Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-10 / 162. szám
o NOGR An 1f)68. JtSUtis 18. vasárnap Szolnoki István TÓTH ELEMÉR A prédikátor kutyája A lacsony volt, sánta ás púpos. A faluban mindenki csak Rébéknek nevezte. Vezetéknevét már régesrég elfelejtették, talán ő maga sem tudta, milyen névre hallgatott a család. Volt aztán még egy másik elnevezése is, amit úgy ragasztottak rá egy kegyetlen történet alapján. Ha kilépett az aprócska, méreteiben szinte testéhez szabott ház kapuján, egész gyerekkórus szegődött a nyomába, s fújták, harsogták. — Itt jön Rébék, a prédikátor kutyája... Ö talán nem is hallotta, oda se figyelt. Fürgén araszolt, púpja meg-megrezdült. Köny- nyét sosem látták. Pedig, állítólag tudott sírni. Kiabálni sem hallották. Ha szóltak hozzá, felvetette apró madárfejét, szelíd fényű két nagy szemét végigjáratta a kérdezőn. aztán újra a földre sütötte. Csupa alázat volt az az asszony. Ahogy élt, úgy is pusztult volna el talán, ha nem jön a faluba új tanító. Magas, barna, szigorú szemű ember volt. Mikor megszólalt, mintha kavicsot pergetett volna üveglapra. S hogy mégis, az emberi szigorúság ellenére mekkora szíve volt, az akkor derült ki, amikor egy este alaposan elnadrágolt néhány gyereket, mert gúnyolták Rábákét s az egész piac füle- hallatára nevezték a prédikátor kutyájának. — Mintha nekem vágták volna a fejemhez a mélyen megalázó szavakat —, mesélte később, amint egy alkalommal idegenből származó kisebb társaság jött össze a házában. — Még mondogattam is magamban: ugyan mit tennél, ha valami hasonlóval illetnének? Mi lenne nagyra tartott türelmeddel és méltóságoddal? — Én biztosan vérét venném a csúfolkodónak — kardoskodott az egyik társaságbeli. — Mert mégiscsak furcsa, hogy... — Annak találod? En inkább fájdalmasnak, mert az emberi ostobaság és kegyetlenség példája az, ami ezzel az asszonnyal történt. A társaság kíváncsisága felébredt. Többen faggatni kezdték a tanítót: mit tud Rébék- ről, s honnan ismeri amit ismer? — Kevéssel a háború előtt jött a faluba a prédikátor. Az itteni férfiaktól elütő külsejével szinte minden nő nyugalmát megháborította. Mézes szavával meg olyan hitet ébresztett bennük, hogy biztosan üdvözölnek, ha őrá hallgatnak. Rébéket először a hit vezette hozzá. A gnóm külsejű lány, eleve kirekedt az életből. Támaszt, fogódzót keresett. Csak a túlvilági boldogságban reménykedett. Satnya- ságában egy ideig gondolni se mert férfire. Az asszonyok között is jobbadán csak lapított, ha szóbakerült valamilyen asszonyi téma. Titkolt szerelme később sarjadt. S a kívánság lassan csírázott a satnya testben elnyomorodott lélekben. De akkor kikívánkozott, teljesülést áhított. — Kutyának is beállnék hozzá, ha egyszer közel jönne hozzám —, mondta el egy alkalommal titkon dédelgetett kívánságát Patai Borisnak, aki néhány évig eljárogatott esténként Rébék kis házában kártyát vetni, asztalt táncoltatni. Ezek akkortájt nagyon el- harapództak. Valami volt a levegőben, amit nem értettek az emberek, s mivel nem találtak magyarázatot, a vélt túlvilágtól kérték a feleletet. Néha reggelig eltartottak az összejövetelek. Patai Boris azonban azon az estén röviden végzett Rébéknél. Jóformán nem is figyelte mit mutat a koszos cigánykártya. Tűkön ült — No, erre kíváncsi vagyok — mondta kaján nevetéssel a prédikátor, amikor másnap reggel kiengedte Borist az alsó kapun. S Rébék, másnap este a kertek alatt lopakodott a prédikátor háza felé. A hátsó kapu őelőtte is kinyílt. A prédikátor pálinkával fogadta. — Sosem iszom, egyetlen kortyot sem — szabódott, — Tetszik tudni, az apám... — Ugyan, ugyan — kedé- lyesbedett a már jócskán bepálinkázott prédikátor — ha az apádban meg is gyullad!, te még nem halsz meg tőle. Az első pohár ital nagyon megkaparta a torkát. Mire a másodikra sor került, Rébék már csak szégyent, mardosó lelkiismeretfurdalást érzett. A harmadik elhódította, a negyediktől pedig elfelejtett mindent, ami ezen az estén történt vele. A restellkedést elfedte a