Nógrád, 1966. június (22. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
o nograd JflnTus 26. vasárnap Tersánszky Józsi Jeno BANKETTEN Eov«7Pr valamelyik bu- dapesti egyesületben léptem föl, mint gitárművész, még a fölszabadulás előtt. Az előadás végén a művészszobába benyitott egy kissé el virágzott, de nagyon elegáns, ékszeres hölgy, és mögötte egy hasonló úriember. A hölgy az úrra mutatott, és így szólt: — Ez az úr nem tud egy szót sem magyarul. Azért engem kért meg arra, hogy tolmácsoljak. Neki nagyon tetszett a műsoruk. Persze kiváltképpen a zenés számok, amiket élvezni tudott. Ezt azzal szeretné viszonozni az előadóknak, hogy testületileg meghívja őket egy kis mulatságra. Nagyon neheztelne, ha nem fogadnák el a meghívását. Mi, művésznők és művészek, összenéztünk, és máris egyek voltunk abban, hogy a világért sem sértjük meg ezt a bőkezű idegent. De a hölgy még folytatta: — Az úr megfelelő számú taxit rendelt a művészek számára. Ezek a kocsik aztán ott várnak a mulatság végéig, és oda visznek mindenkit, ahová akarják. Természetesen az úr költségén. Hát ez végleg nem bolond ember! Ezt meg kell állapítanunk az idegenről. A hölgy így fejezte be a mondókáját: — Nem kell őt sajnálni a költekezésért. Ez az úr egy valódi milliomos. Így, ahogy megnézik őt! Nahát elrobogtunk mindnyájan egy zenés kafféba. Ott a hölgy megint egy kis szónoklatba kezdett: — Fönntartás nélkül tessék rendelni bármit, ami az étlapon található. Vacsora, nyalánkság, sör. bor, pálinka, pezsgő, bólé... bármit, bármit! A házigazda nagyon zokon venné, ha takarékoskodnának. Tessék jól mulatni. Tessék jól érezni magukat! Az összetolt asztalok mellé telepedtünk. A milliomossal szembe ültettük a társulat szépségkirálynőjét, egy barna, karcsú énekesnőt Mert észrevettük, hogy a milliomos kezdettől fogva sűrűn rajta felejtette tekintetét Ezzel szemben meg kel] hagyni róla, hogy nem feledkezett meg az asztal legigénytelenebb tagjáról sem. Ha kevesellte valakinél, amit rendel, rögtön, szigorúan fölszólította hölgye által, hogy: meg akarja bántani a vendéglátót? Nem ízlik ez és amaz? Tessék fogyasztani! Jazz húzta. A koccintások mind sűrűbbek. A muri váltig emelkedett — hangulatban. Egyszercsak belépett a kávéházba a gólyás ember. Nagy kosarából babák, nyu- lak, gólyák, illatszer bütykösök és mit tudom micsoda holmik tárkállottak elő. Amint az asztalunk felé közeledett a milliomos rögtön rácsapott A hölgy máris tolmácsolt: — Tessék! Mindenki szabadon választ magának emléktárgyat az árus kosarából. Lehet több darabot is. A vendég — gazda megharagszik a szerénykedésért! A fiáivá e emíber körútra A indult a hátunk mögött. Mindenki válogatott magának emléktárgyat. Így került vissza a milliomoshoz, hogy átnyújtsa neki az elég borsos számlát De a milliomos csak úgy az oldal zsebéből előrántott egy csomó bankót és szemhunyorí tás nélkül fizetett A gólyás ember a visszajáró aprópénzt a milliomos elé rakta az asztalra. A milliomos felmarkolta és kimeríthetetlen zsebébe dugta. Ámde közben egy pénzdarab leesett az asztalról a padlóra. Egy húsz- filléres. A milliomos nyomban utána nézett: hová esett a húsz- filléres? Nem látta! Idegesen hátra kocsikáztstta a székét az asztaltól, és két lába között lehajolva kereste a pénzdarabot. Majd szószerint az asztal alá dugta fejét, és letenyerelt a padlóra. Ahá! Most már értem! Ravasz kópé ez a milliomos. A barna énekesnőt nagyon szemlélgette