Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-17 / 115. szám

1966. május 15. vasárnap

v r\ r. r 1 n

9

FÖLDES GYÖRGY

Sseenwedélymentes

férj

lenes

részletességgel ismerem egy kedves, harminc éves, mosolygós arcú, szőke fiatalasszony es egy morgásra mindig kész, kedvesnek nem mondható har- mincnyoc éves busa hajú férj legbelsőbb problémáit. Ismereteimet közvetlenül az említett fiatalasszonytól, Körmöcziné, Farkas Zsókától szereztem, éppen ezért hitelesnek nyilváníthatom. Ha még elmondom, hogy a derék Körmöczi házaspár egy négyéves kislányt és egy másfél esztendős kisfiút vallhat magáénak, a kis család lényegesebb ismérveit máris az olvasó tudtára adtam.

— Az én férjem mentes minden szenvedélytől — magyarázta élénk taglejtéssel Körmöcziné. — Nem iszik, mert sokba kerül; nem kártyázik, mert a kártyán lehet veszíteni; nem kuglizik, mert ha kevés fát talál, a partnereknek fizetendő sörmennyiség alaposan igénybe veszi a pénztárcáját.

Annyit már tehát tudtam az eddigiekből is, hogy Körmöczi olyan takarékos és szenvedélymentes férj, amilyenről egy jóravaló feleség legfeljebb csak álmodhat.

— És nőkre sem költ — informált büszke dicsekvéssel az asszony, amikor férjének kiváló tulajdonságait ecsetelte.

Mi a csudát panaszkodik ez a Körmöcziné? — elmélkedtem, amikor ilyen tökéletes férjjel áldotta meg az ég.

— É kiváló férfi tulajdonságok arra engednek következtetni — jegyeztem meg —, hogy Körmöczi rendkívül derék ember, amit éppen a feleségnek kell a legjobban megbecsülnie.

Körmöcziné, Farkas Zsóka közbevágott: ne legyek türelmetlen, eddig csupán férje pozitív vonásait sorolta fel, mert szeretné elkerülni, hogy elfogultnak lássam férjével szemben. Egyébként: a fiatalasz- szony előadó egy kereskedelmi vállalatnál, tehát dolgozó nő, a férje pedig főosztály- vezető egy másik nagyvállalatnál, tehát dolgozó férfi.

— A férjem időnkint kijelenti — informált a továbbiakban Körmöcziné —, hogy ő komoly agymunkát végez és szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Ennélfogva a két gyerek ellátása, a napközibe, illetve a bölcsődébe való elvitele és hazahozatala kizárólag az én hatáskörömbe tartozik. A férjefn a tökéletes kikapcsolódás érdekében a nyári víkendjeitr, szombat déltől vasárnap estig, a Balatonon tölti, ősszel pedig, — igaz, csak minden második héten, — fel- rándul a Mátrába, hogy hétfőn reggel frissen és pihenten kezdje meg hivatali munkáját.

pedig megosztani a gyermek- nevelés és háztartás gondjait — szóltam közbe.

— Még csak a hét végéről beszéltem eddig — folytatta a

ANTALFY ISTVÁN

Ne még!

Késői zsongás, halkuló zsivaj, ritkuló ritmus, csöndes szívverés, elbíbelddés múlt óráival; egyetlen halvány színfolt az egész. Nem oly éles a fájás és a baj, nem oly gyötrő a kín, s a szenvedés, nem oly terhes a gúnyoló kacaj, s mi viselhetetlen volt — tán kevés. De mégse így! ne, halvány sugarak induljanak hozzám! Zuhogjanak fények és színek ha fáj is: legyen kínzó a fájás, és az értelem gyötrődjön, jajduljon, ha kell, de még ne érezzem az ősz lehelletét!

