Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
lóíifi. április 17. vasárnap NÖGR A D 9 Bárány Tamás MOLNÁR ZSOLT Cfegtjaerrúpű(/ás a (lombon NEGYVENÖT. Kora tavasz. A tanító egy kis völgyhaj- l&tban bandukol, két dombhát közt, s éhes, kegyetlenül éhes. Pedig reggelizett hajnalban, amikor elindult' — üehát az már régen volt Tán öt óra lehetett, amikor útnak eredt; most dél van. Valahonnét harangszót libbent feléje a dudorászó szél. Fáradtan megáll, hogy kifújja magát. „Istenem, hány napi vándorút még hazáig?” Ebben a pillanatban tompa dörrenés reszketteti meg a levegőt. Mi ez? Bújkáló németek. Vagy bombáznak? Az isten verné meg őket, hát nem volt még elég? Nekilendül s futva igyekszik fel a kis kaptatón: tudni akarja, mi történt! Majdnem a dombocska tetején van már, amikor gépfegyver- kelepelést hall. Elveti magát, eleget tanulta a vetődést. S akárcsak nemrég a fronton, kúszni kezd. Ügy ér fel a dombtetőre. Ott előrekémlel. A dombocska túlsó lábánál lövészárkot pillant meg, itt- ott fejeket, puskacsöveket; meg-megmozdulnak. A gépfegyver még most is kelepel. Óvatosan felemelkedik, s fedve magát, a bokrok védelmét kihasználva, lassan közelebb lopózik a lövészárkokhoz. Amikor a közelükbe ér, a fegyverropogás elhal. Lassítja lépteit, figyel. Két ágas fán egy keresztrudat lát, gépfegyverheveder függ rajta. Alatta tűz ég. Innét származott hát a harci zaj! Egy bokor mögött megáll, figyel. Tíz-tizenkét éves gyerkőcök ugrálnak elő az árkokból, talán tizenöten, húszán. Az egyiknél géppisztoly van. Tán tizenötéves. Odaóvakodik a tűzhöz, megvizsgálja a gépfegyver-hevedert. — Jöhettek! — szól aztán hátra a többiekhez. Azok egy pillanat alatt ott teremnek. — Most ezt! — kiáltja az a kölyök, akinek puska van a hátán, s egy páncélökölből kiszerelt robbanótöltetet mutat fel, hogy ő most ezt akarja a tűz fölé erősíteni. Egy másik — a hevedert veszi le éppen a rúdról — így kiált: — Előbb ezt e! Maradt itt még patron! Kidobjuk a magját, aztán leszorítjuk a fogóval. Ez szól csak Igazán! A géppisztolyos tagadóan int. — Most kézigránátot robbantunk. Az még nem volt. Jani, a kézigránátokat! — int az egyik kisebb fiúnak. Aztán a többihez fordul. — Ti meg hozzatok rozsét! Ferke hozz szalmát! FERKE DOHOG. — Csak akkor, ha én robbantok! A géppisztolyos: — Robbantottál már? — Még nem. Azért akarok! A géppisztolyos legyint. — Hát robbants! — és vállat von. Felkötöznek egy kézigránátot a rúdra, majd jókora nyaláb szalmát dobnak alá- ja a tűzre. Egyetlen hatalmas ugrással közébük veti magát. Első mozdulatával a kézigránátot tépi le a rúdról, aztán a tüzet tapossa szét, iszonyú indulattal. Hát semmi nem volt elég nektek, semmi?! A gyerekek csak most ocsúdnak fel. — Mit csinált, mi?! — kiáltja a puskás fiú. Ott hado- nász fegyverével az orra előtt. Szó nélkül kitépi a gyerek kezéből a puskát, a tusát kettétörve a földre dobja. A gyerek lehajol érte. — Hagyd! — üvölt ró, s megint felkapja a puskatust. Mintha csak ásó volna, földet hány vele, az újból izzani indult tűzre. Arca eltorzul, a fogát csikorgatja. | A GYEREKEK) félkört vonnak köréje é6 sötét pillantásokkal méregetik A tűz most végre elalszik; ekkor felegyenesedik, s hirtelen rámered a körülállók- ra. Oly vad a tekintetük, hogy szinte visszahőköl. Egyikük zsebe vészesen kiduzzad. Odaugrik, belenyúl: két marókra való géppisztolygolyót szed ki belőle. — Te! — üvölti, s ütésre emeli kezét, de a mozdulat benne reked. Nevelni kellene ezeket, nem ütni. A gyerek rémülten kapja el fejét s eliramodik. Nyomában megindul az egész falka. Legelői a géppisztolyos. „Te csibész”! — — csikorog, s