Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
T9"f> május 23. vasárnap noc Kín o Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szó mozgatja szoknyáját. Hívja a fiát, kiáltozva, de nem mérgesen. Apró gyerek fut elő masza- tosan a parti pocsolyákból. — Mosdani és egyél! — mondja az anyja. Laposat ver a fenekére. — Megy apád ... Már mellette áll az ember. Vászon kabátja csak félvállán, feje födetlen. Táska húzza a bal kezét. — Na gyeride és puszit! Ide is... De mocskos vagy! — Halásztunk —, magyarázza a gyerek; átfonja guggoló apja nyakát és ny átázz a frissen borotvált arcát. —. Eriggy, fogadj szót anyádnak! — Utána néznek mindketten, az ember megvakarja az állát, felpillant a gyár felé. — Hosszú lesz az éjjel... — Keveset aludtál délután —, mondja az asszony; s talán véletlenül r a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet egy kiálló gyökérre; aztán elballag a halászcsárda felé. — Meg kellett csinálnom azt az ágyat... Nyikorgott. — Elmosolyodik János, az asszony ra tekint. — Mindig felébredt a gyerek... — Lassan arra fordul ő is. amerre az aasszony néz. Valaki ott az éggel egybevesző dombon megáll. Mintha erre figyelne, mintha őket nézné. Csillagok fogják körül fekete alakját. — Ilon! — szól hirtelen fáradttá lett hangon János. Az asszony visszakapja tekintetét. Kicsit mosolyog. — Igen... az ágyat. De minek? — Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon —, mondja az ura. Erős kezével a felesége karja után nyúl kedvesen. — Sok a munka és hosszú az éjjel... — Köhint, zavartan fellöki a másik vállára is a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer benéz. Odabenn mosdik a gyerek, locsolja magára a vizet, prüszköl. Az ember elmosolyodik, indul. — Ilon! — mondja. Az asz- szony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon íorró az este, holdfény lesz, tiszta meleg, fülledt éjszaka. — Na, megyek —, bontja ki magát János az asszonyi karokból. Int, elballag a puha füvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszony csókját. Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ül az ajka köré. Az asszony enni ad a gyereknek, lámpái ;-nynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára. Mesél. Már alszik a fiú. Ilon feláll, magának is megágyaz. De nem hívja az ágy. Csak hánykolódna egyedül. Szerda. Ma még csak szerda... Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakába. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót Ki kell ülni a küszöb elé. Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fullasz- tó lesz tőle az éj. Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli s a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok dongnék a füle körül. Elvesz a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó. — Anya! — nyöszörög benn a gyerek. — Vizeet!... Ilon nem mozdul. Nem hallja; nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély puha hangon dobol. Néha kék. csillag- szóró fényeket lök az égre a gyár. Valaki jön a dombról. Mosl dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka. A percek lomhák, mint a szárazságban a békák. Reggel jön az ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja bakancsát, a székre dobálja ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon kék papír; hús a szoba. Ha mellábúvik, mordul egyet... Egyszercsak ott áll Ilon előtt valaki, a dombról jött, talán a sötétből. — Jó estét, Ilon. — Jó estét, Gyuri... Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold. Gyuri a sarkira guggol, füvet tép, rágcsálja. Fehér ingben van, látni, villog a homályban. — Éjszakás? — kérdi. Ilon nem szól mindjárt. — Ne kérdezd legalább—.mondja csendesen, nyugtalanul. — Lent a csónak —, mondja Gyuri. Huszonöt éves, húsos szájú, kis tömpe orrú. vállas fiú. Bokszaid Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint. Már megereszkedett a nyüjtózás- ból, karját a mellére szorítja, keresztbe. — Meleg az éjszaka, Ilon. A vizen hűvös van. — Minek jöttél? — Nincs szebb, mint éjjel csónakázni... — Minek jöttél?! — Odaát a szigeten hevertem délután. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében. Figyeltem. A fűben ott lapult a nőstény. — Minek jöttél?’