TÉNAGY SÁNDOR

Tudok beszélni rólad

Immár tudok beszélni rólad, szerelem, egyetlen hatalmas igazságszolgáltatás a magány ellen;

tudok beszélni rólad,

mert a test pillanatában a lélek izzása volt nagyobb, bemutatkoztál testem tagjainak, mint jóbarát, megöleltél, mint a nyár a málnabokrokat, s ülök csak én is, mint a málnabokrok, érik bennem a vér,

hogy komoly legyek az emberek között;

kitalált rajzokat néztem eddig s kitalált színeket, most ujjaim között tíz-fényű drágakő forog: női kéz;

utazom villamosokon,

melyek túl a végállomáson

elképzelt sín-vonalakon szaladnak tovább:

költészet ez;

vásárolok a háztartási boltokban, a célszerűség gazdag kelléktáraiban s nem szégyenem e prózaiság;

ó, szerelem,

ismerem jutalmaid és követeléseid, az áradást és a gátakat, kenyér vagy te és méreg, tenger és aszály-fenyegetés;

tudok beszélni rólad, ki egyszerűség is vagy, háziasszonykodsz, műhelyekben és irodákban lakozol, felméred az utat a bölcsődétől az otthonig, örömet csendítesz a némaságnak s az éhség szájába teszed magad.

fiatalasszony. — A férjem a hét többi napján is főosztályvezetői pozíciójához méltatlannak tartja, hogy a család bármiféle gondjával törődjék, és esténként is gyakran élvezi a kikapcsolódás örömeit: későn jár haza, s nem törődik azzal, hogy friss vacsorával várom, és azt vele együtt szeretné a család elfogyasztani.

Miután minderről értesültem, Körmöcziné az asszonyok előttem mindmáig érthetetlen belenyugvásával közölte, hogy életének a férje által diktált rendjén már nem tudja magát izgatni, viszont anyagi körülményei kibírhatatlanok. A férje ugyanis megköveteli, hogy minden fillérről, amit elkölt, szabályos könyvelést vezessen, a saját előadói fizetésével és a nagyon szűkre szabott háztartási pénzzel, amit a férjétől kap, az utolsó fillérig számoljon el, és ha netán megmarad néhány forint, a következő hónapban annyival kevesebbet ad haza a férje.

Körmöczi minden tételt ellenőriz és rendszerint kifogásokkal él. Megszabja, hány forintot költhet a gyerekek csokoládéjára, sőt még felesége Bambi-fogyasztását is korlátozza. „Minek kell neked két hetenként fodrászhoz járni” — kérdezte a legutóbbi kontrolinál, amitől Körmöcziné, mint már annyiszor most is dührohamot kapott. A férj persze nem köteles anyagi ügyeiről számot adni, és így helyreáll az egyensúly a férj-feleség elszámolás viszonyában.

Az ember azt hinné. hogy Ilyen puritán gazdálkodás eredményeként Körmöczi nagyösszegű takarékbetéttel rendelkezik. Erről azonban szó sincs! Amit megtakarít a családon, azt az utolsó fillérig magára költi.

— Hétszáz forintos importszövetből szabat magának ruhát, drága cigarettákat szív, a feketét, napjában többször is, csak konyakkal issza, de meg kell hagyni, nem mulat, nem kártyázik, nem kuglizik és semmiféle szenvedélye nincs

— ismételte a fiatalasszony egy kicsit elítélően, de egy kicsit dicsekedve is.

Amikor Körmöcziné megint hozzákezdett férje pozitív vonásainak a felsorolásához ismét közbeszóltam:

— Csak éppen förtelmesen smucig a családjához, de túlságosan gavallér önmagához

— mondtam a fiatalasszonynak és megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miért keresett fel. A kedves. mosolygós arcú, szőke hajú fiatal- asszony igy válaszolt:

— Tudja, jól esik néha egy asszonynak, ha kiöntheti a szívét. Még akkor is jól esik, hogyha olyan igazán ritka, szenvedélymentes férje van, mint amilyen az enyém és akiért a barátnőim irigyelnek...

Kedvesen

és barátságosan búcsúztam a kedves és barátságos fiatal asszonykától és arra gondoltam, hogy mi lenne vele, ha szeretett férjének még valamiféle szenvedélye is volna.