pokoli dühvei veti magát utánuk A gyereksereg száguld, ő rohan a géppisztolyos után. Valami görcsös elszánás hajtja. De a gyereket nem éri utol. HIRTELEN MEGÁLL minden akaratát egyetlen üvöltésbe sűríti. — Megállj átok! S tudja, hogy engedelmeskedniük kell. Valóban: a falka lassít, megáll. Még a géppisztolyos sem tudja kivonni magát e vad indulat megnyilatkozásának roppant hatása alól — tétovázik ő is. Odalép hozzá, megragadja, magához rántja, s egyetlen mozdulattal — amelyhez a végső erőt az elszántság adja, hiszen halálosan kimerült már a hosszú úttól s előtte a hosszú éhezéstől, a fiú majdnem akkora mint ő! — kitépi kezéből a fegyvert. Hirtelen mozdulattal végigmotozza két zsebét, aztán elökki magától a fiút. És sarkon fordul, indul vissza a köves útra. Idegei még most is pattanásig feszültek; lélegzete zihál, s szinte támolyog. A kölykök lassan falkába verődnek mögötte és óvatosan elindulnak a nyomában. Ügy tesz, mintha észre se venné őket. Pedig tart tőlük; mégiscsak húszán vannak. Most már hátra-hátrapil- lant, és keményebben markolja a géppisztolyt. A falka egyre közelebb óvakodik hozzá. Széles, mély patakmederhez ér; fából rótt szükséghíd ível át rajta. A HlD KÖZEPÉN megáll. És a géppisztolyt hirtelen mozdulattal a vízbe hajítja... Negyvenöt, kora tavasz. Többel kapnál főiem Ma veled lehetnék és te többet kapná] tőlem. Ma konok vagy és engem is meghat a fájdalom, — a meg nem nevezhető —, ha már az ember arra vetemedett, hogy egymást szeresse; akit a vak tükörben is, mint saját mását s egyszerű kincsét keresse, — vak tükörben! —, hol erőm és virágom e nyíló földi zápor, — zivatarban küzdő ég —, hol a virág is azért nyílik, hogy szirmait letépje egyszer valaki... Ma veled lehetnék és te többet kapnál tőlem. Ma hull a hó hajadra, hófehér, forró pihék. Itt állok az ablakban. Ajtódat nézem. Mikor nyílik, mikor és miként!?! Jánossy Ferenc: Illnsztráció szik megérezték kegyvesztettségüket, mert tüntető előkelőséggel felmondták az addig osztatlan bizalmat, és kezdtek előtted is titkolózni. A fokozatosan elmélyülő szakítás tagadhatatlanul keserű ízét egy időre elvette a hétvégi össztáncok lehetősége, amelyekre a KISZ-klubban, és a kultúrotthonban nyílt lehetőség. Ezekre az alkalmakra szorgalmasan készültél, és egyetlen „kimenős” ruhádat minden alkalomra ünneplővé varázsoltad. komoly sikered volt. A férfiak, nemcsak kortársaid, de az idősebbek is, megelégedéssel vették észre benned a szépen bimbózó leányt, és valóságos versengést folytattak érted. Hamarosan te lettél az össztáncok koronázatlan szamba-mamba királynője. Ha néha a kísérő mamák közül valaki tapintatosan figyelmeztetett, hogy kissé feltűnően táncolsz, te fölényesen húzogattad a vállad. és magadban keresetlen szavakkal bélyegezted meg vaskalapossá- gukat. Csak az esett néha-néha rosszul, ha állandó lovagjaid közül egy-egy elpártolt tőled, és egy szerényebben viselkedő lányka törzskarához csatlakozott. Na, de „gombház. sej” legyintettéi egyet, maradtak még elegen. Ez volt az az időszak, amikor a kettőnk barátsága is meglazult. Beszélgetni persze még mindig beszélgettünk, de valami zavaró türelmetlenség már közénk fészkelődön. Ezt akkor vettem legjobban észre, amikor egyszer egy mélyértel- mű indiai mesét mondtam el neked. A mesében szerepelt egy bölcs, dúsgazdag hindu fejede- htm, akinek nagyon sokat kellett utaznia, s mivel kedves könyvtárától még ilyen alkalmakkor sem akart megválni, megbízta udvari tudósát, hogy a könyvtárából kivonatokat készítsen, amelyeltet tovább lehetne vinni száz teve helyett tíz teveháton. Az utána következő fejedelem ezt is