Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-24 / 96. szám
NOG R A D ISfiG. április 24. vasárnap Bertha Bulcau Amikor kilépünk a fényből A FESTŐMŰVÉSZRE nyilván gyanakodtak a ház lakói, mert amikor felmentem hozzá, a lépcsőkanyarokban, és az ajtónyílásokban kíváncsi arcokat láttam. A művész éppen egy akton dolgozott, aprólékos, pontos e-csetvonásokkal, s nekem úgy tűnt, hogy mégegyszer fel akarja fedezni a világot. A modell már fáradt lehetett, mert amikor megálltam a festő mögött, azonnal kiesett a pózból. — Üjra tanulmányokat festesz? — Olyasmit, nagyobb kompozícióknál néha bizonytalan vagyok ... Először nem tudtam. hogy miért? Régebben ösztönösen sikerült minden ... Most tudatosabban szerkesztem a képeimet, és elakadok . .. Azt hiszem, annak idején nem figyeltem meg elég pontosan a részleteket ... A festő megkínált egy szivarral, leültünk. A modell a derekára csavart egy népiszőttest, aztán leereszkedett a dobogó szélére. — Amikor feljöttem, néhány ajtó mögül utánam lestek ... — Lehet... Lakik itt egy dekoratőr, aki korábban kegy. szerárus volt... A modelleket lesi... — És a többiek? — Nem tudom ... KOPOGTAK. Egy fiatal lány lépett a műterembe.-r- Az „Alapnál” mondták, hogy önnek új modellre van szüksége — szólalt meg a lány, és a jobb kezében lógatta a retiküljét. — Igen. Vetkőzzön le — mondta a festő és újra hozzám fordult: —■ A modern embert akarom megfesteni... Az új generációnak egészen más a testalkata ... Jobb táplálkozás, sport, kiteljesedett élet... A lány mindent levetett magáról, és megállt a készülő tanulmány mellett. A festő szemügyre vette, és felcsillant a szeme: — No... Forduljon meg... Mégegyszer, de lassabban ... Egjsz jó ... Állt már valakinek? — A főiskolán ... — Álljon pózba, valami görög istenre hasonlítson ... Ekkor a másik modellra siklott a szemem, aki a dobogó szélén üldögélt egy népiszőt- tesbe csavarodva. Az arca eltorzult a keserűségtől. A száját lebiggyesztette és a „görög istent” bámulta, aki szépen kinyújtózott a fényben, gyűlölet és keserűség hullámzott az arcán, öregedő arca volt. A ráncok vékony, elegáns kis árkokká rendeződtek a festék alatt — Álljon a dobogóra — hallatszott a festő hangja, aztán míg hozzátett egy félmondatot — álljanak oda mind a ketten. A „görög isten” fellépett a dobogóra, de a régi modell nem mozdult. — Monika, álljon fel maga is! — Nem — csak ennyit mondott a légi modell, aztán elhúzódott a dobogó széléről, és sietve öltözni kezdett — Mónika, mi történt? Sírt, és szótlanul öltözködött A festőre ügyet sem vetett, csak a „görög istenhez” fordult oda egy pillanatra. mielőtt kiment a műteremből: — Van még nyolc éved ... HALKAN becsukódott mögötte az ajtó. — Hát én ezt nem értem ... — mondta a festő. A „görög istennek” egyetlen arcizma sem rándult, állt a pózban, és ragyogott Monika után rohantam... — Monika! Monika! — kiáltottam rá a ház előtt, mert valami nagyon fontosat akartam mondani. Mónika megállt és csodálkozó értetlenséggel rámnézett Én meg csak álltam ott, tehetetlenül mint a zátonyra futott hajók, és semmit sem tudtam mondani. ELMENT. Mit is mondhattam volna? Talán azt, hogy félreértés az egész, vagy tagoltan, valami bölcset arról, hogy eliramlik az élet mindenki felett? Ezt Monika Is tudta. Esetleg az öreg kegyszerárusról beszelhettem volna, akinek a történelem számolta fel az üzletét? Nem tudom, és azt sem tudom, hogy ml lesz azokkal a modellekkel, akik megöregednek, mi lesz a kóristalányokkal, táncosokkal, sportolókkal, artistákkal? Nem tudom mi történik velük, amikor hirtelen kilépnek a fényből... Thiery Árpád M4X A z ajtóban ácsorgóit, ravaszul, mintha várt volna valakit, közben látszólag ügyet se vetett az adóhivatali tisztviselőre, aki kissé zavartan ült bent az üzlet mélyében az öreg rézórák, kockás zakók, Kalor-kályhák, rádiók, vízimértékek és más lomok között, gondosan összehajtott télikabátját az ölében tartotta: „Legalább hatszázat kell kérnem, hogy négyet adjon érte, legalább hatszázat” — ismételgette magában. Max ujjat között egy olcsó szivar füstölgőit. Jó helyen van