Kovács Imre

Borús ég

A

rra ébredtünk, hogy a vonat lassít, a szerelvény idegesen megrándul, a egy erős zökkenéssel hirtelen megáll. A kalauzok leugráltak a kocsikról, a hálókocsi folyosóján léptek dobogtak, szom- szádunk, a táskarádiós mérnökhallgató már a töltés széléről tudatta hangosan: valaki meghúzta a vészféket!

Kinéztünk. Tölünk a negyedik fülke ablakán borzas leányfej hajolt a fiú felé. Igen, a kislány. Az este egy darabig együtt nézték a sötétet a folyosón. Tanúi voltunk az ismerkedésüknek. Ez még tegnap délben, az étkezőkocsiban történt, azóta átléptünk a határon.

Még el sem maradt mögöttünk a hegység, ez az első síksági falu. A hegyek csak most búcsúztak a tájtól, messziről jól látszottak n sötétlő fenyvesek, felhős időben sötétlik így az erdő. A legelőt karéjozó, rendszertelenül épült házakon, ezen az egész, szegényes falun mintha remegés futott volna végig. Ajtók és kapuk nyíltak, a görbe kis utcákon, a kertek alján, a mezei csapásokon futó emberi alakok tűntek fel. Csizmás férfiak, tarkaruhás asz- szonyok, közöttük néhány gyerek, igyekeztek a veszteglő vonat felé.

Váratlan zajok keletkeztek: gyereksírás, kutyák nyüszítése, s hangfoszlányok, amelyek mintha valamit tudattak volna, valami keserves igazságot, amit ez a vonat hozott magával a hegyek csöndjével a hátamegett. Messziről, a dombtetőn álló szövetkezeti major hosszú derekú épületeinél piros kendők lobbantak felénk. Nagy csapat lány közeledett futva, hosszú léptű, könnyed, gazella futással, veszélyre jönnek így.

Sok utas leszállt, inkább férfiak. Álldogállak tanácstalanul, híreket lestek. A fiú magyarázott a lánynak.

— Valaki a vonat elé vetette magát. Egy nő volt, karján a gyerekével, szerelmi bánat. Már hetek óta mondta, mondogatta, sokszor kijött a vonathoz is. Nem hitték el neki. Hányán mondják ezt...

Néztük a kislányt. Sápadt volt. Mandulavágású szemében a borzongás, a befelénéző tűnődéssel váltakozott. Hagyta, hogy a fiú lesegítse a vonatról, s a kezét sokáig fogja, tűrte, hogy hosszan és felfénylő tekintettel nézze.

Ilyen messziről mi nem láttuk a vért. Any- nyit láttunk, hogy hárman-négyen férfiak, mélyen hajolva, lassú imbolygással visznek, majd letesznek valami súlyos terhet a mezőség szélére, ahol élénkzöld a fű. Matanak körülötte, majd elfordulnak, egyikük nézi a borús eget, másik fölegyenesedik, bár, de a feje lehajtva marad, s növekvő embergyűrű veszi körül őket: a falubeliek.

Az utasok nem merészkedtek közel, mesz- sziről nézték a gyászt, ezt a reggeli döbbenetét, amelyben mellékszereplőnek lenni is egyet jelentett valamiféle szégyenkező bűntudattal, s hogy távol maradtak, iszonyatuk a fantáziájukból táplálkozott, régebben átélt, megfigyelt katasztrófák alaktalanra nagyolt képei villantak fel előttük, előttünk.

A kislány fellépett az első lépcsőre, hogy messzebb lásson előre.

— Jöjjön, menjünk közelebb — indítványozta kissé kihívóan a fiú, aki közben cigarettára gyújtott.

— Jaj, nem, dehogyis — rebbent fel a

kislány, gyerekes félelmét nagyos kifejezésm sei leplezve — nem bírnék ilyen szörnyűséget látni. — Újból leszállt, nem találta a helyét, de valahogy azért már a fiúhoz tartozónak érezte magát, aki a Sín menti árokparton pompázó margarétákból néhányat leszakított, s félszegen átnyújtotta neki. Pirulva fogadta el.