soknak találta, megbízott hát egy bölcset: sűrítse össze, ami a könyvekből lényeges, és amit egy teve is el tud vinni. A harmadik fejedelem ezt az egy tevét is soknak találta, és megbízta országa első emberét, hogy a sok bölcsességből egyetlen kis zsebkönyvet állítson össze. Ez a tudós ember a könyv helyett csak egyetlen mondást jegyzett fel a fejedelem számára: — Légy az élet minden körülményei között mindenkihez jó. Amikor meghallgattad a mesét, türelmetlenül csattant fel a hangod: — Már maga is bánt, hiszen én jó vagyok! Nem szálltam veled vitába, csak arra kértelek: gondolkozz és úgy intézd dolgaidat, hogy önmagaddal, jövendő életeddel szemben is jó legyél. Aztán egy szép napon találkoztál „Don Jouannal”. Tagadhatatlanul szép, lázas szemű, fekete fiú volt. Kellemes modorral, örökké készenlétben álló társasági humorral, és olyan megnyerőén „rámenős” udvarlási rutinnal, amellyel szemben még a nagy gyakorlattal rendelkező „ellenállók” is nehezen tudták tartani magukat. Te pár napig megigézett boldogságban éltél, rajongásig fokozódott szerelemmel csüggtél első komoly férfiszámba menő ismerősöd minden mozdulatán .,. aztán, igen, egy likőrrel, cigányzenével megmámorosí- tott est után, azt, akit gondolataidban egy életen át akartál féltő szeretettel kísérni, elkísérted a legényszobájába. Alig múltál 16 éves, és pár hét alatt asszonyos bölcsességek és ismeretek kiteljesedett nője lettél. Felbolygatott szerelmed lobogásán szinte észrevétlenül izzott el lányságod és gyermekkorod tisztasága. Boldogságban úszó vakként nem vetted észre, hogy imádott lovagod már korántsem lelkesedik annyira érted, mint annak előtte, mind gyakrabban „kényszerül” arra, hogy hivatalos teendői miatt sokszor napokig elmaradjon mellőled. Süket maradtál az olyan fajta általános célzások meghallásá- val szemben is, aminőket merő véletlenből társaságodban ejtett el lovagod, mint pl., hogy „vannak nők, akik szeretőnek sokak, de feleségnek kevesek”, és eszedbe se jutott, hogy álmaid netovábbja téged is, akit pedig még elfogad „szeretőnek”, ezek közé sorol. Tudom nincs sabb érzés, mint mély, édes álomból hideg zuhany hatására ébredni. Pedig egy napon kénytelen voltál riadt kétség- beeséssel észrevenni, hogy tántoríthatatlannak vélt lovagod már új virág szirmait simogatja, és téged szomorkás, de lep- lezhetetlen közönnyel „hanyagol”. Először te is, mint hasonló sorstársaid öngyilkosságra gondoltál, aztán beérted azzal a józan felismeréssel, hogy igen egészséges gyógyszer lesz, ha minden idődet lekötöd és elmész dolgozni. Azt is meg kell mondanunk őszintén, hogy a munka eddig csak sötét mumusként jelent meg előtted, és minden huzdítás. rábeszélés elől riadtan zárkóztál el. A munka és a tanulással szembeni ellenszenvednek köszönhető, hogy nem mentél el ipari tanulónak sem, pedig világos, pillanataidban már kacérkodtál a gondolattal. Anyád, aki időnkint lelkiismeretfurdalást érzett, amiért „nevelésedet” a veled való anyai törődést mostohaapád féltése miatt elhanyagolta, nem sarkallta benned tetté a tétova felismerést, azzal nyugtatta meg magát és téged is: nem baj, ha a gyerek pár gondtalan, játékos évet kap, hisz úgyse sok öröme volt az életben. Mondom, a friss elkeseredés hatása alatt munkára jelentkeztél, egy kórházban lettél segédápolónő. Feletteseid szeretettel fogadtak és kilátásba helyezték, hogy hamarosan elküldenek ápolónői tanfolyamra, ahol megtanulod a mesterséget és akkor kényelmesebb, iobb beosztásba kerülhetsz. Ez volt életednek az a pontja, amikor mindannyian, akik csak egy kicsit is törődtünk sorsoddal, megkönnyebbültünk és úgy éreztük: