Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
8 NOGRAD 1966. május 22. vasárnap REFLEKTORFÉNYBEN ÚJ KOSSUTH-DÍJASUNK A béke költője Becher születésének 75. évfordulójára Kossuth-díja nemcsak kitüntetés, de elégtétel is egy sokáig csendben működő alkotóművésznek. A díj átadása művészettörténetileg is fontos pillanat, hiszen ezzel Kohán György kilép vidéki elzárkózottságából, és elfoglalja az őt régen megillető helyet ama néhány festőművészünk között, kinek munkássága európai jelentőségű. Gyulaváriból, a Viharsarokból indult el, innen Hódmezővásárhelyre került, majd Budapesre, Párizsba, s a KŐBÁN GYÖRGY Témáinak nagyrészét az Alföld, a falu, az édesanya, és szűkebb környezetének asszonyalakjai adják. A falu, melynek egén hatalmas vörös Nap, vagy Hold emelkedik az összebújt házak tömbje fölé. Az otthon, ahol feketekendős öregasszony üldögél magányosan a búboskemence előtt, meghitt tárgyai között. Egy másik otthon, melybe sárga fénynyaláb hasít, megvilágítva a fehér zamáncos bádog mosdót, s melynek ablaka mögött lilán ereszkedik le az este. Sirató (1913) nyüzsgő világvárosból tért vissza, hogy Vásárhely otthonos, művészetet lehelő falai között telepedjék meg, azt választva működése végleges színhelyéül. Aki látta Kohán György 1965. nyarán a Nemzet. Galériában rendezett kiállítását, elmondhatja, hogy az erőteljes és egyéni kifejezésmód naggyá, általánossá teszi, s az európai művészet gyűjtőmedencéjéig hömpölygeti el ezt a sajátosan magyar, sőt sajátosan alföldi piktúrát. Csak nagyok sajátja lehet a különleges és helyi elemeknek, s másrészről az egyetemesen emberinek, a történetiségnek, hagyománynak és másrészről a modernségnek Es az asszonyalakok... Az épületfalra kívánkozó Pávás asszony, a koporsóra boruló öregasszony a Sirató című képen, a Korsós nők egész sora, melyeknek egy-esy darabját 1955-től 1964-ig festetté. Rizsarató asszony, és a hatalmas, kék-fekete-vörös Parasztasszony az utólérhe- tetlen szingazdagságú és méreteikkel is egyedülálló mexikói falfesményekre emlékeztetnek. De általában minden nőalakjából véghetetlen erő sugárzik. Súlyos, dúsidomú, rusztikus lényükbe gyakran még valami antik nagyság, egy Antigone, vagy E'ektra komor szenvedélye is vegyül. Kohán György színei i? alföldi színek: a féld színéből a nyári nap izzásából születkifeszülés is. amellyel Kohán megbirkózik az anyaggal. Noha a témák egy részét szűkebb környezet, az Alföld sugallja, ez a festészet mégis az egyetemes művészet része, — s mint egyik kritikusa megjegyezte — Cezanne-i szerkesztésmódot idéz az emberek emlékezetébe. És mindezen túl Kohánt izgatják az örök nagy emberi témák is. A háború emlékezete című sorozata tördelt és montázs szerűen kapcsolt témáival szuggesztíven érzékelteti a fegyverek könyörtelenségét, a pusztulás ás a gyász feloldhatatlan sűrűségét. Ezeken a képeken kevésbé szigorúan szerkeszt, f elszakadó mondanivalóját úgy ábrázolja, hogy az egyetlen kiáltásként hat. Ám Kohán György nem supán azáltal váiiK közösségi művésszé, hogy háborúról, halálról, avagy éppen mindnyájunk hétköznapjairól szól. \z ő művészete a képek méreteinél és stílusánál fogva egyaránt monumentális, a művek jórésze épületek falaira kívánkozik, ahol minden arra haladót elgondolkoztat, egy egész nép közkin- "sévé lesz. Most, amikor a 56 éves festő két Munkácsy-díj után megkapta a legmagasabb művészi elismerést jelentő Kossuth-díjat, bízvást remélhetjük, hogy mintegy 120 festménye közül minél többet viszontláthatunk méltó környezetben, a Nemzeti Galéria állandó tárlatán, és újonnan épülő házaink, köz épületeink falán, azoknak büszke díszeként. Zilahi Judit „Szocializmus, Németország és a költészet — olyan egység volt számára, amelyet szeretett, s amelyért élt. Egész életművét az egységes, szocialista Németország iránti vágy hatja át. Költeményeiben egész Németország jelen van, múltjával és jövőjével, embereivel és tájaival. A háború elleni gyűlöletet énekelte meg. Németország megosztottsága feletti fájdalmát és a boldogságot afelett, hogy német földön, a mi köztársaságunkban megkezdődött a szocializmus felépítése. Életműve ezeket a gondolatokat hagyta ránk örökül”. Nem kisebb személyiség, mint Anna Seghers írta ezeket a szavakat 1958. október 11-én, amikor a költőszív megszűnt dobogni. Becher útja nehéz és ellentmondásos volt, mégis következetes. 