derékig az asztal fölött, most a bokájára kiváncsi az asztal alatt. A húszfilléres, jó ürügy neki erre. Ámde erről szó sincsen! A milliomos szemlátomást csak az elgurult húszfillérest vadászta ... Végre meglelte. Talán egy ezresnél is több, amit erre a mulatságra szemrebbenés nélkül költött. És most, egy seprőnek való vacak húszfilléresért kitornász- sza a lelkét Micsoda furcsa jellem! Nyilván így szedte össze millióját Sok gondolkodásra azonban nem hagyott időt nekünk. Mert ahogy a padlóra tenyereit, ott jól összemaszatolta. És erről megfeledkezve, ma- szatos tenyerével törült egyet a homlokán, A társaság már eddig is össze-összenézett, vihogott. Most a barna művésznő már nem bírta, hogy föl ne ugor- jék, és a mosdó felé ne siessen. Ugyancsak vele rohant a szomszédja Is, mint ez a hölgyek szokása. A visszatartott röhögéstől fulladozott az asztal. De persze senki egy pisszet, vagy fintort nem engedhetett meg magának. Egyedül a milliomos titokzatos szerepű hölgye vihogott bátran. Majd zsebkendőjével gyorsan letörölte a milliomos homlokát. Nos, a történet tulajdonképpen eddig tart. Bár, elismerem, csattanónak járna hozzá bizonyos tanulság egy gazdag ember lelkiségének meghökkentő zugairól. Megvendégelt, mint soha más. Azonfelül viselkedésével olyan szórakoztatásomról is gondoskodott, amivel a legkitűnőbb kabaré sem szolgált nekem. Hiszen napokig mulattam magamban azon a húszfilléres jeleneten, akkor... Na és most? flicvpn e pillanatban is 11I9£CU az ^ milliomosom szolgáltatja ennek a Kis írásnak az anyagát, amiért remélhetően tiszteletdíjat fizetnek nekem. Jánossy Ferenc: Nógrádi táj TÓTH ELEMÉR BÉNYEI JÓZSEF Járkálunk hajnalonként Csillagok ki ólján Járkálunk hajnalonként párolgó kenyerekkel. Vergődve ezer zajban ér bennUnket a reggel. Nincs miért kételkednem. Élek s megteremtem a köznapok sodrásából a mindenséget, amiből táplálkozhatok. Huzatos tereinken lót-futunk szaladgálunk. Páraként ablakokra rakódott le az álmunk. Nappali dolgainkkal teherben jár a reggel. Harmatcseppek gurulnak repülőtereinken. Létezésem határait már kitágítottam. Várnak áldott terhükkel a csillagok hfdján vonzások, szoros taszítások. Hitem elég az életemre, ami megtart, belőle nő ki, szilárdan, mint a nap-éj rendje. Szikráznak szívem fény-küllői. MOLNÁR JENŐ Békesség Megmosta a napot a zápor. Milyen jószagú lett este. Hogy megteltünk az illatától, jön az ég egyre közelebb. Kinyúlsz, a Göncölt eléred: ujjunk hegyén a csillagok, a fákon csipogó fészek. Békesség — tisztán alhatok. Szolnoki István Idegen talajon ESTE ÉRKEZETT a késői vonattal. Alig-alig tartotta magát. Ügy érezte, összecsuklik, ha nem kerül azonnal ágyba. Jóformán gondolkodni sem tudott, még az is kiment a fejéből, hogy három éve készül erre az érkezésre. Csak éppen másként képzelte el. Nem várt nagyobb fogadást, csak egyetlen embert. Egy olyat, aki ennyit mond: — Tábornok, te élsz? Mennyire felmelegítette és felfrissítette volna ez a se füle, se farka kérdés, s hegy kisimította volna a három távol töltött nehéz esztendő alatt szerzett gond-barázdákat, s talán még nevetett is volna. Széles jókedve közismert volt. A nevét is valahonnan a nevetésből szerezte. Csakhát akkor még minden más volt. Sokan voltak. Éltek, léteztek azok, akiknek a tábornoka volt, s akikkel együtt követtek el számtalan tréfát, s nem egyszer gorombaságnak is beillő hecceket. De a társak elmentek. Se hírük, se poruk. Szétszóródtak a