mámor, s a nyomorék lány szégyen helyett addig ismeretlen kielégülést és büszkeséget érzett. — És most takarodj ki! — reccsen tett rá váratlanul a prédikátor. — Kinn a helyed, a kocsiszín mellett. Láncot nem kötök a nyakadba, remélem nem harapsz meg egyetlen jó embert sem... Rébék először nem értett semmit. Tompult tudatáig nehezen jutott el az, amit a férfi kívánt tőle. Akkor sem értette egészen, amikor többszöri magyarázat után valósággal kicipelte a prédikátor a színhez, s ledobta a földre szórt szalmára. — Reggelig egyfolytában kell ugatnod — követelte az ígéret alapján a részeg, durva hang. — Mert azt mondtad, csak egyszer legyek a közeledben, beszegődsz hozzám házőrzőnek. Egy idő után lóhajtó ostort vett a kezében. S nem sokkal később felhangzott a panaszos, félresikerült ugatás. A vége jajgatásba fulladt Aztán az is elhalkult. Csak a prédikátor dünnyögött részegen, s botorkált a háza felé. — Nem akadt senki, aki melléálljon? — hitetlenkedett az eddig türelmesen hallgató fiatalember. — Egyetlen egy olyan ember nem volt ebben a faluban? A tanító kicsit fáradtan, kicsit lemondóan legyintett: — Mit várhattál azoktól? De egyáltalán: mit várhatsz mondjuk magadtól? Sértődötten húzta fel a vállát a kérdező, s felcsattant: — Remélem, nem hasonlítsz senkihez azok közül, akik ezt a szörnyűséget tűrték, s a balga korcsot, a prédikátor... Hirtelen elharapta a mondatot. A megszokást alig sikerült legyűrnie... Eltelt három év a beszélgetés után, amikor a tanító elköltözött a faluból. Rébék egyedül maradt újra, védelmező nélkül. S akkor minden és mindenki ellene fordult megint. De az egyedül maradt Rébék megváltozott, más volt mint a régi. Kemény, cinikus, zárkózott és rideg. Gúnyolták? Szitokkal felelt. Kiközösítették? Nem ment emberek közé. Megközelíthetetlen mizantróp lett belőle. Kezében botot, kosarában kést hordott. A szeme elveszítette szelíd fényét. Ügy parázslott, mintha lázas lett volna. A falu gyerekei már nem szegődtek a sarkába. Csak messziről kiabáltak utána Aztán a kiabálást is elhagyták, mert Rébék fenyegetőd- zött. Hajdani barátnőjét, Patai Borist kishíján megölte. Csak az esti sötétségnek köszönhette, hogy Rébék kése a karjába fúródott, s nem a szívébe. M entő tanúja természetesen nem akadt. De miért is lett volna ilyen, hiszen gyilkolni akart? Meg aztán elkövette a go- nosztettett, bűnhődjék hát érte annak rendje szerint. Négysorosok 1 Szikkadt szél ringat ázott lombokat, vibrál a gőz a pléh-fedők alatt, duzzadt dalokban töppeteg rímek magukrahagyatottan fénylenek. 2 Mocorgó ködben dermedő radar figyel csak titkot titkon untalan, csak a sín mereng, rohan a vonat, a kenyeremre mikor kensz vajat. 3 Ma Louis Armstrong blues-okat hörög, falakra ábrát irkái egy kölyök, de holnap elhagyom a kikötőt, valakit megöltek. És aki ölt? KATONA JUDIT Szó Ml bai Szombat... szappanhab ... férfiingek teknő fölé hajoló asszony. Ügy leng fölötte közel ünnep mint szárítókötél s az alkony apró vacsora gondja szürkén. Gyerekekre kiáltó féltés lobog néha a szem tükrén és éjszaka, míg tiszta ruhát és új hitét szárítja a szél, arcán kibomlik az öröm szépen s úgy szenderül el aztán fia kezével tenyerében. A hajnal Rébéket a kapu előtt találta. Tisztuló tudattal. fokról fokra döbbent rá mindarra, ami vele történt. A Kőrös a falu alatt folyik ma is. Vize sok tragédiának volt tanúja, s rántott hullám- sírjába már megkeseredett öreget, s csalódott fiatalt egyaránt Rébék testét azonban nem fogadta be. Sokáig beszélték, hogy a könnyű test úgy lebegett a hullámok tetején, mintha fából lett volna. A prédikátort becitálták a községházára. A bíró beszélt vele. Hogy mit mondott neki, s hogyan, azt máig sem tudja senki. Rébék megszégyenítését azonban szárnyára kapta a hír... Kiss Sándor ANNA,HOLVAGY? A parton, a vízben sokszáz fűrdőző élvezi a nyarat, gyönyörű, kék az ég, apró hullámok fodrozzák a Balatont, fehér vitorlák feszülnek Füred felé, s a fiúk, lányok vidáman kacagnak, amikor belerohannak a vízbe. Egy darabig