?... — Az erősebb győzött. A nőstény vele ment. Ilon felugrik: '— Eridj! Ne hallod?! Takarodj! A ház falához lapul Ilon és sziszeg, riadt, tág a szeme. Majd’ megsiketíti a mély, erős dobolás. A fiú lassan feltápászkodik a földről. Kiköpi a füvet, két karját az asszony feje mellett nekitámasztja a falnak. — Mit akarsz — suttogja az asszony —, ő szeret! — Én jobban szeretlek, Ilon. — <3 dolgozik ... Nagyon sok a munkájuk... nagyon nehéz a munkájuk. Két hajót... augusztusig. Fáradt Itthon is dolgozik. Csak fáradt ... Gyuri az arcába nevet. — Bolond ember dolgozik rogyásig, Ilon! — Én is elmegyek dolgozni —, mondja Ilon. — Már nagy a gyerek. — ö akarja? Mi? Háhá! Talán nem tud eltartani? — Közelebb csúszik az asz- szonyhoz. — Ha hozzám jönnél, arany lenne a sorod! Semmi dolgod... A gyerek is úgy járna, ahogy akarod. A gyerek is jöhetne, érted? ősszel Bukarestbe megyek, aztán Varsó, Prága... talán Bécs ... Egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, a legnagyobb leszek a világon!... Az asszony nézi, ültében összegörnyed egészen, úgy nézi Gyurit, aztán észrevétlenül hátrább és hátrább húzódik. Gyuri beszél, tömzsi, vaskos öklét a holdfénybe tartja, forgatja; arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva, nagy arc... Az asszony felkiált: — Eridj! Menj, eridj innen! A fiú elhallgat, először nevetve néz Ilonra, de az asz- szony csak hátrál, merőn Gyurira szegezett tekintettel — Eridj! — sziszegi, s erre a fiú is elhagyja a nevetést. — Miért csapod be magad? — kérdi az asszonytól. — Tudom, • hogy vártál... Kurtán felnevet: — Te már nem tudsz engem elzavarni. Ilon felugrik, fut a ház felé, de utánakap a másik erős marka, megragadja a nő bokáját. Ilon elvágódik a füvön. Forog némán, rángatja a lábát, hogy szabaduljon, de Gyuri veszekedett nevetéssel mászik utána és szorítja. — Te! — mondja dühödten az asszony — Te! Eridj! Engedj, te! — S kotorász kezével vaktában a fűben, kő vagy gally után. hogy fájdalmat okozhasson ennek a bivalyerős férfinak. Hogy elfuthasson innen. Tégladarab akad a markába: Gyuri nevetése elveszi az eszét: — Nesze — és dobja, nem gondol semmivel. Egyet horkan a fiú, szorítása enged, lassan feláll. Tenyerét a bal arcához szorítja; Ilon a fűben tenyerei, úgy nézi riadtan. — Hát jó —, mondja tompán Gyuri — Hát jó... És elmegy. Megint látni, hogyan villog a hegesztők kék lángja a bokrokon túl, a gyár felől. Ilon nagysokára feláll, a házhoz támolyog. Csendes, forró az éjjel. Éles hangon brekegnek a békák a parton. Bent mocorog a gyerek, első álmából fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy a házba, mint aki veszett órákat akar jóvátenni, kapkodva, reszkető« vizet merít a mosdótálba, két tenyerét belemeríti, s viszi a vizet az arcához. Sok, sok vizet, s mosdik, mosdik, míg haja, ruhája is csupa latyak lesz. Ssakonyi Károly QL ifár i é f nyék vetődött. Egyik cimboránk volt. Figyelmeztette Szűcsöt. — Elmúlt éjfél, Mihály, nekünk menni kell! Apád azt mondta, hogy a csónak lent vár a Tisza-parton. — Bolond dolog volt ez az esküvő — sóhajtotta a vőlegény. — De gondolhattam még akkor, amikor szabadságot kértünk? ... — Ugyan, hallgass már!... — intette le pajtása —. így van ez rendjén. — De most mi lesz? — sóhajtotta keservesen Szűcs Mihály. — Mi lenne? Te még nem hagyhatod itt az asszonyt — kacsintott hamiskásan pajtása. — Hanem az lesz a legjobb, ha mi lemegyünk a Tiszához, oda, ahová apád a csónakot készítette. Gyenge kis •alkotmány az. Egyszerre csak hárman férnek bele. Átkelünk, és valamelyikünk vár rád. egészen hat óráig. Addigra feltétlenül ott legyél! Mihály felszabadult a nehéz félelem alól, és hálás pillantást vetett pajtása, Gáspár felé. Nem volt több beszélni- való. Indultak vissza. A szobában úgy találták a násznépet, ahogy otthagyták. Mihály egy csapással véget vetett a bizonytalanságnak. — Na, — mondotta —, még egy pohárral, és aztán mára vége a lagzinak. Az idősebb Szűcs Mihály úgy búcsúzott a. katonáktól, mintha valamennyi édes fia lett volna. — Ne haragudjanak, hogy olyan szegényes volt a lagzi! — hajtogatta minduntalan a felesége. — Ugyan, hagyja néném. Életemben nem ettem ilyen finom sült húst. — Majd a fiammal küldök egy kis maradékot, — ígérte a mama, örülve a dicséretnek. Iböt katona íiríá: szedte a puskát, velük mentek a nász-szülők is. Csak Mihály ék és a szülei maradtak a házban. Idősebb Szűcs álmos fejét az asztalra ejtette és menten v elaludt. Felesége a nyári konyha ajtajáig kisérte a fiatalokat, ahol várta őket a frissen húzott ágy. Fontoskodva ígérte: hűségesen vir- raszt, és öt órakor felkelti Mihályt. Nem volt egészen két óra, amikor a fiatalok