ez az üzlet, csak egy kis konjuktú- ra kellene hozzá, gondolta, azután visszalépett az üzletbe, amely szűk volt, mint egy kamra, alig lehetett benne megfordulni. Egy vizsgálóbíró fölényével végignézett a tisztviselőn; milyen fiatal én már az adóhivatalban dolgozik, tűnődött, azután megigazította a kirakat fölött lebegő madárka- íitkát, egy ideig még matatott a lomok között, azután váratlanul, mintha csak most fedezte volna fel a tisztviselőt a kabáttal, leült vele szemben. — Látja, uram, a legtöbbje csak jön, megy, benéz, érdeklődik — mondta Max s barátságos fénnyel megvillant a szeme. — Hatszor annyian akarnak eladni, mint venni. Felsóhajtott. — Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacatból a pénzemet. A tisztviselő észrevette, hogy csapdába jutott, amiből egyelőre nem is tud nagyon ki. keveredni: fölöslegesen ostoba helyzetbe tud kerülni az ember, gondolta bosszúsan és mindenért a télikabátot és saját gyengeségét okolta. — Sok pénze fekszik a boltban? — kérdezte. Max színpadiason felsóhajtott. — Legalább tízezer. — Es ha kiárulná? — Azonnal „átállnék”. Kárpitos a szakmám. Dehát mindenhez pénz kell, kérem. Én nem versenyezhetek a nagyokkal, nekem hiába mondják, hogy pénzt kell keresni, nem pedig takarékoskodni. Felállt, a derekát tapogatta egy ideig, a levegő átszűrődött HOLLÓS KORVIN LAJOS Újságolvasás közben Nem sötét pincékben s nem az emberért szőnek ma összeesküvéseket, hanem fényűző üvegpalotákban s az ember ellen! Hogy e szétesett testű világ bordái, mint a zajló jég a folyón, vakon torlódva törjék egymást szilánkká, s az új csonthegyek csúcsaira trónolva fel a törpék, óriásoknak hihessék s hitessék magukat, ércnek plazma-testüket s eleven lángnak azt, mi szellemükben csak viliódzó jánosbogártüzek, s hogy a nyelvükön megbecstelenült fogalmak — haza, emberség, szabadság — nevében elvegyék mások hazáját, emberi jogait, és befalazzák az eget is fejük fölött De minket, kik feljöttünk a napvilágra, semmi erő nem űzhet újra föld alá; az ormokról kiáltjuk nekik: — Nem!... Mi. törvényeket döntők és alkotók, sziklához többé nem láncolható Prométheuszok., kik már mindörökre kitekertük a májunkat faló sasok nyakét, — a tűz után, íme, lehozzuk akár az egész eget, mielőtt befalazzák a palackban dzsinnként lapuló gomba-fellegek, s mielőtt háborúkba háborúit agyúak, ordas törpék, tébolyultak a jövő tetemén lánctalpaikkal taposnának sima utat a múltnak! Barátaim a Csendes-óceántól! az Elbáig, új, szabad nemzedékek, bennetek hitem: szegjétek el útját a világrontó összeesküvésnek! Ne kelljen többé holtakról regélni a fáradt tollú krónikás barátnak, — ó, hadd ragasztom békességben kormos körmömre az utolsó gyertyaszálat... TASNÁDI VARGA ÉVA Erdei szonett Eltűnt a hó és trillázik a cinke, a víz tükrében már a nap nevet. És a virág még sápadt és kicsinyke, de rügyek fonják át a kerteket. Bolondos, táncos, könnyű szelek fújnak. Üzen az erdő: — itt az ébredés! Dalol a vödör a kerekeskútnak. s halkan nyújtózik, sóhajt a vetés. Álmában cseng a gyöngyvirág harangja, bujkáló füvek bámulnak a napra, s a rókakölyök vadászni tanul. A sziklák mentén zöld gyíkok hasalnak. Alvó bimbókról zizegnek a gallyak, s ugrál a szívem, mint amott a nyúl. Pataki József rajza a raktárból a naftalinszag, megköhögtette, de csak any- nyira, mintha megköszörülte volna a torkát. — Tudja, uram, ha egyszer az a lottó „bevágna”, akkor azonnal „átállnék” — mondta, majd egy másik szivarra gyújtott; a kezemben van a fiatalúr; gondolta jókedvűen. Max nem volt túl öreg, legfeljebb ötven éves, inkább elhanyagoltnak látszott. Telefüstölte a boltot, azután leszedett a falról néhány képet. — Évek óta nem tudom ezeket eladni. Művész ugyan nem vagyok, de pártolom a művészetet, csakhogy ma már ki vesz tőlem képet? Mit gondol? Senki... Húsz ilyen képem van. Gondoltam, hogy a bútor mellé az emberek majd festményeket is vesznek, de csak a kereteket vitték el. Szép blondell keretek voltak. Ezek meg itt maradtak. A képeket egy láda mellett befelé fordította, mintha lemondott volna róluk. — Először azt