nagyvilágban úgy, ahogy csak azok tudnak szétszóródni, akiket semmi más nem köt össze, csupán az ifjúkori felhe- vülések és tervek ... ' Tétován, félős határozatlansággal tette kezét a kapukilincsre. Furcsa érzés bizsergett végig rajta: itthon van. Annak a háznak a kapuja előtt áll halálra fáradtan, ahonnan elindult. Mennyi minden láncolta ide, s mégis milyen köny- nyen el tudott tőle szakadni. Délben határozott, s este már útra is kelt. A város felől akkor szórványos lövöldözés hallatszott, s időnként a gépágyúk is felugattak. Zavarta, s félelemmel töltötte el az a kaotikus hangzavar. Ügy érezte, mennie kell. S most itt áll újra. Fogja, szorítja a kilincset, de nem meri lenyomni. Ügy érzi, kevés hozzá az ereje, meg aztán \túl sok még az elszámolnivalója saját magával. Kilincset szorító keze elemyed. Alig tudja felemelni, hogy megtörölje a homlokát, s felszárítsa a haja alól patakzó verejtéket. — Te jószagú úristen — szitkozódik —, hát ennyire semmivé lehet valaki...? S most már nem tudja magát tovább tartani. Leroskad a küszöb mellé, s képtelen szabadulni az emlékeitől. A hajó rémlik fel. Hangokat hall, arcokat lát m — Mondtam már, hogy ne lábatlankodj örökké itt elől. Neked hátul a helyed, a hajófarban, hogy az isten borítson be valamivel! Odább kullog, mint a vert kutya. Nem mer visszaszólni. Vem is érti tökéletesen a nyelvet. Inkább érzi, mint tudja, hogy nagy gorombaságot vágott a fejéhez a sötét ruhás tiszt. A hajósok nem finom emberek. Talán a sós tengervíz, vagy a levegő szárítja őket érdesre, reszelösre. A Tábornok nem bírja megszokni a hajófart, a sötét zugot, ahol a napból tíz órát kell eltöltenie. Piszkos a munka. Nyakig belemerülnek néha az olajba, ha netalán valamilyen hiba keletkezik a kormányszerkezetben. S hajtják őket, mint a négereket. A második tiszt különösen durva, szinte minden szava káromkodás, s mindig a matrózok anyját emlegeti. Teheti, mert a sokféle nációból összeverődött legénység nagyobb része nem is érti, mit mond. A Tábornok is inkább-az arcát figyeli, meg a szemét. Néha a kezét is nézi. Várja, mikor veszi ki a zsebéből, s fogja rá az ellenszegülőre a töltött pisztolyt. Lőni még egyszer sem lőtt, de mindenki tudja: attól sem félne a tiszt, ha meg kellene húzni a ravaszt. Rettegnek tőle, s a háta mögött bosszút forralnak ellene. — Kiontom a belét — indulatoskodik gyakran a sebhelyes arcú olasz. — Ha még egyszer nekem támad, a vízbe lököm...! A méreg elszáll, az indulat lelohad. Minden marad a régiben. A tartályhajó megy kikötőből kikötőbe. Fogynak az emberek, s újakkal töltődik fel a létszám. Csak a Tábornok tart ki. mindenki elmegy mellőle. Már szinte bűzlik az átható olajszagtól. Még csak véletlenül sem megy előre, a hajóhíd környékére. Ott él hátul a hajófarban, szolgálat után felakasztja függőágyát, s mély, álomtalan alvásba ájul. m Elvira először nem akarta befogadni. Megriadt a kékre- zöldre vert embertől, s attól, hogy szeméből valamilyen furcsa fény lövellt ki. Később, amikor már két hónapig rejtőzködött a major egyik eldugott raktárában, gyakran emlegette is az asszony: — Olyan voltát akkor, mint aki ölt, vagy ölni készül... Ilyenkor megborzongott, s elszoruló torokkal, akadozva válaszolt. — A légynek sem tudnék ártani. Szerelmük váratlanul lobbant fel. Először csak megkívánta az asszonyt, s ellenállása dacot váltott ki belőle. Haragudott rá, képtelen volt felfogni, hogy az idegennek ezen a tájon nem