lefeküdtek, mégis irgalmatlanul hosszú az idő öt óráig. Rengeteget dolgozott aznap a mama. Elfáradt ő is. Fél ötkor megnézte még az órát, de aztán hasztalan küzdött az álmosság ellen. Lekókadt a feje. Arra ébredt szegény, hogy valaki belökte az ajtót. Nagy. kerek képű ember volt. az asztalhoz ment. és felemelte a félig teli borospoharat. — Látja, százados úr, milyen szíves fogadtatást kapunk? Kérdezze csak meg. hová tette a fiát ez a boszorka! Tegnap még mint vörös katona esküdött meg a faluban. Persze csak úgy bagóhiten ... A tiszt, mint akit jól megcsíptek, felszisszent. — Kutassátok fel a házat! — adta ki a parancsot. Az öreg Szücsné keservesen sírt. , — Jaj... mindennek én vagyok az oka! Tönkre tettem a saját gyermekemet — zokogta. A katonák szétszaladtak az udvaron. Az egyik benyitott a kiskonyhába, és hangosan felröhögött. Mihály az ágy szélén ült már. Az egyik csizma a lábán volt. A másikat akkor rángatta felfelé. Szembenézett a betolakodóval. Egy gyors mozdulattal kihúzta lábát a csizmából. és teljes erővel a vi- gyorgó katona fejéhez vágta. Anyja, akinek közben megjött már a szava, ráförmedt az udvarukon áldogáló szomszédjukra — Mondjad, csak te gazember! Jó ez neked így? Hogy a nyakunkra hoztad a bajt? A megszólítottat elfogta a méreg. — Nem te írattad alá a rendelkezést, vagy az urad, hogy a disznóimat küldjem a hadseregnek? Pénzt nem kaptam érte, csak szemetet. A vőlegény agyában összefonódva forogtak a közelmúlt, és a jövőre vonatkozó képek. A tehetetlen düh roppanásig szorította az állkapcsát. — Elaludtam ... Most elaludtam ... A csónak... A katonacimborák... Én kedvesem ... Puskaropogás szakította meg a beszélgetést. — Gyerünk hé! — mordult rá hátul az egyik fehérkatona, és puskatussal meglökte a foglyot. Mihály búcsút intett asszonyának. Nem lemondóan, hanem biztatóan, és lassan elindult kifelé a portáról. Nem hallottam többet róla. Jó tizenöt év múlva a gyárkapuban várt rám egy asszony suttyó fiúval. — Emlékszik még rám? — kérdezte. — A tanúm volt az esküvőn, — magyarázta zavartan. — Tizenkilencben. Elhoztam a fiam.,. A neve ugyan nem stimmelt, de amit mondott, az valóban úgy volt. Azt hittem, én nem jól emlékszem. Az akkori bájos, fiatal menyecskét sehogy sem tudtam az ellőttem álló megtört asszonnyal összeegyeztetni. De a fiú arca ismerős volt. — Az uram annakidején azt mondta, jó szakmája van magának. Ha vége lesz a háborúnak, megtanulja. Nem jött vissza szegény. Én meg még- egyszer férjhez mentem, — sóhajtotta pirulva. — Itt a fiam! Neveljen belőle jó lakatost! Nem mondhattam neki, hogy nekem is csak az egyik lábam van a gyárban, a másik meg az utcán, mert vöröskatona voltam. Nehezen tudtam behozni a gyereket Ügyes kezű, jó eszű volt a fiú. Igyekeztem mindenre megtanítani, amit én tudtam. Ügy éreztem, felelős vagyok érte. Csak a szerszámaimat, amit a szekrényben őriztem, azt nem adtam a kezébe soha. Még előtte is jó volt vele dicsekedni. Figyeltem, vártam, tud-e majd ő is olyanokat összehozni. megállt Zsiga bácsi, a beszélgetésben. A táskájában matatott. — Itt a szekrényem kulcsa — folytatta. Ami benne van, az a tiéd. Neked adom Mihály. Ne morgolódjon apád rám a túlvilágon, hogy irigy vagyok. Mert, hogy én voltam azon az esküvőn a tanú ... Szegény anyád, nem tehetett mást — mondta hozzá magyarázón —. férjhez kellett mennie. Hallottam, tőle tudom, hogy jó ember volt. jól bánt veled is. Jánossy Ferenc: Töprengő TÓTH ELEMÉR A felett pályaudvarain Mint amikor a szél hirtelen feltámad és belénk ereszti tű-hegyeit, hogy sajogni kezd a testünk, úgy ver bennünket ez a kor, ahogy itt járkálunk a jelen pályaudvarain, kezünkben a háborúk áldozatai árán váltott jegyeinket szorongatva, melyekkel felszállva az erőnkbe vetett hit, s a józanság szerelvényeire a jövőbe indulunk, miközben körülöttünk zöldre és pirosra váltanak a szemaforok, megérkezik, vagy kifut egy-egy szerelvény. Immár a víz Immár a víz: patak-szalag; tonnányi óceán-falak, zöld folyamok és kék tavak. Immár a víz: és kis halak nőnek benne és nagy halak. Rádió melleit Mi is tudunk szeretni, ha bennünket szeretnek, de tudjuk gondjainkat, nem vagyunk még ma szentek. Sohasem alszunk délig, nagyon korán se fekszünk, csengenek a tetőkön az eső körülöttünk. Tudjuk, találkozókon ki milyen borba kóstol, hadarnak rádióink, nem fogyunk ki a szóból. Vannak zugaink, ahol reményeink megülnek, nem bántjuk, aki nem bánt, de nem is leszünk szentek.
