Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
K NOGRAO TMl. májuk Ti ▼ssÄPAfc# TUGARI FERENCZ FERDINAND Elalszom csendben Még bíbort fest az alkonyi sugár, még perzsel, izzik szívemben a nyár; mosolyt is csal arcomra az élet, de már szemem a sötétbe réved. Még hallom énekét a madárnak, s örülök a nyíló orgonának — magamba szívom édes illatát; de messziről az ősz már rám kiált. Még megfordulok széplányok után, mint kisdiák oly félszegen, sután az árnyas ligeti sétányokon, de csókokról én már csak álmodom. Érzem a nyár lassan az őszbe hull. Fekete hajam fehérre fakul. És nemsokára ellep majd a hó, s elalszom csendben, mint télen a tó. SZATMÁRI BÉLA KÉT RAJZA Jazz-fesztivál, I960 Jurij Nagibin 4 indenről a' napsugár tehetett. Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancs színű re- dőket, könnyen szétömlött az asztali lámpa üvegbúráján és a púderesdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró. de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok teáskannákra hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel akart játszani — noha szigorúan megtiltották —, amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett ... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát Lemászott a díványról, és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Újból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen, furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta összecsattintani. Az olló eleinte makacsko- dott de aztán kellemetlen csikorgással összezárult Mitya még észbe se kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenyisszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Az% o tán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, megfésülte, amint ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mitya egyszer úgy próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől, az orra meg hátul volt, akkora haddelhadd kerekedett. És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez még- egyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza... De ennek vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík helyén nagy háremszög alakú homlokrész tűnt elő .magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még vele. Mikor a homlokán megjelent egy vércsepp, akkor is csak épp hogy megremegett a szájaszéle. ő már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem félt semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknő- ben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle lim-lomot raktak: egy régi bőrkarosszéket, meg háromlábú, támlátlan széket s koffereket. A falhoz mosó teknő támaszkodott, amely fenyegetően kongott, valahányO szór hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az „éjszakai látogató”, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában, és néha leül a székre, és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mitya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató” csodálatos ügyességgel felölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előre szegezte az ollót kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorogva ütődött neki a teknőnek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, hogy én valaki más vagyok... megváltoztam ... A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az „éjszakai látogatónak” sikerült most is elbújnia. Valami mo- corgott a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, s mintha hátsó lábára állva mellső lábával megfenyegette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrában volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löty- tyedt porongy. Nesze! te pókl És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról, és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csörrenéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan lábujjhegyen lépkedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta, — És semmitől se Ijedek meg! Eiste, amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen nehéz napot élt át — Tudod, Anyu — mondta elgondolkozva — a kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya — a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása GYŐRI LÁSZLÓ Hanyatt s homlokon Hanyatt s homlokon a kan, szarvával földben a tehén. Szemlélődő életemmel csősznek szegődtem én. Mert tenni kevesebb, ha ez a kisebb érdem, puskám sóval lángol, kereplőm a szélben. Az őrzést én teszem, erre én születtem. Erdőt őriznék meg, de csak egy a kertem. András Ida Elkésett ébresztő A többiek Sr*\£s maradtak bent a műhelyben. Zsiga bácsi, meg Mihály. Zsiga bácsi, akit a szokásokhoz híven elbúcsúztattak társai a gépektől, a