Esztike révbe jutott. Majd ismét megtalálja társait — a kórház KlSZ-szer- vezetének tánccsoportjába is beléptél — eddigi könnyelműségei fokozatosan elmosódó in- termezzók lesznek csak életedben. • Ezt a szép illúziót pár hét múlva a beteglátogató rombolta szét. Kiderült, hogy gyakori betegeskedéssel pótoltad azokat a napokat, amikor nem volt kedved munkába menni. Máig is titok, hogy miként ismerkedtél meg, egy barátnőddel összeszövetkezve, azzal a két jóvágású fiatalemberrel, akik mesés csillogású autóikkal kellemes kirándulásokra vittek benneteket ezeken a mulasztott napokon először a Mátrába, később pedig a Balaton mellé. Kirándulásaitok ismeretlen szemlélői előtt, akik egy-egy elismerő pillantással nyugtázták a csillogó autók pompáját, szürke „verébnek” érezted magad és féltél, hogy csinos, de egyszerű ruhácskádban lovagod előtt is hamarosan kegyvesztett leszel. Ebből a félelemből születetett meg ennek a szomorú történetnek utolsó akkordja. Egy fizetési napon, amikor tudtad, hogy anyád és nevelőapád is pénzt kap, eltulajdonítottad fizetésüket, és az így szerzett pénzen csinos ruhát és egy lehetetlen, de neked roppantul tetsző kalapot vásároltál. A gyermekvédelmi osztályon konok hallgatással védekeztél. Dacos, gyűlölködő tekintettel, mintha ellenségeid lennének, nézted bíráidat is, akik minden igyekezetükkel arra törekedtek, hogy azt a fehér lapot, amellyel egy régi, neves pedagógus tanítása szerint minden ember születik, számodra is mocsoktalanul adják vissza. flz ítélet szerint javítóintézeti nevelésre utaltak. Az intézetben, ahol élsz, sok mindent el kell felejtened és a kényszerű elkülönítés hónapjait arra kell felhasználnod, hogy visszatalálj az életbe. A rendszeres, pontos munka, a választott szakma megszereté- se nem könnyű feladat. Lehet, hogy a követelményeket, amelyeket veled szemben nevelőid támasztanak egy ideig még „kitolásnak” fogod tekinteni, oktatóidban nem segítőtársat, hanem ellenségeket látsz. De előbb-utóbb belátod: azért követelnek tőled, mert becsülnek. ök vagyon jól tudják a pedagógiai igazságot: senkit sem lehet megjavítani másként, ha csak nem arra a kis jóra támaszkodva, ami még benne van. Az 6 szigorú sze- retetük meg fogja találni benned is ezt az alapozáshoz szükséges jót. Lehet, hogy egy ideig még vallód: ,jAz emlék az a paradicsom, amelyből sohasem űzhetnek ki minket". De a valóság talaján állva te is érezni fogod, hogy a hazug álmok csábító külsőségei szertefoszlanák, a perclovagok elszürkülnek. Helyüket minden bizonynyal egy szürkébb, de szilárdabb, becsületesebb „hétköznapi” lovag foglalja el. ö nem jár ugyan majd meseautón, de egyszerű ruhád mögül elődobogó szived dobbanását is ünnepi muzsikának hallja... Még mindig egyhangúan esik. A szél néha az ablak üvegjéhez vág egy-egy kövér cseppet, és az szétfolyik az alkonyi homályban szomorko- dó üvegen, mint a bánatos ember arcán a könny. Lehet, hogy egyedül. vagy hasonló sorsú társakkal körülvéve, te is a könnyes ablakon nézel ki valahol, sajnálod önmagad. s talán arra is gondolsz, milyen jó lenne ismét összejönni az elhagyott, elárult téri srácokkal. De nekem, aki szeretek tanulságokat levonni az eseményekből, s remélem neked is, aki megjárván a lélek tisztítótüzét igaz emberként akarsz visszatérni — az emlékkönyvbe bejegyzett, kissé érzelgős sorok jutnak az eszembe: „A vonuló felhők mögött örökké kék az ég.” Igen, tioinan „„ .... esik az eső, valóban kék, mosolygós lesz az ég és a tér fái. virágai új tavaszokra készülődnek. A srácok pedig, aktk maholnap már szülők lesznek, ismét összejönnek és velem együtt várnak téged, Esztik*.
