyeli.

Erre elkomolyodom.

— A látszat néha csal — mondom csendesen. — Ilyen az alapállásom.

A lánynak összeszűkül a szeme.

— Hazudsz — mondja.

Újra nevetek.

— Lehet — mondom. — Te zavartál meg. Oly szép vagy. Örülök, hogy együtt lehetek veled.

— Mi bajod volt? — kérdi, s tudom, hogy arra a szomorúságra gondol, amit nap közben vett észre az arcomon.

— Semmi. Hidd el, az égvilágon semmi. Egyedül voltam. Most jó.

— Én is szomorú vagyok — mondja.

Most is nevetek.

— Jó — mondom — akkor igyunk még

egy konyakot.

— Nem hiszed? — kérdi, amikor már itta nk.

— Te nem lehetsz szomorú. Ne akarj a falhoz állítani. Szép vagy, egészséges vagy, mit akarsz még?

— Azt se tudod, ki vagyok?

Cinikusan megvonom a váltam.

— Gyere, menjünk táncolni. Majd tanul- m inyozlak.

Fejemben érzem a két konyak hatását.

— Csibész vagy — mondja.

Amikor táncolunk hozzám simul, de érzem, nincs benne semmi odaadás, csak megszokásból teszi.

— Üljünk le — kezdeményezem egy tao

után.

Újra issünk.

_ Mit akarsz tőlem? — kérdezi váratlanul.

p n összerezzenek, mint gyermekkorom - ^ ban, amikor a búzában a lábam előtt ugrott föl a nyúl.

Anna harsogva kacag. Aztán rámhunyorog.

— Tudod, mi van itt? — mutat enyhén domborodó hasára.

Meglep, de tetszik, hogy olyan természetes, ahogy mondja, nincs semmi kellemetlen mellékíze a szónak.

— Konkrétan gondolod, vagy csak általánosságban?

— Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy egy gyerek?

Nekem tetszik a játék. Zavarba jövök, de aztán én is elnevetem magam.

— És ki az apja? — kérdezem.

— Mind egyformák vagytok. Mondjuk, hogy te vagy. Akár te is lehetnél.

— Lehetnék, de sajnos nem én vagyok — mondom, s ettől kezdve nem veszem komolyan, amit mond.

— Tudod te, hogy mi az, egy gyerek az ember hasában? — kérdezi, s játékosan meglegyinti a fejem. — Te. pancserl

— Nem tudom. Még nem voltam nő — válaszolom és a jókedvem egy pillanatra sem szűnik.

— Ez az utolsó éjszakám — mondja.

— Holnap elutazol? — kérdezem.

Megvetően, mégis mosolyogva végignéz

rajtam, s engem ez is nevetésre ingerel.

— A vízbe ugróm — mondja nevetve.

Közben újra iszunk.

— Be vagy rúgva — mondom neki. — Azért beszélsz így.

Egy darabig nézzük a táncoló párokat, a pincér újra hozza a konyakot, hörpintünk belőle.

Anna hirtelen felém fordul:

— Most menj el! — mondja határozottan. Egyedül akarok maradni.

Biztosan előkerült a palija — gondolom. Fölállok és fizetek. Kicsit tántorogva sétálok hazafelé. A hűvös levegőn, a szabadban, ahol akadály nélkül szalad a szél, lassan kijózanodom, de a fejem még nehéz, a szám ize keserű. Akkor döbbenek rá, hogy igazat is mondhatott a lány. A második gondolatom az, hogy mi közöm hozzá. Lépegetek tovább, rágyújtok, remeg a kezem. Semmi közöm hozzá, hajtogatom magamban. Semmi közöm hozzá, de szüksége lehet rám. Csak tréfa volt az egész, igyekszem megnyugtatni magam, de nem sikerül. Ügy érzem. hogy szüksége van rám. Mindig, mindenkinek szüksége van valakire.

Rohanok vissza. Néhány részeg hangoskodik a kerthelyiség bejáratásál. A drótra fűzött villanykörték közül már *csak néhány ég. A takarítónő vizes ronggyal törölgeti az asztalokat.

ban:

— Meglátod, ha nem tesz pájinkád, nem lesz vendég ...

— Nem a fészkes fenét, — legyintett ilyenkor az öreg Pultz.

Különösen Csekmő Gábor szokott oda, amíg italt érzett ... Már korán reggel megzörgette a kaput.

— Biztos Csekmő komád van itt már megint, — hallom, zörget.

— Azt hittem, még alszol édes komám. — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrázatát az eresz alatt. — Egészségedre az éjszakai nyugodalmat — köszönt, és mint aki ismeri már a járást, tartott a pitvar felé. Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jólesne egy kis pájinka!