hason fekve rágcsálok egy fűszálat, aztán unottan föltápászkodom, kényelmesen belegázolok a vízbe, ahogy magamra locsolom, olajos, barna testemen végigcsorognak a hűvös vízcseppek. Egyedül vagyok. Senki sem figyel rám, senki sem törődik velem, mégis elszántan hányom magamra a vizet, hogy ne vehessék észre, mennyire egyedül érzem magam. Szeretnék a mozdulataimmal mindenkit félrevezetni, hogy egyedül vagyok, igaz, de én akarom, hogy így legyen, s jó így nekem. A vízen, a napfényen kívül semmi nem érdekel, a fiúk vidámsága, a lányok apró fürdőruhái számomra nem jelentenek semmit. — Tibii — kiáltja valaki csengő hangom A fiú beleveti magát a vízbe, hosszan úszik a víz alatt, aztán fölbukkan a lány előtt, összehajolnak, úgy nevetnek. Két év óta egyedül vagyok. Aki zárkózott, nehezen barátkozik, gyakran szomorú. Rajtam nem látszik semmi, azt hiszem. Most én is úszom, behunyt szemmel, lehet, hogy az arcomra is kiül valami, de a víz alatt úgysem látja senki. Amikor fölvetem a fejem, a lány arcáról, aki fölöttem áll, eltűnik a mosoly. — Elnézést — mondom, s arra gondolok, biztosan minden, amit eltitkolni igyekszem, a homlokomra van írva, ahova lépek, megkeseredik körülöttem a levegő. Valamit dadogok még, a lány csodálkozva néz rám, elkomolyodott arcán mintha sajnálkozó mosoly bujkálna. Erre egészen kicsúszik a lábam alól a talaj, zavartan elkotródok, s attól kezdve gondosan kikerülök mindenkit. Egy idő után kimegyek a partra és leülök a homokba. Lopva vizsgálgatom a lányok arcát, akik körülöttem fekszenek, mellettem mennek el. Melyikhez tudnék őszinte lenni? Azt mondanám neki: „Olyan egyedül vagyok, olyan szomorú vagyok, szeretném, ha az öledbe hajthatnám a fejem. Ha megsimogatnád a hajam, nekem, mint egy kisgyereknek, a könnyek végigcsorognánák az arcomon." A lányok mind vidámak, gondtalanok. Szinte elképzelhetetlen, hogy nevetés nélkül bármelyik is végighallgatna. Aki nem tartozik senkihez, bárhol legyen, nincsen sehol. Legyen akár Párizsban, a Rue de Lamine előtt, a Szajna partján, ahol néger lányok, s festékes nadrágú naplopók korzóznak délutánonként, s a Sokából árad a zene, legyen akár Velencében, a Dóm téren, ahol összefutnak a motoros gondolák, Rómában a Colosszeum előtt, Moszkvában a Kreml toronyórája alatt. Ki vagy te? — kérdezhetik bárhol. Az vagy, akihez tartozol. Ha nem tartozol senkihez, senki vagy. A legrosszabb ott egyedül lenni, ahol sokan vannak, s szomorúnak lenni ott, ahol mindenki vidám. A szomorúság nem mindig nyilvánvaló. A közöny unalomig ismert vonásai mögé el lehet rejteni mindent. Később újra látom a lányt, aki annyira zavarba hozott. Szőke haja van, kétrészes, piros fürdőruhát hord, széles csípője, asszonyos alakja van. Nem lehet több húsz évesnél. Amikor észrevesz, elfordítja a fejét. Föl- állok, sétálok a fák között, közben mosolyogva kérek egy lángost a kövér elárusítótól, az iskolásgyerekeknek visszarúgom a labdát, a büfénél udvariasan magam elé engedek egy kismamát. Így telik a nap. Vacsora után átmegyek a kerthelyiségbe, ahol szól a zene. zsibongnak az emberek, s az asztalok között a betonon táncolni lehet. Amikor meglátom a szőke lányt, aki egyedül ül egy asztalnál, a nagy pálma árnyékában, ahonnan már mind elhordták a nagyobb társaságok a székeket, hirtelen bátor leszek, kerítek magamnak valahol egy rozoga ülőalkalmatosságot és odamegyek hozzá. — Egyedül vagy? — kérdem. Vgykedvüen bólint. 11 — Ide ülök hozzád — mondom, mire kényszeredetten megvonja a vállát. — Rosszkedvű vagy — jegyzem meg később. Nem válaszol. Biztosan arra gondol, hogy semmi közöm hozzá. Néhány perc múlva újra kezdem: — Terhedre vagyok? — Nem — mondja. — Igyunk valamit együtt — ajánlom. Bizalmatlanul néz rám. — Ne haragudj — magyarázkodom, s arra gondolok, mennyit mondjak el abból ami egész nap foglalkoztatott. — Egyedül voltam egész nap. Régóta egyedül vagyok. Szeretném ma este jól érezni magam. Még mindig bizalmatlan. — Ne értsd félre! Kötelezettség nélkül. Ha akarod, ki-ki alapon. ,