munkától, mert hát megöregedett már, nyugdíjba megy, ma dolgozott utoljára. Szerették az öreget, aki ügyéit bent a műhelyben, mintha azontúl nem lenne másik világa. Mihály is szerette. Eleinte hálából, mert. hogy ő hozta be a gyárba, az ő felügyelete alatt inaskodott. vált mesterré. Meg Zsiga bácsi volt az is, aki szóba hozta, hogy Mihály volna jó művezetőnek. Jól esett neki akkor a protezsa- lás, mert az öreg szavára sokat adtak, de ugyanakkor kínos is volt, mert úgy titokban arra gondolt: ravasz ez a vén ember. Számításból dicséri, számításból mond róla ennyi jót. Bizonyára azért egyengeti útját, ahol csak tudja, mert kell a jobb. a könnyebb munka neki. Úgy gondolja, nála többet elérhet, mint esetleg másnál. S inkább ő legyen a főnök, akitől hálát várhat. Ám, az öreg furcsa módon sosem kért semmit. Inkább még segített neki. — No, de majd most! — gondolta Mihály. — Most majd kirukkol vele: hívja be minden hónapban dolgozni. engedje kivinni, sőt segítse *s kapun túlra a fusi szerszámokat, vagy mit tudom én, mit akarhat, hogy még mindig itt van! Vagy talán hálát? Hogy most mondja el neki meglett ember módjára: Zsiga bácsi, magának köszönhetek mindent ...” Ezt már elmondta, amikor vége lett az inasidőnek. Ittak is rá, azóta meg a maga erejéből boldogul. Mégis miért nem megy el? — türelmetlenkedett Mihály. Közben Zsiga bácsi gyerekes zavartsággal csomagolt. Lassan, kimérten. Rakosgatta egyik helyről a másikra a különböző fényes szerszámokat, csavarhúzót, fogót, amelyik mind remekmű a maga nemében. amilyeneket az üzletben nem lehet kapni, de még látni sem sehol. — Megyünk Mihály? — kérdezte, miután mindent leltárba vett és nagyot gondolva, visszarakta a kopott polcokra „kincseit”. — Mehetünk éppen ... — válaszolt kínos udvariassággal Mihály. Most el kell menni vele, pedig úgy sietett volna haza. Metszeni a lugast. Megígérte az asszonynak, s ma megint nem lesz belőle semmi — gondolta fanyalogva. De hát üsse kő, legyen jó napja az öregnek, ha már egyszer így akarja. Elindultak. Csendesen, szótlanul. — Majd a „Nevesincsnél” térjünk be egy kicsit — ajánlotta ravaszkásan Zsiga bácsi. — Úgyis becsukják hamarosan. Az italboltig nem szóltak többet. A félliteres üvegeket Zsiga bácsi kérte tele. — No, igyunk hát fiam! — emelte koccintásra poharát. — Igyunk, aztán mondok neked valamit. Egy régi cimborámról. — Hallgatom. Mondja csak Zsiga bácsi — adta meg végleg magát Mihály, ahogy megérezte a savanyú bor szagát. — Hallgatom. — Több mint negyven éve már ennek. Tanúja voltam egy lagziban. Fent a Tisza háton. Nem volt fényes esküvő. Alig voltunk tízen, tizenöten. Nem mertek eljönni a vendégek, még a cigányok sem. Igaz, nem is nagyon várták, mert igen nehéz volt az élet. Csendben ültek a szobában, amelyben szétszedték a nyoszolyát, hogy több legyen a hely. A vőlegény és a menyasszony, pont a tükör alá került az asztalfőre. A másik oldalon öt kemény legény foglalt helyet. Valamennyien katona ruhában. A vőlegény is abban volt. Az anya hiába mondta neki, még amikor készülődtek: — Ugyan fiam, ne csúfos- kodj ezzel az elnyűtt mundérral! A hónod alatt sötét foltot hagyott már az izzadtság. A vőlegény Nem sokat magyarázott anyjának, hiszen úgy sem értette volna meg. Egy éven át csatázott ő ebben az olasz hegyek között. Maga tépte le róla a csontcsillagot, amikor megalakult a vörös hatalom. Hatodmagával szökött meg az olasz frontról. Velük voltam én is. Együtt kuporogtunk hazafelé a zsúfolt marhavagonban, ahol a sok embertől nehéz volt a levegő. Amióta hátat fordítottunk az olasznak, Szűcs Mihály volt közöttünk a parancsnok. Nagy- csontú, szeplős. Hasonlított rád. A Tisza környékéről vitték ki a frontra 1916-ban. Ott ismerkedtünk meg. ö varrta fel a piros szalagot a kis századnak. — Egészségünkre — mondta többször Szűcs Mihály vacsora közben, s pohara után nyúlt. A menyasszony éppen, hogy csak megnyalta a pohár szélét. A katonák nem sokat ittak. — Ejnye már! — kiabált a menyasszony apja —, kitől sajnálják ezt a bort? Igyanak, mert még egy-két nap, és a szakramentom is összeszakad. Az asztalnál pedig addig sem volt fényes a hangulat, d« ettől a megjegyzéstől még ko- morabbá lettek az arcok. Az idősebb Szűcs — emlékszem — körülnézett, és az asztalra vágott. — Hol vagyunk, mi? A siralomházban? Én a direktórium elnöke vagyok, és mégsem félek! Daloljunk! — Szegény az öregségtől és a bortól reszkető hangon énekelni kezdett... Világosan hallani lehetett már akkor távolról a puskalövéseket. Jöttek a fehérek. Mihály kiment az udvarra, hallgatva nézte az eget, amelyre sötét kupolaként rajzolódott ki a szalmakazal. Tétova lépések hallatszottak a konyhában, és az ajtó keretébe ár-