Sára néninek lett igaza. Azóta ha arra vetődik is, csak a kerítésen köszön be:

— Jónapot komaasszony ..;

Sára néni nem szól, legyint,

mintha mondaná: „Eregyj a fenébe... Ugye nem jössz be, mert elfogyott.”

De jó volna most abból a jófajta kisüstiből féldecit, vagy ha tetszik, egy decit szájban tartani. Zsibassza azt a nyomorult fogat..,

Elfáradt a mászikálásban, újra lefeküdt, de a fog nem hagyta pihenni. Nyögött, nyöszörgőit. Sára néni hiába kérdezgette: „Mi bajod Balázs?” — hümmögött, nem szólt. Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt... Mondhatják, hogy akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit. Sára néni sót, korpát melegített, az sem használt... Legalább az Péter nyitna korábban. Olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mintha öt nőtt volna egybe ...

NEM BÍRTA tovább, újra felöltözött — csendesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat, egész nap lesz kivel bajlódnia.

Odaért a Földművesszövetkezet kocsmájához. Ügy tűnt, mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, s azon irgalmatlan nagy lakat. Nem lehet bemenni!.,, dehogy lehet... Fene ette volna meg, még mindig nincs itt.

Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár bácsi, a harangozó. Annak is fájt a foga, gondolta, elmegy a templomhoz, hátha megszűnik a tömjénszagtól...

De lám, már hallik a kopogás, köhiécselés. Talpraug- rott. Mintha cseppet szűnt vol_ na a fájás... de a következő pillanatban belenyilallott, majdnem elsivalkodta magát...

— Adj isten Balázs bátyám

— köszönt a kocsmáros.

— Istenfáját', jöhettél volna korábban — tenyerét száján tartotta, mert mikor levegőt szívott, úgy érezte, tőrt szúrnak a nyelvébe.

— Hamar adj öcsém egy kis pálinkát erre a kutya fogfájásra.

Péter sietett ajtót nyitni, levette a lakatot, a kersztvas csörömpölve pottyan a lépcsőre.

Nem engedte a kocsmárost

előre, berontott, mintha zavarnák: „Hamar egy féldecit a javából!”

Felhajtotta, pár percig fogán akarta tartani, de mintha a gyomra leszívta volna, eltűnt az ital. Kérte a másikat, az is legurult, mint a golyó. Szorgalmasan öntögette újra és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami jóformán meg se mozdult. „Hogy a jó fenében lehet ez?

— gondolta, Balázs bátyámnak meg se moccan”.

A HATODIK féldecinél mintha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beöntötte a hetediket is, már azzal az elhatározással, ha törik, ha szakad, fogán tartja. Benne volt a szájában, de valamit mondani akart, s az ital most is lecsúszott.

Hanem öcsém, mintha olajos volna ez a pájinka.

— Nem olajos, Balázs bányám, jófajta.

Nyolc féldeci után támolyogva kilépett a kocsmából, vagyis kilépett volna, de kibukott. Elfelejtette — 3 lépcsőt kell lefelé mennie. Ki a fenének jutna eszébe ilyen állapotban, hogy lépcső van és hány. Érezte, valaki a hóna alá nyúl. Csekmő Gábor volt... Balázs azt hitte verekedni akar, sebtében képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmőben Is volt már jócskán. Csóka Zsigáéknál öblögette a torkát, mert valami baj van a gégéjével, viszket — mondta — ■ mintha macska kaparná, és azon csak a pálinka segít.

Az egyik kisüstitől, a másik gyári pálinkától lett részeg. Osztogatták egymásnak ököllel, tenyérrel.

— Az anyád keservit...

— Még azt mondod az anyám ezét, azát?

Mikor Csekmő ráhuppant Balázsra, azt hitte kijön belőle a kisüsti. Galambos Zsófi néni, a szemtanú rohant Sára nénémhez:

— Menjék már lelkem, az a két bolond verekszik a kocsma előtt, ott henteregnek az árokban.

— Ijnye — kiáltotta el magát Sára néni és rohant, mintha nem is jő, hanem 30 esztendős lenne. Pillanatok múlva ott termett az árok szélén, ahol még mindig hempergett a két ember. Csekmő, ahogy megpillantotta a felettük álló Sárát, felügrott, s elszaladt. Sára előbb csak nézett, két kezét csípőre téve, aztán megszólalt:

— ÉS ÉN MÉG tutujgaí- tam egész éjszaka... és itt keresi kend az árokban a munkaegységet?...

ORVOSSÁG

ját, zsörtölődött is a pitvar— Semmit.

Anna már nincsen sehol.

Gonda Zoltán linóleum metszete