1891. május 22-én született Münchenben, dr. Heinrich Becher bíró, — később a legfőbb bíróság elnöke — fiaként. Az ifjú már korán vonzódott az egyszerű emberekhez. Apjának nem tetszett ez a magatartás és ezért fiát „megjavulni” az öttingeni nevelőintézetbe küldte. A fiatal Becher a sportmozgalomba való bekapcsolódásával próbálta ellenzéki érzelmeit levezetni. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Berlinben. Münchenben és Jénában orvostudományt és bölcsészetet tanult. Ebben az időben kezdődtek költői próbálkozásai is: az expresszionista irodalmi áramlatnak volt a szószólója. Az 1914-ben megjelent „összeomlás és diadal” című verseskötete nemcsak a polgári világfájdalmat tükrözte, de megjövendölte az imperialista háborút is. És amikor a háború valóban bekövetkezett, Becher azon kisszámú németek közé tartozott, akiket nem kapott el a mámor: elhatározása, hogy nem jelentkezik önként katonai szolgálatra, szakításra vezetett a szülői házzal. Életében a döntő változást az októberi forradalom hozta az a tökéletes szintézise, tek. S távolról a nehézsorsú mely Kohán képein megváló- alföldi parasztok életét idé- sul. zi az a keménység, az a leRostocki utca \. Németh Árpád rajza kr* inrlulúJii pontosan huszonnégy órája volt t\L 1IIUUD1M” még> és az utolsó nap a hét Jeg_ nehezebbikére, vasárnapra esett. Soha ilyen gyötrelmes vasárnapja nem volt még! Már a reggelinél kezdődött. Türelmetlenségében törni-zúzni szeretett volna. Az asz- szony csendesen tett-vett körülöttük, ellátta a családot. Az asztalon a kenyér felszeletelve sorakozott a zöld műanyagtálcán, és ott virított az egybeszerelt só-paprika- tartó is, meg a hasas kávéskanna, az aranyozott szélű csészék társaságában. Vasárnap. A háromszögletűre hajtogatott szalvéták, az ezüstösen csillogó kiskanalak a rend jelvényeiként hatottak. A lágytojás — lágy volt, és a két gyerek is jóval csendesebben viselkedett a megszokottnál. Mégis minden kibírhatatlanul józan és rendes volt körülötte. Nem igyekezett egyensúlyban kerülni érzéseivel, felborzolt idegeivel, a szélsőségek utáni vágyával, hogy végre egyszer egy évben alaposan kitombolja magát. Azért, ha nehezen is, de legyűrte az idegességét. A családnak nem volt szabad megtudnia, de még csak megsejtenie sem, hogy mennyire nem érdekli az a bécsi üzem, mennyire hidegen hagyja a ragyogóan új technológia, amelyet hosszas vita után végül mégis csak ő tanulmányoz majd három napon keresztül — hála a kövér főmérnök szókincsének! A délelőtt úgy telt el, mint a többi vasár- és ünnepnap délelőttje, csak jóval hosszabbra húzódott. Legalábbis úgy érezte: nyúlik, mint a rágógumi. Felvette a legjobb öltönyét. Lementek sétálni hármasban a gyerekekkel. Felesége főzött és ő nem szereti az ételszagot. Arra gondolt: ideje lenne már elcserélni a lakást azzal a bedugult festővel. Mind a kettő kétszoba összkomfortos, de a festőé egy manzárddal bővebb. Hm. Hangulatos csigalépcső vezet fel a műterembe, a szobát jól lehet fűteni, az ablak szokatlanul széles, sok fényt ereszt a helyiségbe. Ott senki sem zavarná délutánonként. A gye- | rekeket is leszoktatná arról, hogy állandóan a konyha Becher tagja lett a Spartacus Szövetségnek és a Német Kommunista Pártnak. Hittől kezdve politikai és költői tevékenysége eggyéfonódott. Irodalmi témái: a háború szörnyűségei, a háborús gyújtogatok leleplezése, a békemozgalom népszerűsítése. A „Hulla a trónon” 1925-ben megjelent verskötetéért és az 1926-ban megjelent „Levlsite, avagy az egyedül igazságos háború” című regénykísérletéért letartóztatták és hazaárulás címén vádat emeltek ellene. A nemzetközi tiltakozás, amelyben olyan személyiségek is részt vettek, mint Maxim Gorkij, Romain Rolland, Thomas Mann és Bertolt Brecht, a per beszüntetésére V JOHANNES R. BECHER Holnap Visszapillantva A megtett útra Még látunk romokat. Sírok végtelen sorát — Két világháború Tanúit — Pillantást vetve a múltra. Fölmérjük a mát És latolgatjuk Az új borzalomra Készülő erőket, Meg azokat, amelyek A békét akarják — Az igazit, Egyszer s mindenkorra. Visszatekintve És