nyitnak ajtót. Sem a házban, sem a szívben. S aztán, amikor egyszer az asszony kiment hozzá a raktárba, elszállt a haragja. Hónapokig éltek egymás mellett. Elvira úgy szerette, ahogy a negyvenéves, már öregedő asz- szonyok képesek szeretni. És féltette. Örökös szorongásban élt miatta. Attól félt: jön valaki, nála fiatalabb, s a férfi azonnal hátat fordít neki. A veszekedések is a féltésből fakadtak, meg az idegen világtól való félelemből. — Ha elhagysz, lelőlek — fenyegette Elvira, s hogy higgyen szándéka eltökéltségében állandóan kémügyében tartott egy apró revolvert. Gyakran ébredt éjjel arra, hogy kiverte a veríték. Kényszerképzetei támadtak. Leggyakrabban a hajóstisztet látta, amint eltörött alsókarját mutatja. Máskor meg a kikötői rendőrség riadóautójának szirénáját hallotta. Volt. amikor csak egy gumibot lógott a levegőben. Ilyenkor képtelen volt újra elaludni. Menekülésen, szökésen törte a fejét. Terveket kovácsolt, s aztán úgy ahogy megszülettek, el is vetette őket. Mindegyiket kivihetetlennek tartotta. — Lassan teljesen felőrlődöm — panaszkodott Elvirának. Az asszony ilyenkor kinevette, majd úgy vigasztalta, ahogy a honosok nyugtatják a hontalanokat: — Néhány év csupán, s mindent elfelejtenek. Megkapod az állampolgárságot... Az elején még hitt. Volt egy fogódzója, egyetlen reménye, amiben hihetett. Később azonban arról is letett. Remélni sem merte, hogy az idegen világ befogadja. Elvira is mind jobban elhidegült. A már idősödő asz- szony elfáradt, fásulttá vált. Ügy nézett szerelmesére, mint az olyan teherre szoktak, amitől nem lehet megszabadulni, mert örökérvényűen vállára vette az ember. ED Szökés után Elvira tanyájától jó kétszáz kilométerre egy fatelepen helyezkedett el. Ide már közel volt az őserdő. Miazmás levegője, áporodott szaga beférkőzött mindenhova. Nem lehetett szabadulni tőle. Éjszakánként behallatszott a nagy vadak zaja, s a szállítmányokkal néha kígyó is jött a telepre. Napirenden volt a kígyómarás. Egyszerűen gyógyították. Márk, az előmunkás elővette borotvaélesre fent kését, nagy darabon kikanyarította a húst a marás környékén, aztán tüzes vassal égette a vérző, friss sebet. Azt nem lehetett ép ésszel kibírni. A megmart ember üvöltött, de a többiek erősen fogták, hogy mozdulni se bírjon. Fizetéskor a közeli bárba mentek. Ittak az áldozat szerencsés megmenekülésére, vagy ha éppen úgy hozta a sor, azt emlegették, hogy élhetett volna még... Márkkal egy ilyen ünneplő estén barátkozott össze. A teljesen ősz s teljesen eldurvult férfi szánta. Magánosságának társát látta benne. — Menj el innen, amíg nem késő. itt számodra nincs haza — biztatgatta néha, amikor már mindketten ittak valamennyit. Az elején csak legyintett. Ügy volt vele: Márk nagyon keserű ember, s nem szabad neki hinni. Különben is maszlag csupán, hogy a szívét az ember nem képes kicserélni, csak ott tud élni. ahova szálak kötik. Még el is játszogatott a gondolattal. Terveket, elképzeléseket dolgozott ki arra, ho- gyon áll lábra, mint kapaszkodik meg az idegen talajon. Aztán innen is szöknie kellett. A telep vezetőjét Márk meg egy társa vitte a városba. Gyorsan hajtottak vele, hogy legalább az élete megmaradjon, ha már a pénzüket el is lopta ... ... Az eső hirtelen jött. Ügy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg, amikor az első cseppek a nyakába hullottak. Ijedten megrázta magát, s hirtelen támadt félelemmel nyomta le a kapu kilincsét.
