Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-29 / 126. szám

K NOGRAO TMl. májuk Ti ▼ssÄPAfc# TUGARI FERENCZ FERDINAND Elalszom csendben Még bíbort fest az alkonyi sugár, még perzsel, izzik szívemben a nyár; mosolyt is csal arcomra az élet, de már szemem a sötétbe réved. Még hallom énekét a madárnak, s örülök a nyíló orgonának — magamba szívom édes illatát; de messziről az ősz már rám kiált. Még megfordulok széplányok után, mint kisdiák oly félszegen, sután az árnyas ligeti sétányokon, de csókokról én már csak álmodom. Érzem a nyár lassan az őszbe hull. Fekete hajam fehérre fakul. És nemsokára ellep majd a hó, s elalszom csendben, mint télen a tó. SZATMÁRI BÉLA KÉT RAJZA Jazz-fesztivál, I960 Jurij Nagibin 4 indenről a' napsugár te­hetett. Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, meg­simogatta a narancs színű re- dőket, könnyen szétömlött az asztali lámpa üvegbúráján és a púderesdoboz tetején. Bele­akadt egy pohárba és: meg­támaszkodott az ollón. Itt ap­ró. de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor tör­tént. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt meg­töltött elefántokkal és zsirá­fokkal. Az elefántok teás­kannákra hasonlítottak, a zsi­ráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az eme­lődaruk. Azután Moszkvics kocsikat pingált. Csereboga­rak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel akart játsza­ni — noha szigorúan megtil­tották —, amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megreme­gett ... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát Lemászott a díványról, és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenye­rét, a sugár kiszökött. Újból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egé­szen más. Mitya lecsapott rá. Milyen, furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tár­gyat Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta összecsattintani. Az olló eleinte makacsko- dott de aztán kellemetlen csikorgással összezárult Mitya még észbe se kapha­tott, amikor az olló már len­sárga hajából is lenyisszan­tott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lé­legzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Az­% o tán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdat­ta, amint ő akarta, megfésül­te, amint ő akarta. Még gon­dolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mi­tya egyszer úgy próbálta fel­venni a cipőjét, hogy a sarka elől, az orra meg hátul volt, akkora haddelhadd kereke­dett. És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez még- egyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majd­nem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fé­sűvel és rendbehozza... De ennek vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík helyén nagy háremszög alakú homlokrész tűnt elő .magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szür­kés, a halántékán pedig majd­nem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még ve­le. Mikor a homlokán meg­jelent egy vércsepp, akkor is csak épp hogy megremegett a szájaszéle. ő már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem félt semmitől. A kamrába is ki mer men­ni — pedig ez a legrejtélye­sebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknő- ben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszká­val, a deszkára meg minden­féle lim-lomot raktak: egy régi bőrkarosszéket, meg há­romlábú, támlátlan széket s koffereket. A falhoz mosó tek­nő támaszkodott, amely fe­nyegetően kongott, valahány­O szór hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pók­háló szőtte be. Egy pók la­kott benne. És a kamrában rejtőzkö­dött az „éjszakai látogató”, aki éjjel tologatja a bútoro­kat a szobában, és néha leül a székre, és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mi­tya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató” csodála­tos ügyességgel felölti a kis­fiú székére hajtogatott ru­háinak alakját. És Mitya reg­gelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyu­godtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előre szegezte az ollót kilépett a folyo­sóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorog­va ütődött neki a teknőnek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, hogy én valaki más vagyok... megváltoztam ... A fény beomlott a kamrá­ba és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szür­ke pókháló. Csak az „éjsza­kai látogatónak” sikerült most is elbújnia. Valami mo- corgott a teknőt fedő desz­kán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, s mintha hátsó lábára állva mellső lábával megfenye­gette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mi­tya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kam­rában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrá­ban volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókhá­ló lengett Mitya felé fenye­getően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löty- tyedt porongy. Nesze! te pókl És Mitya előrelépett, szét­nyitotta az ollót és belevá­gott a hálóba. De a pók le­mászott a falról, és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csörrenéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még min­dig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan lábujjhegyen lép­kedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta, — És semmitől se Ijedek meg! Eiste, amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen ne­héz napot élt át — Tudod, Anyu — mondta elgondolkozva — a kamrá­ban nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya — a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása GYŐRI LÁSZLÓ Hanyatt s homlokon Hanyatt s homlokon a kan, szarvával földben a tehén. Szemlélődő életemmel csősznek szegődtem én. Mert tenni kevesebb, ha ez a kisebb érdem, puskám sóval lángol, kereplőm a szélben. Az őrzést én teszem, erre én születtem. Erdőt őriznék meg, de csak egy a kertem. András Ida Elkésett ébresztő A többiek Sr*\£s maradtak bent a műhelyben. Zsiga bácsi, meg Mihály. Zsi­ga bácsi, akit a szokásokhoz híven elbúcsúztattak társai a gépektől, a munkától, mert hát megöregedett már, nyugdíjba megy, ma dolgozott utoljára. Szerették az öreget, aki ügy­éit bent a műhelyben, mint­ha azontúl nem lenne másik világa. Mihály is szerette. Eleinte hálából, mert. hogy ő hozta be a gyárba, az ő fel­ügyelete alatt inaskodott. vált mesterré. Meg Zsiga bácsi volt az is, aki szóba hozta, hogy Mihály volna jó művezetőnek. Jól esett neki akkor a protezsa- lás, mert az öreg szavára so­kat adtak, de ugyanakkor kí­nos is volt, mert úgy titokban arra gondolt: ravasz ez a vén ember. Számításból dicséri, számításból mond róla ennyi jót. Bizonyára azért egyengeti útját, ahol csak tudja, mert kell a jobb. a könnyebb mun­ka neki. Úgy gondolja, nála többet elérhet, mint esetleg másnál. S inkább ő legyen a főnök, akitől hálát várhat. Ám, az öreg furcsa módon sosem kért semmit. Inkább még segített neki. — No, de majd most! — gondolta Mihály. — Most majd kirukkol vele: hívja be minden hónapban dolgozni. engedje kivinni, sőt segítse *s kapun túlra a fusi szerszámo­kat, vagy mit tudom én, mit akarhat, hogy még mindig itt van! Vagy talán hálát? Hogy most mondja el neki meglett ember módjára: Zsiga bácsi, magának köszönhetek min­dent ...” Ezt már elmondta, amikor vége lett az inasidő­nek. Ittak is rá, azóta meg a maga erejéből boldogul. Mégis miért nem megy el? — türelmetlenkedett Mihály. Közben Zsiga bácsi gyerekes zavartsággal csomagolt. Las­san, kimérten. Rakosgatta egyik helyről a másikra a kü­lönböző fényes szerszámokat, csavarhúzót, fogót, amelyik mind remekmű a maga nemé­ben. amilyeneket az üzletben nem lehet kapni, de még látni sem sehol. — Megyünk Mihály? — kér­dezte, miután mindent leltár­ba vett és nagyot gondolva, visszarakta a kopott polcokra „kincseit”. — Mehetünk éppen ... — válaszolt kínos udvariassággal Mihály. Most el kell menni vele, pedig úgy sietett volna haza. Metszeni a lugast. Meg­ígérte az asszonynak, s ma megint nem lesz belőle semmi — gondolta fanyalogva. De hát üsse kő, legyen jó napja az öregnek, ha már egyszer így akarja. Elindultak. Csendesen, szót­lanul. — Majd a „Nevesincsnél” térjünk be egy kicsit — aján­lotta ravaszkásan Zsiga bácsi. — Úgyis becsukják hamaro­san. Az italboltig nem szóltak többet. A félliteres üvegeket Zsiga bácsi kérte tele. — No, igyunk hát fiam! — emelte koccintásra poharát. — Igyunk, aztán mondok neked valamit. Egy régi cimborám­ról. — Hallgatom. Mondja csak Zsiga bácsi — adta meg vég­leg magát Mihály, ahogy megérezte a savanyú bor sza­gát. — Hallgatom. — Több mint negyven éve már ennek. Tanúja voltam egy lagziban. Fent a Tisza háton. Nem volt fényes eskü­vő. Alig voltunk tízen, tizen­öten. Nem mertek eljönni a vendégek, még a cigányok sem. Igaz, nem is nagyon várták, mert igen nehéz volt az élet. Csendben ültek a szo­bában, amelyben szétszedték a nyoszolyát, hogy több legyen a hely. A vőlegény és a meny­asszony, pont a tükör alá ke­rült az asztalfőre. A másik ol­dalon öt kemény legény fog­lalt helyet. Valamennyien ka­tona ruhában. A vőlegény is abban volt. Az anya hiába mondta neki, még amikor ké­szülődtek: — Ugyan fiam, ne csúfos- kodj ezzel az elnyűtt mundér­ral! A hónod alatt sötét foltot hagyott már az izzadtság. A vőlegény Nem sokat magyarázott any­jának, hiszen úgy sem értette volna meg. Egy éven át csa­tázott ő ebben az olasz hegyek között. Maga tépte le róla a csontcsillagot, amikor megala­kult a vörös hatalom. Hatod­magával szökött meg az olasz frontról. Velük voltam én is. Együtt kuporogtunk hazafelé a zsúfolt marhavagonban, ahol a sok embertől nehéz volt a levegő. Amióta hátat fordítottunk az olasznak, Szűcs Mihály volt közöttünk a parancsnok. Nagy- csontú, szeplős. Hasonlított rád. A Tisza környékéről vit­ték ki a frontra 1916-ban. Ott ismerkedtünk meg. ö varrta fel a piros szalagot a kis századnak. — Egészségünkre — mondta többször Szűcs Mihály va­csora közben, s pohara után nyúlt. A menyasszony éppen, hogy csak megnyalta a pohár szélét. A katonák nem sokat ittak. — Ejnye már! — kiabált a menyasszony apja —, kitől sajnálják ezt a bort? Igyanak, mert még egy-két nap, és a szakramentom is összeszakad. Az asztalnál pedig addig sem volt fényes a hangulat, d« ettől a megjegyzéstől még ko- morabbá lettek az arcok. Az idősebb Szűcs — emlékszem — körülnézett, és az asztalra vágott. — Hol vagyunk, mi? A sira­lomházban? Én a direktórium elnöke vagyok, és mégsem fé­lek! Daloljunk! — Szegény az öregségtől és a bortól reszke­tő hangon énekelni kezdett... Világosan hallani lehetett már akkor távolról a puska­lövéseket. Jöttek a fehérek. Mihály kiment az udvarra, hallgatva nézte az eget, amely­re sötét kupolaként rajzolódott ki a szalmakazal. Tétova lé­pések hallatszottak a kony­hában, és az ajtó keretébe ár-

Next

/
Thumbnails
Contents