Elfordultunk tőlük, s jobbfelé kezdtünk figyelni, a szerelvény eleje felé. Fel-felcsukló artikulátlan jajongással egy asszony közeledett felénk. Nyomában kissé elmaradva tői• három férfi fújtatott, a legidősebb, a bőrsapkás nyilván a férje lehetett. A másik kettő a fia és a ve je talán? Parasztok voltak. Csak az asszony jajgatott. Házának férfinépe sápadtan, kinyújtott nyakkal, összezárt szájjal gázolt át gödrökön, tócsákon, időnként a gyűlölet pillantását vetve a vonatra, ránk. Mész- sziröl futhattak, ahogy az asszony közelebb ért, hallottuk elfulladt zihálását. Középkorú asszony volt, festett, szürke ruhában. Mezítelen alsókarja még jó erőre vallott, lába is erős volt, mezítelen talpa csattant a tócsák víztükrén. Kendőt is elfelejtett kötni, szürkült haja egyetlen varkocsba fonva röpködött a feje körül. Már botladozott, s mintha ökölbeszorított kezével tört volna utat magának hadonászva és zihálva, és jajongva. Odaért egészen a közelünkbe, vadul ellökte iltjából a kislányt, de az összeütközés őt is megfosztotta egyensúlyérzékétől, mert néhány lépés után elterült a földön. Vergődött, mint akinek nincs már ereje felállni, de amint felállt, teljes maradék erejével csapta vissza el- kínzott, nyomorult testét a földhöz.

Kivörösödött keze arról árulkodott: talán épp moshatott, mikor hallotta a hívást. Hagyott mindent, futott, futott először hitetlen- kedve, majd bénító félelemmel a szívében, s ahogy közeledett, úgy nőtt a félelem, az önvád. Mert ö volt, egyedül ő, lesütött szemű, kérdezetten tanúja egy élet bánatra fordulásának, aki mindig figyelt és óvott, s csak most az egyszer nem nézett oda, most, mikor a vonat a hegyek közül előbukkant, s csattogó kerekeivel neki is megüzente: vigyázzon. Rohanni kezdett, hogy a hirt meghallotta, rohant a vész elébe, aztán a kőzetébe ért, megértett, vagy érzett a reménytelenségből valamit, egyszerre elhagyta az ereje, s már csak vergődni tudott, szárnyatörött, szomorú madár.

Övéi feltámogatták, vonszolni kezdték, mire szétnyílt előtte ott messze az embergyürü sötét kárpitja, csak leomlani tudott némán és esetlenül, parttalan életre szánt gyermekére, ki a túlsó partól néz már vissza rá.

— A kicsi él! A kicsit letette előbb a karjáról. Hallja? Pár percre még sírt, most már elcsendesdett — mondta a fiatalember jó hangosan. Az egyik visszafelé ballagó kalauztól tudta meg a hírt.

A kislány nem szólt. Szürke kis arca most kezdte visszanyerni a színét. Az imént, hogy az asszony útjába került, s az vadul ellökte öt, kihullottak kezéből a virágok. S hogy a fiú lehajolt, hogy összeszedje, csak a fejével tiltakozott: nem, nem kell. De a fiú erre új, friss szálakat tépett, többet mint először, a fogta a kezében elszántan azzal a tudattal, hogy ezt majd biztosan elfogadja tőle.

A

tcényszerű megállás alig negyedóráig tartott. Rövidesen utaztunk tovább, otthagytuk a falut, amelynek nem tudtuk a nevét. Új tájak tárták ki magukat előttünk, új falu, ahonnét barátságosan integettek felénk az útmenti népek. Este pedig, hogy a folyosóra kiléptünk, összebújva találtuk a két gyereket. Meg mertünk volna esküdni rá, hogy csókolódznak.