hittem, hogy a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia, azután rájöttem, hogy más itt a baj. Jól élnek az emberek, uram. Árut még tudok vásárolni, hoznak eleget, csak a fene se veszi meg tőlem. Tudja, mit mondanak? Azt, hogy tesznek még hozzá száz forintot, és elmennek a boltba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Nem mondom, néha betéved hozzám egy-egy műgyűjtő is, jól ismernek engem. Poharakat, meg szobrokat szoktak keresni. Leült megint a tisztviselővel szemben, kihúzta az öléből a kabátot, de nem bontotta szét. — Mondok én magának valamit. Elhiszi, hogy olykor jobbat adok, mint az állami bolt? Hozzák ide az árut a csomagokból, csak győzném■ eladni. Van úgy, hogy hetenként többen is jönnek. Amerikából, meg a fene tudja honnan nem kapják a csomagokat, de ami benne van, az vagy kicsi, vagy pedig nagy. Mit csináljanak? Idehozzák. Felállt, vastag, szőrös kezével beletúrt az egyik ládába, kihúzott egy fehér, csipkézett nylonblúzt, és a magasba tartotta. — Nézze meg ezt, uram ! Lehet ilyent venni az állami boltban? Ugye, nem? Én mondom magának, hogy nálam öt-hatszáz forintért felöltözhet valaki. A karja csüggedten lehanyatlott. — Dehát mit csináljak? Mindenki újat akar hordani, a használt ruha kiment a divatból, kérem. Max régóta dolgozott már ebben a szakmában, ezidó alatt nagy tapasztalatokra tett szert, különösen az emberismerete fejlődött lei. Gyakran csak egyetlen pillantásra volt szüksége ahhoz, hogy tisztázza: kivel áll szemben, a szemérmesség mögött felismerte a ravaszságot, a fölény mögött a bizonytalanságot. Tulajdonképpen furcsa alak volt, a lelke mélyén mindig nyájas és adakozó szeretett volna lenni. Időnként egy-egy rászorultabb emberrel előnytelen üzletet is kötött: ilyenkor napokig elér- zékenyülve ácsorgóit az üzletajtóban, az orra mellett a két ránc öregesen elmélyült s szokatlanul megnyújtotta a szem, a száj és az áll vonalait, tulajdonképpen az egész arc szerkezetét. S ilyenkor nagyon elégedett volt önmagával. Szórakozottan forgatta a blúzt. — Szigorú az ellenőrzés, kérem. Van egy könyvem. Abba mindent fgl kell írnom, és mindenkinek igazolnia kell magát, akiktől vásárolok. Körülbelül egy éve beállított hozzám egy fiatalember, egy néprádiót hozott, meg egy ruhát. Beírom a könyvbe, aztán mondom neki, hogy írja alá. Azt mondja, nem tud írni. Sejtettem rögtön, hogy miről van szó. Mondom neki, ha öreg vol. na, elhinném, de a fiataloknak már kötelező iskolába járni. Azt mondja, hogy ő nem járt iskolába. Másnap jött egy nyomozó, hozta magával a fiatalembert. Hát ilyen veszélyeknek van kitéve az emberi A tisztviselő mogorván nézett maga elé; kár volt vele az elején bizalmaskodni, gondolta, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy legfeljebb megmondja az igazat, hogy mire kell a pénz, az öreg is volt fiatal, meg fogja értem, s ha más megoldás nem lesz, elsején visszaváltja a kabátot. Ettől a gondolattól egy kissé megkönnyebbült, s egy árnyalattal magabiztosabbnak érezte magát. Max végignézett a tisztviselőn: kár, hogy az adóhivatalban dolgozik, szegény, pedig rokonszenves fiú, — tűnődött —, felállt és szétnyitotta maga előtt a tisztviselő télikabátját. — Uram, én azelőtt sohase gondoltam volna — mondta, — hogy az emberek menynyit tudnak hazudni. Az egyik jön egy pár cipővel, meg egy ruhával, hogy nincs neki senkije, egyetlen nagynénje volt, az is meghalt, annak a temetésére utazna, de nincs pénze... Szavamra mondom, sokszor megsajnálom, nem is kell a holmija, de megveszem. Fo- gadkoznak, hogy majd ha lesz pénzük, majd kiváltják. De ahogy maga nem látja őket, én sem... Felnézett. — És van, akitől félni kell. Sose tudom, hogy miféle ember állít be ide hozzám. Nincs igazam? M egforgatta a télikabátot, „szezon végi áru ez”, sajnos, morogta, de elég hangosan ahhoz, hogy a tisztviselő is mindent megérthessen. azután az ablakhoz lépett, még egyszer alaposan szemügyre vette a télikabátot, majd a tisztviselőre nézett. — És mit tud ezért kérni, uram? — kérdezte s furcsán nézett mintha megbántották volna. Pataki József rajza