mérlegelve a jelent, Szemünk A holnapra Nyílik, S meglátjuk A szabad embert, Nemes egyszerűségében. Derűs szépségében, Megtestesítve Évszázadok álmát. Boldog Balázs fordítása kényszerítette a lipcsei birodalmi bíróságot. Becher pedig tovább irta háborúellenes költeményeit és újabb nép- gyilkolás előkészítésével vádolta az uralkodó osztályokat. A kényelmetlenül vádló és humanista Bechert a fasiszták a haza elhagyására kényszerítették és megfosztották német állampolgárságától. Becher mégis igy írt: „Német vagyok, ha bolondját járja Is a polgárjog. Tudom, hogy azt azért el nem veszítem. És ha egy jövő nemzedéktől majd egyszer megkérdik, ki szerette a népet,... Egy szabad német nép dönti majd eb ki tett többet a német névért”. Ausztria, Svájc, Csehszlovákia és Franciaország voltak emigrációjának állomásai, míg végül is 1935-től 1945-ig a Szovjetunióban talált ideiglenes hazát. 1945-ben, a Hitler-fasizmus szétzúzása után, Becher az elsők között tért vissza Németországba. Tevékenyen r észtvett a demokratikus és szocialista kultúra felépítésében, több hivatalt töltött be. 1954-től művelődésügyi miniszter. Tevékenységéért számos kitüntetésben részesült Az 1949-ben írt „Az NDK nemzeti himnusza”, az 1952- ben megjelent „Német szonettek” és a további új, igaz, emberi, hősi pátosszal teli költeményei a német nép reprezentatív szocialista költőjévé emelték. Minden művét felsorolni, alkotómunkájának minden árnyalatát feltárni és elemezni lehetetlen lenne. Költeményei; mint az „Ének a tanulásról”, „Békés népek”, bizonyítják, hogy amiért Johannes R. Becher és honfitársainak legjobbjai harcoltak, egy új jobb Németország megszületése, a megvalósulás útjára lépett. Miként Becher irta: „Tettekkel váltjuk valóra az álmot Formáljuk az új szocialista embert. Tanulni akarunk és példakép lenni”. Alice Helmuth (Fordította: Gáti István) és az ő szobája között futkossanak. Minduntalan nyitva hagyják az ajtókat. Sokat kér az éhenkórász. Álmodozó. De annyi esze azért volt — vagy csak kiokosította valamelyik jóakarója — hogy tíz darab ezrest kérjen a cseréért Jó vicc. Majd adja még alább is. Nagyon meg lehet szorulva, ha piktor létére lemond egy igazán szép műteremről. Ezt persze nem mondta neki. Nem esett a feje lágyára. Jó érzékkel „ecsetelte” a sárga arcúnak: mennyire felesleges dolog manapság képeket pingálni. Szerencséje volt. A művész felesége nem az a típus, aki bekerül a művészettörténetbe mint a „Nagy Tehetség” nyomorban is hűséges élete párja. Kapzsi kis nő. Amikor a pénzről beszéltek olyan éhesen villogott a szeme, hogy még ő is megsokallta. Kapzsi hát! Valószínűleg azért ment a festőhöz is, mert könnyű sikert remélt, csengő aranyakat várt férje ecsetjétől. Csakhogy az nem olyan egyszerű! Ha sikerül nyélbeütni a cserét, akkor kevesebbet sétál majd vasárnap délelőttönként. Addig meg... ezekre a sétákra egyébként is szükség van. Jót tesz egy kis levegő, a mozgás sem árt meg ebéd előtt, és különben is — mindenki így csinálja! Ha P0VS7Pr»IíPfs!7Pr e^mara<^^ a délelőtti korlld zóróI) mert a néha cél_ talannak tűnő jövés-menésnél jobban esett lustálkodni, másnap mindenki azzal fogadta a hivatalban: — Hol voltál vasárnap? — Hol lett volna? Mi mindent tudnak kérdezni az emberek! És ezek a kérdések hiába tűnnek ostobának, a maguk módján nagyon is értelmesek. Régen megtanulta már: semmiről sem lehet úgy elmaradni, hogy az esetlegesség ingatag pallójára ne lépne az ember. Ami megszokottá vált, arról bebizonyosodott a leglényegesebb — szilárd talaj, kitaposott ösvény, és ha néha unalmas is, de legalább biztonságos. Ha valamit ezren, meg ezren csinálnak egyformán egyazon időben, abból nem lehet baj. Nincs mit beszélni róla. A pihIpopIpH középút — va^ ah°gy A »UlUil Cimegeietl egynéhány firkász nevezi: középszerűség — a lehető legnyugodtabb közeg az ember számára. Kényelmes és nem téma. Nem, az valóban nem téma, nem érdemes gondolkodni róla, hiszen csupán néhány óra választja el az utazástól, Bécstől, az újszerűtől, a szokatlantól, azoktól a formás kis nőktől a Grabenen, az Opernring platánsorától, mindentől, ami annyira más, mint ez a vasárnapi séta, az az ünneplőbe bújtatott pofavizit, a város szeles és poros utcáin.
